Gendajú és a madarak

Egyetlen halk szusszanással, pillanatra megtorpanva, finoman és halvány színekkel irányt vált a habok puha összeluccsanását simogató gyümölcsillatú, fényes tengeri szél, tanácstalan és a végtelen kékségben magányosan úszkáló selymes felhőcskéből rézsút és bizonytalanul, néhol csak derengve, máshol meg metszőn és pengeszerű élességgel (Fireblade) aranysugár tűz, forró, valószínűtlen tengelyét a csendesedő fuvalom épp csak meglegyezi, amint visszahajlik, majd sűrű bodrokat, remegő ellenhullámokat kavar a nyugalmasan hömpölygő hűvös víztömeg felszínén, aztán árnyszerű, szárítkozó kormorán tollába fut, a félig kibontott, föltartott szárny hegyes csontszögellései alá, amelyek kétoldalról ingatag szimmetriába rendezik az S alakban hajladozó fekete, nedvesen csillámló nyak kényeskedő elfordulásait, némelykor pedig tehetetlenül megrázkódnak, akárha le akarnának válni az orsó formájú, könnyű test áramvonalas görbületeiről. Ilyenkor az ékalakú, keskeny fej merőlegesen az égnek mered, és a kettéváló hosszú csőrből szaxofonlélegzet hallatszik, rekedtes, mélyről föltörő vibráló élethang, amely a megnyugvó szárny lassuló lökéseit fojtott, rikácsoló, de egyre komorabb zajgömbbe, végül tompuló dübörgésbe vonja, mintha az ébensszínű ügyetlen madár könnyű teste is csak valami illékony, nyirkos álomlét volna, amit megérint és elpárologtat a zenitre kuszó kíméletlen Nap.

 

Az ananászosan csurgó érlelő és édes fénycsóvák, mint amikor fúvódó-összeeső, kikerekedő és rózsaszínbe laposodó oxigéntömlőcskék ágasan-bogasan parafaszerűen lyukacsos, meleg lebenybe futnak, töppeteg és megnyíló véres hörgőcskék, nyújtózó és összehúzódó, sötétbe zárt nyákos-váladékos tüdőmadár tétován-billegőn, csontok közé szorítva szárítkozik és csapdos, világosak, határozottak és tiszták, a sziklákra érve lassan elveszítik színüket és ikrássá fakulnak, aztán ezüstporként belepik az olajfákat, sókristállyá csomósodnak a záróvonal mellett, amely fölforrósodott hegyi szerpentin szűk kanyarjaiba fordul, helyenként megszakad, majd teljesen eltűnik, akár egy hajladozó mondat titokfonala, végül, épp a legrosszabkor, mégis visszatér, és a tenger verejtékéből kicsapódó sókristályok alatt síkosan, észrevétlenül az első kerék alá fut, és a térdkoptatóra fektetett kétkerekűt harántirányban kimozdítva pályájáról forróságával előbb a pupillába, az állkapocs izmaiba, a verejtékmirigyekbe, a molyhos kókuszhéjjá keményedő herezacskóba és a gilisztaszerűen-tehetetlenül visszatekeredő szivacsos hímtagba, utoljára a koszorúérbe rohan, és a rettenetes hevületben, amely olyan, mint amikor úszkáló-eltévedt, párnás felhő mögül előbújik az olvadozó mediterrán Nap, a megriadt tüdőmadár szétbontja szárnyát…

 

Az elgyötört, de boldog Gendajú, hosszú, kíméletlen lovaglás után egy tobozformájúra összegyűrt-pikkelyesre repedezett műanyag flakont ásott a délibábokba mosódó, tökéletes felületű aszfalt melleti kavicságyba, és a pattogva-percegve hűlő Fazer 190-es hátsó gumiabroncsát előre-hátra hintáztatva az oldalálvány kiszélesedő papucsát óvatosan a már olvashatatlan matricára engedte, és megvárta, amíg a finoman berugózó tömeg megnyugszik, kétkerekűje biztonságosan föltámaszkodik, majd épp csak kesztyűjét dobta le, és összezárt gerinc-, vesevédővel, szegycsontig zippzárazott kabátban, bukósisakosan Spidi hevedere alól dísztelen, de opálosan vakító, forradásos medvekoponyát keresett elő, amelybe üledékes, lángoló, májbarna bort töltött szivárgó, hozzávetőlegesen bekötött, lapos tömlőből, és bal kezével kínkeservesen leküzdött sisakjára telepedett, arccal a locsogó, langyos tenger felé.

 

Virakocsa volt a meleg és a fény, és Virakocsa volt a hideg és a sötétség, ezért Virakocsa volt Tauapaka, a kezdete mindennek, és a teremtője mindennek, és a vége mindennek, és a pusztítója mindennek, szétszórta a növények meg emberek magvait a földön, és kiégette az életnek sarját, szakadékot hasított a hegyek közé, iszapot szórt a tengerbe, aztán forrást fakasztott a sziklából, LED csillagokkal világította be az éjszakát, és marcipánholdat rajzolt az öblök fölé, megerjesztette a szőlőlevet és Tauapaka volt Virakocsa, borzas ölű asszonya a mindenségnek, aki hátára fekszik, és tenyerét arca mellé fekteti, és combjával rácsavarodik a lihegő halál medencecsontjának titánium protézisére, halántékát a moszatos föveny hullámdombocskái közé ejti, amelyeken ondótajték sistereg és örvénylik, és Virakocsa volt a reszketés és ráják zsibbasztó, narancsos kéje, Virakocsa volt a zuhogó mélység, Tauapaka, a fehér-sűrű nyirokmerülés, szederfekete, részegítő gyümölcs pépmelege, gondolta Gendajú, aztán ropogó csontokkal fölállt, és a vérszínű csepekkel kigyöngyözött koponyát a szirteken lármázó kormoránok közé dobta.

Vélemény, hozzászólás?