Samu János Vilmos összes bejegyzése

Baldachin

   Hirtelen, ahogy megtorpan a pókhálósan finom csönd, az űrbe veti magát egy beméretlen, név nélküli csillag, vagy elpusztul egy gyanútlan hal, majd lassan a víztükörre fúvódik tenyérnyi, piros oldalával, nevető hiénák foga közt ketté törik az antilop gerince, egyszer csak a tenger sötét vonala alól föltámad a nedves szél és megkoccannak az olajfák ágai, buborékozni kezd a forrongó-folyékony égbolt (aqua sky), csapzott, nehéz madár mozdítja faroktollát, és suhanva irányt vált, alapjáraton koppan valami a vasmén váltóházában vagy egy borzas, részeg halál tör a kedélyre, kisebesedett láb merül a laguna sós vizébe, észrevétlenül és selymesen olajfoltra rohan az ellentartott első kerék, véget ér/elkezdődik egy szerelem, kialszik a fölfeslett alkonyi nap, elfogy a test alig megszaporodott melege és megmerevedik a pupilla, kéjes nyöszörgés tör föl, megremeg boldogan az öntudat, összehúzza magát egy szimatoló, az éjszakai országúton önmaga mellé gömbölyödő sündisznó, Morpheusz a gondosan megterített asztalhoz ül, elrugaszkodó könnycseppel kiszakad egy hosszú-gyönyörű szempilla is, szóval hirtelen, egészen hirtelen, a mostnál is előbb Jamató Legbátrabbja (Jamató-take-ru) hatalmas méretű baldachinos ágyában a hátára fordult, és a pehelypaplant combja közé gyűrve, minden érzékével Shiori liliom illatát kóstolgatta; hol a nyelvére vette, és kiszakadt, keményen göndörödő szőrszál szúrósságában érezte kapálózó viháncolásának részegítő, fanyar-édes ízét (Cinzano, dry), hol álmosan a bizsergető virágillatba (Kenzo, Flower) vetette magát, és a testén végighullámzó lúdbőr csillóin az orgazmus kapujáig osont, ott meg némi ártatlan simogatást kicsikarva lábát maga alá húzta, és Shiori fülcimpájába csimpaszkodva 183 lovas R1-ének mélyre szerelt kormánycsutkáitól kihorzsolt és megkékült tenyerével, utolsó erejét összeszedve titkon és alattomosan fehéren vérző boldogságba markolta magát, valahol az ébredés vagy az elszenderedés málna tapintású bársonyhatáránál, éppen ott és akkor, amikor a Neverin végigsöpört a megszaggatott habtükör fölött hintázó sirályok tollán, a halászhajók az öböl felé fordultak, és a visszahagyott hálókból rákok kitépett ollója merült a világ nyugalmasan zúgó sötétségébe… A Hold-sziget partjainál véletlenül megtalált mitikus bárányok bégettek, a csillagok meg mind összekucorodtak, mint amikor a hiányzó felhőpaplan melegét lomha, kövér-fekete testébe szívja a déli éjszaka, egyetlen pontba zsugorodik az emlékezésszerű látás, amely akár egy vágyakozó vagina, megfelelő fekvés esetén fölfénylik-ébred, vagy könnyesen elszenderedik, kagylókat álmodik-remél, a szamuráj vak tapogatózása közepette megtalálja katanája markolatát, hideget, mesét hasít a lecsüngő selyem egyhangú mintázatába, ibolyaszínű, kipattanó erekció mutatja az álom világosságát, amely beragyogja a szürkületet, akár alkony, akár hajnal előtt.
    
   Így aztán Jamato-take-ru azt sem értette, mit keres ő ebben a puhaságban, honnét a szálldosó tollak, miért nem a földön alszik/ébred, hová tűnt a keménység, miféle pazar boldogság ez…

DJ samuRa1©: Revisiting Jódal (Jódal Kálmán prózájáról)

   Márpedig Kálmánhoz visszatérni érdemes.
   Vagy inkább megérkezni, mivel kevés kivétellel (pl. Fekete J. József: Szavakkal töltöm ki az ürességet. In: Próbafüzet II. Szabadka: Életjel, 1995. 111-113.o) eddigelé nem igazán sikerült lokalizálnunk, érdemesnek találnunk a visszatekintés irodalompolitikailag jelentéktelen célhelyét. Ehhez nomadizálni kell(ett volna), kilátásba helyezni vagy legalább megfontolni, hogy az interpretátorok a „posztmodern technológiák és tudományok a telematikus multimediális rendszerek horgján fennakadt nomádokként hagyják maguk mögöt az emberi lényeket (…)”, vállalni a kockázatot, hogy ha „elfogadjuk az információs hálózatok kulturális kihívását, azzal végre véget vetünk a lineáris diskurzusok, szövegek, képek hangok átvitelének … a nomád módon összeszövődött gondolatot beépítjük az információs csatornákba…”, és az elért terület semmivel sem sikamlósabb, mint a „hálózatozás, a keresztkapcsolatok, az úton levés, a mindenütt levés művészete…” (Heiko Idensen).  Ez a gyanús és sötét, diffúz, motivikus, tematikai és szövegszervező elemeiben az alkalmazott kulturális kódokat kikezdő (szöveg)világ (már ha ilyesmi egyáltalán lehetséges) túl korán, esetleg későn érkezik szeszélyes (valamiért azonban mégis könnyen kiszámítható, szélsőségesen szelektív) vajdasági (itt járunk, kedves olvasó) recepciós habitusunkhoz mérten, kiderül, hogy A torony, a szoba valóban elérhetetlen, biztos menedék.
   „Kívánlak!” Mindent összevéve nyolcszor, a szemantikailag is megtörténő vágás előtt pedig négyszer mondja el a „frottírpapucs”, nyilvánvalóan Lucának: „Napsugár vagyok. Luca ma feleségül megy a Zöld Sárkányhoz. Én öltöztetem.” És az írásnak volna egy különösen erőteljes metanarratív szekvenciája is: „Luca és én a parti fövenyen. A nyelv, a mellbimbók tapadása. A bőr mint metafora, tünékeny húskatedrálisok metszetében.”
   Ebből kéne kiindulni, az ilyen kiszólásokból, amelyek elhelyezhetik szerzőmet, a fikcionálás aktusán belül beszélhetnek arról, amit „a vágy és a gyönyör fiziologizálásának nevezhetnénk” (Foucault), amelyben a vágy és a gyönyör „az anatómiai elrendezés és a fizikai folyamatok közvetlen hatásaiként jelentkezik”, a „vágy nem a lélek egyik indulata a sok közül, a gyönyör pedig nem ráadásként járó jutalom” (ugyanő), hanem az érzékelés (egyik) elemi formája. Fölvethető „hogyan lesz a test – a megfigyelő testet is beleértve – része az új gépeknek, ökonómiáknak, apparátusoknak, akár társadalmilag, akár a libidó, akár a technika szempontjából (…) a szubjektivitás milyen mértékben válik a csere és az információs hálózatok racionalizált rendszerei közötti közvetítés bizonytalan feltételévé” (Jonathan Crary).
   De persze vizsgálhatnánk azt az elképesztően diffúz paradox tömörséget is, amelyből kifolyólag a Jódal-szöveg megszerkesztettségét méltathatjuk (már a Torony, a szobán túl is persze), és amely lezár minden repedést, élvezhetővé vagy épp olvashatatlanná teszi a végtelen számú hivatkozást, Björk videoklippjeit, a néphagyományt, az urbánfolklór szuverén kezelését, elszigeteltséget, pszichózist, fegyelmet és disszeminációt. Ekkor azonban nem jutunk messzire a szövegtől, az alfabetikus kód intézményesen is érzékelhető formáitól, amelynek őrzői pátriánk (továbbra is a vajdaságban vagyunk) önjelölt, durcás irodalmi papjai volnának, ha nem olyan valakiről beszélnénk, akit a csoportérdek rossz befektetésként elég könnyen megkerül.
   El kell sodródnunk az írástól, meg kell ragadnunk a szerencsét és Jódallal mondani, hogy „vágás”.
   „A szubjektív látás gondolata természetesen nagyobb ismeretelméleti fordulatokhoz kötődik, de felmérhetetlen jelentőséggel bír az a felismerés, hogy a tudást anatómiai és fiziológiai feltételek szabályozzák, s hogy partikuláris igazsága a test működésétől függ.” (Crary) És persze ama protézisek működésétől, amelyek a telematikus, digitális viszonyok közepette megváltoztatják, a médium logikájával összefüggő keretekbe helyezik azt is, amit absztrakt módon nyelvinek, és azt is, amit közvetlenül, tapasztalati síkon organikusnak mondunk. Amikor Jódal Kálmán videoklippeket transzponál verbális közegbe, fölcseréli a látás érzékszervét a kogníció szimbolikus területével, egy kultúrtörténetileg meghatározott általános szinesztéziával él. „Az emberi szem történelmileg kialakult funkcióinak nagy részét azok a gyakorlatok veszik át, melyekben a vizuális kép már nem kötődik a valós, optikailag érzékelt világban lévő megfigyelőhöz. A vizualitás a kibernetika és az elektromágnesesség birodalmába helyeződik át, ahol az absztrakt vizuális és nyelvi elemek egybeesnek, és a globális fogyasztás, körforgás és csere tárgyát képezik.” (Crary) Ez már Flusser és a beképzés területe, jóval szövegirodalmon, metanarrativitáson, irodalmunk erőszakosan és szegényesen kanonikus, hanyatló határvidékein, gyengécske határőreinek teljesítményén túl. Felemás szemantikai világosságban („Napsugár vagyok.”), telis-tele vággyal („Luca ma férjhez megy a Zöld Sárkányhoz.”), ott, ahol (továbbra is Crary-vel) „az érzéki formák a folyamatos átalakulás állapotában vannak” („Én öltöztetem. A frottírpapucs megszólal: Kívánlak! … A föveny átalakul, Luca próbabábu-altestté válik.”).
   Könnyű volna pusztán az artikuláció patológiás formáinak diagnosztizálásával egy elzárt és követhetetlenül polifón magánmitológia keretei közé utalni azt a folyamatos határélményt, amelyet Jódalunk szekvenciái inkább már a túloldalról érintenek, de amelynek megszerkesztettsége a formanosztalgia és formaperverzió minden szigorát kiállja. Nem csak arról van szó, hogy a provokatív másik-szöveg, a bemérhetetlen szemantikai felület és konnotációkba olvadó referencialitás valamiféle szövegszervező erőként föllépve irodalmi, stilisztikai határokat választana magának, hanem egy olyan episztemológiai anarchizmusról, amely a homo dialecticus dadogásának alternatívájaként lép föl, az agonizáló középpontosan tájolt értelem halotti beszédeként, amelyet az ágyban vonagló persze értelmetlennek gondol. „Márpedig a homo dialecticus hamarosan meghal, már haldoklik bennünk (éppen halálának csupán átmenetileg továbbélő nyelvét beszéljük), meghal ez a lény (…), ez az igazságát elveszítő, majd erre az igazságra megvilágosodva ismét rátaláló állat, aki elidegenedik önmagától, majd újból kibékül valójával. Ez az ember volt az emberről, és különösen az elidegenedett emberről már nagyon régóta szóló minden diskurzus független alanya és kizárólagos tárgya. És a homo dialecticus szerencsére éppen ebbe a fecsegésbe hal bele.” (Foucault)
   Az öntudatlan és automatizált, tárgyközpontú fecsegésen túl pedig a kognitív utazás inskripciója marad, a közvetlenség még-nyelvi kalandja, amely a képek és hangutalások tobzódásában a mentális képeket teoretikus konstrukciókként kezeli (Kosslyn/Bartlett/Damasio/Paivio), szóródásaiban affirmálja a tézist, miszerint a „legutóbbi időkig nem létezett az a közeg, amelyben a mentális képek mint teoretikus konstrukciók reprezentálhatók lettek volna. Éppen azok a dimenziók nem írhatók le a szónyelvben, amelyek a képeket a szavaktól megkülönböztetik.” (Nyíri Kristóf) És amikor a megkülönböztetésnek az igénye föl sem merül, a liminalitás és a bataille-i heterológia, a rezisztencia és nyelvi pazarlás természetes folyamatokként zajlanak le egy szöveg grafikus kiterjedésében, a fallikus torony vertikalitásában és a vulva-szoba horizontális támadási felületén az archaikus topológia visszatartja a multimedialitást, éppen ez a lehetetlenség írja szét az alfabetikus kódot, és csak a dialektikus (rövid)látás képzeleg itt valaminő disszonanciáról.
   Jódal bakelitje pattog és serceg, szentimentálisan könyörtelen és távolságtartóan epekedő, a föntiekkel kicsit megkarcoljuk, ezt-azt „hozzákeverünk”, jó néhány szövegére gondolunk, de ezt most hagyjuk szólni:
„A torony, a szoba
                                                                                      Sylvia Plathnak
Napsugár vagyok. Luca ma feleségül megy a Zöld Sárkányhoz.
Én öltöztetem.
A frottírpapucs megszólal:
„Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!”
A néma, mindentudó Uroborosz a szőnyeg fövenyébe süpped.
Darázzsá, darazsakká transzformálódom, hártyás szárnyaim, szárnyaink nedvesen csillognak Luca lemeztelenített szeméremteste körül. A Bohóc és a Tisztátalan Szarvas ártatlan játékbábuként üldögél a lányszobában, a toronyban, melyet keselyűk látogatnak kiéhezve, reményvesztetten.
Alant, a síkságon Holofernész, a Zöld Sárkány kötőtűt döf önnön szemébe.
A Bohóc a toronyszobában felnyög:
„Peti éhes.”
Luca csipkeóceánban úszik, röpdös a tér nélkülivé zsugorodott homályban.
Vágás:
Luca és én a parti fövenyen. A nyelv, a mellbimbók tapadása. A bőr mint metafora, tünékeny húskatedrálisok metszetében.
„Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!”
Luca elmorzsol egy könnycseppet:
„Tudod, a gáz… Nem is akartam…”
Felhagyok a test-algoritmussal, a zümmögéssel, a dongással.
A Bohóc felvált, azt mondja, most én, eleget vártam.
A föveny átalakul, Luca próbabábu-altestté válik. A Bohóc megszólal:
„Peti spermája belélövell.”
A bábuk arcán ragacsos könnycseppek görögnek le, céltalanul, mint a magány.
Rezzenetlenül szemlélődöm. Napsugár vagyok.
A káosz zavartalanul örvénylik a kislánymenyasszony-szoba szőnyegóceánján, a szarvas-bábu pedig csipkeóceánban úszva lebeg el békülékenyen, csendesen oda, ahonnan, Pikk Dámának öltözve, visszafordulnak az árnyak.„

A kód logikája

A DNS tárgyi megjelenése és figurativitásából következő konnotációs jelentésszétfutásai már önmagukban véve is multimediálissá tágítják a befogadást, amely még az írásszekvenciák aktualizációja előtt kibontakozik, és tudatosan vagy tudatosítatlanul, jelentősen beleszól az értelmezés folyamatába, némelykor az efemer szenzáció azonnaliságával esetleg kiiktatja igényét, vagy enyhébb esetben a fogalmi utánajárást föloldozza a komolykodó interpretáció bénító alapvetéseinek módosíthatatlan szubsztancializmusa alól. Túl azon, hogy a DNS a kultúra ajándéka kíván lenni, a ráirányuló (jó- vagy rosszindulatú) figyelmet a csábítás esztétikájának nyílt felvállalásával honorálni akarja, és a művészet szerves életintegrációja mellett, a hétköznapi gyakorlattól elszigetelt esztétikai szféra koncepciója ellen lép föl, a gyönyörelvet sajátos posztalfabetikus alapállásából kifolyólag is megszólítja, mégpedig éppen a multimedialitással összefüggésben, amelynek jelentését árnyalnunk kell.
Korunk kultúráját az a felbecsülhetetlen jelentőségű (ám hatásához mérve térségeinkben mégis rejtett) változás, bizonyos területeken robbanékonyan, máshol fokozatosabban lezajló átszerveződés jellemzi, amelynek iránya a gutenbergiből a McLuhan-galaxis felé mutat, és amelynek reflexiója a tudást megőrző és továbbító kód elemzésén keresztül a társadalom, az intézményrendszerek, az episztémé, szűkebben pedig a tudomány és művészetek kommunikációfilozófiai modelljét állítja föl. Eme modell, reprezentatív és nagyértékű elemzéseitől függetlenül némelykor homályosnak bizonyul, és az értékmódosulás folyamataiból adódó receptív nehézségek miatt még megfelelően bőséges argumentáció mellett is zárt marad az átszerveződést közvetlenül megtapasztaló szubjektum előtt. „Manapság mi épp annyira vagyunk benne az elektronikus korban, mint amennyire annak idején az Erzsébet-koriak a nyomdászat és a mechanika korszakában. És ugyanazt a zavartságot és bizonytalanságot tapasztaljuk, amelyet ők éreztek, mikor egyidejűleg két egymással ellentétes társadalmi formációban és gyakorlatban éltek” (McLuhan), ráadásul az elektronikus protézisek lehetőségeiben, a digitalitás új kiterjedéseiben a kulturális hagyomány elfelejtett emlékeit, de a Gutenberg-galaxis számos értékének válságát is felfedezni véljük, ami cseppet sem segít hozzá a tájékozódáshoz.
„A ma embere lényegében mindennek a méretét, hatókörét megnövelte, amit a testével szokott megtenni. A fegyver fejlesztése a foggal és ököllel kezdődik, s az atombombával ér véget. A ruházat és a ház az ember biológiai hőmérséklet-szabályozásának a továbbfejlesztése. A bútor a földön való kucorgás és üldögélés helyére kerül. Az erőgépek, a szemüveg, a tévé, a telefon és a könyvek olyan eszközök, amelyek az ember hatókörét terjesztik ki időn és téren át, s mind az anyagi fejlődés példái. A pénz a munka kiterjesztésének és tárolásának az eszköze. Közszállítási hálózatunk most azt végzi el, amire korábban a lábunkat és a hátunkat használtuk. Valójában minden ember létrehozta eszköz úgy kezelhető, mint annak továbbfejlesztése, amit az ember hajdan a testével vagy annak valamely specializált részével végzett.” (J. Z.Young), de természetesen egyáltalán nem mindegy, hogy milyen életfunkció vagy szerv kiterjesztése történik meg. A számítógép, amely elsősorban médium, és nem egyszerűen intelligens írógép vagy más eszköz, a kognitív funkciók kiterjesztőjeként nagy mértékben meghatározza a tudás létrehozásának, pragmatikus alkalmazásának és tárolásának módjait, továbbá az egyes ismeretterületek olyan hálózati szintézisét is megvalósítja, amire előde, a nyomtatott közeg nem lehetett képes. Speciális „technikai eszközeinknek, akár a kerékről, a betűírásról vagy a rádióról van szó, az az ára, hogy az érzékek erőteljes kiterjesztése zárt rendszereket hoz létre. Személyes érzékeink nem zárt rendszerek, de vég nélkül átváltódnak egymásba annak a jártasságnak a révén, amit öntudatnak nevezünk. Kiterjesztett érzékeink, eszközeink, technológiáink a megelőző korszakok során kölcsönhatásra vagy kollektív tudatosságra képtelen zárt rendszerek voltak. Most, az elektronikus korban a technológiai eszközeink közötti nagyon is pillanatnyi együttlétezés olyan válságot eredményezett, amely egészen új az emberiség történetében. Kiterjesztett képességeink és érzékeléseink most a tapasztalás egyedülálló mezőjét hozzák létre, amely megköveteli, hogy ezek a képességek és érzékelések kollektívan tudatossá legyenek. Technológiáink, miként személyes érzékeink is kölcsönhatást és arányosulást igényelnek, ami racionális együttlétet tesz lehetővé. Addig, amíg technológiánk éppoly lassú volt, mint a kerék, a betűírás vagy a pénz, az a tény, hogy ezek különálló zárt rendszerek voltak, társadalmilag és lélektanilag elviselhető volt. Ez nem igaz manapság, amikor látvány és hang és mozgás egyidejű és globális kiterjedésű” (McLuhan).
Érdemes fölfigyelni arra, miként módosult kezdetben csupán az írás elterjedésével a verbalitás társadalomszervező és artisztikus megformálása, a szónak és nyelvnek művészete irodalommá, vagyis a természetes közeg szituativitásának sokrétűségét leszűkítő egydimenziós, és mereven lineáris megjelenéssé, amely a szóbeli hagyományozódás fölszámolásával egyszerre a nyelvhez való viszonyunkat is megváltoztatta. Ma már (más szempontból: még) el sem tudjuk képzelni, hogy a nyelv, a verbalitás kitüntetett művészete ne az irodalom, az alfabetikus kód kézírásos vagy nyomtatott kezelése lenne, olyannyira nem, hogy például Homérosz életművét is az irodalomtörténet részeként tárgyaljuk, noha tisztában vagyunk vele, hogy lényegében orális képződménnyel állunk szemben, amely struktúrájában az alfabetikus kód lineáris logikáját nem ismeri. És nehezünkre esik leírni, hogy amit Homérosz művel (illetőleg azok a szerzők, akiket ez a gyűjtőnév jelöl) „élőszóbeli irodalom”, mert ha leírnánk vagy legalább megfogalmaznánk, nyomban kiütköznék az ellentmondás. Harry Levin mondja, hogy „Az ‘irodalom’ kifejezés feltételezi a betűk használatát, azt, hogy a képzelet szóbeli műveit az írás és az olvasás eszközével közvetítik. Az ‘orális irodalom’ nyilvánvalóan önellentmondás. Most mégis olyan időben élünk, amikor az irodalom úgy felhígult, hogy alig felel meg egy esztétikai kívánalomnak. A beszélt vagy énekelt szó a beszélő vagy éneklő személy látható képével manapság az elektronikus technika révén visszanyerte eredeti befolyását. A nyomtatott könyvön alapuló kultúra, amely a reneszánsztól mindmáig általában uralkodó volt — mérhetetlen gazdagságával együtt — ránk örökítette a sznobságot, amitől meg kellene szabadulnunk. Friss tekintetet kellene vetnünk a hagyományra, nem mint tunyán elfogadott témák és konvenciók kövületeire, hanem mint szerves magatartássá váló újjáteremtésére annak, amit kaptunk és átörököltünk.” Az új technológia megjelenésével, amely olykor leszűkíti, de nagyobbára kétségkívül kibővíti a Gutenberg-galaxis lehetőségeit az új szintetikus és operatív miliőben, a tudományos kutatás elvont számításai és a konkrét kísérlet már egészen közel kerülnek egymáshoz (gondoljunk arra, hogy a környezet számítógépes szimulációjával teljes egészében kifejleszthetők már pl. funkcionális járművek, ami csak a könyv világában elképzelhetetlen volt, vagy egy-egy szoftver megtervezése, előállítása és alkalmazása gyakorlatilag ugyanabban a közegben történik), és a nyomtatás korának nagyszámú, válságot jelentő problémája egy alternatív kódhálózatban megszűnik vagy mérséklődik.
„Az újkori tudást nem pusztán terjedelme teszi alkalmatlanná arra, hogy egyetlen egységes egésszé szintetizálódhassék. A huszadik századi filozófia fő felfedezésének alighanem az tekinthető, hogy végső soron minden tudás gyakorlati tudáson alapszik. Mármost miközben készségekre, ügyességekre a gyakorlatnak egyszerre több területén is szert tehetünk, ezeket a készségeket nyilván nem összegezhetjük. Az elméleti tudásnak nyomtatott szövegek által közvetített különböző tartományai nem egyesíthetők egyetlen egésszé, amikor az alapjukul szolgáló gyakorlatok széttartóak.” (Nyíri Kristóf) De amikor az alapul szolgáló gyakorlat egyneműsödik a kód evolúciójának következtében, és a legabsztraktabb tudományos tevékenység már spekulatív fázisában érintkezik az interfészeken adott multimediális valósággal, amely a 21. század polgárának nagyon is reális élettere, olyan értelmeket mozgató és tároló szellemi közege, mint amilyen a nyomtatott kultúra izolált szövegei és egyéb elhatárolt kognitív manifesztációi voltak, akkor a korunkra oly jellemző interdiszciplinarizálódás előadottságai is könnyen levezethetők. A döntő különbség itt az, hogy ami a könyvek borítói és a könyvtárak tere által elválasztott egydimenziós tudás volt, most egy középpont nélküli hálózatban összefügg, és az érzékek teljesebb bevonásával az érzékelés naiv bőségére emlékeztető kommunikációs mozgó-fölnyíló keretet alkot, ami nyilvánvalóan befolyásolja a benne megképződő és közvetítésre kerülő kommunikátumokat.
És most visszatérnék a DNS többközegű gyönyörelvére és a szó, a nyelv művészetének azon lehetőségeire, amelyek az elkülönült esztétikai szférát a mondottak értelmében visszavezethetik a gyakorlathoz és hétköznapi élethez, amiként egykoron a sámán esőtánca is a teljes közösség ügye volt, az elmormolt varázsformulák és ellejtett lépések létfontosságúnak tűnhettek a szemlélő-hallgató-megértő, a bonyolultan és érdekelten befogadó számára is, akinek részvétele nélkül nem is volt kultúra. Visszatérnék a DNS (legyen itt jelentősége a folyóirat nevének!) új eredendőségére.
„Az ember természetes környezete egy audiovizuális, multimédiás környezet, mivel az ember néz, beszél, hall, fog, szagol, mozog stb. Az írott nyelv és a nyomtatott nyelv kultúrája – ami az európai századokat végül is formálta – egyúttal a szellem kényszerzubbonya is volt. Hiszen a teljes szenzoriumban élő embert arra kényszeríti, hogy amikor gondolatait megfogalmazza és közli, akkor egy nagyon szűk sávszélességben, egy lineáris szövegben mondja el mindazt, ami színes, képies, hangos, mozog és szaga van stb. A freudi tudattalanba mindaz bele van szorítva, amit az írott szöveg által szocializált felnőttnek el kell fojtania ahhoz, hogy egy lineáris szövegben tudjon kommunikálni.” (Nyíri Kristóf) Kísérleti szinten ilyenformán a jel hordozója testének teljes kommunikatív funkcionalizálásával, a pusztán lineáris és alfabetikus közlés multimedializálásával a leszűkítés kényszeréből keletkező frusztráció és tudatalatti halmozás egy része fölszabadítható, és az azonnali sokszintű befogadás együtthatójával joussaince-hoz juttathatja az orális korokéhoz hasonlóan szituatív beágyazottságú nyelv befogadóját. Ennek a szituativitásnak azonban a wagneri Gesamtkunstwerk hagyományából kinövő multimedialitásétól különböző természete van, minthogy megjelenési formája a DNS esetében jellemzően a nyomtatott produktum, fölszabadító szubverzióját a Gutenberg-galaxis viszonyai közepette fejti ki. Ez jelöli ki korlátait, de hatása is innét ered, amelyhez a digitális éra segédeszközeit használja (azok nélkül létre sem jöhetne, annak reflexív terméke), és amelyekkel fölvértezve a folyóiratkultúra konvencióit szólítja meg, ezáltal a hatékonyságát rohamosan vesztő kontextus mozgósítható értéktartalékait keresi a jóval szélesebb perspektíva viszonyai között, annak belátásával, hogy egy „olyan McLuhan-galaxis volna kívánatos, amely megőrzi a másik, a hagyományos Gutenberg-galaxist is.” (Nyíri Kristóf)
Az ún. homo digitalis ismeretregisztereit összefüggő és kronoszkopikus, de korántsem egynemű médiumban mozgató gondolkodás a nyomtatott formát nem a külső memória egyetlen adottságaként kezeli (már), hanem olyan opcióként, amely nem kizárólagosan alakítja az információteremtés és közlés folyamatait, és ezért reflexíve fölülvizsgálható. Ennek tudható be, hogy a multimediális hálózatlogika termékenyen vezethető be a Gutenberg-féle produktum terébe, amelyet ilyenformán a lehetőségekhez mérten kitágít, és a digitális korszak elvárásaihoz, a többszintű kommunikáció igényeihez alakítja. Nagyon fontos kiemelni, hogy a DNS felületei, a kép-szöveg fúziók, a könyvgerinc és az egymást követő oldalak megbonthatatlan egymásutánját, de gyakran a szöveg linearitását is fölszámoló nem-konvencionális alakzatok az eredendő orális kultúra szituatív bőségéhez való visszalépés helyett a médiumon mint a kognitív funkciók kiterjesztésén belül maradnak, de ez a médium már nem a lineáris alfabetikusság egydimenziós szabályait követi, hanem ismeri és használja annak evoluált változatát is, a számítógépes hálózatot. Ha az orális megfogalmazásra jellemző, formulákból építkező stílusról elmondhatjuk, hogy „nem csupán bizonyos verbális és metrikus szokásokat képviselt, hanem egyfajta gondolkodásmódot vagy szellemi állapotot is” (Eric A. Havelock), ami az irásbeliség kialakulásával megváltozott, a beszédhangok és -szituáció leképzésével egyneműsödött, majd viszonyaival a könyvnyomtatás föltalálásakor dominánssá lett, úgy a McLuhan-galaxis ennek a medializálódásnak a folytatása és folyománya, és természetesen minden hasonlóság ellenére sem az oralitás multimedialitásának visszatérése. Amikor tehát a DNS multimediális, nem az alfabetikus (vagy alfanumerikus) közlés alapjául szolgáló realitás felé tesz lépéseket vissza (ahogy a színház, a happening, a performansz etc.), hanem ellenkezőleg, a médium „belseje” felé, amely azonban mcluhani formájában szinte a teljes szenzóriumot provokálja. (Röviden megjegyezném, hogy a DNS elmélete a tágabb értelemben vett nyelvet nem reprezentációként vagy különféle tartalmak közléseként kezeli, hanem a környezettel való interakció cselekvő módozatát látja benne; ha például egy emelőszerkezet a kéz leképzése, úgy ezt a leképzést a magasabb hatékonyság és a körülmények tevékeny alakításának kivánalma motiválja, ezért a rajta végzett fejlesztések ugyan nem a kézhez térnek vissza, és az absztrakció síkjában maradnak, de mégsem történik semmiféle derealizáció, éppen ellenkezőleg, a funkció mentén a valóság kitágul, még ha e tágulás persze mesterséges is.)
A kód fölvállalásának és kiterjesztésének ilyen aprócska műfaja a kép-szöveg fúzió is, amelyet a komputáció és verbális eljárás kettőse hoz létre, nyomtatott terméken jelenik meg, és a maga multimedialitásával teljes egészében az írott szó struktúráját teremti újra. Többször elhangzott ezekről az aprólékosan megtervezett felületekről, hogy lényegében képzőművészeti alkotások, illetve gyakori a konvencionális irodalomértés hatásából és a kommunikációelméleti határhelyzet tudatosítatlanságából következő kettéválasztás is, amely vagy elkülöníti a szöveget a képtől, vagy csak illusztrációként tekint rá, ha explikált értelmezésre kerül sor. Ezzel szemben a DNS elmélete e felületeket irodalminak mondja, az irodalom kódjának irányát követi bennük a következőképp: az írott szó a nyelv szituatív megnyilvánulásainak orális aspektusát választja ki, és hangokat (egy auditív jelenséget) transzformál a betűk képévé (vizuális közeggé). Az irodalom – amint már jeleztem – a nyelvnek nem kizárólagos művészete, hanem a nyelvinek tekintett jelek írásos (esetünkben esztétikai) kódolása, egy auditív közeg vizuálisba történő transzponálása. Eme két interaktív közegből kifolyólag az irodalom kódja eredendően multimediális, hiszen egy egyszerű fölolvasás során is lényegében moduláció történik: a vizuális jelből (a betűből, amelyet látunk) auditív lesz (hang, amelyet hallunk), íráskor pedig megfordítva. A Gutenberg-galaxis hordozói a befogadás során nem támogatják az íráskép hanggá alakítását (az olvasás csöndes; bár minthogy az antik és kora középkori szövegek nem ismerték a szóközöket, az egyes szöveghelyek fölkutatása hangos olvasással történt, majd a visszakeresés hatékonysága érdekében az íráskép differenciálódott), ezért az alfabetikus kód az egyneműség állapotába szorul, ahol a dekódolás kognitív tevékenységéből kimarad a hang, a leírt szöveg alapvetően képi megjelenése pedig a szemantikai mozgásban elvész. 

A kép-szöveg fúziók sem térnek vissza a hanghoz, hanem az íráskép vizualitását terjesztik ki a digitális kód eszközei segítségével, és így éppen az írott kód, a képpé transzformált hang elvonatkoztató útját járják, de mivel az írás látványa ma már nyilvánvalóan nem kaphat szerepet a megértésben, a továbbfejlesztett (McLuhan-féle) médiumot alkalmazva a vizualitást hozzáadják a szöveghez. Ez a vizualitás persze nem azonos mondjuk a képversekével (amelyek emlékeztethetnek minket az alfabetikusság látványszerűségére is), a kódnak kizárólag a logikáját és irányát vállalják föl, de túllépnek rajta, kibővítik a digitális médiumok hozadékával, és ezzel a továbblépéssel szabadítják föl az írás eredendő multimedialitását. Azért nevezzük ezt irodalomnak, mert az eljárás az írásosság jeleinek legsajátabb természetét és működésmódját tapogatja le. Máshelyütt amellett fogunk érvelni, hogy a nyelvtudomány és nyelvfilozófia tárgyaként szereplő nyelvfogalom a kommunikáció konkrét, szituatív alaprétegének pusztán egy aspektusa, és nem azért válik le, mert különálló entitás volna, hanem mert az írásjelek modulatív szerkezetét követi, ezért minden, amit a nyelvre vonatkoztattunk eddig, a mód ahogyan különféle nyelvjátékokban a fogalom előfordult, a grafikus kóddal hozható összefüggésbe, és annak fenomenológiájában elemezhető.
A számítógépes hálózat mai konkretizációja a vonatkozó interfészekkel, a monitor ablaka és az általa közvetített jelek tulajdonságai a mögöttük húzódó digitális kiterjeszkedés és kapcsolódások ellenére sem kedveznek a fogalmi gondolkodásnak, a hosszabb levezetéseknek és többlépcsős következtetéseknek, amely eljárások fejlődése az írásos kultúrákban indult meg, elterjedésüket pedig nagy mértékben a Gutenberg-galaxis segítette. Az auditív és vizuális médiumok visszahúzódása (a szóközök megjelenése vizuálisan nem előrelépés, mert a jelentés igényeit szolgálja, az értelem tagolásának és megidézésének stratégiája), az írásosság multimediális jellegének elfelejtődése a szemantikai finomodás oltárán bemutatott nem tudatos áldozat, és bár kétségtelen veszteségekkel jár az egyik oldalon, lehet elég hatékony ahhoz, hogy egész ma ismert kultúránk ráépüljön. A DNS nem tud, és nem is kíván lemondani erről a kultúráról; vállalni akarja reprezentatív és kodifikált helyeit, élni kíván a lehetőségeivel, és feltétlenül ápolni szeretné értékeit, de a kommunikációelméleti határhelyzet nyomatékos tudatosítása nélkül, a korlátok és hiányosságok számbavételének elmulasztásával ezt nemcsak lehetetlennek gondolja, de a Gutenberg-galaxis örökének redukciójaként értelmezi, és ezért egy formailag is reflexív, többszintű kommunikációs modellt követ.
A digitális hordozók egyik sokat vizsgált vetülete a jel eltestetlenedése, a kifejezési oldal (egyébként megint csak a szemantika szubtilitását követő) anyagiságának egyirányú enyészete, ami korunk – e tekintetben nosztalgikus – tárgyfetisizmusának fontos motiválója, ezzel fölhasználandó értékforrása, a most is íródó elméleti narratívából megképződő DNS-test, a folyóirat rendhagyó megjelenéseinek alapja. A dobozba csomagolt, megbontott gerincű, szintetizált képekkel egybedolgozott oldalak, a viasztáblába öntött, továbbá latexbe és drótok közé szorított, a megfelelő helyeken hosszasan értelmezett szerepű világítórudacskákkal fölszerelt nyomtatott formák a kézzelfoghatóság elsődleges multimedialitásának és gutenbergi továbbfejlesztésének olyan kompozíciói, amelyeket a lineáris alfabetikus kód fogalmi elemzésére terveztek. Az önreflexív forma természetesen keveset érne, ha éppen eme fogalmi megnyilvánulásában veszítené el a kontaktust elemi kódjával, ha az ikonikus fordulatot követő szövegidegenség és teoretikus renyheség kulturális pillanatában megfeledkezne a specifikus értelmek kifejeződésének funkcionális igényeiről, és nem „hagyományos” keretek között jelentkezne. Innét a DNS körülírása, a DNS-testek (amelyek konkrét, tárgyi mivoltukban, fölhasználható háromdimenziósságukban egyszerre kommunikálnak az eredendő multimedialitás irányában, meg rendhagyóságukkal becsábítják a reklámesztétika instant igéretein nevelkedett, egyre inkább bibliofób homo digitalist is) folyamatos elemzése olyan konvencionális periodikumok lapjain, amelyek a könyvkultúra csöndjét és méltóságát, az elmélet produktív lassúságát, nyakatekert elágazásait és kisebb-nagyobb ugrásait, az auditív és vizuális dimenzió föláldozása árán meghódított portalan, de immáron rendkívül összetetten tagolt világot termékenyen képesek megidézni.
Nagy kérdés persze, hogy ilyeténképp hová, meddig futtatjuk ki a DNS (egyik) elméletét, nagy kérdés, hogy az Önök által most olvasott szöveg megfelelő aktualizáció esetén valóban megszólítja-e tulajdon megjelenésének közegét, és a rendesen jelentéstanilag gömbölyödő kommunikátum – akár pillanatokra – belefut-e a közlés orgánumának (a közlő folyóirat neve) konvencionális és primáris jelszerűségébe, nagy kérdés, hogy amit atavisztikusan tartalomnak nevezünk, formává lesz-e.
Összefoglalásképp tehát kiemeleném, hogy a folyóirat már előzetesen elemzésre és utalásainak fogalmi kifejtésére tervezett formai anomáliái a következő kulturális szinteket érintik: egyrészt a befogadhatóság azonnaliságával, a szenzáció intenzitásával elfogadja a gyorsuló digitális éra játékszabályait, a kanonikus „magasművészet” elkülönültségét megszüntetni igyekszik, „érdekességként” fölkínálja magát a többszintű retorizáltsághoz (a billboardok képi és verbális jellege, a képernyők színes és hangos tolakodó reklámai-ingerei stb.) szokott fogyasztónak, aki korának kommunikációtechnológiailag adott tendenciózus üzenetei között jobbára elveszetten cselleng. Másrészt a médiatörténeti határhelyzet érzékeléséből kiinduló reflexív programjával kezeli korunk virulens és kétségkívül számos értéket is teremtő jelenségeit, a Gutenberg-galaxis fontos és élő hagyatékaként becsült teoretikus beállítottságról nem mond le, és ennek megnyilvánulásait a legalkalmasabb közegbe, a minden szempontból konvencionális nyomtatott oldalra helyezi. (amiként most is) Ez a hagyományos nyomtatott kontextusban történő megjelenés azonban már nemcsak közlés, hanem eljárás, amely magát a formát is érinti, és ezzel a DNS-ek kódspecifikus jellege megmarad akkor is, amikor a folyó-irat önmaga felületein túlra nyújtózik folyó, lezárhatatlan dromológiai megszerkesztettségéből következőleg.

Szítá a habokban

   Szítá már a dolgok legkezdetén tudta, hogy akikről a legszilárdabb erkölcs makacs és kikezdhetetlen szűkszavúsága miatt sem most, sem a későbbiekben nem eshet szó, édes titok meg gyarapodó vágy körül kapaszkodtak össze, és amíg az egyiket a mohó és mértéket nem ismerő asszonyi természet, addig a másikat férfiúi szilárdságának pillanatnyi elerőtlenedése sodorta olyan irányokba és messzi kalandok végtére is elmondható eseményei közé, amelyek akár egy szemérmetlen hóvirág, kitárulkoznak és kéjesen hajladoznak, szavakba kéretőznek, elmondják magukat, megbotránkoztatnak és fölcsigáznak, harsányan előlépnek és figyelmet követelnek, utalásaikkal gyanúsan szóródnak, kapcsolódnak és csábítanak, szóval ellenszegülnek a halálnak.

 

   Világos, hogy ezen a ponton óvatosnak kell lennünk, hiszen könnyen előfordulhat a sajnálatos és később már kijavíthatatlan botlás, valamely köntörfalazás nélküli, őszinte szívű, nyílt és naivan szószátyár részleges beszámoló a nem éppen visszfogott találkozás, szóváltás, illetlenül magas hőfokú hosszú csöndek, végül pedig a bámulatosan képzelet- és alakzatdús cuppogó-nyákos, szinte-szinte akrobatikus érintkezés körülményeiről, ami legalább olyan vonzó, mint amilyen veszélyes egy olyan elbeszélő számára, aki bizony itt-ott megengedi magának, hogy Bataille-ra hivatkozzék, és aki nem ismeri el a fikciót.

 

   Mert bizony senki sem tagadhatja, hogy márpedig az ég világon minden valós (Szítára visszatérve), még a következő is:

 

   A hasonlóság egymást követő rétegeinek utolsója és mindamennyit magába foglalóan leghangosabbika, amely a mozgékonyságnak és veszélyes változásnak is alapelve, a víz irányába tereli a gyökérzetet, a Hold könnyeihez hasonítja a rózsa színét, gyengéden meghajlítja a Nap sugarait a napraforgó sárga-fekete feje körül, és duzzadni kezdenek tőle a magok, mert életté akarnak válni, és gömbölyűséggé, amilyen Szítá vidám-játékos, lengő keble is, amikor kislányos hevében megfeledkezik magáról, és hirtelen rántja föl a karját csicsergő történetkéi közepette; egyszóval sorrendben a negyedik elfeledett hasonlóság (convenientia, aemulatio, analógia, szimpátia), amely cukorfehér felhőkön tűzött át, de mégis csillanó-keserű verejtékké csúcsosodott a keleti metszésű szemgödör felső csücskében, a szegycsont fölött és a köldök körül, ahová Dionüszosz a fejét hajtotta, bár mélyebbre, sokkal mélyebbre (deep honey) kívánkozott, elragadta a ringatózó kis ladikot, és az Ugyanaz megszűnt önmaga lenni, elvándorolt (asszimiláció) kellemes-egyszerű lététől, vissza a múltba, ahonnét minden való, de amely nincs.

 

   Szítá a hajócska orrán feszülő tetszetős kötelekbe kapaszkodot, háttal a Tengerjárónak, aki a derék és törékeny gerinc puha találkozását figyelte, a barnára sült, lágy far finom horpadásait, amint a liántest alá hajlított lábacskákra omló húslabdák kettéváltak kissé, és a közöttük hasadt kéjsötétségből, akár egy túlérett málna, vagy egy lecsöppenő, sűrű gyümölcsfagylalt, egyetlen szeméremajak csüngött, szabálytalanul fodrosan, édesen függeszkedve, könnyedén és magától értetődőleg, mintha csak érte volna a világ, a hét ég, a csillagok meg az Idő; a párja, amelyet elképzelni lehetett csupán, a párnás talpacska és az ölszakadék borostás, sötét bőre közé szorult, érdes, borotvált gyönyörélesség és tökéletesen ápolt tappancsfinomság összemérhetetlen érintésfelülete közé, akár egy elveszett angyalszárny, vagy egy begyűrődő pornóoldal, még egy vékonyra száradt, már megnyálazott datolya, amely eltűnt a tálból, de amelyet az érzékek mohón kívánnak.

 

   A Hajóst remegés, és forróság járta át, ereiben csobogott, lüktetett, némely helyen fölcsapott a vér, a karja elhalt, és lába elzsibbadt, a szirének feslett, szégyentelen énekét vélte hallani, mintha csak valami zsibogást, tarka halacskák rojtos uszonyainak véletlen simulását bőréhez, egyensúlyát el-elvesztette, és ujjbegye nedves selymet tapintott, keserű-sós ízű, langyos, hullámzó végtelenséget, amely, ha a férfi teste beléhatol, megnyílik, mélységei bejárhatatlanok, fodrai pedig egyformák, ám mindig másként csillannak meg.

 

   Dionüszosz a finom siklás közben megérintette a vizet, a háromszáz köbcentis, tizenöt lóerős, négyütemű csónakmotor gázmarkolatát remegő-zsibbadó jobb kezéből a balba helyezte, és mert a délszaki nap megizzasztotta, letörölte homlokáról a verejtéket; az A40-es Honda gumicsónakban elgémberdett tagjait kinyujtóztatta, föltekintett Dromoszra, aki a szigetre röpítette, és szívében tudta, mi a legcsodálatosabb kívánság, Szítá loboncos hajfonatának aranyfényű hintázása hová hívja, mit jelent a hiányzó a metafora kelyhében, mennyire esendő egy hasonlat, meg hogy mennyire mindegy, megtörténik-e az átváltozás, mivé válik a csónak csúcsos hátulsó tömlőinek sistergő tajték-nyomvonala, középen a propeller zubogásával, a boldogságot fröcskölő, szétolvadt, hatalmas Nap lángolása alatt, amely úgy lógott hatvankét milliméter hosszú lencséjű, feketekeretes Ray Ban Aviatora előtt, akár egy szakadozó aranypapírba csomagolt marcipánnarancs, játszadozó gyermek-Ré rosszul formázott, félregördülő fénylabdája, amelyet elfelejt az istengyermek, ha valami sokkal gyönyörűbbet, valami különösen csodálatosat és bűnösen idegenszerűt érez, aminek izgalma megzsugorítja herekincseinek pihétlen bögyörőjét, végigsimítja bronzszínű arcát, kettéváló ajkához ér…

 

   A légkamrákra csavarozott Honda csendes, elzárt robbanásainak tüze, amely imbolygó üveglapon, végtelen csendkékségen siklatta az alumínium padlós, ezüstben és kékportói színben hullámzó, tajtékozva bólogató mennyszigetecskét, levegőnek, tűznek és víznek; égnek, hévnek és szekrétumnak ezt a tetszetős nyomtatvány útmutatása szerint kézzel összerót kis Naxosát, mintha csak az édes borzongás forrósága lett volna, amelyről épp oly kevéssé lehetett lemondani, valami új varázslatnak és módosulásnak, a céltalan vándorlásnak és tisztaságnak utat nyitni, mint a gyönyör kapujának Szítá csípője alatt nyiladozó, hiányzó ajtószárnyát egyszerűen csak feledni, és a haladás irányát jelző partszegélyt fürkészni, bárha bizonyosságára talán szükség volt a harapódzó elveszetsségben.

 

   A Hajós leszegte fejét, és a csónakmotor, tenyerében vibráló, érzékeny gázmarkolata helyett, akárha a világ sérülékeny bőrbe vont, csodálatosan puha és finom, halványan átsejlő, hálószerű erecskékkel átszőtt, mégis rendíthetetlenül kemény, elszántan és vigasztalhatatlanul meredő, élénkpiros hosszanti barázdából nyúlós cseppeket váladékozó, bunkós tengelyét fordította volna el, egyszerre csak összeszorult valami a gyomrában. Kócosan ártatlan, fedélzetre csábított csöndes szirénje megmozdította gömbölyded, fényesen legörbülő, ellenállónak tetsző, íves, mégis törékeny és szinte elhanyagolható vállacskáját, gyenge kulcscsontjára billentette süppeteg pofácskájának lágy omlatagságát, húsnak, mimikának és bennsőséges érintenivalóságnak ezt a földöntúli összvarázslatát, ajka pirosan és csőrszerűen előrecsücsörödött, szeme pedig keleties metszésűvé húzódott, amitől mélázó tekintete mintha a legidegenebb, kéjesen kínzó, bemérhetetlen és mindigre távoli tájak fölé vándorolt volna, amelyeket Dionüszosz lucskosnak, sikamlósnak, bársonyosnak és orgonaillatúnak képzelt, finoman szállingózó gyengéd cirógatásnak, ahogyan a virágok kipárállása a szaglóhámhoz somforkodik, hattyúnyak nyujtózó, megnyíló hátrabillanésének, nesztelen, kitárulkozó táncmozdulatnak egészen magányos, fémsárga pokolhajnalokon, harmatverejtéknek fölszakadó bimbók ősszesimuló, majd egyszerre csak súlyosan hátracsavarodó, csillámos szirmán…

 

   A Tejóceán szerves gyönyörűségéből így köpülték ki a magasság Dévái és a mélység ellenistenségei, az Aszurák, a teknőccé változott Visnu, meg az alvilági kígyók fejedelme,Vászuki segítségével, számos, fölbecsülhetetlenül értékes kincs, meg az öröklét és végtelen hatalom között, a Vizek istennőjének kísérőit, a habok szépséges, ringó csípőjű fellációleányait, az Apszaraszokat, akik szaténfekete, állatmintás, könyékig érő csipkekesztyűben markolják, egymással versengve, a furfangos mélységjáró Ráhu szekérrúdnyi, mindig előre mutató, lankadatlan erejét, amelynek tapintása, akár a szilvabőre, de átmérője ijesztő és megülhetetlen, málnaszínűre festett, szilikoninjekciótól duzzadó hullámos-púpos ajkakat vonzó, de bevehetetlen hatalmasság, telhetetlen álmok Csodafája, amelyet Indra a mennyei Paradicsomkert legmagasabb díszéül szemelt ki, lüktető spermabőség, amiért az elrabolt Srí Laksmí sötét haláléjszakából is visszahozza a termékenységet, fehér keblének vaníliaringását, Visnu szerelmes elégedettségét, még ha valaki másért is.

 

   Dionüszosznak valóban nem volt esélye, a legkevesebb sem; amikor menekülni próbált – persze korántsem meggyőződésből, még tán vágyai ellenében is –, és a lábtartó csücskének feszítve csizmáját, térdét előre és lefelé fordítva, vállát csuklója elé tolva, a négy fokozatban állítható fékkart mutató és nagyujja között átfűzve, harmadikban és folyamatosan nyolcezer fölött tartva a Fazert, a villát a gyári beállításhoz képest két klikkel feszesebbre húzva, Metzeler Sportec M-1 gumikon gördülve a Velebit nem mindenhol belátható szerpentinjei közé vetette magát, hogy a nehézkedési és centrifugális erő annyira imádott, kényes egyensúlyának mármár-szédületébe költözzön, Zú röptének éjcsend suhanásába, a halál peremére, egyetlen elmúlás fegyelmezett, óvatos örvényének magányos, borzongató varázslatába, megint csak a hasonlóságnál találta magát: Indra a Tejóceánból hátaslovául egy pompás paripát halászott elő, öt szelepen és egy Sebring Twister végdobon keresztül lélegző, négyhengeres paripát, amelynek perforált nyerge mögé sárga (extreme yellow) színnel festették, billogként, hogy 1000 Exup, és úgy ordítozott, üvöltött képzelt vágtájának sziklái között, mintha legalábbis 143 mén ereje hajtaná, elfelé, de vissza valahová, és az Apszaraszok mögé sorakozott föl úgy, hogy lovasa eggyé mosódó derekak és csípők találkozását figyelhette, negédes vállmozdulatot, kicsüngő szeméremajkat, kezébe pedig egyszerre csak mintha csónakmotor markolata került volna…

 

   „A bolond egy lényeket, jeleket és hasonlóságokat szétválasztó tudás határmezsgyéjén és mintegy e tudás hatalmának korlátozásaként, biztosítja a homoszemantizmus funkcióját: összegyűjti az összes jelet, és a folytonosan burjánzó hasonlósággal látja el őket. A Költő az ellenkező irányú műveletet végzi el; az ő szerepe allegorikus; a jelek nyelve és a jól tagolt különbségek működése alatt ő egy másik nyelvre fülel, a hasonlóság szavak és diskurzus nélküli nyelvére.”, amely a változásban, alakulásban-módosulásban talál magára, egyszerre szétválaszt és összenyalábol, azonosít-összemos és kibővít, földuzzaszt, mint implantátum az Apszaraszok mellét (belső analógia), és egymásba zsugorít, bolygók tüzét lobbantja háromszáz köbcentis csónakmotorokban, csusszanó, könnyű szigetet, négy légkamrás gumi-Naxoszt varázsol az Adria sistergő, prüszkölő tajtékába, ahonnét sárga teknőcök bukkanak elő, és amelynek nehéz párájától tovább hevül a szív, merevedik, nő a szemérmetesen elzárt, hatalmas akarat.

 

   Dionüszosz úgy képzelte, hogy vándorlásainak éber figyelmű követője, történetének némelykor talán vele magával is azonosítható krónikása, a hűvösen hitetlen és számító, de némileg azért merengésre is hajlamos kíméletlen demiurgosz, aki a mámoros létet eseménnyé írja, árnyékos szövegbe vezeti a napfényt és a langyos, hirtelen föltámadó északnyugati szelet, a kávébarna sirályfiókok rekedt, erőszakos rikoltozásait, véletlenül föllelt, bárányos szigetecskék aprócska olajfáit, meg kíváncsi delfincsapatokat, kéjes, szorongató fohászokat, amelyek hangtalan szótagjait a férfierő finom lüktetése jelzi lassú, de kérlelhetetlen emelkedésében, és amelyek sürgető kívánsága most majd szétveti pirosra égett, arányos és érzékeny testét, Dionüszosz, az oroszlánon lovagló mitikus hős úgy hitte, hogy csak egy visszafogott elbeszélő tudósíthat Szítával való, hasonlóságoktól kikezdett hús-vér kalandjáról, halk szavú és fegyelmezett, alázatos, de bátor írnokféle, akit neki kell valahogy kitalálnia és költővé tennie, a meséken túl valósággal is megajándékoznia…

 

    Olyan ez a nyakszirt, a lapockák erőtlen és puha hullámzása a bársonyosan súlyos hajkorona leszakadó függönye mögött, mint amikor lelassul egy tangó, az égbe hal egy ökölnyi madárka, vagy a kifordított alkar fehér bőréhez ér egy nesztelen, ibolyaszínű angóramacska. Pusmogó-csapkodó érzéki tengercsobaj, marcipánfelhők és kislányos, pöttyös cukorkaboldogság; az öböl, akár a sárga óriásteknőc páncélja, domború és sima, életes és lassan mozduló; mint a kéj, úgy lebeg, homorodik a vágy mozdulatlan testébe, és ha kikötnénk ott, az volna a boldogság. Rózsaszínű zoknit húznék a lábadra, két copfba fognám a hajad, és ujjamat párnásan telt ajkad közé tolnám, végigsimítanék az imént olyan hetykén hátravont válladon, megérinteném a csípőd, kebledre tapadnék, és gyémántkemény bimbódat szürcsölgetném, aztán utadra engednélek lefelé, de loboncodba markolva gondom lenne rá, hogy óvatos légy, és ne használd kissé szabálytalan fogacskáidat, hogy visszafogd könyörgő mohóságod, amelynek mindig engedek, fölöklelem törékeny, picinyke tested és úgy rajongok érted, ahogyan az alattunk ringatózó tenger szereti, sodorja aranyfövenyét, gyűri mélybe horpadó zugokba gyönyörű, kocsonyásan fölhasadó kagylóit, amelyekből partra vetődhetsz… Belemarkolnék most sarkadra támasztott fenekecskéd ruganyos gömbjeibe, és megemelve őket az arcomhoz érinteném, ami a szerelemből közel hozható és pihésen hasonlíthatatlan, amit sem metafora, sem analógia meg nem érthet, de nem lehet, gondolta Dionüszosz, nem lehet, mert kimért elbeszélőt kívánok magunknak, aki bár megengedheti magának, hogy némelykor Bataille-ra hivatkozzék, de ügyelnie kell a visszafogottságra, szűkszavúnak kell lennie, én meg segítek neki, nem érintelek, nézni foglak csak, és ha ábrándozni lesz kedvem, esetleg a legörjítőbb istennőről nevezlek el, aki szájában hordozza urának falloszát, aztán meg a mesemondót rajzolom meg, és óva intem minden hamarkodástól. Legyen csak nyugodt és szégyenlős a vágy dolgaiban, rólad beszéljen, keleties szépségedről és ingerkedő bájaidról, hasonlatokról, amelyek el nem érhetnek, a rettenetes, de csábító idegenségről („The Other, as Proust and Levinas both remind us, is never just another Same… she is radically unlike me, because her desire is not commensurate with mine. I can only touch you at a distance, by reaching over an abyss. And no matter how intense or intimate the erotic contact, it never manages to abolish this distance, to fill in this abyss.”), amellyel szemben fölsorakozhatnak az esetlegességükben nyitott, szétválasztó, ám mégis egymásba csúszó, egyre szaporodó, mindenünnen származó jelek, fontolja meg, hogy az eseményszerű kimondáson túl nincs semmi, a tenger csillogása mindig távoli, bár pontosan az, aminek tetszik… mondja a következőket:

  

    Szítá már a dolgok legkezdetén tudta, hogy akikről a legszilárdabb erkölcs makacs és kikezdhetetlen szűkszavúsága miatt sem most, sem a későbbiekben nem eshet szó, édes titok meg gyarapodó vágy körül kapaszkodtak össze, és amíg az egyiket a mohó és mértéket nem ismerő asszonnyi természet, addig a másikat férfiúi szilárdságának pillanatnyi elerőtlenedése sodorta olyan irányokba és messzi kalandok végtére is elmondható eseményei közé, amelyek, akár egy szemérmetlen hóvirág, kitárulkoznak és kéjesen hajladoznak, szavakba kéretőznek…
     

Gendajú és a madarak

Egyetlen halk szusszanással, pillanatra megtorpanva, finoman és halvány színekkel irányt vált a habok puha összeluccsanását simogató gyümölcsillatú, fényes tengeri szél, tanácstalan és a végtelen kékségben magányosan úszkáló selymes felhőcskéből rézsút és bizonytalanul, néhol csak derengve, máshol meg metszőn és pengeszerű élességgel (Fireblade) aranysugár tűz, forró, valószínűtlen tengelyét a csendesedő fuvalom épp csak meglegyezi, amint visszahajlik, majd sűrű bodrokat, remegő ellenhullámokat kavar a nyugalmasan hömpölygő hűvös víztömeg felszínén, aztán árnyszerű, szárítkozó kormorán tollába fut, a félig kibontott, föltartott szárny hegyes csontszögellései alá, amelyek kétoldalról ingatag szimmetriába rendezik az S alakban hajladozó fekete, nedvesen csillámló nyak kényeskedő elfordulásait, némelykor pedig tehetetlenül megrázkódnak, akárha le akarnának válni az orsó formájú, könnyű test áramvonalas görbületeiről. Ilyenkor az ékalakú, keskeny fej merőlegesen az égnek mered, és a kettéváló hosszú csőrből szaxofonlélegzet hallatszik, rekedtes, mélyről föltörő vibráló élethang, amely a megnyugvó szárny lassuló lökéseit fojtott, rikácsoló, de egyre komorabb zajgömbbe, végül tompuló dübörgésbe vonja, mintha az ébensszínű ügyetlen madár könnyű teste is csak valami illékony, nyirkos álomlét volna, amit megérint és elpárologtat a zenitre kuszó kíméletlen Nap.

 

Az ananászosan csurgó érlelő és édes fénycsóvák, mint amikor fúvódó-összeeső, kikerekedő és rózsaszínbe laposodó oxigéntömlőcskék ágasan-bogasan parafaszerűen lyukacsos, meleg lebenybe futnak, töppeteg és megnyíló véres hörgőcskék, nyújtózó és összehúzódó, sötétbe zárt nyákos-váladékos tüdőmadár tétován-billegőn, csontok közé szorítva szárítkozik és csapdos, világosak, határozottak és tiszták, a sziklákra érve lassan elveszítik színüket és ikrássá fakulnak, aztán ezüstporként belepik az olajfákat, sókristállyá csomósodnak a záróvonal mellett, amely fölforrósodott hegyi szerpentin szűk kanyarjaiba fordul, helyenként megszakad, majd teljesen eltűnik, akár egy hajladozó mondat titokfonala, végül, épp a legrosszabkor, mégis visszatér, és a tenger verejtékéből kicsapódó sókristályok alatt síkosan, észrevétlenül az első kerék alá fut, és a térdkoptatóra fektetett kétkerekűt harántirányban kimozdítva pályájáról forróságával előbb a pupillába, az állkapocs izmaiba, a verejtékmirigyekbe, a molyhos kókuszhéjjá keményedő herezacskóba és a gilisztaszerűen-tehetetlenül visszatekeredő szivacsos hímtagba, utoljára a koszorúérbe rohan, és a rettenetes hevületben, amely olyan, mint amikor úszkáló-eltévedt, párnás felhő mögül előbújik az olvadozó mediterrán Nap, a megriadt tüdőmadár szétbontja szárnyát…

 

Az elgyötört, de boldog Gendajú, hosszú, kíméletlen lovaglás után egy tobozformájúra összegyűrt-pikkelyesre repedezett műanyag flakont ásott a délibábokba mosódó, tökéletes felületű aszfalt melleti kavicságyba, és a pattogva-percegve hűlő Fazer 190-es hátsó gumiabroncsát előre-hátra hintáztatva az oldalálvány kiszélesedő papucsát óvatosan a már olvashatatlan matricára engedte, és megvárta, amíg a finoman berugózó tömeg megnyugszik, kétkerekűje biztonságosan föltámaszkodik, majd épp csak kesztyűjét dobta le, és összezárt gerinc-, vesevédővel, szegycsontig zippzárazott kabátban, bukósisakosan Spidi hevedere alól dísztelen, de opálosan vakító, forradásos medvekoponyát keresett elő, amelybe üledékes, lángoló, májbarna bort töltött szivárgó, hozzávetőlegesen bekötött, lapos tömlőből, és bal kezével kínkeservesen leküzdött sisakjára telepedett, arccal a locsogó, langyos tenger felé.

 

Virakocsa volt a meleg és a fény, és Virakocsa volt a hideg és a sötétség, ezért Virakocsa volt Tauapaka, a kezdete mindennek, és a teremtője mindennek, és a vége mindennek, és a pusztítója mindennek, szétszórta a növények meg emberek magvait a földön, és kiégette az életnek sarját, szakadékot hasított a hegyek közé, iszapot szórt a tengerbe, aztán forrást fakasztott a sziklából, LED csillagokkal világította be az éjszakát, és marcipánholdat rajzolt az öblök fölé, megerjesztette a szőlőlevet és Tauapaka volt Virakocsa, borzas ölű asszonya a mindenségnek, aki hátára fekszik, és tenyerét arca mellé fekteti, és combjával rácsavarodik a lihegő halál medencecsontjának titánium protézisére, halántékát a moszatos föveny hullámdombocskái közé ejti, amelyeken ondótajték sistereg és örvénylik, és Virakocsa volt a reszketés és ráják zsibbasztó, narancsos kéje, Virakocsa volt a zuhogó mélység, Tauapaka, a fehér-sűrű nyirokmerülés, szederfekete, részegítő gyümölcs pépmelege, gondolta Gendajú, aztán ropogó csontokkal fölállt, és a vérszínű csepekkel kigyöngyözött koponyát a szirteken lármázó kormoránok közé dobta.