Az utca ma is megvan, tán csak a
neve más, hol apám kalapja
végigtáncolt az őszi szélben, sápadt
napfény csillant olykor a karimán, s
a fuldokló kacajjal, ahogy a
nemes főfödőt kergette jól indult
a reggel.
A kalap eltűnt az idő és a tér
selyemtengelyében, én pedig nem
hordok kalapot. Kalapban én nem
én vagyok. De apám sem lehetek.
Tavasz-éberen In memoriam Áprily Lajos
I.
Virradt.
Nagyon nehezen állok
az ostromlott tetők alatt,
s a lomha csorda inga-árnya
után repülő madarat
figyelem.
Akárhogy is gondolom, s bár, érteni vélem;
nem egyértelmű ez a természet-terem,
a feldöntött tél disszonánsan félre
exponálja most minden képzetem.
Először képek. Barlang-torokba lépő
törött füstök szétbomló kuszasága,
s fent a tájra feszített félelem-terítő
közt szétfutó ösvény harmóniája
szétszórja, bontogatja nyugtalan,
beszédszerű völgy-testamentumát,
ez még a nyelvnek is leírhatatlan –
mert csak a szarvasok és vadlibák.
Lebúgó hangok érthetetlen ízét
morzsolgatom szám legbelsőbb zugában.
És mindig felvetem és kérdezem: mért?
itt mit reméljek, ahol elmúlás van?
II.
A reggel káprázattalan törmeléke,
mint megszokott higanyszál – hűvösséggel elhull.
Hisz nincs mi felhevülve indulatra érne;
a néma gém is éggel gyürkőzik, ha még elindul.
Komoly-sötét strázsál a partvidéken
a fás-gömbölyded Malom-hegy fölött –
a némaság erői cirkálnak az égen,
hol alvilági nádasokat lélek öntözött.
Mégsem csodálkozom, hogy ott lelem. –
Egyszer a parti ködben ébren állva,
mintha feleltél volna tavasz-éberen:
„Itt, hallgatásom barlangjában várlak…”
Nagy csordamennyiségszerű szekér az égen,
völgy-hegyormok éteri parkja hossza.
Egy borjúképet látok még tükör-mesében,
így állok egyhelyben – és mégis botladozva.
Illyés Gyula, Nagy Lajos és André Gide a Szovjetunióban, II. rész
André Gide, Illyés Gyula és Nagy Lajos Szovjetunió-kritikája
Gide kiábrándítónak tartja a Szovjetunióban uralkodó egyformaságot és konformizmust. Olyan mértékű szerinte az egyformaság, hogy az egyik házat ki lehetne cserélni a másikkal. „Ha boldogok akartok lenni, legyetek egyformák.”- vonja le végül a következtetést. Illyést az elszemélytelenedésre és az egyformaságra ugyan nem figyel fel, ám az egyik munkáslakás megtekintése során ő is észreveszi, hogy a plüsshuzatok és a kis csipketerítők a legkispolgáribb vágyaknak akarnak megfelelni.
Gide úgy látja, hogy miközben hódít a kispolgári lelkiállapot, a Szovjetunióból nemcsak elpárologtak a forradalmi érzelmek, hanem egyenesen nem kívánatosak, zavaróak. Szélsőbaloldali nézőpontból bírálja az eredeti forradalmi eszményektől való eltávolodást: a magántulajdon és az örökösödési jog visszaállítását kiábrándító megalkuvásnak tekinti.
Ami viszont a legmélyebben megrendíti Gide-et az az, hogy a Szovjetunióból elillant a szabadság. Azt tapasztalja, „hogy valahányszor az ember egy orosszal beszélget, annyi mintha valamennyivel beszélne.” Illyés költőibb megfogalmazással ugyanerre a következtetésre jut: „Az egész ország, mint egy tökéletesen körülzárt völgy: minden oldalról ugyanaz a visszhang.” És ami Gide szerint a legfurcsább, hogy ez már nem is esik az oroszok nehezére. Mivel semmiféle összehasonlítási alapjuk nincs, – hiszen nem léphetnek kapcsolatba a külvilággal – könnyedén meggyőzhetők arról, hogy az emberek másutt kevésbé boldogok. Ebből a tudatlanságból következik a Gide által „fölény-komplexusnak” nevezett jelenség, amelynek az a meggyőződés a lényege, hogy a Szovjetunión kívül mindenhol rosszabb az élet. Amikor Gide valahol megjegyezte, hogy a szovjet diákok nagyon rosszul beszélnek idegen nyelveket, azt a cinikus választ kapja. „(-) ma már mit sem tanulhatunk a külföldiektől. Minek tanuljuk hát meg a nyelvüket?”
Gide szerint ebben az országban csak belenyugvásra, konformizmusra és megbízhatóságra van szükség. „Proletárdiktatúrát ígértek. Hol vagyunk attól? Igen van diktatúra, de az nem az egyesült proletárok, a szovjetek, hanem egy ember diktatúrája.”
Megállapítja, hogy a szovjet kultúrából teljesen kiirtottak minden kritikai szellemet. Bírálni valamit csak abban az értelemben lehet, hogy megfelel-e a vonalnak-e vagy sem, a vonal azonban sohasem vitatható. Márpedig a szabadság hiányának egyenes következménye a kultúra halála. És ezután jön Gide legsötétebb megállapítása: „Kétlem, hogy napjainkban egyetlen országban is, akár Hitler Németországban, ily kevéssé volna szabad a szellem, ennyire megaláznák, terrorizálnák, ennyire szolgaságba süllyesztenék.”
Illyés tartózkodik a kemény megfogalmazásoktól, de azért megjegyzi: „Próbáld bírálni előttük a rendszert, a legváratlanabb helyről kapsz magyarázatot, ha nem rendreutasítást.” A kultúráról szóló fejezetben maguk a szovjet írók világosítják fel arról, hogy elvben mindent lehet kritizálni, kivéve a rendszert, és persze vallásos művet sem lehet írni. Illyés riportjában az egyetlen (!) panaszkodó ember a Harkovba tartó vonaton így zsörtölődik: „Inkább élnék maguknál börtönben, mint itt szabadon.” Aztán még egy viccet is megenged magának: Az Izvesztyijában nincs Pravda, a Pravdában nincs Izvesztyija.” Illyés megjegyzi, hogy amikor Ukrajnában felvetette, hogy az ellenálló kulákokat Szibériába, munkatáborokba deportálták, már-már torkig van azzal, hogy ilyenkor mindig a történelmi szükségszerűségre hivatkoznak. Elfogadhatatlannak tartja azt is, hogy a szovjetek egyetlen igazságot ismernek, a proletárigazságot. Ezt érvényesítik mindenütt, az ellenséges osztályok gyermekei például ennek megfelelően bajosan járhatnak egyetemre.
Végül Illyés részletesen elmesél egy, a szovjet szabadságfelfogásról sokat eláruló jelenetet. Nyizsnyij Novgorodban tett látogatása során részt vesz egy párttisztító gyűlésen, ahol egy arra kijelölt bizottság a párttagok párttagságra való alkalmasságát ellenőrzi. A vizsga úgy zajlik, hogy miután nagy plénum előtt felolvasták a vizsgált személy életrajzát, ideológiai kérdésekre (pl. hogy mit kell érteni a trockizmus alatt) kell megadni a helyes, előre betanult válaszokat. Ha ez is megvolt, akkor a magánélet legapróbb részleteinek kiteregetése következik, nevezetesen annak kiderítése, vajon az illető a gyáron kívül is makulátlan életet folytat-e, például odahaza. Ha nem sikerül eltalálni a jó választ, vagy kivetnivalót találnak az illető párttag magaviseletében, az visszaminősítéshez, esetleg a pártból való kizáráshoz vezethet. (Gide-től tudható, hogy egy ilyen kizárás milyen tragikus következményekkel járt aztán az egyik gyári munkás életében.) Illyés semmilyen véleményt nem fűz a jelenethez, ami azért is meglepő, mert az egésznek van valami nagyon zord, vallási bíróságra emlékeztető hangulata. El lehet viszont képzelni, hogy a konformizmustól hidegrázást kapó Gide miként fakadt volna ki e nyilvános megszégyenítés láttára.
Nagy Lajos a szabadság hiányán már fel sem háborodik. Kommentár nélkül állapítja meg, hogy a Budapestre küldött leveleit minden valószínűség szerint cenzúrázzák. A lépten-nyomon felbukkanó Lenin-szobrokon még csak elviccelődik, a Forradalmi Múzeumban azonban az osztályharc áldozatairól bemutatott számok már tragikus, sötét tónusú gondolatokat juttatnak eszébe: „Persze arról nem láthattam kimutatást, hogy ugyanebben az időben a Szovjetunióban hány kulákot, szabotálót és állítólagos szabotálót, sőt kommunistát végeztek ki, internáltak, vittek kényszermunkára, s börtönöztek be. Pedig csak ezeknek a számoknak a hozzáadásával lenne teljes a kép, melynek címét így gondolnám: „Csendélet emberekkel, az Úr 1933-ik esztendejében.””
Útirajzát Gide végül kétértelmű mondattal zárja: „A Szovjetunió ezentúl is tanítani fog bennünket és megdöbbenteni.” Nagy Lajos műve befejezetlen, míg Illyés zárlata egyértelműen pozitív: „Áttekintek még egyszer Gorogyec csillogó tetőire. Sajnálom, hogy nem kapaszkodhatom föl arra a hegyre. Úgy érzem, utazásom épp ezzel a félórával lett csonka. Mintha ott azon, azon a magaslaton várt volna a magyarázat, a felelet az orosz kérdésre, mindenre. (-) Igen, Gorogyec a legszebb város a világon.”
Az útirajzok fogadtatása
Hiába próbálták barátai és ismerősei minden áron lebeszélni Gide-et a közreadásról, a Visszatérés a Szovjetunióból nagyon gyorsan, már 1936 novemberében megjelenik a Gallimard-nál. Igazi sikerkönyvnek bizonyul: a kiadó egy-két hónap alatt százezer példányt értékesít belőle. Visszhangja és hatása pedig legalább akkora, mint amekkorát a szerző néhány évvel azelőtti megtérése kiváltott. Baloldalról Gide ellen azonnal nemzetközi méreteket öltő kampány indul. A Pravda és a L’Humanité nem győznek gyalázkodni. A Szovjetunióban egyenesen árulónak tekintik, műveinek kiadását pedig azonnal leállítják. A haladó, új időket hirdető sztáríróból egy csapásra tiltott, reakciós és dekadens író válik. De a kevésbé harcos bírálók is minimum elfogultsággal, felszínességgel és meggondolatlan következtetések levonásával vádolják, és azon sajnálkoznak, hogy a szerző a mű megjelentetésével közvetett módon a reakciót, a fasisztákat segíti.
Gide művével persze az volt a legnagyobb baj, hogy baloldalról bírálta kendőzetlenül a Szovjetuniót, miközben a nagy ügyhöz hű maradt: a Szovjetuniótól elfordult, az eszmét azonban nem adta fel. Minden bizonnyal leginkább ez dühítette fel a kommunistákat. De emiatt tekintette a Visszatérést a magyar állam is tolerálhatatlannak. Míg a francia kommunisták és a szovjetek a kommunizmus elárulását látták benne, Déry Tibort, pusztán azért, mert a művet magyarra fordította és az meg is jelent, 1938-ben kommunizmus melletti izgatás vétsége miatt Magyarországon két hónapra börtönbe zárták.
A bírálatok hatására Gide úgy döntött, hogy nem hagyja annyiban, megvédi a Visszatérést. További adatokat, érveket gyűjt, és felveszi a kapcsolatot olyan emberekkel, akik a Szovjetunóban szerzett tapasztalataik alapján hasonló következtetésre jutottak. A könyve nyomán kialakult bírálatokra a választ 1937. júniusában tette közzé Retouches à mon retour de l’U.R.S.S. (Réz Pál fordításában „Amit még el kellett mondanom”) címmel. Lenyűgöző, hogy e kifinomult, a tiszta költészetet hirdető író statisztikusokat és szociográfusokat megszégyenítő módon egymás után sorolja a puszta, ám annál rettenetesebbnek hangzó összehasonlító számokat a szovjet gyárak termelékenységéről, a selejtes áruk részarányának növekedéséről, a gyógyszertári ellátottságról, az analfabétizmusról, az iskolakerülésről, a bérnövekedés üteméről és a vásárlóérték csökkenéséről. A munkáskizsákmányolás bizonyítására táblázatot állít össze a különböző fizetési kategóriákról. Majd levonja a következtetést: a munkásokat egyszerűen kijátszották, hiszen röghöz kötöttek őket, szerencsétlenek és üldözöttek, és senki sincs, aki érdekeiket megvédené. A nyomorgót megvető új burzsuázia léterejöttével Gide pont azt találta a Szovjetunióban, ami miatt a nyugati társadalmat elfogadhatatlannak ítélte. A szerző felsorolja a legsötétebb diktatúra, az orwelli állam tartozékait: az állampolgári erénynek számító besúgást, amely az érvényesülés legjobb eszköze; a politikai lejáratást, amelyben a leghatásosabb, ha a barátot kényszerítik árulásra, és az általános gyanakvást, amely abban nyilvánul meg, hogy mindenki gyanús, mindenki fél mindenkitől: ” Aki nem hajtja meg a gerincét, azt tönkreteszik, vagy deportálják, az egyiket a másik után. (-) Ebből a hősies és csodálatos népből, mely olyannyira kiérdemelte a szeretetünket rövidesen nem marad egyéb, mint csupa hóhér, haszonélvező és áldozat.”
Illyés Gyula Oroszország 1934 című útirajzának hazai visszhangja sokkal rövidebben összefoglalható. A művet 1934-ben a népi íróknak is fórumot kínáló, Zilahy Lajos által szerkesztett Magyarország című napilap közölte le folytatásokban, egyik fejezete pedig a Nyugatban is megjelent. Néhány szélsőjobboldali kirohanástól eltekintve a mű visszhangja összességében kifejezetten pozitívnak tekinthető: egymás után jelentek meg a méltató recenziók. (Az útirajz sikere tartósnak bizonyult: a második világháborút követően több ízben, változtatás nélkül kiadták.) Mivel az Oroszország nagy érdeklődést váltott ki országszerte, Illyést több helyre is meghívták, hogy felolvasásokat tartson belőle. Fontos megjegyezni, hogy Illyés soha sem kényszerült írása megvédésére. A szovjetek sem sértődtek meg rá, sőt az újonnan felállított budapesti magyar nagykövetség munkatársai fontosnak és hasznosnak ítélték, hogy keressék a kapcsolatot vele. Ahogy kommunista barátai sem támadták meg. De a magyar nyomozóhatóságok sem zaklatták. A BRFK Politikai Nyomozóosztályának érdeklődését felkeltetette ugyan Illyés úti-élménybeszámolója, amit a szabadelvű értelmiségieket tömörítő Magyar Cobden Szövetség felkérésére tartott, ám az előadást végighallgató nyomozótiszt, Szalay Márton veszélytelennek, és a nyomozás szempontjából érdektelennek ítélte Illyés mondandóját. A nyomozótiszt feljegyzése szerint Illyés annyira lesújtóan nyilatkozott a szovjet állapotokról, hogy a kommunistáknak látszó fiatalok csalódottan hagyták el a termet, meg sem várták az előadás végét. Nyilvánvaló, hogy a jelentésben szereplő Illyés-féle Oroszország-kép és az útirajz Oroszország-képe között komoly ellentmondás van, ami talán azzal magyarázható, hogy Illyés értesülhetett a nyomozótiszt jelenlétéről, s ennek tudatában fogalmazott kifejezetten negatívan a Szovjetunióról.
Nagy Lajos útinaplójának sorsa Illyésével összevetve kifejezetten tragikusra sikeredett. A Tízezer kilométer befejezetlenül 1934. október 6.-tól 1935. május 12.-ig jelent meg folytatásokban Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című lapjában. Míg az Oroszország sikerkönyv lett, a Tízezer kilométer teljes kudarc. Nagy Lajos naplójával mindenki elégedetlen volt: a jobboldal felháborítónak, míg a baloldal csalódottan és ingerülten fogadta. Mivel a nyomozóhatóságok a bolsevizmus érdekében végzett bomlasztás kísérletének tekintették a beszámolót, Nagy Lajossal már nem óvatoskodtak úgy, mint Illyés Gyulával: a napló megjelenését követően két detektív is megjelent Nagy lakásán. De a baloldal sem tétlenkedett. Madzsar József kifejezetten durva hangvételű cikket jelentet meg a Korunk hasábjain. Mivel József Attila és kommunista barátai úgy látják, hogy a napló hatalmas károkat okozhat a szocializmus ügyének, addig-addig győzködik a szerzőt, míg az nemcsak leállítja műve közlését a Szabadságban, de még a kéziratot is megsemmisíti. A Tízezer kilométer aztán lassan feledésbe merül, könyv formában pedig csak 1989-ben jelenhet meg.
A három útirajz fogadtatása sokat elárul a művekről és szerzőikről egyaránt. Gide vallásos rajongóként utazott a Szovjetunióba és olyan bődületes csalódás érte, hogy mindenre és mindenkire való tekintet nélkül nyers őszinteséggel leírta, amit tapasztalt. Rendkívül bátor és fanatikusan szabadságszerető ember volt. Hitével nem, de a Szovjetunióval kapcsolatos minden illúziójával leszámolt. Ezért tölti meg annyi romantikus szenvedély és annyi komorság a Visszatérés lapjait.
Illyés viszont messzemenően figyelembe vette azokat a politikai veszélyeket, amelyek az útirajzírót óhatatlanul fenyegetik: a politikai korrektséget képviselte már akkor is, amikor ezt a kifejezést még senki sem ismerte. Úgy tűnik, minden óvatosságát és tehetségét latba vetve olyan művet akart írni, amellyel egyik politikai meggyőződést sem sérti meg. Óvatosabb és simulékonyabb személyiségének megfelelően mesterien kiegyensúlyozta a dicséretet és a bírálatot: ki-ki megtalálhatta benne a szája ízének megfelelőt. A negatívumokkal csínján bánt, úgy fogalmazta meg őket, hogy belesimuljanak a szövegbe, a lelkesedésének pedig úgy adott hangot, hogy közben rajongónak se tekinthessék. Mindkét esetben tudatosan elkerülte, hogy a látottak kapcsán a hazai viszonyokra tegyen bíráló megjegyzéseket. Végül is egy olyan ország képét rajzolta meg, amely sok hibát követ el ugyan, összességében elég szép és szerethető. Hogy mindeközben ő maga mit gondolt róla, a műből nem nagyon derül ki. Okkal lehet feltenni a kérdést, vajon miként vélekedett Illyés utólag arról, amikor Vas István tanúsága szerint így csattant fel közelgő orosz útjáról Babits Mihállyal beszélgetve: „Nem írom meg az igazat!”.
Nagy Lajosból ezek a megfontolások teljesen hiányoznak. Bátorsága Gide-éhez mérhető, sőt még annál is nagyobb, egy tekintetben legalábbis biztosan: a francia írónak odahaza ugyanis nem kellett számítania arra, hogy műve miatt netalán nyomozótisztek zaklatják majd. Nagy csak a szemének hitt és végig szigorúan tartotta magát ahhoz az elvhez, amit utazása előtt felállított magának: „Magyarázatot soha nem fogadok el, sem forradalmit, sem ellenforradalmit, sem másfélét, csakis akkor, ha a tényállásokat bizonyítás követi.” De közben állandóan zavarban van, szorong, hogy tényleg helyesen látja-e dolgokat. Önmagát hibáztatja, amikor a moszkvai színházban előadott Intervenció című darabban az erotikus táncot lejtő félmeztelen színésznőben nem azt látja, amit illenék, nem azt látja benne, amit a többiek. „Bár lehet, hogy a hiba bennem volt, nem lett volna szabad, hogy a táncban az erotikát lássam, csak a burzsuj erkölcstelenséget lett volna szabad élveznem, s inkább akkor kellett volna, hogy libabőrös legyen a hátam a kéjtől, mikor egy intrikust úgy lőttek le, mint egy kutyát”.
A tízezer kilométer stilárisan ragyogó, ámde tragikus mű. A Szovjetunióban látottak Nagyot ugyanis Gide-del ellentétben nem a Szovjetuniótól idegenítik el, hanem minden olyan illúziótól, ami bármely emberi közösséggel és általában az emberi természettel kapcsolatos. A társadalmi együttélés mélyén olyan sötét mozgatórugókat lát, amelyekhez jóvátehetetlenül hozzátartozik a cinizmus, az erőszak, a könyörtelenség és a gyengék letaposása. Arra a következtetésre jut, hogy ez valahogy minden rendszer sajátja: egyikről a másikra öröklődik. Ahogy a cári Oroszországban úgy adták vették a cselédlányokat, mint a teheneket, úgy a bolsevik Oroszországban a Leningrád-Murmanszk közti csatornát rabszolgákkal építtették meg. Azoknak a kivégzésében pedig, akik a moszkvai metróépitkezésnél építőanyagot loptak, nem az osztályharcot látja, hanem a puszta erőszakot és a szadizmust : „Eh, kérem. Ez az egész dolog az embereknek abból a vágyából fakad, hogy szeretik a gyilkolást. Az emberek minden rendszer keretén belül keresnek és találnak ürügyeket arra, hogy néhanapján legyen egy kis kivégzés.” (-) Nem az osztályharcot látom, hanem embernek ember ellen való küzdelmét.”
Nagy Lajost a kiábrándultság súlyos letargiába sodorja. Ezek után érthető, hogy miért olyan kelletlenül és nyűgösen vett részt a hivatalos gyár- és kolhozlátogatásokon, vagy aludt el az unalomtól az irodalmi banketteken. Érthető, hogy miért gyötörte halálra az értetlenkedő szervezőket azzal, hogy ő csak tengert, fákat és állatokat akar látni, olyan dolgokat, amihez az embernek nincs köze, kivéve persze a nőket, feltéve, ha csinosak. Nem kérdés, hogy úgy érezte, ezeknek még lehet keserű szájíz nélkül örülni: „Társadalom és ember! – ezekről jobb tekintetemet az üres messzeségbe vetni, vagy fölnézni a kék égre, a felhőkre, éjszaka pedig a csillagokra.”
A szerző egyébként maga is teljes kudarcként élte meg utazását, úgy vélekedett, nemcsak a Szovjetunió vizsgázott le, de saját maga is: „ (-) amit láttam nem nyerte meg föltétlen tetszésemet, sőt gyakran kínos zavarba ejtett; ez részint a megvizsgált objektum hibája lehet, részint a maga teljességében most felismert abból a lelki minőségemből fakad, hogy minden harc számára ‹‹untauglich›› vagyok, – már pedig Oroszországban még folyik a harc.”
A Tízezer kilométer szerzője kettős hibát követett el és mindkettő végzetesnek bizonyult. Keserű és kiábrándító képet festett a Szovjetunióról, ugyanakkor a bírálatok közepette a korabeli magyar politikai rendszerbe is jókorákat belerúgott. Írása ráadásul sehogy sem illeszkedett a Szovjetunióról szóló útinapló szokásos műfajához. Míg Gide műve kiábrándultsága ellenére is a vallásos, Illyésé pedig a romantikus útirajz elvárásainak tökéletesen megfelelt, Nagy beszámolója egyikbe sem fért bele. A Tízezer kilométer kéziratánakazért kellett megsemmisülnie, mert egyszerűen légüres térbe került, minden lehetséges nézőpontból tolerálhatatlannak bizonyult. Ha western-hasonlattal akarunk élni: Illyésé lett a jó, Gide-é a rossz, míg Nagynak a csúf szerepe jutott.
Seres Attila: Illyés Gyula a budapesti szovjet nagykövetségen 1935-ben. Archivnet, V. évf. (2005) 3. sz. (www.archivnet.hu)
Lázár Vilmos: Egy emlékirat lapjaiból, Kossuth, 1976. 96-99. o.
Csuhai István: Orosz élet és magyar irodalom, Élet és Irodalom, 49, évf.01.
Nagy Lajos: Illyés Gyula: Oroszország, Nyugat, 1934. /23-24. Nyugat-kiadás,www.oszk.hu
ugyanitt
LombikBulvár, Ficsku Pál: Gyerekgyár című regényéről
„…részekre nem tagolt szövegfolyam…”1
„…mégis alapvetően egy lineárisan építkező visszaemlékezés”2
„A regényszálak összefonódnak, mindegyik tulajdonképpen egyetlen témát ölel fel…”„ 3
A kötet megjelenése kifejezi a hasonló, a férfi szemszögből leírt gyerekvállalási irodalom hiányát, egyúttal az erre való igényt is..”4
Örömmel olvastam a (4.) mottóban megidézett megállapítást, hiszen az önmagát címkékkel oly szívesen ellátó („utolsó népi íróból” később „lakossági íróvá” igazolt) Ficsku Pál bizonyosan örömmel venné a gyerekvállalási író jelzőt is. Annál is inkább, mivel a Gyerekgyár (Ulpius-Ház, Budapest, 2006) négy elbeszéléskötet5után a szerző első regénye. Ezt már csak azért sem tartom teljesen érdektelen információnak, mivel a (részben a mottóban is megidézett) kritika meglehetősen központi kérdésként kezelte, hogy a Gyerekgyár mennyire „igazi” regény.
Hiszen a szerző korábbi köteteihez hasonlóan az anekdotikus jelleg itt is megmaradt, így akár azt is mondhatjuk, hogy ez a könyv inkább hajaz összekapcsolt elbeszélésfüzérre, mintsem regényre (A legtöbb részlet már olvasható volt folyóiratokban, de ez a legtöbb kortárs regénnyel megesik. A különbség jelen esetben annyi volt, hogy élvezetes, lezárt történetekként ezek megállták a helyüket.). Itt érdemes megjegyezni azt, hogy már az első Ficsku-kötet sem novelláskötetként definiálta magát, hiszen a Videodisznók alcíme („ami egy regényből kimaradt”) is igyekezett novellistából (legalább reménybeli) regényíróvá transzformálni a szerzőt. A szintén kortárs novellista Cserna-Szabó András ebben egy presztízskérdést lát6, amit nehéz lenne cáfolni, mivel olvasóként mégis inkább a megkerülés figyelemfelkeltő aktusára asszociálhatunk: figyeljünk a szerzőre, hiszen nemsokára jön a regénye is… Mindazonáltal botorság volna elvitatni a Gyerekgyár regényvoltát, hiszen nem csak tematikai, hanem nyelvi egységgel is bíró szöveggel van dolgunk. Ráadásul a cselekmény is egységesen halad az első mondat önreflexiójától (Miért akarok én gyereket?) az utolsó kitétel beteljesült öndefiníciójáig (Apa, Apóka…). Noha kétségtelen, hogy első olvasásra csak kapkodjuk a fejünket, olyannyira ingergazdag, burjánzó szöveggel szembesülünk a figyelmes olvasás során azonban, mégis épp a regény iróniát és megrendültséget kiegyensúlyozó, a kettőt bravúrosan ellenpontozó szerkezete adja meg a könyv fő élvezeti értékét.
A leghatékonyabb szövegtagoló eszköz a cselekményt meg-megtörő álhíreknek a narrációval folyó párbeszéde, amely a narrátor (Bulvár Kund) bértollnok- és álhírügynök voltát illusztrálandó, bele-beleszól a regény menetébe. Ezek a hírek olykor elidegenítő effektusként működnek, máskor épp aláhúzzák az aktuális regénytörténéseket, néha pedig a főhős, az álhírszerző Bulvár Kund belső történéseit tükrözik. Leggyakrabban azonban épp a regénytematika érzékenyebb-érzelmesebb pontjainak (a gyermek vállalása, elvesztése, majd próbálkozás lombikbébi-programmal) ironikus ellenpontozásaként olvastatják magukat: „Legújabb kutatások szerint Jézus Krisztus volt az első lombikbébi, mert konkrétan nem baszás által született.” (44.), Máskor – a bulvársajtó paródiájaként, de akár a nyelv közlésfunkciójának megkérdőjelezéseként is olvasható módon – épp arról szól az álhír, hogy nem szól semmiről: „Nem igazak azok a hírek, miszerint Sellő Jusztin egyenes ágú reinkarnációja Misizsiráfnak.” (21.) Legérdekesebb talán mégis a legelső álhír: „A globalizáció és az általános felmelegedés miatt Párizsba beköszöntött az ősz.” (13.) Amellett, hogy a líra és a bulvársajtó nyelvének szimpla egymásba csúsztatása végigköveti a szöveget, akár e regény nyelvi működésmechanizmusának kulcsaként is olvasható: mivel az őszinte, emocionális líraiság már nem működtethető, az ilyen közlendőt parodisztikus iróniába csomagolva lehet csak célba juttatni.
Mindezeken túl azonban az álhírek és a regény többi humoros-anekdotikus eleme: a nyelvrablók meséje, az alkoholmérgezéses Hajnóczy-emléktúra, az álomszolgáltató vállalat és a nyelvi kreativitás megannyi hihetetlen terméke a regénynek csak az egyik felét alkotják. A Ficsku-miliő ezen kellékei közelebbről nézve pusztán szemérmes csomagolásai az apává válás megrendítő tudomásulvételének, a szubjektum totális transzformációjának. Hogy ez nem kritikai túlzás, azt illusztrálja egy idézet a regény utolsó passzusaiból: „Másnap kisfia képére formálta magát. Először lenyírta csimbókos szakállát, bajszát, aztán a haját is, tök kopaszra.” Az ezután következő, utolsó bekezdésben pedig a beszélő a regényben végigvitt egyes szám harmadik személyű elbeszélésből egyes szám első személyre vált, és egy utóiratban („p. s.”) ajánlja a regényt gyermekeinek. Mintha az elbeszélő csak ekkorra, a regény utolsó bekezdésére vált volna autentikus énné, szóviccből (Bulvár Kund) valódi személlyé (Apa). És álhírügynökből regényíróvá, hisz a regény lezárására is utal: („ezt a könyvet nektek írtam”), sőt értelmezi is azt („én vagyok Bulvár Kund és Gyulai is”). A regény végére tehát egyesül az eddig kettős játékban tartott elbeszélői eljárás: a legszemélyesebb, legemocionálisabb rész, a gyermekeknek szóló ajánló szöveg (amely ugyanakkor nem különül el a regény szövegétől) egyben azt a kérdést is feszegeti: hol a regény határa, hol a fikció határa, hol a nyelv határa.
Ez az intenzív megtapasztalás, amely az elbeszélő integritását is totálisan újrarendezi, felveti a kérdést, hogy a Gyerekgyár vajon épp levedli a posztmodern kelgyó bőrét, és hozzásimul egy „új érzékenység” posztmodern utáni nyelvéhez (miként azt a költészetben már hirdetik7), vagy éppen a végletekig viszi a retorizált megszólalásmód lehetőségeit? Esetleg a kettő egy és ugyanaz?
Talán szimplán arról van szó, hogy ahhoz, hogy egy ekkora személyességgel és emocionális töltéssel bíró történet érvényes módon, a patetikussá válás veszélyével dacolva elmondható legyen, eleve nagy adag irónia és reflektáltság szükségeltetik. Jelen esetben ez azt jelenti, hogy a Gyerekgyár ugyanúgy szerepelteti a Ficsku-topológia minden kellékét, de ezeket alárendeli az elbeszélő belső (ön)dokumentációjának, sőt hangulati kontrasztjai révén ellenpontozva ki is emeli azt. Hogy a Ficsku-próza ezzel új korszakába érkezett biztosnak vehető. Még az is lehet, hogy ezzel együtt a magyar próza is.
Jegyzetek
:
1 k.kabai lóránt: Gyerekblekdzsekk, prae.hu: http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=488
2vl: Hát bemegy az ember és kiveri, piroska.blog.hu: http://piroska.blog.hu/2007/02/14/title_2734
3 Szekeres Nikoletta: Apavágy meg gyerekvágy, A hét: http://ahet.ro/irodalom/konyv/apavagy-meg-gyerekvagy-ficsku-pal-gyerekgyar-763-84.html
4 Uo.
5 A videódisznók esete és más történetek : (ami egy regényből kimaradt), Seneca Kiadó, 1995, Élni három nővel: magyar gépmesék, Seneca Kiadó, 1997, Matatás a végeken : vigyázat, dzsalok!, Seneca Kiadó, 1999, Szakbarbárok : magyar RAPszódia, Pufi Press, cop. 2002
6 Cserna-Szabó András: Camping Byron Beach, avagy merthogy minden irodalom, gondolja Pali bácsi, in: Beszélő, 2000/6
7 Pollágh Péter: Az erő három színe (http://litera.hu/object.d26cf84d-797b-45b6-b91a-0eae8e6bc29a.ivy)
A kód logikája
A DNS tárgyi megjelenése és figurativitásából következő konnotációs jelentésszétfutásai már önmagukban véve is multimediálissá tágítják a befogadást, amely még az írásszekvenciák aktualizációja előtt kibontakozik, és tudatosan vagy tudatosítatlanul, jelentősen beleszól az értelmezés folyamatába, némelykor az efemer szenzáció azonnaliságával esetleg kiiktatja igényét, vagy enyhébb esetben a fogalmi utánajárást föloldozza a komolykodó interpretáció bénító alapvetéseinek módosíthatatlan szubsztancializmusa alól. Túl azon, hogy a DNS a kultúra ajándéka kíván lenni, a ráirányuló (jó- vagy rosszindulatú) figyelmet a csábítás esztétikájának nyílt felvállalásával honorálni akarja, és a művészet szerves életintegrációja mellett, a hétköznapi gyakorlattól elszigetelt esztétikai szféra koncepciója ellen lép föl, a gyönyörelvet sajátos posztalfabetikus alapállásából kifolyólag is megszólítja, mégpedig éppen a multimedialitással összefüggésben, amelynek jelentését árnyalnunk kell.
Korunk kultúráját az a felbecsülhetetlen jelentőségű (ám hatásához mérve térségeinkben mégis rejtett) változás, bizonyos területeken robbanékonyan, máshol fokozatosabban lezajló átszerveződés jellemzi, amelynek iránya a gutenbergiből a McLuhan-galaxis felé mutat, és amelynek reflexiója a tudást megőrző és továbbító kód elemzésén keresztül a társadalom, az intézményrendszerek, az episztémé, szűkebben pedig a tudomány és művészetek kommunikációfilozófiai modelljét állítja föl. Eme modell, reprezentatív és nagyértékű elemzéseitől függetlenül némelykor homályosnak bizonyul, és az értékmódosulás folyamataiból adódó receptív nehézségek miatt még megfelelően bőséges argumentáció mellett is zárt marad az átszerveződést közvetlenül megtapasztaló szubjektum előtt. „Manapság mi épp annyira vagyunk benne az elektronikus korban, mint amennyire annak idején az Erzsébet-koriak a nyomdászat és a mechanika korszakában. És ugyanazt a zavartságot és bizonytalanságot tapasztaljuk, amelyet ők éreztek, mikor egyidejűleg két egymással ellentétes társadalmi formációban és gyakorlatban éltek” (McLuhan), ráadásul az elektronikus protézisek lehetőségeiben, a digitalitás új kiterjedéseiben a kulturális hagyomány elfelejtett emlékeit, de a Gutenberg-galaxis számos értékének válságát is felfedezni véljük, ami cseppet sem segít hozzá a tájékozódáshoz.
„A ma embere lényegében mindennek a méretét, hatókörét megnövelte, amit a testével szokott megtenni. A fegyver fejlesztése a foggal és ököllel kezdődik, s az atombombával ér véget. A ruházat és a ház az ember biológiai hőmérséklet-szabályozásának a továbbfejlesztése. A bútor a földön való kucorgás és üldögélés helyére kerül. Az erőgépek, a szemüveg, a tévé, a telefon és a könyvek olyan eszközök, amelyek az ember hatókörét terjesztik ki időn és téren át, s mind az anyagi fejlődés példái. A pénz a munka kiterjesztésének és tárolásának az eszköze. Közszállítási hálózatunk most azt végzi el, amire korábban a lábunkat és a hátunkat használtuk. Valójában minden ember létrehozta eszköz úgy kezelhető, mint annak továbbfejlesztése, amit az ember hajdan a testével vagy annak valamely specializált részével végzett.” (J. Z.Young), de természetesen egyáltalán nem mindegy, hogy milyen életfunkció vagy szerv kiterjesztése történik meg. A számítógép, amely elsősorban médium, és nem egyszerűen intelligens írógép vagy más eszköz, a kognitív funkciók kiterjesztőjeként nagy mértékben meghatározza a tudás létrehozásának, pragmatikus alkalmazásának és tárolásának módjait, továbbá az egyes ismeretterületek olyan hálózati szintézisét is megvalósítja, amire előde, a nyomtatott közeg nem lehetett képes. Speciális „technikai eszközeinknek, akár a kerékről, a betűírásról vagy a rádióról van szó, az az ára, hogy az érzékek erőteljes kiterjesztése zárt rendszereket hoz létre. Személyes érzékeink nem zárt rendszerek, de vég nélkül átváltódnak egymásba annak a jártasságnak a révén, amit öntudatnak nevezünk. Kiterjesztett érzékeink, eszközeink, technológiáink a megelőző korszakok során kölcsönhatásra vagy kollektív tudatosságra képtelen zárt rendszerek voltak. Most, az elektronikus korban a technológiai eszközeink közötti nagyon is pillanatnyi együttlétezés olyan válságot eredményezett, amely egészen új az emberiség történetében. Kiterjesztett képességeink és érzékeléseink most a tapasztalás egyedülálló mezőjét hozzák létre, amely megköveteli, hogy ezek a képességek és érzékelések kollektívan tudatossá legyenek. Technológiáink, miként személyes érzékeink is kölcsönhatást és arányosulást igényelnek, ami racionális együttlétet tesz lehetővé. Addig, amíg technológiánk éppoly lassú volt, mint a kerék, a betűírás vagy a pénz, az a tény, hogy ezek különálló zárt rendszerek voltak, társadalmilag és lélektanilag elviselhető volt. Ez nem igaz manapság, amikor látvány és hang és mozgás egyidejű és globális kiterjedésű” (McLuhan).
Érdemes fölfigyelni arra, miként módosult kezdetben csupán az írás elterjedésével a verbalitás társadalomszervező és artisztikus megformálása, a szónak és nyelvnek művészete irodalommá, vagyis a természetes közeg szituativitásának sokrétűségét leszűkítő egydimenziós, és mereven lineáris megjelenéssé, amely a szóbeli hagyományozódás fölszámolásával egyszerre a nyelvhez való viszonyunkat is megváltoztatta. Ma már (más szempontból: még) el sem tudjuk képzelni, hogy a nyelv, a verbalitás kitüntetett művészete ne az irodalom, az alfabetikus kód kézírásos vagy nyomtatott kezelése lenne, olyannyira nem, hogy például Homérosz életművét is az irodalomtörténet részeként tárgyaljuk, noha tisztában vagyunk vele, hogy lényegében orális képződménnyel állunk szemben, amely struktúrájában az alfabetikus kód lineáris logikáját nem ismeri. És nehezünkre esik leírni, hogy amit Homérosz művel (illetőleg azok a szerzők, akiket ez a gyűjtőnév jelöl) „élőszóbeli irodalom”, mert ha leírnánk vagy legalább megfogalmaznánk, nyomban kiütköznék az ellentmondás. Harry Levin mondja, hogy „Az ‘irodalom’ kifejezés feltételezi a betűk használatát, azt, hogy a képzelet szóbeli műveit az írás és az olvasás eszközével közvetítik. Az ‘orális irodalom’ nyilvánvalóan önellentmondás. Most mégis olyan időben élünk, amikor az irodalom úgy felhígult, hogy alig felel meg egy esztétikai kívánalomnak. A beszélt vagy énekelt szó a beszélő vagy éneklő személy látható képével manapság az elektronikus technika révén visszanyerte eredeti befolyását. A nyomtatott könyvön alapuló kultúra, amely a reneszánsztól mindmáig általában uralkodó volt — mérhetetlen gazdagságával együtt — ránk örökítette a sznobságot, amitől meg kellene szabadulnunk. Friss tekintetet kellene vetnünk a hagyományra, nem mint tunyán elfogadott témák és konvenciók kövületeire, hanem mint szerves magatartássá váló újjáteremtésére annak, amit kaptunk és átörököltünk.” Az új technológia megjelenésével, amely olykor leszűkíti, de nagyobbára kétségkívül kibővíti a Gutenberg-galaxis lehetőségeit az új szintetikus és operatív miliőben, a tudományos kutatás elvont számításai és a konkrét kísérlet már egészen közel kerülnek egymáshoz (gondoljunk arra, hogy a környezet számítógépes szimulációjával teljes egészében kifejleszthetők már pl. funkcionális járművek, ami csak a könyv világában elképzelhetetlen volt, vagy egy-egy szoftver megtervezése, előállítása és alkalmazása gyakorlatilag ugyanabban a közegben történik), és a nyomtatás korának nagyszámú, válságot jelentő problémája egy alternatív kódhálózatban megszűnik vagy mérséklődik.
„Az újkori tudást nem pusztán terjedelme teszi alkalmatlanná arra, hogy egyetlen egységes egésszé szintetizálódhassék. A huszadik századi filozófia fő felfedezésének alighanem az tekinthető, hogy végső soron minden tudás gyakorlati tudáson alapszik. Mármost miközben készségekre, ügyességekre a gyakorlatnak egyszerre több területén is szert tehetünk, ezeket a készségeket nyilván nem összegezhetjük. Az elméleti tudásnak nyomtatott szövegek által közvetített különböző tartományai nem egyesíthetők egyetlen egésszé, amikor az alapjukul szolgáló gyakorlatok széttartóak.” (Nyíri Kristóf) De amikor az alapul szolgáló gyakorlat egyneműsödik a kód evolúciójának következtében, és a legabsztraktabb tudományos tevékenység már spekulatív fázisában érintkezik az interfészeken adott multimediális valósággal, amely a 21. század polgárának nagyon is reális élettere, olyan értelmeket mozgató és tároló szellemi közege, mint amilyen a nyomtatott kultúra izolált szövegei és egyéb elhatárolt kognitív manifesztációi voltak, akkor a korunkra oly jellemző interdiszciplinarizálódás előadottságai is könnyen levezethetők. A döntő különbség itt az, hogy ami a könyvek borítói és a könyvtárak tere által elválasztott egydimenziós tudás volt, most egy középpont nélküli hálózatban összefügg, és az érzékek teljesebb bevonásával az érzékelés naiv bőségére emlékeztető kommunikációs mozgó-fölnyíló keretet alkot, ami nyilvánvalóan befolyásolja a benne megképződő és közvetítésre kerülő kommunikátumokat.
És most visszatérnék a DNS többközegű gyönyörelvére és a szó, a nyelv művészetének azon lehetőségeire, amelyek az elkülönült esztétikai szférát a mondottak értelmében visszavezethetik a gyakorlathoz és hétköznapi élethez, amiként egykoron a sámán esőtánca is a teljes közösség ügye volt, az elmormolt varázsformulák és ellejtett lépések létfontosságúnak tűnhettek a szemlélő-hallgató-megértő, a bonyolultan és érdekelten befogadó számára is, akinek részvétele nélkül nem is volt kultúra. Visszatérnék a DNS (legyen itt jelentősége a folyóirat nevének!) új eredendőségére.
„Az ember természetes környezete egy audiovizuális, multimédiás környezet, mivel az ember néz, beszél, hall, fog, szagol, mozog stb. Az írott nyelv és a nyomtatott nyelv kultúrája – ami az európai századokat végül is formálta – egyúttal a szellem kényszerzubbonya is volt. Hiszen a teljes szenzoriumban élő embert arra kényszeríti, hogy amikor gondolatait megfogalmazza és közli, akkor egy nagyon szűk sávszélességben, egy lineáris szövegben mondja el mindazt, ami színes, képies, hangos, mozog és szaga van stb. A freudi tudattalanba mindaz bele van szorítva, amit az írott szöveg által szocializált felnőttnek el kell fojtania ahhoz, hogy egy lineáris szövegben tudjon kommunikálni.” (Nyíri Kristóf) Kísérleti szinten ilyenformán a jel hordozója testének teljes kommunikatív funkcionalizálásával, a pusztán lineáris és alfabetikus közlés multimedializálásával a leszűkítés kényszeréből keletkező frusztráció és tudatalatti halmozás egy része fölszabadítható, és az azonnali sokszintű befogadás együtthatójával joussaince-hoz juttathatja az orális korokéhoz hasonlóan szituatív beágyazottságú nyelv befogadóját. Ennek a szituativitásnak azonban a wagneri Gesamtkunstwerk hagyományából kinövő multimedialitásétól különböző természete van, minthogy megjelenési formája a DNS esetében jellemzően a nyomtatott produktum, fölszabadító szubverzióját a Gutenberg-galaxis viszonyai közepette fejti ki. Ez jelöli ki korlátait, de hatása is innét ered, amelyhez a digitális éra segédeszközeit használja (azok nélkül létre sem jöhetne, annak reflexív terméke), és amelyekkel fölvértezve a folyóiratkultúra konvencióit szólítja meg, ezáltal a hatékonyságát rohamosan vesztő kontextus mozgósítható értéktartalékait keresi a jóval szélesebb perspektíva viszonyai között, annak belátásával, hogy egy „olyan McLuhan-galaxis volna kívánatos, amely megőrzi a másik, a hagyományos Gutenberg-galaxist is.” (Nyíri Kristóf)
Az ún. homo digitalis ismeretregisztereit összefüggő és kronoszkopikus, de korántsem egynemű médiumban mozgató gondolkodás a nyomtatott formát nem a külső memória egyetlen adottságaként kezeli (már), hanem olyan opcióként, amely nem kizárólagosan alakítja az információteremtés és közlés folyamatait, és ezért reflexíve fölülvizsgálható. Ennek tudható be, hogy a multimediális hálózatlogika termékenyen vezethető be a Gutenberg-féle produktum terébe, amelyet ilyenformán a lehetőségekhez mérten kitágít, és a digitális korszak elvárásaihoz, a többszintű kommunikáció igényeihez alakítja. Nagyon fontos kiemelni, hogy a DNS felületei, a kép-szöveg fúziók, a könyvgerinc és az egymást követő oldalak megbonthatatlan egymásutánját, de gyakran a szöveg linearitását is fölszámoló nem-konvencionális alakzatok az eredendő orális kultúra szituatív bőségéhez való visszalépés helyett a médiumon mint a kognitív funkciók kiterjesztésén belül maradnak, de ez a médium már nem a lineáris alfabetikusság egydimenziós szabályait követi, hanem ismeri és használja annak evoluált változatát is, a számítógépes hálózatot. Ha az orális megfogalmazásra jellemző, formulákból építkező stílusról elmondhatjuk, hogy „nem csupán bizonyos verbális és metrikus szokásokat képviselt, hanem egyfajta gondolkodásmódot vagy szellemi állapotot is” (Eric A. Havelock), ami az irásbeliség kialakulásával megváltozott, a beszédhangok és -szituáció leképzésével egyneműsödött, majd viszonyaival a könyvnyomtatás föltalálásakor dominánssá lett, úgy a McLuhan-galaxis ennek a medializálódásnak a folytatása és folyománya, és természetesen minden hasonlóság ellenére sem az oralitás multimedialitásának visszatérése. Amikor tehát a DNS multimediális, nem az alfabetikus (vagy alfanumerikus) közlés alapjául szolgáló realitás felé tesz lépéseket vissza (ahogy a színház, a happening, a performansz etc.), hanem ellenkezőleg, a médium „belseje” felé, amely azonban mcluhani formájában szinte a teljes szenzóriumot provokálja. (Röviden megjegyezném, hogy a DNS elmélete a tágabb értelemben vett nyelvet nem reprezentációként vagy különféle tartalmak közléseként kezeli, hanem a környezettel való interakció cselekvő módozatát látja benne; ha például egy emelőszerkezet a kéz leképzése, úgy ezt a leképzést a magasabb hatékonyság és a körülmények tevékeny alakításának kivánalma motiválja, ezért a rajta végzett fejlesztések ugyan nem a kézhez térnek vissza, és az absztrakció síkjában maradnak, de mégsem történik semmiféle derealizáció, éppen ellenkezőleg, a funkció mentén a valóság kitágul, még ha e tágulás persze mesterséges is.)
A kód fölvállalásának és kiterjesztésének ilyen aprócska műfaja a kép-szöveg fúzió is, amelyet a komputáció és verbális eljárás kettőse hoz létre, nyomtatott terméken jelenik meg, és a maga multimedialitásával teljes egészében az írott szó struktúráját teremti újra. Többször elhangzott ezekről az aprólékosan megtervezett felületekről, hogy lényegében képzőművészeti alkotások, illetve gyakori a konvencionális irodalomértés hatásából és a kommunikációelméleti határhelyzet tudatosítatlanságából következő kettéválasztás is, amely vagy elkülöníti a szöveget a képtől, vagy csak illusztrációként tekint rá, ha explikált értelmezésre kerül sor. Ezzel szemben a DNS elmélete e felületeket irodalminak mondja, az irodalom kódjának irányát követi bennük a következőképp: az írott szó a nyelv szituatív megnyilvánulásainak orális aspektusát választja ki, és hangokat (egy auditív jelenséget) transzformál a betűk képévé (vizuális közeggé). Az irodalom – amint már jeleztem – a nyelvnek nem kizárólagos művészete, hanem a nyelvinek tekintett jelek írásos (esetünkben esztétikai) kódolása, egy auditív közeg vizuálisba történő transzponálása. Eme két interaktív közegből kifolyólag az irodalom kódja eredendően multimediális, hiszen egy egyszerű fölolvasás során is lényegében moduláció történik: a vizuális jelből (a betűből, amelyet látunk) auditív lesz (hang, amelyet hallunk), íráskor pedig megfordítva. A Gutenberg-galaxis hordozói a befogadás során nem támogatják az íráskép hanggá alakítását (az olvasás csöndes; bár minthogy az antik és kora középkori szövegek nem ismerték a szóközöket, az egyes szöveghelyek fölkutatása hangos olvasással történt, majd a visszakeresés hatékonysága érdekében az íráskép differenciálódott), ezért az alfabetikus kód az egyneműség állapotába szorul, ahol a dekódolás kognitív tevékenységéből kimarad a hang, a leírt szöveg alapvetően képi megjelenése pedig a szemantikai mozgásban elvész.
A kép-szöveg fúziók sem térnek vissza a hanghoz, hanem az íráskép vizualitását terjesztik ki a digitális kód eszközei segítségével, és így éppen az írott kód, a képpé transzformált hang elvonatkoztató útját járják, de mivel az írás látványa ma már nyilvánvalóan nem kaphat szerepet a megértésben, a továbbfejlesztett (McLuhan-féle) médiumot alkalmazva a vizualitást hozzáadják a szöveghez. Ez a vizualitás persze nem azonos mondjuk a képversekével (amelyek emlékeztethetnek minket az alfabetikusság látványszerűségére is), a kódnak kizárólag a logikáját és irányát vállalják föl, de túllépnek rajta, kibővítik a digitális médiumok hozadékával, és ezzel a továbblépéssel szabadítják föl az írás eredendő multimedialitását. Azért nevezzük ezt irodalomnak, mert az eljárás az írásosság jeleinek legsajátabb természetét és működésmódját tapogatja le. Máshelyütt amellett fogunk érvelni, hogy a nyelvtudomány és nyelvfilozófia tárgyaként szereplő nyelvfogalom a kommunikáció konkrét, szituatív alaprétegének pusztán egy aspektusa, és nem azért válik le, mert különálló entitás volna, hanem mert az írásjelek modulatív szerkezetét követi, ezért minden, amit a nyelvre vonatkoztattunk eddig, a mód ahogyan különféle nyelvjátékokban a fogalom előfordult, a grafikus kóddal hozható összefüggésbe, és annak fenomenológiájában elemezhető.
A számítógépes hálózat mai konkretizációja a vonatkozó interfészekkel, a monitor ablaka és az általa közvetített jelek tulajdonságai a mögöttük húzódó digitális kiterjeszkedés és kapcsolódások ellenére sem kedveznek a fogalmi gondolkodásnak, a hosszabb levezetéseknek és többlépcsős következtetéseknek, amely eljárások fejlődése az írásos kultúrákban indult meg, elterjedésüket pedig nagy mértékben a Gutenberg-galaxis segítette. Az auditív és vizuális médiumok visszahúzódása (a szóközök megjelenése vizuálisan nem előrelépés, mert a jelentés igényeit szolgálja, az értelem tagolásának és megidézésének stratégiája), az írásosság multimediális jellegének elfelejtődése a szemantikai finomodás oltárán bemutatott nem tudatos áldozat, és bár kétségtelen veszteségekkel jár az egyik oldalon, lehet elég hatékony ahhoz, hogy egész ma ismert kultúránk ráépüljön. A DNS nem tud, és nem is kíván lemondani erről a kultúráról; vállalni akarja reprezentatív és kodifikált helyeit, élni kíván a lehetőségeivel, és feltétlenül ápolni szeretné értékeit, de a kommunikációelméleti határhelyzet nyomatékos tudatosítása nélkül, a korlátok és hiányosságok számbavételének elmulasztásával ezt nemcsak lehetetlennek gondolja, de a Gutenberg-galaxis örökének redukciójaként értelmezi, és ezért egy formailag is reflexív, többszintű kommunikációs modellt követ.
A digitális hordozók egyik sokat vizsgált vetülete a jel eltestetlenedése, a kifejezési oldal (egyébként megint csak a szemantika szubtilitását követő) anyagiságának egyirányú enyészete, ami korunk – e tekintetben nosztalgikus – tárgyfetisizmusának fontos motiválója, ezzel fölhasználandó értékforrása, a most is íródó elméleti narratívából megképződő DNS-test, a folyóirat rendhagyó megjelenéseinek alapja. A dobozba csomagolt, megbontott gerincű, szintetizált képekkel egybedolgozott oldalak, a viasztáblába öntött, továbbá latexbe és drótok közé szorított, a megfelelő helyeken hosszasan értelmezett szerepű világítórudacskákkal fölszerelt nyomtatott formák a kézzelfoghatóság elsődleges multimedialitásának és gutenbergi továbbfejlesztésének olyan kompozíciói, amelyeket a lineáris alfabetikus kód fogalmi elemzésére terveztek. Az önreflexív forma természetesen keveset érne, ha éppen eme fogalmi megnyilvánulásában veszítené el a kontaktust elemi kódjával, ha az ikonikus fordulatot követő szövegidegenség és teoretikus renyheség kulturális pillanatában megfeledkezne a specifikus értelmek kifejeződésének funkcionális igényeiről, és nem „hagyományos” keretek között jelentkezne. Innét a DNS körülírása, a DNS-testek (amelyek konkrét, tárgyi mivoltukban, fölhasználható háromdimenziósságukban egyszerre kommunikálnak az eredendő multimedialitás irányában, meg rendhagyóságukkal becsábítják a reklámesztétika instant igéretein nevelkedett, egyre inkább bibliofób homo digitalist is) folyamatos elemzése olyan konvencionális periodikumok lapjain, amelyek a könyvkultúra csöndjét és méltóságát, az elmélet produktív lassúságát, nyakatekert elágazásait és kisebb-nagyobb ugrásait, az auditív és vizuális dimenzió föláldozása árán meghódított portalan, de immáron rendkívül összetetten tagolt világot termékenyen képesek megidézni.
Nagy kérdés persze, hogy ilyeténképp hová, meddig futtatjuk ki a DNS (egyik) elméletét, nagy kérdés, hogy az Önök által most olvasott szöveg megfelelő aktualizáció esetén valóban megszólítja-e tulajdon megjelenésének közegét, és a rendesen jelentéstanilag gömbölyödő kommunikátum – akár pillanatokra – belefut-e a közlés orgánumának (a közlő folyóirat neve) konvencionális és primáris jelszerűségébe, nagy kérdés, hogy amit atavisztikusan tartalomnak nevezünk, formává lesz-e.
Összefoglalásképp tehát kiemeleném, hogy a folyóirat már előzetesen elemzésre és utalásainak fogalmi kifejtésére tervezett formai anomáliái a következő kulturális szinteket érintik: egyrészt a befogadhatóság azonnaliságával, a szenzáció intenzitásával elfogadja a gyorsuló digitális éra játékszabályait, a kanonikus „magasművészet” elkülönültségét megszüntetni igyekszik, „érdekességként” fölkínálja magát a többszintű retorizáltsághoz (a billboardok képi és verbális jellege, a képernyők színes és hangos tolakodó reklámai-ingerei stb.) szokott fogyasztónak, aki korának kommunikációtechnológiailag adott tendenciózus üzenetei között jobbára elveszetten cselleng. Másrészt a médiatörténeti határhelyzet érzékeléséből kiinduló reflexív programjával kezeli korunk virulens és kétségkívül számos értéket is teremtő jelenségeit, a Gutenberg-galaxis fontos és élő hagyatékaként becsült teoretikus beállítottságról nem mond le, és ennek megnyilvánulásait a legalkalmasabb közegbe, a minden szempontból konvencionális nyomtatott oldalra helyezi. (amiként most is) Ez a hagyományos nyomtatott kontextusban történő megjelenés azonban már nemcsak közlés, hanem eljárás, amely magát a formát is érinti, és ezzel a DNS-ek kódspecifikus jellege megmarad akkor is, amikor a folyó-irat önmaga felületein túlra nyújtózik folyó, lezárhatatlan dromológiai megszerkesztettségéből következőleg.
Hálózat és kánon
A következő eszmefuttatás egy hosszabb munka második fejezete. Az első, bevezető rész, amelyre ez az előadás is épül, 2003-ban jelent meg a Mozgó Világ című kötetben Irodalmi Szöveghálók címmel. Mivel bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ezen dolgozat tézisei nem minden részletükben ismertek a szélesebb szakmai közvélemény előtt, az érvelésben részletesen is utalok majd rájuk.
A XX század végének, XXI. század elejének irodalomtudományban hálózatról két értelemben szokás beszélni. Sajátos módon mindkét elgondolás az analóg – digitális dichotómia mediális forradalmát helyezi vizsgálódásának középpontjába, mégpedig abban az értelemben, hogy az analógot automatikusan a lineárissal, a digitálist pedig szintén az evidencia értelmében a nem-lineárissal, és az ezzel (túlságosan is) gyakran egyenértékűnek tekintett hálózatival hozzák összefüggésbe. (A nem-lineáris szövegek típusait és sajátságait Aarseth rendszerezte Nem-linearitás és irodalomelmélet című tanulmányában, ezért ezzel itt most nem foglalkozom.) Az első elgondolás mindenek előtt hatékony archiváló eszközként tekint a hálózatra (ez magától értetődően szoros összefüggésbe hozható a materiális kánon kérdésével) míg a második, a digitális médium radikálisan új szövegszervező lehetőségeit hangsúlyozza.
Kappanyos András Hypertext. „A számítógép és a humán tudományok” című tanulmányában a digitális archívumot olyan információkomplexumként írja le, amely „több önállóan is használható nemlineárisan [kiemelés tőlem –MM] elrendezett egységből áll”.
Erre a felfogásra épül Jerome McGann A hipertext alapjai című tanulmánya is, aki szerint a digitális (az ő szóhasználatában elektronikus) eszközök „felemelik a figyelem általános szintjét egy magasabb rendszerbe”. Valamennyi idézett elgondolás a digitális hordozók magasabb szintű funkcionalitását hangsúlyozza (McGann például az Oxford English Dictionary digitális verziójának használhatósága mellett érvel, a nyomtatott kiadással szemben). Kappanyos András pedig három pontban összegzi a nemlineárisan elrendezett digitális archívumok előnyeit: a reprodukálhatóságban, a kereshetőségben és az összekapcsolhatóságban, mely utóbbit Kappanyos egyenesen a hyertexttel azonosítja: „az archívum elemei közötti elektronikus hivatkozások (linkek) (…) révén megszervezett információkomplexumot hívjuk hypertextnek”. Fontos megemlíteni, hogy miközben Kappanyos a tanulmány későbbi részében azt emeli ki, hogy a link maga szöveges természetű, a teljes információkomplexumot text-ként definiálja, ami mintha kizárná annak a lehetőségét, hogy az adott hivatkozás (link) képre, hangra, vagy mozgóképre mutasson. Ez mindenek előtt a hálózat kifejezés bevezetőben említett másik használatához, végső soron pedig a hypertext fogalmának pontosabb definíciójához utal bennünket.
Az alapötlet Vannevar Bushtól, Roosevelt elnök egykori tanácsadójától, maga a definíció pedig Theodor H. Nelsontól ered: „A hypertext alatt nem-folyamatos [non-sequential] írást értek – olyan szöveget, mely elágazik, és választási lehetőséget kínál az olvasónak, mely leginkább egy interaktív képernyőn olvasható. Általában kapcsoló elemekkel [links] összekötött szövegdarabok soraként képzelik el, melyek különböző útvonalakat biztosítanak az olvasónak”.
Sütheő Péter informatikus a Tudományos és Műszaki Tájékoztatás című folyóiratban így foglalja össze a legáltalánosabb hypertext-definíciókat: „A hypertext az adatintegráció és információközvetítés olyan módszere, amely a tudást a hagyományosan lineáris szövegstruktúra helyett a kognitív emberi gondolkodást hívebben tükröző nemlineáris, térbeli, hálózatos rendszerben rendezi el.” Abból a belátásból azonban, hogy a tárolókapacitás, és a sávszélesség drasztikus megnövekedésével a link nem pusztán szövegre, hanem (időrendi sorrendben) képre, hangra, és mozgóképre is mutathat, az következett, hogy a hypertext kifejezést az informatikában szinte teljeskörűen a hypermedia kifejezés váltotta fel. Ezt a fogalmat használja többek mellett David Jonassen, Geraldine Gay, Jakob Nielsen, vagy éppen Jay David Bolter többségük azzal a kiegészítéssel, hogy a kapcsolóelem, a link maga, továbbra is szöveges természetű marad.
Ez a kitétel természetesen nem pusztán a napi tapasztalat felől nézve válik nehezen tarthatóvá (elég ha csupán a többségünk által használt windows asztal ikonjaira gondolunk) hanem például az internetes keresőszolgáltatók közt, éppen 2006 elején megjelent új keresőmotor, a pixsy.com felől tekintve is, amely kereső megfordítva a keresők által hagyományosan alkalmazott hierarchiát, először a jellemzőnek ítélt képet mutatja találatként, és csak onnan léphetünk tovább a képhez tartozó szöveges cikkre, amely így mintegy a kép kifejtésévé, kommentárjává alacsonyul.
A vizualitás ilyen mértékű térhódítása Bolter szerint nem függetleníthető a számítógépek, a digitális médiumok elterjedésétől: „A vizuális térhódítása nagyobb arányban ment végbe a számítógép-alapú multimédiában, mint a nyomtatásban, mivel a számítógépes alkalmazásokat nem terheli a nyomtatás tradíciója (…) a multimédia mértékadó példáiban mindig a grafika uralja a szöveget.”
A legtöbb szerző egyetért abban, hogy a számítógép (a digitális médium) „dematerializálja az írást” Kittler azonban arra utal, hogy nem pusztán az írást, hanem valamennyi médiumot:
„A számítógépes tömörítő rendszerek az optikai jelekre olyan számítási szabályokat és algoritmusokat alkalmaznak, amelyek teljesen közömbösek a mediális tartalmak és az érzékekhez köthető mezők iránt. Gyakorlatilag mindegy, hogy a digitális számítógépek képeket vagy hangokat küldenek-e kifelé, valójában csak bitek végtelen sorozatával dolgoznak, amelyeket elektromos feszültségek reprezentálnak.”
Különös figyelmet érdemel, hogy Kittler ugyanebben a cikkben, a „számítógépes rendszereket” „minden médiumok médiumaként” határozza meg, és ezzel két kérdést is nyitva hagy: kérdéses lehet, hogyan értelmezhető a „minden médiumok médiuma” kifejezés, hiszen egyaránt érthető figura etimologica-ként, és – valószínűleg a fenti idézet ezt a második értelmezést támasztja alá –úgy is, mint ami a számítógépes rendszerek azon képességét emeli ki, hogy képesek más médiumok hordozóivá válni (egyaránt képesek képet, mozgóképet, hangot, szöveget közvetíteni). A „számítógépes rendszerek” szókapcsolatból sem dönthető el egyértelműen, hogy több számítógép rendszerét, vagy a számítógépet, mint önmagában is összetett rendszert definiálja így.
Az a belátás azonban, hogy a számítógép elvileg (és a technikai feltételek rohamos fejlődésével gyakorlatilag is) képes lehet számos más médium hordozására, mintegy bekebelezve azokat, mindenképpen kitüntetett pozíciót biztosít számára: egy olyan hierarchiát sejtetve, melyben a digitális magasabb szinten helyezkedik el, mint az analóg.
De térjünk vissza McGann példájához! Az Oxford English Dictionary digitális verziója (amely vélhetően egy vékony filmszerű hordozóréteggel borított lemez, közkeletű nevén CD formájában állt a rendelkezésére) kétség kívül jobban, könnyebben használható, mint a nyomtatott változat, azonban jelentős hátrányban van egy esetleges online (azaz például webes, hálózati) kiadással szemben. Az online kiadás amellett, hogy a digitálishoz hasonlóan másolható, kereshető, és összekapcsolható, folyamatosan frissíthető is, sőt gyakorlatilag mindenhonnan elérhető. A hálózat által nem csupán a tárolókapacitás nőtt meg radikálisan, nem csak az összekapcsolhatóság lehetőségei tágultak ki soha nem látott mértékben, de a rajta tárolt információhoz való hozzáférés lehetősége is, hiszen míg egy digitális, de offline kiadvány megismeréséhez birtokolnunk kell az adott kiadvány egy példányát, a hálózati tárolás éppen a hozzáférési pontok számát növelte meg hihetetlen mértékben.
Nem bizonyító erejű, mégis jellemző az a technikatörténeti megfigyelés is, miszerint a PC-k hálózati kommunikációját lehetővé tevő ún. hálózati kártya a kilencvenes évek közepéig (számítástechnikai szakkifejezéssel) külön perifériaként volt kapható, ma viszont a számítógépek alaplapjára integrált, attól nem elválasztható eszköz.
Mindenképpen elgondolkodtató a Nature magazin ez év elején közzétett vizsgálata is, miszerint a Wikipedia, (amely egy bárki által szerkeszthető, ingyenes online lexikon) amellett, hogy több mint egymillió szócikket tartalmaz, pontosságban sem marad el lényegesen a nagy múltú, igen gondosan szerkesztett Encyclopedia Britannicától. Ha mindehhez hozzáveszzük, hogy a Wikipedia 2001-ben indult, míg vetélytársa 1795-ben, hogy a Wikipedia terjedelme kb. hatszorosa riválisáénak, láthatóvá válnak a hálózati megoldás előnyei. (Az igazsághoz tartozik, hogy az Encyclopedia Britannica, éppen az elmúlt hetekben jogosnak tűnő érvekkel támadta a Nature cikkét, kifejtve, hogy pontosságban még mindig lényegesen felülmúlják a wikipediát) az azonban önmagában is megfontolásra érdemes, hogy az Encyclopedia Britannica maga is legitim vetélytársként tekint egy akár laikusok által is szerkeszthető, lektorálatlan információhalmazra.
A fenti megfontolások összegzéseképpen elmondhatjuk, hogy hálózatba kapcsolt számítógépek segítségével (amelynek ma a legismertebb példája az internet) egy olyan médium jött létre, amely a következő jellemzőkkel bír: a rajta tárolt adatok kereshetők, másolhatók, tetszőlegesen összekapcsolhatók,
képes más médiumok (akusztikus, vizuális, verbális) hordozására,
gyakorlatilag korlátlan tárolókapacitással rendelkezik,
folyamatosan frissíthető,
bárhonnan elérhető.
Egyszerű példával: a hálózatba kapcsolódott számítógépek olyan új közeget hoztak létre, amelyen egyszerre van jelen egy regény szövege, a regényről szóló kommentárok, a regény film-adaptációja, a regényből készült hangoskönyv, a regény illusztrációi stb… és (jegyezzük meg, hogy jelen pillanatban ez pusztán elméletben működik) bármelyikhez, bárhol hozzáférhetünk. Ez egy olyan közeg, amelyet nem túlzás Szupermédiának nevezni. (Ehhez az elnevezéshez jól jön számunkra a magyar szóhasználat azon sajátossága, miszerint a média alak a magyarban egyes számban is használatos, holott a latinban a médium többes számát jelöli, hasonlóan a Márknál leírt ördög által megszállt emberhez, Légió a nevem, mert sokan vagyunk. – amint azt Barthes is idézi.
A szupermédia nem csupán abban különleges, hogy – amint Kittler írja, egységes, a hordozni kívánt tartalomtól független algoritmusokkal továbbítja az információt – hanem abban is, hogy sajátosan új kontextusban (itt a textus már inkább csak a ’szövet’ ’szőttes’ értelemben tartható fönn) jeleníti meg az irodalmi szöveget magát is. Foucault A tudás archeológiájában így ír: „A könyv határai sohasem világosak, vagy egyértelműen kijelöltek: a könyv túl belső beosztásán és az autonómiáját adó formáján, része egy más könyvekre, más szövegekre, más mondatokra vonatkozó utalásrendszernek: egy háló egyetlen csomója.” Az új viszonyok közt ez tétel vélhetően úgy módosul, hogy az utalásrendszer elemei nem csupán szövegek, de képek, hangok, és mozgóképek is lehetnek, ami kétségkívül új relációkat teremtett a hagyományos médiumok között is.. Hadd utaljak itt röviden Hansági Ágnes A médium kora, a kor médiuma című tanulmányára, amelyben a szerző meggyőzően érvel amellett, hogy a Büszkeség és Balítélet című regény kanonikus pozícióját mind a róla készült filmsorozat, mind a Bridget Jones című regény, és az abból készült filmfeldolgozás is jelentős mértékben megerősítette. Ez a folyamat drasztikusan fölerősödni látszik, hiszen a szupermédiaként definiált közeg egyszerre képes több más médium közvetítésére: egy hálózatra kötött számítógép, (kisebb, vagy nagyobb hatásfokkal ugyan) de számos hagyományos médium funkcióját képes betölteni.
Ha elfogadjuk, hogy a hálózat megjelenése az egyes médiumokat egymáshoz való viszonyát is megváltoztatja, mindenek előtt azt kell megvizsgálnunk, milyen sajátos szabályszerűségek irányítják ezt az új közeget. Amint az Landow alábbi érveléséből kiderül, azok a szerzők, akik irodalmi szövegek kapcsán leggyakrabban használják a hálózat, a „hálózatiság” metaforáját, a hálózatot, mint nem-centrális, nem-hierarchikus, lényegénél fogva demokratikus struktúrát gondolják el: „The Dreams of Reason című művében Heinz Pagels felveti, hogy a hálózat miért rendelkezik olyan nagy vonzerővel azok számára, akik gyanakodnak a hierarchikus vagy lineáris modellekre. Pagels szerint »a hálózatnak nincsen ‘alja’ vagy ‘teteje’. Inkább olyan kapcsolatok sokaságából áll, melyek fokozzák a hálózat alkotórészei között lehetséges kölcsönhatásokat. Nincs központi végrehajtó hatalom, amely ellenőrzése alatt tartaná a rendszert«” Landow érvelésében nem csupán a Pagels-idézet árulkodik egy „plurális” hálózatfelfogásról, hanem az az óvatlan megjegyzése is, amikor is a hierarchikust automatikusan a lineárissal (értsd: nem-hálózatival, hálózatellenessel) hozza összefüggésbe. Bizonyos megszorításokkal ugyan, de a hálózatok decantralizált voltát hangsúlyozza McGann is, (és egyébként sokon mások is).
Barabási Albert László kutatásai azonban azt bizonyítják, hogy létezik irányító hatalom, bár kétségkívül nem a rendszeren kívülről érkezik. A természetes hálózatok ugyanis erősen centralizáltak.
A hálózatok kutatásának kezdete Leonhard Euler nevéhez köthető, aki az ún. „königsbergi hidak problémájának” megoldásakor először alkalmazta a gráfelméletet oly módon, hogy a hidak által összekötött folyópartot gráfnak (hálózatnak) tekintette, olyan pontoknak tehát, melyeket élek kötnek össze. (A gráfelmélet a hálózat elemeit pontoknak, az összekötő elemeket éleknek nevezi.) Euler azt bizonyította be, hogy Königsberg hét hídján lehetetlen úgy átsétálni, hogy minden hidat érintsünk, ám egyiken se haladjunk át kétszer: mindez csak akkor lenne megvalósítható, ha nyolc (vagy bármely páros számú) híddal állnánk szemben. A königsbergi hidak problémájának megoldása azzal a belátással mindenképpen szolgál, hogy megvilágítja: a hálózat szerkezete eredendően határozza meg a hálózat bizonyos tulajdonságait.
Érdemes néhány szót ejteni az úgynevezett Erdős-Rényi-modellről is. Ebben a modellben az élek véletlenszerűen adódnak a pontokhoz, így minden egyes pontnak pontosan ugyanannyi esélye van, hogy megkapjon egy élt, (hogy kapcsolatot szerezzen) mint bármely másik pontnak. Ebben az elgondolásban a pontokhoz tartozó élek száma a Poison-eloszlást követ, ami –különösen, ha a hálózat nagy – azt jelenti, hogy minden ponthoz – jó közelítéssel – azonos számú él fog tartozni. Nagyban megnehezíti az Erdős-Rényi-modell természetes hálózatokra való alkalmazhatóságát, hogy a hálózat elemeinek számát fixnek tekinti, így egy változó elemszámú (például folyamatosan növekvő) hálózat e modell paradigmái mentén leírhatatlan.
Barabási Albert-László kutatásai abban szakítanak az Erdős és Rényi modelljével, hogy a hálózat tulajdonságait nem teoretikus („fiktív”) modelleken vizsgálják, hanem „valódi”, a „valódi világban” „természetesen” létrejött hálózatokon. A kutatást azzal az eredménnyel zárult, hogy bármilyen hatalmas hálózat legtöbb pontja – mindössze néhány (a web esetében például 19) – közvetítő ponton keresztül, a hálózat legtöbb másik pontjából elérhető. Amint arra Barabási Albert-László rámutat, az ily módon meghatározott szám egyszerre lehet nagyon kicsi és nagyon nagy: „Mivel a teljes hálózaton k átlaga hét [k itt azt jelöli, hogy egy tipikus pontból egy lépéssel k másik pontot érhetünk el. M.M.] ezért ha az első oldalról csak hét kapcsolatot követhetünk, kétkattintásra negyvenkilenc oldal lesz, háromkattintásnyira háromszáznegyvenhárom és így tovább”. Ez a hetedik lépésben immár hihetetlenül magas szám azonban nyilvánvaló módon lehetetlenné tenné az internet használatát. Az ellentmondás feloldása – hívja fel a figyelmet Barabási – az Erdős-Rényi-modell leglényegesebb hibájára mutat rá: arra, hogy az elemek nem véletlenszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Míg ugyanis bizonyos pontok rendkívül nagyszámú kapcsolattal rendelkeznek (internetes példával a cnn.com, vagy a google.com) másokra minimális link mutat. Azokat a pontokat, amelyek nagyon nagyszámú kapcsolattal rendelkeznek középpontoknak, vagy összekötőknek, azokat a komplex hálózatokat pedig, ahol az egyes pontokhoz tartozó élek számát a webhez hasonló egyenetlenség jellemzi, Barabási Albert-László skálafüggetlen hálózatoknak nevezi. A skálafüggetlen hálózatokban nincsenek tipikus pontok. Ezekben a hálózatokban „a pontok folytonos hierarchiáját figyelhetjük meg, amely a kevés középponttól a sok pici pontig terjed. A legnagyobb középpontot két vagy három valamivel kisebb középpont követi szorosan, majd egy tucat még kisebb következik és így tovább, végül elérkezünk a sok kis pontig”. Barabási elgondolásban a hálózatokat végső soron az összekötők, a középpontok tartják össze, nélkülük a hálózat összeomlana.
Mindennek Barabási szerint az a magyarázata, hogy a legtöbb pont sokkal valószínűbben kapcsolódik egy már eleve sok kapcsolattal rendelkező ponthoz (vagyis középponthoz) mint egy kevesebb kapcsolattal rendelkezőhöz: a kapcsolás tehát népszerűségi alapon történik. Barabási (miközben azt taglalja, hogyan tájékozódunk a weben) a következő megállapítást teszi: „De még akkor is, ha csak egy másodpercig tart, míg egy oldalt leellenőrzünk, még mindig háromszázmillió év alatt tudnánk elérni az összes, tőlünk tizenkilenc kattintásnyira lévő oldalt. Persze a zavarba ejtő bőség ellenére néha nagyon is gyorsan megtalálunk egy oldalt, még kereső nélkül is. A trükk természetesen az, hogy nem az összes kapcsolatot követjük. Inkább vezérfonalakat használunk.” A „vezérfonal” kifejezés akkor tehet szert kitüntetett jelentőségre, ha Jan Assman kánon-meghatározásával vetjük egybe: „A kanón tehát az építőművészet instrumentuma, jelentése: (osztásokkal ellátott) egyenes rúd, oszlop, vezérléc, vonalzó.” Assmanhoz hasonlóan Jan Gorak is utal rá, a kánon szó mára különböző átvitt jelentéseket öltött: „jelenleg használatban lévő jelentése: oktatási útmutató, norma, vagy szabály, valamint az alapvető auktorok jegyzéke”.
A totális egyenlőség elve – Barabási modelljében – lényegileg egyeztethetetlen össze a „természetes” hálózatok felépítésével. Mindez elsősorban azzal a következménnyel járhat a hálózatiságban a pluralitást, az egyenlőséget, vagy éppen a káoszt, az uralhatatlanságot felfedezőkre nézve, hogy egy olyan paradigma foglyai maradhatnak, mely – különösen, ha az Erdős-Rényi modell statikus voltára gondolunk- valószínűsíthetően saját (deklarált) céljaikkal is ellentétes. A hálózat önmaga hozza létre saját – kívülről uralhatatlan – értékelő mechanizmusait, amelyek, miközben a hálózat maga elvi hozzáférhetőséget biztosít valamennyi rajta tárolt információhoz, a középpontok megjelenésével, és erősen hierarchizált voltából adódóan, azonnal korlátozza és szabályozza is az elérést.
Örkény István: Az élet értelme
Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.
Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi?
Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.