Márpedig Kálmánhoz visszatérni érdemes.
Vagy inkább megérkezni, mivel kevés kivétellel (pl. Fekete J. József: Szavakkal töltöm ki az ürességet. In: Próbafüzet II. Szabadka: Életjel, 1995. 111-113.o) eddigelé nem igazán sikerült lokalizálnunk, érdemesnek találnunk a visszatekintés irodalompolitikailag jelentéktelen célhelyét. Ehhez nomadizálni kell(ett volna), kilátásba helyezni vagy legalább megfontolni, hogy az interpretátorok a „posztmodern technológiák és tudományok a telematikus multimediális rendszerek horgján fennakadt nomádokként hagyják maguk mögöt az emberi lényeket (…)”, vállalni a kockázatot, hogy ha „elfogadjuk az információs hálózatok kulturális kihívását, azzal végre véget vetünk a lineáris diskurzusok, szövegek, képek hangok átvitelének … a nomád módon összeszövődött gondolatot beépítjük az információs csatornákba…”, és az elért terület semmivel sem sikamlósabb, mint a „hálózatozás, a keresztkapcsolatok, az úton levés, a mindenütt levés művészete…” (Heiko Idensen). Ez a gyanús és sötét, diffúz, motivikus, tematikai és szövegszervező elemeiben az alkalmazott kulturális kódokat kikezdő (szöveg)világ (már ha ilyesmi egyáltalán lehetséges) túl korán, esetleg későn érkezik szeszélyes (valamiért azonban mégis könnyen kiszámítható, szélsőségesen szelektív) vajdasági (itt járunk, kedves olvasó) recepciós habitusunkhoz mérten, kiderül, hogy A torony, a szoba valóban elérhetetlen, biztos menedék.
„Kívánlak!” Mindent összevéve nyolcszor, a szemantikailag is megtörténő vágás előtt pedig négyszer mondja el a „frottírpapucs”, nyilvánvalóan Lucának: „Napsugár vagyok. Luca ma feleségül megy a Zöld Sárkányhoz. Én öltöztetem.” És az írásnak volna egy különösen erőteljes metanarratív szekvenciája is: „Luca és én a parti fövenyen. A nyelv, a mellbimbók tapadása. A bőr mint metafora, tünékeny húskatedrálisok metszetében.”
Ebből kéne kiindulni, az ilyen kiszólásokból, amelyek elhelyezhetik szerzőmet, a fikcionálás aktusán belül beszélhetnek arról, amit „a vágy és a gyönyör fiziologizálásának nevezhetnénk” (Foucault), amelyben a vágy és a gyönyör „az anatómiai elrendezés és a fizikai folyamatok közvetlen hatásaiként jelentkezik”, a „vágy nem a lélek egyik indulata a sok közül, a gyönyör pedig nem ráadásként járó jutalom” (ugyanő), hanem az érzékelés (egyik) elemi formája. Fölvethető „hogyan lesz a test – a megfigyelő testet is beleértve – része az új gépeknek, ökonómiáknak, apparátusoknak, akár társadalmilag, akár a libidó, akár a technika szempontjából (…) a szubjektivitás milyen mértékben válik a csere és az információs hálózatok racionalizált rendszerei közötti közvetítés bizonytalan feltételévé” (Jonathan Crary).
De persze vizsgálhatnánk azt az elképesztően diffúz paradox tömörséget is, amelyből kifolyólag a Jódal-szöveg megszerkesztettségét méltathatjuk (már a Torony, a szobán túl is persze), és amely lezár minden repedést, élvezhetővé vagy épp olvashatatlanná teszi a végtelen számú hivatkozást, Björk videoklippjeit, a néphagyományt, az urbánfolklór szuverén kezelését, elszigeteltséget, pszichózist, fegyelmet és disszeminációt. Ekkor azonban nem jutunk messzire a szövegtől, az alfabetikus kód intézményesen is érzékelhető formáitól, amelynek őrzői pátriánk (továbbra is a vajdaságban vagyunk) önjelölt, durcás irodalmi papjai volnának, ha nem olyan valakiről beszélnénk, akit a csoportérdek rossz befektetésként elég könnyen megkerül.
El kell sodródnunk az írástól, meg kell ragadnunk a szerencsét és Jódallal mondani, hogy „vágás”.
„A szubjektív látás gondolata természetesen nagyobb ismeretelméleti fordulatokhoz kötődik, de felmérhetetlen jelentőséggel bír az a felismerés, hogy a tudást anatómiai és fiziológiai feltételek szabályozzák, s hogy partikuláris igazsága a test működésétől függ.” (Crary) És persze ama protézisek működésétől, amelyek a telematikus, digitális viszonyok közepette megváltoztatják, a médium logikájával összefüggő keretekbe helyezik azt is, amit absztrakt módon nyelvinek, és azt is, amit közvetlenül, tapasztalati síkon organikusnak mondunk. Amikor Jódal Kálmán videoklippeket transzponál verbális közegbe, fölcseréli a látás érzékszervét a kogníció szimbolikus területével, egy kultúrtörténetileg meghatározott általános szinesztéziával él. „Az emberi szem történelmileg kialakult funkcióinak nagy részét azok a gyakorlatok veszik át, melyekben a vizuális kép már nem kötődik a valós, optikailag érzékelt világban lévő megfigyelőhöz. A vizualitás a kibernetika és az elektromágnesesség birodalmába helyeződik át, ahol az absztrakt vizuális és nyelvi elemek egybeesnek, és a globális fogyasztás, körforgás és csere tárgyát képezik.” (Crary) Ez már Flusser és a beképzés területe, jóval szövegirodalmon, metanarrativitáson, irodalmunk erőszakosan és szegényesen kanonikus, hanyatló határvidékein, gyengécske határőreinek teljesítményén túl. Felemás szemantikai világosságban („Napsugár vagyok.”), telis-tele vággyal („Luca ma férjhez megy a Zöld Sárkányhoz.”), ott, ahol (továbbra is Crary-vel) „az érzéki formák a folyamatos átalakulás állapotában vannak” („Én öltöztetem. A frottírpapucs megszólal: Kívánlak! … A föveny átalakul, Luca próbabábu-altestté válik.”).
Könnyű volna pusztán az artikuláció patológiás formáinak diagnosztizálásával egy elzárt és követhetetlenül polifón magánmitológia keretei közé utalni azt a folyamatos határélményt, amelyet Jódalunk szekvenciái inkább már a túloldalról érintenek, de amelynek megszerkesztettsége a formanosztalgia és formaperverzió minden szigorát kiállja. Nem csak arról van szó, hogy a provokatív másik-szöveg, a bemérhetetlen szemantikai felület és konnotációkba olvadó referencialitás valamiféle szövegszervező erőként föllépve irodalmi, stilisztikai határokat választana magának, hanem egy olyan episztemológiai anarchizmusról, amely a homo dialecticus dadogásának alternatívájaként lép föl, az agonizáló középpontosan tájolt értelem halotti beszédeként, amelyet az ágyban vonagló persze értelmetlennek gondol. „Márpedig a homo dialecticus hamarosan meghal, már haldoklik bennünk (éppen halálának csupán átmenetileg továbbélő nyelvét beszéljük), meghal ez a lény (…), ez az igazságát elveszítő, majd erre az igazságra megvilágosodva ismét rátaláló állat, aki elidegenedik önmagától, majd újból kibékül valójával. Ez az ember volt az emberről, és különösen az elidegenedett emberről már nagyon régóta szóló minden diskurzus független alanya és kizárólagos tárgya. És a homo dialecticus szerencsére éppen ebbe a fecsegésbe hal bele.” (Foucault)
Az öntudatlan és automatizált, tárgyközpontú fecsegésen túl pedig a kognitív utazás inskripciója marad, a közvetlenség még-nyelvi kalandja, amely a képek és hangutalások tobzódásában a mentális képeket teoretikus konstrukciókként kezeli (Kosslyn/Bartlett/Damasio/Paivio), szóródásaiban affirmálja a tézist, miszerint a „legutóbbi időkig nem létezett az a közeg, amelyben a mentális képek mint teoretikus konstrukciók reprezentálhatók lettek volna. Éppen azok a dimenziók nem írhatók le a szónyelvben, amelyek a képeket a szavaktól megkülönböztetik.” (Nyíri Kristóf) És amikor a megkülönböztetésnek az igénye föl sem merül, a liminalitás és a bataille-i heterológia, a rezisztencia és nyelvi pazarlás természetes folyamatokként zajlanak le egy szöveg grafikus kiterjedésében, a fallikus torony vertikalitásában és a vulva-szoba horizontális támadási felületén az archaikus topológia visszatartja a multimedialitást, éppen ez a lehetetlenség írja szét az alfabetikus kódot, és csak a dialektikus (rövid)látás képzeleg itt valaminő disszonanciáról.
Jódal bakelitje pattog és serceg, szentimentálisan könyörtelen és távolságtartóan epekedő, a föntiekkel kicsit megkarcoljuk, ezt-azt „hozzákeverünk”, jó néhány szövegére gondolunk, de ezt most hagyjuk szólni:
„A torony, a szoba
Sylvia Plathnak
Napsugár vagyok. Luca ma feleségül megy a Zöld Sárkányhoz.
Én öltöztetem.
A frottírpapucs megszólal:
„Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!”
A néma, mindentudó Uroborosz a szőnyeg fövenyébe süpped.
Darázzsá, darazsakká transzformálódom, hártyás szárnyaim, szárnyaink nedvesen csillognak Luca lemeztelenített szeméremteste körül. A Bohóc és a Tisztátalan Szarvas ártatlan játékbábuként üldögél a lányszobában, a toronyban, melyet keselyűk látogatnak kiéhezve, reményvesztetten.
Alant, a síkságon Holofernész, a Zöld Sárkány kötőtűt döf önnön szemébe.
A Bohóc a toronyszobában felnyög:
„Peti éhes.”
Luca csipkeóceánban úszik, röpdös a tér nélkülivé zsugorodott homályban.
Vágás:
Luca és én a parti fövenyen. A nyelv, a mellbimbók tapadása. A bőr mint metafora, tünékeny húskatedrálisok metszetében.
„Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!
Kívánlak!”
Luca elmorzsol egy könnycseppet:
„Tudod, a gáz… Nem is akartam…”
Felhagyok a test-algoritmussal, a zümmögéssel, a dongással.
A Bohóc felvált, azt mondja, most én, eleget vártam.
A föveny átalakul, Luca próbabábu-altestté válik. A Bohóc megszólal:
„Peti spermája belélövell.”
A bábuk arcán ragacsos könnycseppek görögnek le, céltalanul, mint a magány.
Rezzenetlenül szemlélődöm. Napsugár vagyok.
A káosz zavartalanul örvénylik a kislánymenyasszony-szoba szőnyegóceánján, a szarvas-bábu pedig csipkeóceánban úszva lebeg el békülékenyen, csendesen oda, ahonnan, Pikk Dámának öltözve, visszafordulnak az árnyak.„