– Már megint egy hülye. Egy újabb értelmetlen cirkusz. És pont akkor, amikor az anyai nagybátyámhoz utaztam volna Milánóba. Ez felháborító! Ilyen nehéz a mai zavaros időkben, inkvizítornak lenni. Főleg egy ilyen városban, ahol mindenféle gyüttment felforgató népségek fordulnak meg. – gondolta magában Amadeus testvér, miközben rántottáját sütögette kanonoki rezidenciáján . – Komoly lehet a dolog, ha engem kérnek meg ennek az ügynek a kivizsgálására. (Elnézést a szerénytelenségért, de engem tartanak a legjobbnak a szakmában. A tavalyi évben közel kétszáznegyven esetben „füstölögtem ki magam” – ahogy ezt mi mondani szoktuk.) A püspök jól meg is fizet. A mai pluszmelóért pedig minden bizonnyal jó summát remélhetek. Elvégre szabadságon lettem volna… Mindig ugyanaz: hol ez a bolond, hol az szegi meg Anyaszentegyházunk valamely szabályát. A buta pórnép pedig vakon követi őket, egy jobb jövő reményében.­­­ Mindig egy kisebb hangadó csoport kezdi a balhét, aztán csapódnak hozzájuk a többiek. Viszont, ha a vezetőknek egy kicsit „odapirítunk”, akkor a többi lenyugszik, és ennyi volt… Egyébként az eretnekégetés rendkívül mozgalmas elfoglaltság. A nép is élvezi. Korábban kenyér és cirkusz, most azok híján az eretnekégetés a fő attrakció a nagyvárosokban. – morfondírozott hősünk. – Kutya idők járnak.

Nagy dirrel-dúrral hirtelen berontott az egyik elöljáró:

– Jöjjön már, Amadeus testvér, ne késlekedjen! Ez hajmeresztő! Az egész nép kint van a piactéren!

– A múltkorinál is összegyűltek egy páran, emlékszik. Amikor azt a szentháromság-tagadó hitszónokot intéztük el…

– Most vannak vagy tízezren!

– Tízezren?! – kérdeztem tagadhatatlan meglepettséggel arcomon.

– Tízezren. Legalább. Ne késlekedjünk! Nagy a baj! A püspök már dühöng! Azonnal ki kell derítenünk az igazságot!

– Azért egy pár falatot hagy vegyek magamhoz, kérem. Menjen előre és derítse fel a terepet!

– Rendben, siessen!

– Dicsértessék a Jézus Krisztus, Peregrinus testvér!

– Dicsértessék, Amadeus testvér!

– Hát ez hihetetlen, még enni sem hagyják az embert! Meg aztán, mi az, hogy igazság?! Ez egy olyan nehéz kérdés, amire Jézus sem tudott válaszolni Pilátusnak. Elvégre csöndbe maradt, vagy nem?! Ja, de pszt! Ebben a világban nem írhat le az ember akármit… – így morgott magában, miközben fölöltötte utcai reverendáját és a főtérre sietett a haptákban elfogyasztott reggeli után.

Óriási volt a zűrzavar.

Katonai helikopterek és más rendvédelmi szervek is rendet próbáltak teremteni a forradalmi tömeg között. Itt, Milánóban a forradalmak legfontosabb ismérve az, hogy mindig jó időben vívják őket. Most is verőfényes napsütés és tizenöt–húsz fok környéki hőmérséklet. Ez nem meglepő, hiszen a következő napokban Gyümölcsoltó Boldogasszonyt ünnepeljük.

Mindig ugyanaz. Be kell épülni mindenféle csoportokba, és információkat kell gyűjteni. Ez azonban rendkívül unalmas. Mindig csak bombamerényletek, székház- és parlamentostromok. És mindig lebuktatom őket. Az elmúlt évben közel háromszázharminc ilyen esetet regisztráltak. (Elnézést a szerénytelenségért, de ez azért szép teljesítmény. Én vagyok a legjobb a szakmában, úgy mondják, és – hála istennek – úgy is béreznek. Az elmúlt évben tudtam vásárolni egy Audi A8-ast, szép kis lakosztályt rendeztem be magamnak… szóval jól élek ebből.)

Az emberek már gyülekeztek. Egy látszólag fiatalkorúakból álló társaságot pillantottam meg. Úgy gondoltam, ők bizonyosan sántikálnak valamiben. Meg is szólítottam őket:

– Hé, srácok! Eljött a nagy nap! A nemzetközi pénzarisztokráciának és a bolsevizmusnak leáldozott! Merre tartotok?

– A térre. Gyere, csatlakozz hozzánk! Látjuk, rendes ember vagy. Hadd mutatkozzak be. Oleandro Vikar vagyok, az újjáalakult Nemzeti Egység Pártjának az alelnöke.

A tömeg azonban elsodort, így nem tudtam velük tartani. Ennyi egyébként mára elég is volt a számomra.

– Maga mit gondol a ferencesekről? – kérdezte egy öregúr, miközben a hazatéréssel próbálkoztam.

– A ferencesekről?

– Mi van? Maga süket? Nekem kéne süketnek lennem a magam hetvenhét évével. Akkor legalább nem hallanék ocsmány beszédeket, és nem kellene ilyen hülyékkel foglalkoznom, mint maga.

– Kikérem magamnak, uram. De ha már elkezdtük ezt a beszélgetést, akkor fejezzük is be… Tehát: mi van a ferencesekkel?

– Minden a ferencesek miatt van. Ha nem lettek volna ferencesek, nem lett volna reformáció. Ha nem lett volna reformáció, nem lett volna felvilágosodás. Ha nem lett volna felvilágosodás, nem lett volna francia forradalom. Ha nem lett volna francia forradalom, nem lenne kommunizmus. Ha nem lenne kommunizmus, nem lenne…

– Értem. Most már világosan. Köszönöm…

– A pimasz fráter! – kiáltott utánam. – Végig sem hallgat!

Eltűntem az öreg mellől, mint a kámfor. Közel három órámba telt, míg el tudtam hagyni a tömeget.

Kora délután már halálos áldozata is volt a zavargásoknak.

És jött a fekete autó…

Miután szabadultam, novícius lettem.