– Fájni fog?
– Ugyan, felhörpint majd egy csésze teát! Mást nem kaphat, nehogy befolyásolja a Kísérlet kimenetelét.

A fenti kis párbeszéd mintegy hét perce hangzott el, és tulajdonképpen a történet végét képezi, de én mégis az elejére írtam, mert közvetlenül az elhangzása után láttam neki az írásnak. Holnap az első dolgom lesz azt a teát kérni.
Az emlékiratom tulajdonképpen az utolsó, jobban mondva az utolsó előtti, a mai napom történéseit tartalmazza. Három okból csak ezét a napét: egyrészt, mert eddig nem történt velem semmi érdekes, másrészt, mert ma történt velem valami érdekes, harmadrészt, mert nekem a holnapi nap lesz az utolsó. Megkértem őket arra, hogy csatolják a Kísérlet jegyzőkönyvét az emlékiratomhoz. Szóval remélem, hogy az utolsó egynéhány lapon az utolsó napomról is olvashatnak.
Igyekeztem mindent pontosan úgy leírni, ahogyan történt.

A mélán párolgó debreceni Békás-tó hasán meg-megcsillant hőségtől hályogos szemem világa. Meleg volt. Állapotával csordogálva birkózva menekült a máskor oly kíméletlen fogókezeim és a tölcsér-rém szövetségének duplafogságából a négy, három, kettő, majd már nem is egész egy gömbbe zárt fagy, a pár perc múlva ragadós és foltos, most még csak ijedten figyelő ingemre. Csak mikor a fagyi szőrmellemre szökött, akkor kezdett pillantásom átmászni a hályogon. Hallatlan szerencsém volt! Immáron hályogon innen leledző látásom ugyanis komoly segítségemre volt abban, hogy egy gyorsnak ugyan nem mondható, de éppen elégségesnek bizonyuló manőverrel sikerült kikerülnöm azt …
Biz’ isten először kutyaszarnak néztem, és hálát adtam az égnek, hogy cipőmmel nem kentem szét. Közelebbről megvizsgálva azonban (na, nem kell arra gondolni, hogy minden szarcsomót megbámulok, csak most, mert valahogy olyan fura volt) az iménti imbolygásomnak megfelelően hol előttem, hol mellettem, vagy mögöttem, netalán lábaim közt, de mindvégig mozdulatlanul álló alak hatalmas meglepetésemre egy egykor minden bizonnyal megbecsültre sült, de már ki tudja mióta szánalmas külsejű mákos rétesnek bizonyult. No ugye, nem kell mindent szarnak nézni! – állapítottam meg jólesően magamnak, és indultam volna tovább, ám kővé dermesztett egy vénülő, porcukorfoltos hang.

– Szép jó napot kívánok mélységesen tisztelt Magasságodnak! Egyúttal, szíves engedelmével, bemutatkoznék: Mákszemélyemet a rétesnemzetség Tizenkétszernagy Mákszeme immáron három hónapja nevezte el Ékostrásem 19/5/20-nak. Teljesen bizonyos vagyok benne, hogy Fölöttébb Nagyranőttséged rendkívül sokat tud a mákos rétesek névadási szokásairól, azonban, mert olyannyira büszkék vagyunk eme csodálatosan egyszerű, ámde mégis tudományosan tökéletes és mindenekfölött roppant fontos szisztémára, mégis szólnék róla pár szót: Máknevesítési szertartásunk során a Tizenkétszernagy Mákszem a frissen sülteket a „mákosrétes” betűhalmaz véletlen kombinációjából képzett szóval illeti előtagként, az utótag számai pedig sorrendben a sütő, a benne sülő rétesrúd, és a rúdból vágott szelet számát méltóztatnak jelenteni. Tekintettel azonban nagyrabecsült és igen kedves Máktalanságodnak a mákságok dolgaiban való (természetesen a megevésen kívüli!) járatlanságára, szíveskedem megengedni, hogy kedves Tudatlanságod szólítson egyszerűen mákosrétesnek, hacsak nem ragaszkodik roppant módon az Ékostrásem 19/5/20-hoz.

A rétes tésztájának levelei a beszéddel szinkronban mozogtak, semmi kétség, belőle jött a hang, de a jelenség valahogy nem fért egészben a fejembe, hosszú percekig bámultam, cipőmmel meg is böködtem, húzzon már innen, ha látomás. De a mákos maradt, és meresztette rám a szemét – legalábbis azt, amit én szemnek gondoltam rajta. Ajaj, tapogattam a fejem, nézzük csak meg, hogy állunk! Ez a rétesfajzat a k.szarnak nézés és a böködés ellenére köszönt és kedvesen szólt hozzám. Eszerint nem akar válogatott ezmegazokkal a csudába küldeni – mer’hogy ki nem tenné ezt, ha k.szarnak néznék? Szóval, ha felületesen nézném a dolgot, abba a hamis illúzióba ringathatnám magam, hogy ez jó, és így ez az alak kedvessége rafinált álarcának rejtekéből zúdíthatná felkészületlen fejemre azokat a válogatott ezmegazokat. Szóval ez mégsem túl jó. Ráadásul be is mutatkozott.

– Tehát, mint mondottam, mákszemélyem mintegy három hónapja sült pompázatosra, és bizony, három hónap nem kevés egy mákság életében! Az ínycsiklandó egy-két nap, mikor mindenki belém akart harapni, fölöttébb gyorsan elröppent, de én ezt soha nem sajnáltam, soha! Miért is sajnáltam volna, hiszen hosszú életem bővelkedett olyan eseményekben, melyekre igencsak büszke lehetek. Nem sokkal szavatosságom lejárta után a Rétesek Máktagozatának elnökévé emelt a sors, a máktörténelem legfiatalabb tagozati elnöke lettem. Mire a porcukor fele lekopott, másik fele megbarnult a hátamon, már én voltam a Tizenkétszernagy Mákszem jobb keze, és igen előkelő pozíciót töltöttem be az Egyetemes Máktanácsban, melynek hamarosan az elnöki székébe is beülhettem, és ki sem szálltam onnan egészen a múlt heti tökéletes megromlásomig. Mindezt csupán azért mondom el hihetetlen Magasságodnak, hogy érzékeltessem annak a kijelentésemnek a súlyát, miszerint egész eddigi életemben nem ért ekkora megtiszteltetést, mint most, lévénhogy az egész, egyetemes mákság nevében én vehetem föl a kapcsolatot tiszteletreméltó Önségeddel.
Hú, alighanem ezek mégiscsak azok a félelmetes ezmegazok, ráadásul meglehetősen választékos formában. Bajban éreztem magam, és arra gondoltam, hogy ha ez most nincs is, akkor a baj nem csak van, hanem nagy is: nagy baj. Megcsíptem a nyakam, nem szokott velem ilyesmi történni.
Reménykedő mosolyt varázsolt vaskos számra az, amit láttam: egy kutya rohangált a hatalmas tavon túl. Barna is volt, négy lábbal, meg pont úgy rohangált, ahogy az egy kutyától elvárható. De miért nem itt, rohadjon meg, hogy fogja olyan messziről megkóstolni ezt az izét a lábamnál? Aztán nagyon gyorsan rájöttem, hogy biztos nem kutya, mert fütyültem én neki mindenféle nyelven, de csak nem értette. Lerágtam a mosolyt a számról.
– Mit akar? – nyögtem.
– Köszönöm mérhetetlen Hosszúságod kedves kérdését. Ígérem, mindjárt megvilágítom elméjét küldetésem célját illetően. – mondta mézes-mákos hangon a rétes. – Előbb azonban szeretném előrebocsátani, hogy küldetésem kudarca esetén az egész mákság, sőt, mint később látni fogja, meglehet az egész gasztronómia végveszélybe sodródhat. Nos, mint azt bizonyára Ön is nagyon jól tudja, amikor az ember fia, lánya, anyja, apja, vagy akár maga az ember mákot eszik, hát biz’ a mák a maga jó nagy adag feketeségével megtelepszik az őt épp eszegető fogán, a kis, fekete szemektől megszabadulni pedig csak öblögetéssel (nem, azzal igazából nem is), fogkefével, kisiskolásoknak almával lehet.

Mákizé … rétsámiafene … ékosmákos … … é-k-o-s-t-r-á-s-e-m, igen! Ékostrásem, na, megvan, tehát: ő elhallgatott, és nézett, nézett, nézett, nézett.
– Igen. – muszáj volt még egyet nyögnöm, hogy ne nézzen már, majd lerágott szám mérhetetlen görbülésével (melyben óriási szerepe volt a már oly sokak által megcsodált nyúlósbőrű pofám tökéletes megereszkedésének) jeleztem, hogy felkészültem a legrosszabbra.
És a mákos folytatta.
– Ismertetem hát a mintegy három hónapja megfogalmazott, azóta milliárdszor elátkozott kérdést, melynek eddigi eldöntetlensége sosemlátott viszályokat okozott, a megválaszolatlanság fennmaradása pedig teljesen bizonyos, hogy a máktársadalom felrobbanásához fog vezetni. – hirtelen két falevél és egy szöszmösz kezdett mákos tésztája és a tölteléke közé áramlani, azt hiszem nagy levegőt vett. – Íme a kérdés: Vajon ha egy mákság, légyen az bejgli, guba, bögrés, kifli, nudli, pite, csík avagy rétes, egy embert, úgy jól megrágva elmajszolna, kimehetne-e a mákparkba anélkül, hogy fogat mosna, vagy, amire még gondolni is rossz, kell-e almát ennie egy mákságnak emberevés után? Azaz: lesznek-e emberszemek a mákfogakon? – a két falevél boldogan huppant vissza a földre, de a szösz alighanem a töltelék részévé vált.

Átkoztam felettébb lomha gondolkodásomat, mert csakis eme csökevényes képességemet tehettem felelőssé azért, hogy Ékostrásem mondandójának értelme elillant, nagy kezeimmel utána-utána kaptam ugyan (féltem is, nehogy összetörjem, ha netán elkapnám), de mindeddig szökésben volt. Egyre veszettebbül éreztem, hogy mennyire meleg van.
Rendes volt a mákostól, hogy adott még esélyt, tovább mondta.
– Időtlen idők óta éltünk példás békességben. Igaz, történelmünkben előfordultak kisebb viták, felebaráti összezördülések. Még baráti csetepaték is akadtak, amolyan harcocskák. Meg pár családias vérontás. És néhány testvéri vérengzés, de igazán csak apróbbak. De kérem, hol nincsenek ilyenek! Bizony mondom, példás békességben teltek az évek, és teltek volna talán az idők végezetéig, de akkor … ó, jaj! …

Mocorogni kezdtek Ékostrásem tésztájának a levelei, amitől egészen úgy tűnt, hogy remeg. Ráadásul a tölteléke is elsápadt, ez pedig, gondoltam, mégiscsak szokatlan egy rétestől (pláne hogyha mákos), még ha ilyen vén is, mint ez itt. Mindenesetre én mély felindultságának bizonyítékaként fogtam fel ezen változásokat.
– … az azóta milliárdszor elátkozott kérdés mintegy két hónapja, önnön sülve-születése közben fogalmazódott meg egy azóta milliárdszor elátkozott mákos bejgli fejében. Egy bejgli fejében, kérem, pont egy bejgliében, mikor éppen ők azok, akik mindig a bölcsességükről voltak híresek! Haj, a szellem a legváratlanabb pillanatban és helyen szabadult ki a palackból! A semmiből szempillantás alatt hatalmas és feloldhatatlan ellentét feszült a pite-rétes-bejgli és a guba-csík-bögrés mákháromságok közé. Előbbiek válasza a kérdésre igen markáns volt: Igen, emberevés után emberszemek maradnak a mákfogakon, punktum! Utóbbiak hasonlóan markáns, ámde homlokegyenest ellentétes álláspontra helyezkedtek: Nem, emberevés után nem maradnak embeszemek a mákfogakon, punktum! Mindkét háromság irdatlan badarságnak hitte a másik válaszát, a saját igazukért képesek lettek volna akár még mákölre is menni. Sőt, mindkét tábor hamarosan lényében tartotta elviselhetetlennek a másikat! Bizony, eddig csak és kizárólag a csoda mentett meg minket attól a sosemlátott borzalomtól, hogy mák által haljon mák. Mindenesetre a helyzet roppant ingatag, bármi, hangsúlyozom: bármi bekövetkezhet. És minden jel szerint még ennél is ínségesebb idők jönnek! A pite-rétes-bejgli társaság a mindig oly egységes diósággal, a guba-csík-bögrés társaság pedig a szinte megromolhatatlan lekvársággal kötött szövetséget. Sőt! …

Na, itt gondoltam arra, hogy menten megtaposom, ha folytatja. Ilyen gaz melegben fájdítja itt nekem a fejem! És folytatta! Én pedig készítettem nagy lábaimat a taposáshoz.
– … Pitéék a diótörőkkel folytatnak előrehaladott tárgyalásokat arról, hogy ugyan sztrájkoljanak már a dióbelek születésénél szorgosan gyámkodó diótörők, vagy legalább lassítsák a munkát, gubáék pedig a lekvárság eddigi ismereteink szerint egyetlen természetes ellenségével, a penésszel keresik a kapcsolatot. Bizonyossá vált, hogy a kérdés korrekt megválaszolásának hiányában elkerülhetetlenül kirobbanó harcok nem állnak meg a mákhatáron, hanem átterjednek a dióságra, a diótörőkre, a lekvárságra, a penészre … és ki tudja még miféle népekre, hovatovább veszélybe sodorván az egész gasztronómiát! Képzelje csak el, békességes Magasságod, hogy mindez egyetlen egy, ártatlanul feltett kérdés miatt!

Ékostrásem mély felindultságában bizonytalanul pakolgatta ide-oda enyhén odakozmált talpát, azt hiszem megszédült, egy pillanatra el is képzeltem, hogy elvágódik, leáll a szíve, és nekem bizony ott helyben kell újraélesztenem. Istenem, egész életemben ettől rettegtem! Még a megtaposástól is elment a kedvem.
A rétes szuszogva, halkan beszélt tovább.
– A kérdés megfogalmazása után pár nappal a milliárdszor elátkozott mákos bejgli háta megrepedezett, és csakhamar a saját keze által keseredett meg. Mint kedves Önséged bizonyára nagyon jól tudja, ez a mákoknál az öngyilkosság legkegyetlenebb módja.
Ekkor Ékostrásem hangja elcsuklott, fekete mákszemek peregtek végig az arcának gondolt részein, én pedig még mindig képtelen voltam megszólalni. Azt hiszem jókora csend következett. Az egész igen megható volt. Csak álltunk, alig pillantva egymásra dacoltunk a fújdogáló szellővel, és én azt éreztem, hogy neki mennyivel rosszabb. Kisebb részeket szakított ki testéből a szél.
A csendet a mákos törte meg.
– Ha a Kísérlet kudarcba fullad, és nem ad a kérdésre nagyon egyértelmű igent, vagy nemet, akkor a mákbéke menthetetlenül elvész. Jókora Uram, a mákság utolsó reménye Ön!
Olyan hangon mondta ezt, és hozzá úgy nézett, hogy csakis azért nem kezdtem el zokogni, mert kiskoromban elhatároztam, hogy majdan talpigférfi-ként sosem adom a fejem sírásra, és ezt az elhatározást nagyon komolyan vettem.
Ekkor következett az, amire olyan sokat kellett várni, megszólaltam.
– Szörnyű. – gondoltam vissza arra, hogy ki is az utolsó reménység.
– Igen, kedves Mélyentisztelt, minden bizonnyal szörnyűséges, rettenetes, borzalmas dolgoknak nézünk elébe. De miket is beszélek! Csak néznénk! Ha mélységesen tisztelt Kedvességed nem sietett volna önként a segítségünkre…
– Kh-kh-kh… – köhögtem, újat mondani ¬¬ilyen hamar nem tudtam, csak a fülemet ütötte meg az utolsó mondata nyolcadik és hatodik szava. Először a nyolcadik, aztán a hatodik.
– … így elvégezhetjük az egész mákság által régesrégen vágyott Kísérletet, van még némi remény! Kedves Nagyranőttséged minden bizonnyal kiváló bizonyítékát szolgáltatja majd akár annak, hogy az Ön nagy testének elfogyasztása után maradnak-e emberszemek a mákfogakon, akár annak, hogy nem maradnak.
Fogyasztása?! Hm, szerinte is dagadt vagyok. De így a szemembe vágni! Tapintatlan, szemét dög! Szent igaz, hogy nagy testem van, szent igaz, hogy fogyasztani kéne, na de akkor is!
– Rendben, fogyasszák csak le a nagy testemet, semmi szükségem a fölöslegre. – gondolkoztam hangosan.
– Ha-ha-ha-ha! – én nem is sejtettem, hogy milyen gusztustalanul kacag egy rétes. – Kedves értetlen Tudatlanságod humora egyszerűen ellenállhatatlan! Micsoda szójáték kérem, micsoda szójáték! Elfogyasztása – lefogyasztása. Ha-ha-ha! Egy kicsit még fokoznám a dolgot, ha megengedi: az Ön nagy testének lefogyasztása pediglen addig történik, míg teljes egészében elfogyasztásra nem kerül. Ha-ha-ha!

Mi a fene! Szóval ennyire súlyos a helyzet? Egyek lettünk, én és a fölösleg. Hát ez az igazság? Rosszul viseltem, hogy mindez bebizonyosodott. De akkor se nevessen! – gondoltam kezemmel hasam háját markolászva.
Eszembe jutott valami.
– Én azt hiszem, hogy mi emberek nem szemekből állunk, mint a mákság. – szóltam sokat.
– Hohó! Mondhatják ezt sokan! Mondhatják, de hol itt a bizonyíték? A kézzelfogható, megingathatatlan, perdöntő bizonyíték? Nem, nem, nem! A puding próbája az evés! – horkant föl a mákos.
– A mákoknak nincs is foguk. – kezdtem szószátyárrá válni.
– Persze, hogy nincs – legyintett a rétes –, hogy is lenne, hiszen a kérdés pusztán teoretikus, mindazonáltal roppant horderejű! Az egyértelmű megválaszolására képes Kísérlet kidolgozásán egy álló hónapig dolgozott az Egyetemes Máktanács. Fölöttébb dicséretes, hogy a Tanács minden egyes tagja átérezte az ügy fontosságát, megfeszített munkánk eredményeként elkészítettük egy csodálatos, fogas Emberevő Gépezet terveit, melyek alapján a mákmesterek önkéntes mákszemek milliárdjait felhasználva tegnapra meg is építették a Gépezetet. Megalkottunk továbbá egy, a Kísérlet körülményeit rendkívül szigorúan rögzítő szabály-rendszert, mely remélhetőleg maximálisan egyértelművé, így széleskörben elfogadottá teszi majd a Kísérlet kimenetelét.

Egészen megnyugtatott ez az alaposság. Én magam amolyan szétszórt szerzet vagyok (most is felemás, koszos-büdös cucc van rajtam), és mindig jólesik, ha valaki elrendezi a dolgaimat, meg sokszor igencsak rá is szorulok, és úgy tűnt, hogy ezek itt meglehetősen jól elrendeztek mindent. Azért valami mégis zavart.
– És mi lenne, ha a Gépezet nem nagytestem teljes valóját fogyasztaná el, hanem csak kisebb részemet, mondjuk a … kisujjamat? – kockáztattam meg félve.
Ékostrásem rettentő sötéten nézett rám, s én jobbnak láttam mindjárt nagyobb részt mondani belőlem.
– … a karomat … a két karomat … és egy lábamat … a jobbik lábamat.
– Nem! – harsogta vészjóslón. – Ön egészben kell! Képzelje csak el, mélységes Tiszteltséged és fölöttébb Nagyrabecsültséged, hogy a Kísérlet végén önnönséged Magából nem találunk egy emberszemnyi darabot sem a mákfogakon, ellenben az Ön hőn áhított és igen mélyen tisztelt testéből egy mégoly parányi darabkát, teszem azt a kisebbik füle cimpáját, vagy a kedvenc körmének a hegyét, ki merjük hagyni a Kísérletből. Kérem, az annyira elkerülni óhajtott baj ezerszeresére erősödve zúdulna a fejünkre! Mert bár a mákság azon része, mely meg van győződve az emberszemek mákfogakra tapadásának lehetetlenségéről, ujjongva üdvözölné az általuk előre, egyértelműen megmondott (punktum!) eredményt, az ellentábor viszont sértődötten, és ismerjük el: jogosan mondhatná, hogy meglehet, az Ön legeslegutoljára elfogyasztott részéből származott volna a döntő bizonyítékot szolgáltató emberszem. Ez esetben az utókor (ha ugyan lesz még!) a mi szerepünket bizony a katasztrófa katalizátoraként határozná meg, pedig mi az oly szörnyűséges vég megakadályozásának szenteltük életünket.
– … és … és mi lenne, ha esetleg, netalántán, mondjuk az ötödik falat után ott marad egy részem, egy igen kedves részem, a … azokon a fogakon? Akkor megvan a várva várt bizonyíték, le lehet állítani a Kísérletet, kitörhet a béke, és valamennyi belőlem is megmarad. – alkudoztam tovább.
A rétes nehezen tudott mondjuk a térdem magasságáig fölnézni, a feljebb lévő dolgaimról nem is beszélve, inkább csak a cipőm tájékán szemlélődött. De most tetőtől talpig végigmért, önbecsülésemet a normális látómagasságáig süllyesztve.
– Mi is gondoltunk erre. De nem úgy van az, kedves Mélyentisztelt! Ebben az esetben az előbb felvázolt kimenetel győztesei éreznék becsapottnak magukat, és kétségtelenül igaz kifogásuk (mely szerint lehetséges, hogy az utoljára megevett emberfalat magával ragadta volna a már a fogakra tapadt szemeket, így a Kísérlet tökéletes és maradéktalan végrehajtása esetén az egész mákfogsor emberszem-mentesen ragyogna) ismétcsak megsemmisítené a béke lehetőségét. Legyen szíves végre valahára és egyszer s mindenkorra belátni és elfogadni, hogy a Kísérlet tökéletes kivitelezéséhez tisztelt Nagyságod egész mélyentisztelt testének az elfogyasztása szükségeltetik!
Szégyelltem magam. Miért kell nekem mindent a számba rágni, mindent hetvenszer elmagyarázni? Miért keresem a kibúvókat, miért nem tudom teljes lényemmel átérezni ezeknek a szerencsétleneknek a kétségbeejtő helyzetét? Hát egy csepp jó érzés sincs bennem? Aztán még jobban elszégyelltem magam, mert fölvetődött bennem a legközhelyesebb kérdés, ami csak fölvetődhet a bajbajutottakban, és amelynek felmerülése kétségtelen bizonyítéka annak, hogy tényleg nincs egy csepp jó érzés sem bennem, szar alak vagyok.
– Miért én? – kérdeztem, majd szégyenemben jókora fülemig pirultam.
– Ó, kedves Hőnáhított, nehogy már azt merészelje gondolni, hogy Hőnséged önkéntes megtalálása a véletlen műve! Ne tessék már a véletlent így felmagasztalni! A legmegfelelőbb emberegyed kiválasztására az Egyetemes Máktanács létrehozott egy különleges bizottságot, az AAEMB-t*, mely először is a kiválasztás szempontjait határozta meg. Hosszantartó tudományos és társadalmi vita után úgy döntöttek, hogy csak egyetlenegy szempont alapján veszik számba az emberiséget: az életükben elfogyasztott mákmennyiség szerint. Szerencsére a gubák és a bejglik nagyon alaposan följegyezték az emberiség mákfogyasztását, ráadásul az egyének szerinti mákfogyasztást (a gubák és a bejglik ezen tevékenysége egyébként régebben teljességgel fölöslegesnek, felháborító pénzkidobásnak tűnt, még hét-nyolc háborúhoz is vezetett, és lám, most mégis bebizonyosodott, hogy milyen óriási a jelentősége!). Szóval a legfrissebb adatok földolgozása után a helyzet egyértelmű volt: a mákfogyasztást tekintve e nemes feladat elvégzésére a legméltóbb emberegyed az Ön mákfaló nemessége, Uram. A mákság egy emberként állt ki Ön mellett, sosem volt a társadalmi egyetértés ilyen széleskörű. Úgyhogy mélyentisztelt Kedvességed jobban tenné, ha e nemes feladat végrehajtását nem büntetésként, vagy a fejére zúduló mérhetetlen bajként, hanem a személyét érintő óriási megtiszteltetésként fogná föl. – nézett már valakire mákos rétes szerető szemekkel? Rám igen.

A szerető rétes-szemektől csakis azért tudtam egy pillanatra elszakadni, mert rámköszönt egy fazon, amin igencsak meglepődtem, mert ez az a féle fazon, aki nagyon nem szokott nekem köszönni, meg bámult is rettenetesen. Előbb bámult, aztán köszönt. Én meg csak álltam, és lassan olyan „tényleg, de jó is nekem!” érzés szállt meg, és nem köszöntem vissza.
– Mi van, ha egyszerűen nemet mondok? – hessegettem el gyorsan azt az érzést.
– Jaj, ritka nagyságú Uram, én ugyan nem hiszem, hogy ilyesmire méltóztatna gondolni, de azért megnyugtatom: erre is gondoltunk. Ha nemet találna mondani, hangsúlyozom, hogy ez számunkra teljesen elképzelhetetlen, a nemet mondás az AAEMB ülésein is csupán elméleti kukacoskodásként vetődött fel, de ha már fölvetődött, megválaszoltuk: ha tehát mégis nemet mondana, akkor roppant egyszerű dolog következik: visszük. Persze azért jobban szeretnénk, ha önként, saját elhatározásából válna a mákság legnagyobb hősévé. – mondta, és gyorsan búcsút is vehettem a szerető szemektől.

* AAEMB = Azt Az Embert Megtaláló Bizottság
Ahhoz képest, hogy milyen öreg, felettébb fürgén zizegtette meg tésztájának leveleit, mireföl kezdett elmosódni, majd szétesni a Nagyerdő. A Békás-tó, a híd, a fűzfák, meg a tölgyek, a buckák és gyep, sőt, még a beton is, mind-mind szemcsésedtek, mint a rossz kép a tv-ben, szürke és fekete pöttyök ugráltak, és persze közeledtek. Nemhiába mondják annyit, úgy látszik, tényleg nagy gondok vannak a Nagyerdővel.
– Tudja, kedves Önkéntességed, számomra minden olyan perc irtózatos és megbocsáthatatlan bűn, melyben nem a végzet szakadékába omló mákságért dolgozom. Ezért nincs családom, se gyermekeim, se feleségem. De, hogy fölöttébb nagy Méltóságod önkéntességét mindenféleképpen biztosítsuk, mintegy végső lelki ráhatásként kidolgoztunk egy tervet. – Ékostrásem a tölteléke mélyébe nyúlva vaskos fényképalbumot húzott elő, és mélységesen megtört, engem is roppant megrendítő ábrázatot öltött. – Kérem nagyságos Jótékonyságodat, vessen egy pillantást erre az albumra! Hát nem csodálatosak ezek a nem is létező, csupa-csupa hamis képek? Nézze, a feketeségükben elbűvölő szépségű lányaimat, kik annyira ínycsiklandóak, hogy a leghíresebb gasztronómiai könyvek fejezeteket szentelnek méltatásukra! Nézze a sosemlátott, daliás fiaimat, kik királyi családok ünnepi asztalának ékei! És íme imádott feleségem, aki oly rettentően felelősségteljes munkám által megnehezült természetemet elviselve mindezidáig jóban, rosszban kitartott mellettem. Látja mennyire gyönyörűek? A kitörő kíméletlen, véres harcok során mindannyiukat bestiális kegyetlenséggel fogják lemészárolni, természetesen csak miután árván ill. özvegyen csaknem az éhhalálba jutottak. Mondja, hogy nem szakad meg a szíve?
Ékostrásemet alaposan megtépte a gyönge szellő, jócskán jutott belőle a nadrágomra is. Vajon milyen lehetett frissen sülten? Kívántam volna? A fenekén összeér a tészta, elől meg jól meg van tömve mákkal, pont az ilyen jól megtömött végéket szeretem. Nagyot nyeltem. És nem bírtam tovább. Egye fene kiskorom szent elhatározását, sírva fakadtam.
– Megyek. – mondtam.
Ékostrásem bólintott, én pedig már csak ennyit kérdeztem:
– Fájni fog?
– Ugyan, önkéntes Hősségünk felhörpint majd egy csésze teát! Mást nem kaphat, nehogy befolyásolja a Kísérlet kimenetelét. – válaszolta a rétes.

Ezután nem beszéltünk többet, csak szaladtam, szaladtak, elkaptak, küzdöttünk, lefogtak, szabadultam, megfogtak, kapálóztam, ütöttek, fájt nekem, nem mozdultam, vittek, aztán mentünk, mentünk, míg megérkeztünk, és én leültem és ott maradtam, itt, holnapig. És megírtam az emlékiratomat. A holnapból semmit sem fogok látni, mert reggel rögtön kérem majd azt a teát, ezt jó párszor megígértem magamnak.
Végül: minden jót, kedves szüleim, öcsém és barátaim, jó volt veletek, tényleg. Látjátok, velem is történnek ám érdekes dolgok! Kérlek, mondjátok meg mindkét nagymamámnak, hogy örökké hálás vagyok nekik a sok-sok finom mákos csemegéért!

Még most is szörnyű meleg van, hát ennek már sosem lesz vége?

CSATOLMÁNY

A Kísérlet emberalanyának kívánsága szerint az emlékiratához csatoltatik az „Emberszem-megtapadást vizsgáló roppant fontosságú kulcs-kísérlet”** jegyzőkönyvének kivonata.

2004. december 11.
7óra 00 perc: Jesbogáklim 3/14/9, az Egyetemes Máktanács elnöke beszédet mond a mákság helyzetéről. A beszédet a mákság néma csendben hallgatja végig.
7 óra 30 perc: Ékostrásem 19/5/20, az Egyetemes Máktanács egy hete nyugalmazott elnöke elbeszéli a kiválasztott emberegyed megtalálásának körülményeit. Bekiabálások, szórványos taps, taps a máksorokból.
8 óra 00 perc: A kiválasztott emberegyed behozatala, bemutatása, körbevezetése. A mákság egyöntetű ujjongása. Megjegyzés az emberegyed állapotáról: óriásnövésű, arca fehér, járása bizonytalan, tekintete fátyolos, nem szól.
8 óra 25 perc: A kiválasztott emberegyed jól látható helyre ültetése. Taps, morajlás, bekiabálások (néhány az emberegyedet becsmérli).
8 óra 30 perc: Jesbogáklim 3/14/9, az Egyetemes Máktanács elnökének kérésére az Emberevő Gépezetet hitelesítő bizottság tagjai egyöntetűen jelzik, hogy a Gépezet rendben van.
8 óra 40 perc: Áskotrésem 11/6/4, az AAEMB elnöke felolvassa a Kísérlet szabályrendszerét. Szavait várakozó morajlás kíséri.
…
9 óra 00 perc: Az első falat kanyarítása, hely szerint az emberegyed felkarjának belső felszínéből. Halk duruzsolás, elfojtott sikoltások kísérik.

** „Emberszem-megtapadást vizsgáló roppant fontosságú kulcs-kísérlet” jegyzőkönyve teljes terjedelmében megtalálható a Mákszem Közlöny 110-139. számaiban, melyeket teljes terjedelmében ki is tölt.

9 óra 07 perc: Az első falat Emberevő Gépezetbe helyezése. Sikítások, izgatott kiáltások, többen elájulnak.
9 óra 09 perc: A Gépezet érzékelvén a falatot, automatikusan indítja a rágás-majszolás funkcióját.
9 óra 12 perc: A Gépezet lenyeli az első falatot. Reménykedő dobogás.
9 óra 15 perc: Az Emberszem Megtapadást Hitelesítő Választmány (EMHV) tagjai (Gámoskuba 14/26, Síkámcsok 21/56, Ipestámok 4/27, Göbráskomés 44/3) bemásznak a Gépezet szájába, megvizsgálják az Emberevő Gépezet fogazatát. Visszafojtott figyelem, feszült várakozás, pár bekiabálás, később türelmetlen dobogás.
9 óra 25 perc: Az EMHV kihirdeti, hogy az első falat megrágása után nem tapadt emberszem a mákfogakra. Örömujjongás és dühös kiabálás keveredik.
9 óra 30 perc: A második, az elsőnél jóval nagyobb falat kanyarítása az emberegyedből, az előző falatnyerő helytől kicsit feljebbről. Bizakodó dobogás.
…
…
…
2004. december 12.
20 óra 12 perc: Az Emberevő Gépezet lenyeli az utolsó falatot. A falat lenyelése után nagyra tátja a száját.
20 óra 15 perc: Az EMHV tagjai bemásznak a Gépezet szájába. A tömegből sokan nem bírják a feszültséget, befogják a szemüket, vagy hátat fordítanak.

Hosszú szünet, fokozódó morajlás, kiabálások, a tömeg közelebb húzódik a Gépezethez.

20 óra 53 perc: „Ott egy fekete folt!” – kiáltja Ipestámok 4/27 a Gépezet szájából. Üdvrivalgás az egyik oldalon, zúgolódás a másikon.
20 óra 54 perc: „Várjunk még azzal! Ez bizony nem más, hanem egy luk!” – kiáltja Göbráskomés 44/3 szintén a Gépezet szájából. Mindkét oldalról fülsiketítő hangzavar.

Újabb hosszú szünet, a hangzavar erősödése, a tömeg még közelebb húzódik a Gépezethez.

21 óra 33 perc: Gámoskuba 14/26, az EMHV elnöke ismerteti az EMHV állásfoglalását, miszerint az utolsó falat lenyelése után az Emberevő Gépezet bal alsó kisőrlőjén találtatott egy fekete folt, amely az EMVK két tagja szerint nem más, mint egy megtapadt emberszem, az EMHV másik két tagja szerint viszont nem más, mint a Gépezet kisőrlőjének kezdődő szuvasodása. A bejelentést mindkét oldalon döbbent csend fogadja, majd kiabálások, haragos moraj, köpködések, ordítások.
21 óra 40 perctől 22 óra 17 percig: Tanácstalanság a főmákság soraiban. Dühös és fenyegető kiabálások (Halál a gubákra! Reszkessetek, bejglik! Mocskos bögrések, nem is vagytok mákok!), tettlegességek, tettlegességek sorozata a közmákságban. A tömeg karnyújtásnyira a Gépezettől. Többen beugrálnak a Gépezet szájába. Még többen jutnak a szájba. Az Emberevő Gépezet összeomlik, maga alá temet több ezer mákságot. A helyzet pattanásig feszült. Fegyverek kerülnek elő.
A tömegből vékony hangon kiált valaki, a kiáltást egyre többen ismétlik. A tömeg viszonylag megnyugszik és skandálni kezd: Ki volt a második a listán? Ki volt a második a listán? Ki volt a második a listán?
22 óra 57 perc: Jesbogáklim 3/14/9, az Egyetemes Máktanács elnöke felszólítja az AAEMB-t, hogy rendkívül gyorsan dolgozzák át a Kísérlet körülményeit szigorúan rögzítő szabály-rendszert, foglaltassanak benne olyan szabályok is, melyek alapján a lukasság kérdése egyértelműen tisztázható. Megparancsolja a mákmestereknek, hogy sürgősen építsenek egy új, az előzőnél erősebb Emberevő Gépezetet. Utasítja Ékostrásem 19/5/20–at, hogy keresse meg és hozza el azt az emberegyedet, aki a mákfogyasztási listán a második.
…
…
…