Cosimo – A templom egerének Húsvétja (Első fejezet)
Demetrio atya amúgy végtelenül kedves ember volt, mindenkihez türelemmel és megértéssel fordult, még Lorenzóhoz is, de hát időnként mindenkire ráfér az atyai szidalom.
A városban elhatározták az emberek, hogy az öreg templomot bizony fel kell újítani. Ráadásul nemcsak városszerte, de a templomban is több egér lakott. Sajnos nem volt mindegyikük olyan becsületes, szelíd lélek, mint Cosimo. Ő csak a megélhetésért csent el néha ezt-azt, és mindig meghallgatta a miséket. De voltak olyan végtelenül eleven és rosszcsont egerek is, akik szerették ijesztgetni az embereket, főként a hölgyeket. Élvezettel kergették fel őket a székre. Persze az egerek számára is veszélyes volt az ilyesfajta játszadozás. A férfiak ugyanis nem szaladtak el előlük és a macskák sem. Habár volt a városban egy macska, aki fiatal korában pórul járt az egerekkel. Esetlen kis jószág volt még, és a rosszcsont egérkék különösen élvezték az ügyetlen cicát nézni. Egyikük még az orrába is beleharapott. Ezek után nem törődött többet az egerekkel, inkább rájuk se hederített. Ezeknek az egereknek egyfajta erőpróbát jelentettek az ilyen kalandok.
– Ó, barátom, nem is hallottam, hogy felújítják a templomot. Mihez kezdek most?
– Ha gondolod, nálunk meghúzhatod magad, majd mindig juttatok neked az ételemből. Csak ne kelts feltűnést!
– Kedves barátom, nagyon köszönöm!
– Rendben van Cosimo, de ha nem haragszol, most mennem kell. Miss Maja már vár rám, együtt akarjuk megnézni a körmenetet. Randevú! – cinkosan kacsintott, majd elügetett a templom irányába, egyedül hagyva Cosimót kavargó gondolataival.
Nemrégiben Signora Alessia Brontolonát meglátogatták Angliában élő rokonai, és ajándék gyanánt egy kiskutyát hoztak neki. Egy kutyalányt, őt hívták Miss Majának. Bob természetesen nagyon megörült az új társaságnak, és mint idegenvezető, azonnal mellészegődött.
Ebben a pillanatban Cosimo meghallotta a harangszót, ezért gyorsan elindult. Beosont, felmászott az egyik magasan lévő díszre, és ott hallgatta meg a misét, közben gondolatban elbúcsúzott egy időre az otthonától. Gondolta, hogy egy jó ideig nem fog a templomban lakni. Elhatározta, ha készen lesz a templom felújítása, megnézi, van-e lehetősége visszaköltözni. A mise végeztével az embereket megelőzve surrant ki a templomból. Felmászott a zászlórúdra, és így ment a körmenettel. Hallgatta a Stabat Matert, és nézte az éneklő emberek tömegét. Ezzel a csodás énekkel, a templom feldíszített, virágoktól illatozó képével búcsúzott el otthonától, melybe, remélte, egyszer még visszatérhet.
Leánybúcsú (37/9) – Szerelem
Ebben a pillanatban átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezemet. Gyöngédség telepedett körénk, puha szabadság. Most az enyém lehetne, csak lennénk nála. Ez egy olyan pillanat, amikor mindent lehet. Mert mi valójában összeillünk, és ezt tudja ő is. Hasonlítunk egymásra. Az alapvető vonásaink közösek. Uralkodunk, rengeteget tudunk adni magunkból, és mégis érintetlen a gazdagságunk. Arra születtünk, hogy segítsünk másoknak, ha úgy tetszik, kielégítsük mások igényeit. Akik gyengébbek nálunk. Elsősorban, sőt valójában csak önmagunkkal küzdünk. Másokkal sohasem kell. Mindenki megadja magát nekünk, ha akarjuk, s egyáltalán nem akarjuk annyiszor, mint amennyiszer akarhatnánk. Hiszen te is tudod, ugye, milyen nemes az, ha mások nálunk megpihennek. Mennyire nem fér össze a bűnnel. Mert ez a hatalom nemes. Rang, amivel nem él vissza az ember. Magány, amely elég önmagának. Sok is. Belőle éltetünk másokat. Néha szeretnénk megpihenni a saját fajtánknál. Mert csak náluk lehet. Csak náluk tudunk. Felismerjük egymást. Ebben sohasem tévedünk. Egyszer nekünk is találkoznunk kell. Egyszer lelket kell cserélnünk. Aztán továbbmehetünk, tündökölni saját királyságunkban. Nem fogod megkérdezni: „miért jöttél hozzám, Judit?” Nagyon jól tudod, hogy miért. Nem kérem, hogy nyisd ki a hetedik ajtót. Tudom én már, mi van ott. A negyedik ajtóig engedj, hadd nézzek szét. Nem avatatlan szemmel tenném. Ismerős énnékem a te hatalmad. Nem idegen a te birodalmad. Megértelek. Hogyan mondjam el?
Megszorítottam a kezét, nem engedte el. Széttárta a hüvelyk- és a mutatóujjamat, belesimultak tenyerembe ujjai. Már nem remegett a kezem. Most itt van az övé, az enyémben. Ezt akartam. Néhány pillanat múlva megszólalt.
– Az a tehetség, ami magában van, az öntudata és életigenlése, a termékenysége nem engedheti, hogy elkeseredjen, egy kicsit szomorkodhat, de komolyan sohasem vesztheti el a reménységet. Én sok fiatal nőt ismerek, de olyat nem, mint maga. Szoktam is emlegetni a nevét.
Köszönöm szépen. Minden nőnek ezt mondja, ezt is tudom, és ezt is megértem. Erre hivatott. Ha férfi lennék, én is ilyen lennék.
Beszélt hozzám, lassan gyengülni kezdett a szorítása. S én is beszéltem hozzá. Azokkal a szavakkal, melyeket általa tanultam. S úgy ahogyan eddig. Némán.
Itt vagy velem, s fogod a kezem, és fogalmad sincs, mennyi mindent át kell élnem, amíg érzem az érintésedet, a kezed erejét és melegét. Látod, hogy boldogtalan vagyok, de nem tudod, hogy miattad, és én nem mondhatom meg neked. Vigasztalsz, és nem tudod, hogy te volnál az egyetlen, aki vigaszt adhatnál, amiért magamban kell átélnem mindazt, ami most elkezdődhetne közöttünk.
– Tehetség, öntudat, életigenlés. De hát maga is tudja, mivel jár mindez. Ez az állandó önreflexió. Az erő, melyből nem engedhet az ember.
– Igen. Maga nagyon magányos.
Tudja. Persze hogy tudja. Magány? Igen, feleltem magamban, és ezt a magányt csak te bonthatnád meg, mert nemcsak elrendelt, hanem választott magány is. A tied vagyok, és énhozzám addig nem érhet férfi. És semmi sem juthat el hozzám, csak általad.
– 9 óra, lassan indulnom kell.
Ne engedd el a kezem, tartsd még egy kicsit, emlékezz, mennyi mindent át kell nekem élnem. Át kell élnem, hogy most, az életben először tegezve szólok hozzád, és azzal a félig esdeklő, félig uralkodó női pillantással, mely megbénítja a férfit, kérlek, maradj, maradj velem. S amint megyünk hazafelé, én ismétlem magamban újra és újra, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt, és minden lépéssel odahagyom a szenvedésemet, így kerülgetve a múltadat, legnagyobb ellenségemet; nem a nőket, mert ők nem érdekelnek, talán csak egy van, akinek remegek a jóváhagyásáért, elfogadásáért, aki olyanná formált, amilyen vagy, mert tudom, hogy a többieket te formáltad, s nem ők téged. A történeted, azt a történetet, melyet nem ők írtak, hanem te magad, egyedül, azt kerülgetem minden lépésnél, hogy megtalálhassam azt a rést, melyen át magam is beléphetek, azt, amelyik olyan puhán és félve tágul, ahogy most az én életem, hogy mire odaérünk, keresztül minden ajtón, ne lehessenek titkaim előtted. Át kell élnem, hogy a forró nap után szokatlan lesz a ház hidege, a keskeny liftben te fogod megnyomni a gombot, mert én a meginduló mozdulataimból már nem tudom kiválasztani az erre megfelelőt, udvarias leszel és előzékeny, ahogy szoktad, ahogy szoktuk, talán azt is megkérdezed, iszom-e valamit, de én az ilyen kérdésekre már nem tudok válaszolni. Aztán izzó gyengédséggel megfogod a kezem, mert így fogod kezdeni, én pedig arra fogok gondolni, akár ennyi is elég, és szinte tehernek érzem majd azt a sok mindent, ami előttünk áll, egy másodpercre talán meg is rettenek, de a kezed szorítása válaszol, ahogy közelebb lépsz, bátorítva, megmutatva, hogy abban a sok mindenben is te leszel az, aki ott lesz. Át kell élnem, hogy ott leszel velem szemben, és én elgyengülök ettől a váratlan gazdagságtól, de ezt a gyengeséget is felfogod, ahogyan megérinted a hajamat, kihúzod belőle a hajtűt, oly meglepő ügyességgel, hogy egy pillanatra összemosolygunk, aztán a leomló haj súlya feléd lendít és fölindítja bennem a sóvárgást, hogy a karod csodálatosan ívelt vonalait végigjárhassam, de ez a csodálat tehetetlenné, egyszersmind türelmetlenné tesz, s egy szinte durva mozdulattal ránt hozzád, de te bölcsen és szilárdan állod és vigyázod az öntudatlanság első ostromát, bennem tartod, és nem hagyod, hogy kilépjen belőlem, ami fölött nincsen uralmam. Én pedig ettől hihetetlenül erős leszek, nem kell már védened, de félned sem tőlem, elhagyhatjuk a vágynak azt a tévútját, mely az egymás között hullámzó-kínlódó, szomjazó fölény segélykiáltásaival képes csak kioltani önmagát, s csak a határokat töri föl, ami semmi ahhoz a szelíd hatalomhoz képest, mely az álmok anyagát rejtő mélyrétegek tiszta, éteri erejét szabadítja föl. Át kell élnem most, hogy szabad vagyok, ujjongóan szabad, mert megérinthetem az arcodat, végigsimíthatom a ráncokat, a gyöngyöző hajad tövét, a finomszálú hajad, hosszan, nem is evilági érdeklődéssel szemlélhetem a tekinteted fény-árny játékát, az ámulattól lassan elnyíló szájjal, amit először észre sem veszek, majd amikor tudatosul bennem, jut csak eszembe, hogy meg fogod csókolni a számat, csak egy kicsiny szédült rezdülésbe kerül.
„Életünk egy gömbhurok a nem euklideszi térben”
Kint és bent, izoláció és a másik általi meghatározottság közti folytonos játékról beszél − többek között − Bajnai Nóra költő és Bodor Lilla festőművész kötete. A vékony könyvecske nem pusztán terjedelmével csábít újraolvasásra, újranézésre: hol a szövegekre, hol a képekre fordítjuk inkább figyelmünket, mígnem sikerül kitapintanunk e két autonóm művészi világ lehetséges közös vonásait. Vers és festmény nem támogatja, inkább értelmezi egymást: vastagon felkent ecsetvonások adnak tapinthatóbb textúrát a költői képeknek, amelyek viszont váratlanul megmozdulhatnak, s egy-egy festmény mellé szegődve új értelmezéseknek nyithatnak utat.
Az alkotók nem legfrissebb munkáikat bocsátották közre − két vers már szerepel Bajnai korábbi, tágabb élménykörből merítő kötetében −, a művek egymásra felelgetéséből tematikusan szerveződő koncepció bontakozik ki. Fellapozva és végigpörgetve a könyvet, első benyomásainkat a körformák adják. Anyagszerű felületek, komplementer színek játéka, és csupa ív, csupa görbülő tér − Bodor Lilla képei megnyugtatják tekintetünket, amint például a kötet címadó, első verse mellett ragyogó esőáztatta-napsütötte háztető. Azonban minél többször siklik végig pillantásunk ablakok, falak, oszlopok és nőalakok kecses vonalain, annál kevésbé érezzük derűs hangulatúnak a képeket.
Légüres, moccanatlan csend árad emberekből és tárgyakból. A képek hősei nem domború tükörfelületről néznek vissza ránk (vagy éppen fordítják el tőlünk néhány vonással jelzett arcukat): mi pillantunk be ricsajtalan buborékvilágukba. A tükröződés érzete illúzió (arra figyelmeztetve, hogy a művészet nem a valóság leképezése, de még csak a „görbe tükröt tartás”-ban sem merül ki). Furcsán törik és kettőződik meg a szoba sarka a Narancsok című kép terében, úgy, ahogy egyetlen halszemoptika sem mutathatná meg, a Kariatida nőalakja pedig valahol a mennyezet és a láthatatlan padló között lebeg. Testének íve a hosszúkás üvegablakok vonalait követi, bár ő maga nem torzulásban látszik, elbizonytalanítva a nézőt: a kép választott olyan szemszöget, melyből nézve test és tárgyak egymásra rímelnek, vagy maga az ábrázolt valóság csavarodik önmagába, akárhonnan nézzük is? Ebben a világban az élő alkalmazkodik, görbül hozzá a holt anyaghoz: mozgó és mozdulatlan emberi test egyként indul meg az ornamentummá válás útján.
A versek beszélője ugyancsak buborékvilágból szólal meg: az én burkából, de − a szerző első kötetének dominánsan egocentrikus látószögéből kimozdulva − kísérletet tesz a mi, a te és az én, a férfi és a nő közös zárványának megrajzolására is. Ám e kísérlet eleve kudarcra van ítélve: az izolációból való kitörés sikertelenségét, a két szubjektum közti áthidalhatatlan törést regisztrálja Bajnai lírája. A versek nem azt beszélik el, hogyan folytatódik két ember útja a szakítást követően: a szakítás nem egyetlen, talán még visszavonható pillanat, hanem létállapot. Sokszor abban sem lehetünk biztosak, a kapcsolat védőburkából szólal-e meg a lírai én, vagy már kívül rekedt azon − köztes sávon, senkiföldjén barangol, „…valahol a fal és önmagam közt…” (Hátúszó forduló). A fal, melynél hátunkon lebegve, tapogatózva nekirugaszkodunk és tovalendülünk, egyúttal az a fal is, amely elválaszt a másiktól, amely mögött ki tudja, miféle rejtett kincseket találhattunk volna.
Két ember szerelmi viszonya véget érhet, ám a köztük levő kapcsolat lezárhatatlan, éppen mert a paradicsomi egység soha nem is valósulhatott meg, legföljebb közeledések kísérletei. A vágyott összeolvadás tökéletlen mása fojtogató sziámi iker-lét: a szerelem megálmodott végtelenségéből az abszolútum csonkolt romja, félvégtelen marad.
Bodor figurái is magányra ítéltettek. Egy térben léteznek ugyan, de mint a borostyánba kövült rovarok: mozdulataik, pillantásuk s a közéjük ékelődött távolság gömbvilágukba dermedt. Egymással éppúgy nem lépnek kapcsolatba, mint az őket körülvevő tárgyakkal: narancsokkal, bőrönddel, távirányítóval, üveggolyókkal. A Különös látogatás című kép jobb oldali figurája a másik felé halad, mégis állni látszanak mindketten. Karjaikat távolságtartón kulcsolják össze hátuk mögött, egyetlen gesztussal sem utalva arra, hogy észlelik a másik jelenlétét. Az érkező léptének lendülete megtorpan a levegőben, ahogy az Esti film hezitálni látszó nőalakja sem nyújtja ki kezét a tárgyak egyikéért. Versek és képek hősei örökké várakoznak: kedvező fordulatra, megfelelően időzített továbblépésre, délibábok valóra válására − arra, hogy a másik közelebb lépjen. Ha másképp nem, hát (hiába várt) sms-ek szavain keresztül.
Némi szigorral a kötet hiányosságának nevezhetném, hogy nem kap kellő hangsúlyt a képek mérete. Bodor festményei nem monumentális művek, a tondók átmérői és a négyszögletes képek oldalai nem haladják meg az 1 métert, arra hívva fel a befogadót, hogy lépjen egészen közel hozzájuk. Sajátos kategóriát alkotnak az „apró képek”: 20×20 (pl. Eső tisztít, Estike) vagy akár 9×9 centiméteres festményecskék (Miss Naiva, MY sun). Mivel ez utóbbi kettőt hangsúlyozottan miniatűrként, tenyérbe simuló marokképként mutatja be a kötet (aminek a velük párba állított versek szempontjából is jelentősége van), óhatatlanul kivételeknek tűnnek, holott a kis méret éppen Bodor műveinek lényegéről mondhat sokat. Jó példa erre egy a kötetben nem szereplő, 15×15 centis mű, amely a Távolság címet viseli. A képen látható nő mintha óvón tartana valamit a tenyerében, valójában tétova mozdulattal nyúl a levegőben buborékként lebegő üveggolyó felé, melyet talán sosem fog elérni: végtelen távolság egy apró kép, egy apró zárványvilág szűk keretei közt.
A képméretek figyelmen kívül hagyásával tehát a kompozíció teljességéből is vesztünk. Az Árnyékaid című vers picinyke, akárcsak a mellette látható Estike, mégis a másik szorongató távolságának és vágyott magunkba olvasztásának, abszolút közelségének dialektikáját sűríti magába. Ugyanily apró a Házasság című vers: egyetlen mondata egy alma gömbformáját kanyarítja elénk − ebben az almában azonban elfér egy emberi kapcsolat, minden elvesztésre ítélt illúziójával együtt. A vers melletti tondón karoktól-lábaktól megfosztott, tehetetlen nőalakok lebegnek üveggolyók között egy olyan térben, mely már a valós terekre hasonlítás látszatával sem játszik el.
Az alkotók közös vonása, hogy műveik anélkül karakteresek, csakis rájuk jellemzőek, hogy modorosak lennének. Nagy érdemük, hogy már első pillantásra, olvasásra találunk bennük valami megragadhatót, érthetőt vagy átérezhetőt: nem kérkednek elvontságukkal, nem hirdetik, hogy korunk műalkotásainak az instant posztmodernitás vegykonyháján kellene születniük. A néző-olvasó azonnal bevonódik a művek világába. A képek és versek személyesek, hangulatunkra, nehezen kifejezhető érzéseinkre-érzeteinkre hatnak, de sosem személyeskedőek. Fiatal költők gyakran kínos közvetlenséggel dugják orrunk alá szerelmi csalódásuk, egzisztenciális szorongásaik dekadens pózokba merevedő, irodalomelmélettel nyakon öntött krónikáját; Bajnai versei kikerülik az ifjúság maníros, kötelező posztmodern iróniával kevert önpátoszát, és mernek nőiesen, érzelmesen, de nem hamis érzelgősséggel szólni.
A buborékok elpukkanhatnak, az üveggolyók ripityára törhetnek − de szorongató magunkba zártságunk, sérülékenységünk mellett mindig megmarad az individuum megismételhetetlenségének vigasza. „…én tűsarok, s te macskakő. / Ez voltam, és ez leszek.” − szögezi le önérzetesen a lírai én, a másiktól való különbözését, távolságát ezúttal nem hiányként, de erényként, önmaga vállalásaként fogva fel. A gyöngeség, törékenység megmutatása pedig bátorságot jelent, művészként és magánemberként egyaránt. Így válhat világossá, miért éppen e vers címét választották az alkotók a kötet alcíméül…
Bajnai Nóra − Bodor Lilla: Félvégtelen − Én tűsarok, te macskakő. Scolar Kiadó, Bp., 2011.
Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)
lllighaen olyan tudást örökölt, hogy már-már az Idő urának érezte magát.
Mert kicsodák is a királyok? Parázna bábok mind – hangosak, tudatlanok, ostobák. Egész életükben csatáznak: nyernek vagy vesztenek; véres sisakkal lebuknak a lóról a csatatéren, vagy boroskupával a kezükben ünnepelnek, ha megpillantják az örökösüket. Persze a tizenkét királyságban akadnak olyan férfiak, akik ismerik a természet törvényeit. Varázslók, akik jóslataikkal megbolondítják az apákat, akik hókusz-pókuszaikkal felkorbácsolják a tengert, vagy csak meghosszabbítják a napéjegyenlőség óráit. Visszaadják az öregemberek erejét, és tündérlányokat küldenek az álmatlanok útjába. Mert hiszen minden férfinak el kell vesztenie valahogy a szüzességét, és el kell tölteni az öregség óráit… Az ilyen bíborköpenyes, tekintélyes csodatévők mellett persze akadnak egyszerű, vásári varázslók is. Hiszen van-e olyan háziasszony, aki még nem fizetett egy kóbor szerencselovagnak, hogy keresse meg a birkáját, vagy találja meg az elveszett gyűszűjét?
Illighaen lenézte a varázslókat, nemcsak az ilyen csavargó-féléket, hanem a rangosakat is. A valóságot lehet persze befolyásolni – hiszen mi más a valóság, ha nem a szavak és a tárgyak bonyolult kölcsönhatása, amit a költők, a törvények és a szokások egyszerre alakítanak? Változtat-e egy mondaton, ha gyönyörű iniciálék, hajlékony virágindák közé pingálod? Valamit igen. De a tenger attól még tenger marad, ha sietteted a vihart, vagy ha hamut szórsz bele. Na de ki tudná a holtakat a sírból előszólítani? Az időt visszaforgatni? A tengert szárazzá, havat vörössé, a földet hófehérré változtatni?
A világ igenis érthető. És nemcsak érthető, hanem tanulmányozható, sőt kiismerhető is. Ám csak a tompa agyúak hiszik, hogy nem lehet rajta változtatni. De ugyanolyan ostobák azok is, akik azt remélik, hogy a valóságot kiismerhetetlenné tehetik. Illighaennek a kiismerés volt a hivatása, a hóbortja, a szakterülete, a rögeszméje, a kenyere. Kényelmes tengerparti házban élt a nagyapjával és az édesapjával, a másik két Illighaennel. És ez a szép, tengerparti ház minden percben egy boldogabb világra emlékeztette. Mert ismeretlen kezek még azelőtt emelték a falakat, mielőtt Normandiát elöntötte volna a féktelenség, a vérszomj és a szenvedély.
Őket, az Illighaeneket a tudásuk védelmezte. Meg természetesen maga a villa, hiszen minden ház őriz az építőiből egy darabkát, egy lélegzetvételnyi életet. Kéziratok, szökőkutak, íriszek, hajlongó, titokzatos boltívek. A könyvtár tele ismeretlen, ráncos kézirattekercsekkel, melyeket a modern kor elméi tisztelnek, ámde nem értenek meg. Illighaen nagyapja arra azért képes volt, hogy a ház fölé örökös alkonyt varázsoljon, és a kertben az íriszeket halhatatlanná tegye. De nem ilyen hókuszpókuszokkal kereste a pénzt, hanem a józan eszével.
Minden tavasszal barbár királyok keresték fel, hogy véleményét kérjék a csillagok állásáról, étvágytalan trónörökösökről, vagy egy később megindítandó hadjáratról. Nem volt nehéz: az Illighaeneknek csak mérlegelniük kellett. És minden télen összekulcsolt kezű, meddő hercegnék érkeztek, hogy örökösük szülessen. Ha a hercegné nem volt túl öreg vagy beteges, akkor összeismertették egy tengerparton kóborló magányos katonával vagy egy szélszellemmel. Ha pedig se a szellemek, se a katonák, se a varázsfőzetek sem segítettek, akkor a hercegné karjára tettek egy árva gyermeket. A tündérek ajándéka, áldott gyermek! Vigyázz rá nővérem!
Mert hiszen volt miből válogatni. A tizenhét királyságban több árva gyerek lakott, mint örökös után sóvárgó hercegné. És az Illighaenek rejtélyekből sem szenvedtek hiányt. Járvány terjed a szigetekről? Túl sok eső hullott? Késik a tavasz? Visszatartja a föld a magokat? Az Illighaeneknek mindenre volt magyarázata. Sőt nemcsak magyarázata. Aki a három Illighaen tanácsait megfogadta, az meghosszabította a saját életét. Ne veszítsd el a fejed! Gondolkodj ésszerűen! Ne szomorkodj sokat, és naponta kétszer moss kezet! Ne menj a halottak közelébe!
Ezekért a tanácsokért a királyok pénzzel, rabszolgákkal és védelemmel fizettek. A közrendűek pedig vásznat, gabonát, szárított ürühúst hoztak, vagy csak legeltették a marháikat. Ám néha tündérek is megkeresték őket, tán hogy jobban kiismerhessék magukat. De mivel fizet egy tündér, akit csak mások vágyakozása tart életben? Az Illighaenek felsöpörtették velük az udvart, vagy a konyhában dolgoztatták őket. Számos virágkezű, ellenállhatatlan pillantású tündér súrolta már náluk az üstöket.
Mert az Illighanek mintaszerű házaséletet éltek. Nem lehetett sóhajtásokkal kifizetni őket.
De most ez a barátságosan kimért világ is összeomlani látszott. A baj mindig a fejekben kezdődik el, pletykákkal, híresztelésekkel, zavarosnál is zavarosabb történetekkel. Történelemnek a megtörtént dolgokról való tudást hívjuk, az eseményeknek azt a sorát, amiből már kivontuk a rettegést, a bizonytalanságot és a félelmet. Hiszen a tegnapra holnap jön. Minden csatában vannak vesztesek és győztesek. A nap mindig keleten kel föl. Az átkok – ha gyakran ismételgetik őket – beteljesednek. Az Illighaenek krónikások is voltak, így aztán életük minden percében rászorultak a józan észre. Miközben jövendő csaták kimenetelét latolgatták, nyomoztak mérgezések, rejtélyes eltűnések után, a könyvtáruk félhomályában évkönyveket szerkesztettek. Csaták, mennyegzők, békekötések – egymás után, szép, tanulságos rendben. Ha majd eljő az utókor, úgy találják majd, hogy ebben a tengerparti házban bölcs férfiak éltek.
A zavar mindig a fejekben kezdődik el. A félelem pedig eltorzítja az eseményeket.
Partra száll egy szedett-vedett hódító sereg Normandiában, és a támadók úgy látják, hogy az emberek szőrén-szálán eltűntek! Miközben a normannok – persze láthatatlanul – követik őket az erdőbe, és kényelmesen lemészárolják őket! A támadókkal érkező királyfit eközben meg nem született normann hercegek magukkal csalják a rengetegbe.
Vagy az a bizarr história, ami a galegók földjén esett meg! Egy hercegkisasszony a kútba dobja a titokban szült kisfiát, de a gyerek feltámad, és mint valami rosszindulatú kísértet, egész Hispániát átjátssza a mórok kezébe. És mindezt nem babonás vénasszonyok mesélgetik, hanem a vizigót király tanácsadói, akik az Illighanek hazájában leltek menedékre.
De mi is az igazság? Hiszen ki hallott olyan krónikáról, ahol a halottak
visszatérnek, és az ugyanabban az időben élők hol látják egymást, hol nem?
Most a legkisebb Illighaenre hárult a feladat, hogy ezt a rengeteg gyanús jelet kiértékelje. Hol zavarodott meg az idő először? Illighaen gondosan számba vette a gyanús jeleket. Ott van az a semmibe vesző, kopár szigetecske Írország mellett! Mintha ez a csúf kis sziget – aminek még a nevét sem meri senki kimondani – lenne minden zavar eredője. Azt mondják, ki lehet kötni a partjain, de sohasem lehet arról a szigetről visszatérni. Hát micsoda botránya ez a tengernek! Vagy a józan észnek! És amit a királynéról, Bandemag feleségéről rebesgetnek! A normann hercegné, ez a megbízható, csak az alattvalók jóllétével törődő hölgy azt állítja, hogy minden nap verssorokat csereberélnek… De nem az álmok vagy valami titokzatos küldönc, hanem a szél hozza-vissza a tengeren keresztül a szavakat…
Ha az asszonyok nem alusszák ki rendesen magukat, képesek az időt is megfordítani, töprengett ingerülten. De persze hogy elégíthette volna őt ki ez a magyarázat?
De mi is az igazság? Ha az ember a jelenben él – és ugyan hol élne másutt –, mindig találkozik rettegéssel, a bizonytalanságtól való mániákus irtózással. A krónikások ezeket persze kihagyják az elbeszéléseikből, hiszen a félelmet és a véletlent a legnehezebb nyomon követni vagy megigazolni. Látott-e már valaki olyan ledobott követ, ami nem lefelé, hanem felfelé esik? Pedig meglehet, tényleg léteznek ilyen különös kövek, csak erről sohasem beszélnek a krónikások, az események szakértői.
Hiszen a történészek a rendet kutatják. Nem törődnek a háborúk vagy járványok kitörését megelőző félelmekkel és előjelekkel. Egy jó krónikás feljegyzi a győztes nevét, aztán (utólag) számba veszi azokat az okokat, amiért ennek vagy amannak kellett megnyernie a csatát.
De egy sziget, ahol már a természet törvényei sem érvényesek?
Illighaen azon töprengett, hogy ez a sok furcsaság vajon nem az idő befejezetlenségével függ-e össze? Egy krónikás mindig idővonalat húz, és azon lépeget, pedig ő maga is tudja, hogy a múlt sohasem ér véget végérvényesen. A bölcsek azt mondják, mi mind a Krisztus utáni VII. században élünk. Na de mit is jelent ez? Hisz a kereszténység ma már véget érni látszik. Kirklan király ledobta a válláról a keresztet, és visszatért a saját őseihez, a tündérekhez és a szellemekhez. Ma megint szabadon, a saját feje után imádkozhat mindenki.
Illighaen amúgy sajnálta ezeket a változásokat. Hiszen a stílus a mondanivaló
teste. És ő az ír papok kacskaringós, ide-oda indázó jövendöléseinél jobban kedvelte az evangéliumok emberi lélegzetvételhez hasonló kijelentéseit.
Na de mit számít, hogy milyen módon imádkoznak az emberek? Ő, Illighaen úgyis csak a tényeket szerette.
Illighaen harminchárom hajóskapitánnyal tárgyalt, hogy melyikük kötne ki Bandemag király országában, azon a nyomorult kis szigeten. Késett a tavasz, és mintha siratnának valakit, olyan haragosak voltak a felhők a kikötőben.
Illighaen érvelt, perelt, vitatkozott, magyarázott, sértegetett. Hiszen a tenger törvényei mindenhol egyformák! A hullámok nem tesznek különbséget a sziget és sziget között! De a kapitányok csak nevettek. Azon a szigeten – mesélték – ma már csak halottak élnek. Szép időben a fedélzetről látni, ahogy Bandemag király a sziklákon ruha nélkül csúszik-mászik. Talán elpusztult valami járványban, és azért bolyong fel-alá, mert nem akadt senki, hogy eltemesse….
Illighaen csak hahotázott ezen. Bár persze gondolatban nem zárta ki, hogy a szigeten betegség tört ki, és mára mindenki megbolondult.De fennhangon csak a babonákat szidta: a tudatlanságot és a hiszékenységet, amely ilyen életerős férfiakat is képes nyálcsorgató vénasszonyokká változtatni…
A rakparton csend támadt, mégpedig egycsapásra. Az egyik fickó, egy marcona, de ingerült hajóskapitány már nem hallgathatott tovább :
– Ne sipítozz tovább, te kecske! – szólt dühösen. – Felszállsz a hajómra, és ha egész úton tartod a szád, egy csónakon kiraklak a sziget közelében.
A valóság mindig lealacsonyítja az eszméket, gondolta lllighaen.
Bánki Éva fordítása