Reggelente játszunk a szavakkal, ma ez volt a megfelelő szó: bálnaregény. Erre Emese mondta, hogy Moby Dick, de én nem erre gondoltam. Az én bálnaregényemben nem a cet a fontos és nem is a regény, hanem a tenger, ez a fémes vízfelület, roncsbódék a parton, szemét, és úgy nyekereg, csattog a tenger, mintha pléhlemezeket ráznának.

A nap eltűnt, valahol máshol vagyunk, ahol nincs is nap, csak a víznek van fénye, messzi, nagyon messzi égitestek visszaverődése talán.

A konyhában halmokban áll a mosatlan, nehogy nekifogj mosogatni, lelkiismeret-furdalásom van, mondja. Ugyan már, mondom. De közben félek, hogy ezek a lelkiismeret-furdalások, amik teljesen fölöslegesek, elveszik még azt a kis fényt is, a távoli égitestekét, a pléhlemez-tengerét.

De végül mégiscsak hagyom a mosatlant, kitöltjük a kávét, valami zenét is kapcsolok.

És érzem, hogy itt van, még mindig itt van a bálnaregény. Eldöntöm, hogy kezdek vele valamit.

 

A ZAB

 

Az első epizódban még csecsemő vagyok, de lehet, hogy már kisgyerek. A házszámunk akkor 727, azóta átszámozták a faluban az utcákat, ma 12. És más a neve is. Poros az utca, a porban játszunk, és mindig nyár van. Ami tél, az is dalolás, éneklés, imádkozás, meleg a hó és karácsony van. A nyár olyan, mint a tenger, de ez egy másik tenger, az előbbi visszája, mert biztonságos, meleg és átölel, erről a nyárról észre sem veszed, hogy tenger.

Édesapám pedig, ez a halk szavú, elfojtásokkal élő, kötekedő, de érzelmes ember, aki akkor még nem ilyen, éjszaka a zsineg végét egy vászonzsák alsó sarkára és szádára kötözi, átalvetőt csinál belőle. Elindul a zabföldek irányába. Ahogy a kertek alatt tapogatózik, a kutyák elkezdenek ugatni, de a gazdájuk rájuk szól.

Lehet, hogy holnap miattuk kell elhallgattatni a kutyákat, mert elfogy a kenyér.

Fönt süt a hold. Édesapám a zizegő zabföld szélén megáll. Az átalvetőt a nyakába akasztja, a zsák száda előre néz apám hónaljából. Két másik már mélyen benne jár a nyáréjszakai zizegő zabtengerben. Fölnéz a holdra. Mekkora aranypénz, mint egy kenyér, gondolja, és belegázol a tengerbe, kezével fejti a zabszárakról a szemeket és a zsák szádának adja. A zsákban tovább zizegnek a zabszemek, ahogy apám szórja. Zörög és suhog a zab, mert egy kis szél is kerekedik, ettől összeborzolódik apám fekete haja, akkor még nem nyíratta olyan rövidre, mint mostanában. Most olyan, mint egy jól táplált fegyenc.

Körülnéz, hogy nincsen-e valami baj, a suhogás nem nyugtatja meg. Aztán tovább megy, mert nincsen semmi baj, kezével sodorja le a szárról a szemeket. Egy idő után átteszi az átalvetőt a másik vállára, mert a jobb keze kisebesedett a zabtól és véresek lettek a zabszemek. Sok órát jár így keresztül-kasul a zabtáblában. Ahol járt már, ott gyérebb a zizegés, hiába fúj a szél, nincs ami zizegjen.

Mielőtt pirkadna, édesapám összekötözi a zsák szádát, a vállára veti a zsák zabot, kivérzett tenyereit beletörli a nadrágjába és elindul hazafelé.

Édesapám zabot lopott a közösből, ami valójában nem volt közös. Az emberek akkoriban nem érték fel ésszel, hogy a vagyon, a zabföldek és minden, ami van, az egy közös tulajdon. Az emberek ehelyett azt gondolták, hogy ami nem az övék, az a senkié, a közös a senkié, s a senkiéből, abból szabad lopni. És különben is éhesek voltak az emberek. És én is éhes voltam.

Mielőtt még felébrednék, édesapám saját maga készítette korpadarálóval leőrli a zabot, s majd ebédkor véres zabszemekből sütött korpakenyeret eszünk. Pillanatnyilag jól esik, és jól is lakok.

Jó az a kenyér. Kívánom is néha, mostanában is.

De talán éppen erről van szó. Mert nem laktam jól soha és folyton éhes vagyok, de nem akarok enni, nem esik jól. Ha egyszer csak éhes leszek, nem az jut eszembe, hogy egyek valamit, hanem tapogatom az éhséget és tárolom magamban. Elraktározom, hogy legyen tartalékba. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy egyek, szeretek éhséggel táplálkozni.

Az éhség íze a kenyér. Sokkal jobb néha, mint a zabkenyér, pedig abban édesapám vére is benne volt.

 

A TEJ

 

Ha kenyér nem is, tej volt mindig bőven. Csak ott nem, ahol kellett volna. A zsíros tejet nem szerettem, a habos tej sokkal jobb volt, mert a hab bajuszt rajzolt a szánkra, ahogy ittuk. A felfőtt tej kifutott és ráégett a kályhára, de szerettem az égett tej szagát is. Az aludttejet főtt krumplival ettük és savanyú káposztával. Egyszer nagyanyám madártejet adott, az édes volt és furcsa. Nem szoktam hozzá.

De édesanyám kismellű asszony volt, hamar elfogyott a teje. Én pedig barna bőrű, rossz gyomrú gyermek voltam, vizelet- és széklettartási gondokkal. Ezért ma sem vagyok biztos benne, hogy tudnék őszinte lenni az édesanyámmal. Bűnömet szinte észrevétlenül, a bőröm alatt hordom.

Mikor dolgozni ment a mezőre, ráhagyott Kornélia nénire, aki nagy volt és szelíd. Ő vigyázott rám. Kornélia néni jó édesanyám volt. Nem nagyon akartam hazamenni tőle. Kornélia néni olyan volt, mint a szilvalekvár. Édes és szemcsés, ragacsos lett tőle a kezem, összekentem vele az ingemet és a nadrágomat. De nagyon szerettem a szilvalekváros kenyeret. Kék lett tőle mindenem és kéken mosolyogtam.

Édesanyámnak régen volt egy kisbáránya, aki mindig ment a nyomába. Barinak hívták és fekete volt, mint én. Ha ment a mezőre, a bárány a nyomában volt, mint egy kutya. Nem akart megválni tőle. Édesanyám nem a zabföldre járt, hanem a lenföldekre kézzel aratni. Úgy mondta: megyek lennyűni. Néha magával vitt engem is, de Bari mindig megelőzött. A lenmagokkal játszottam, még nem tudtam kötni a kévét. Bari sem tudta, de az nem volt baj. Ezért szerettem volna én lenni Bari, de ez nem sikerült. Barit aztán levágták és ez nagyon rosszul esett. Mert azt gondoltam, engem kellett volna levágjanak helyette.

Ha édesanyámnak elfogyott a pénze, és még nem volt beérve a zab, átküldött a szomszédba Kornélia néniékhez, hogy kérjek kölcsön 5 lejt. Ha volt neki, adott. Az 5 lejjel édesanyám elküldött a piacra, hogy vegyek kenyeret és egy kiló rizset.

Én szerettem bemenni Kornélia néniékhez, mert bekopogtam és azt mondtam: Csókolom. Édesanyám azért küldött, hogy tessék adni 5 lejt. Kölcsön. Majd holnapután megadja. És mosolyogtam. És Kornélia néni kotorászott a szekrényben, elővett 5 lejt, ideadta és a kredenc tetejéről egy piros pettyes dobozból kivett egy marék megolvadt és összeragadt kommunista cukorkát, csak úgy számolatlanul, amennyit egy fogásra meg tudott ragadni. Becsomagolta egy darab újságpapírba és azt is nekem adta. És én nem adtam a cukorkából senkinek, mert tudtam, hogy Kornélia néni nekem és csak nekem adta.

Kornélia néni nem adott tejet, nekik nem volt tehenük soha. De nem hiányzott a tej, Kornélia néni tej nélkül is jó volt. És ahogy telt, múlt az idő, Kornélia néni kezdett öregedni. Nem volt munkája, a férje is egyre öregebb lett, a Károly bácsi. És édesanyám felfogadta a boltjába eladónak, hogy legyen Kornélia néninek is pénze. Kornélia néni édesanyám alkalmazottja lett, mert édesanyám mindenkivel jót tesz, és segít, ahol tud, hogy neki is segítsenek, vagy hogy biztos legyen abban, hogy ő olyan, aki mindenkin segít. Másképpen lelkiismeret-furdalása lenne.

Édesanyámat, mióta Kornélia néni az alkalmazottja, meg szoktam kérdezni, hogy mennyit fizet az alkalmazottainak. És amennyit fizet, az mindig elég kevés. Akkor bemegyek a boltba, ahol Kornélia néni az alkalmazott és megkérdezem: Csókolom. Hogy tetszik lenni? Megvagyunk, köszönjük. És te? Én is. Károly bácsi jól van? Jól van, betegeskedik. Ezután már nem tud mit mondani ő sem és én sem. Veszek valamit édesanyám boltjából, megkérem Kornélia nénit, hogy az árát írja az édesanyám kontójára.

És akarnék akkor még mondani valamit, de nincs mit. Vagy venni valamit neki, és azt mondani: írja az édesanyám kontójára. De aztán csak zavartan kimegyek a boltból.

 

LISZT ÉS OLAJ

 

Akkorra már megszerettem az éhséget. Édesanyám bedobozolva küldte a halkonzerveket és a szebeni koszticát, mert tudta, hogy éhezem. A konzervdobozból mindig kicsöpögött az asztalra az olaj, mert mohón faltam, a pléhdobozból, nem tettem tányérra. Koszticát két félét küldött: az egyikben 3 darab kolbász volt, a másikban 3 darab szalonna. A szalonnaszeletek elolvadtak a konzervben, csak zsíradék maradt. Meg vajaskenyér. Naponta 5-6 szelet. Vegetával meghintve.

Néha, és nem is ritkán, falánk vagyok. Ahogy édesanyám morbid hasonlattal mondaná: úgy eszek, mint egy öngyilkos. Vagyis mintha utoljára ennék. Feloldódom az evésben. Mint amikor még kicsi voltam és egymás után 10-12 szelet zsíros kenyeret ettem meg. Rájártam a zsírosbödönre, így mondták. És mégis mindig sovány maradtam, mint egy keszeg.

Az éhség akkoriban már nem volt kaland: feladat volt. Azért éheztem, hogy boldog legyek, hogy érezzem: élek. Egy alkalommal egy hetet késett a fizetés és nem volt semmi az albérletben, csak liszt, só és olaj. Tésztát gyúrtam lisztből, vízből és sóból, olajat öntöttem a sütőbe és kenyeret sütöttem. Kerek volt, és akkora, mint a hold.

Esett kint az eső. Kinyitottam az ajtót, a rácson keresztül beáramlott az esőszag. Ekkor nem voltam falánk. Törtem a forró sókenyérből és boldogan haraptam, legalább egy órán át. Az eső közben elállt és alkonyodott. A sókenyér táplált. Boldog voltam, mert teljesítettem a feladatot: ettem, de nem laktam jól. Az éhség megmaradt, de maradt még a sókenyérből is.

 

Ma reggel pedig ezzel a szóval ébredtem: bálnaregény. Mennyi húsa lehet egy bálnának? Mennyi sima és puha hússzelet, ruganyosak, mint a gumi és fénylenek, mint a pléhlemezek. Ha Isten lennék, manna helyett ilyen bálnahús-szeletekkel szórnám tele a pusztát. Hogy egyék a választott nép.

Emese pedig mosogatna, mert ha nem, lelkiismeret-furdalása van. Ő és én, ez a kis család. De nekem meg a család szótól van lelkiismeret-furdalásom. Mert nem tudok jóllakni és talán jóllakatni sem. Mindig újabb éhséget ébresztek. Nem mondhatom azt: gyermekeim, éhezzetek! Vagy ezt: táplálkozzatok az én éhségeimmel! Úgy őrzöm inas testemben az éhséget, mint azoknak a távoli égitesteknek a visszfényét, amely megtörik a tenger fémfelületén.

Ma vasárnap van. Lefekszem az ágyra és az égitestek helyére gondolok, a helyre, ahol már nincsenek ott a testek. A távoli helyre, mely az éhség birodalma. A tenger továbbra is nyekereg és csattog. De nem csillapul az éhség, érzem. És őrzöm tovább az ízét.

Mostanában, ha éhes vagyok, iszom inkább egy pohár vizet.

 

∞ Hildur Guðnadóttir: Þoka (Saman, 2014)

Sötétek a falak a csendtől, ablakot nem nyitok ki, ablakon nem nézek ki. Nincs kint. Besötétedett a szobában a benti sötéttől.

Meleg a hideg víz. Meleg a levegő, súlyosan takarózom.

Szívemen, torkomon, homlokomon felhők nehéz árnyékai.

A bottal csukom be az egyetlen, nyitva felejtett ajtót.

Bal bokám a vízben.

Lefele néző szemem, majdnem becsukva, nézem a csendet, a csend sötét rajzait, szobrait, a szobrokról készült rajzokat és a rajzokról készült szobrokat, és az azokról készült homokképet.

Mindent látok, ami nincs, hogy ne lássam, ami. Ami nincs.

Üres hely a füvön.

Hogy megyek keresztül az üres helyen, hogy nézek keresztül. A valaminek az üres helye az más, mint a csakugyan üres.

Ki vagyok én, amikor. Kinek az ereje.

Azelőtti napok levegői a szobában. Amikor, ha mozgást hallottam kint, láttam.

Ablakon nem, ajtón nem, kifelé nem, de akkor hogyan jutok ki.

Ágy, takarók, lavór, bot.

Éjszakai ágak rajzai a bőrömön.

Hogy kacsolok, ja nem kacsolok. Hogy fekszem az üres hely kertjének házában, a néma hely kertjének házában.

Ahogy néz, arra se emlékszem. Csak ahogy nézem, nézem, és egyre sötétebb. És a sötétben, ahogy egyedül nézem.

És kihűl, kinémul, kisötétül.

Ketten, de csak én nézem.

Feküdni, de állok, ne beszéljünk, csináljuk, napersze, a bottal, az eleséses bokámmal. Az erővel, amiről megfeledkeztem.

Ha látom, könnyebben viselem, napersze.

A menekülésem nélkül, mint egy fa, mint egy kő, mint egy kapitány, hadvezér, amikor földet a földtől, mélyebbre, szélesebbre, mondtam. Szabóméterrel vagy vonalzóval mérjem le, napersze. Találomra. Amíg bírja, ásó, csákány, lapát.

A bogarak hosszú munkája, a nem akarom látni a csontjait, a kinek beszélek majd erről.

Mint egy hóhér, hentes, csak a teste, napersze.

A sürgő bogarak lábamon felfele hemzsegése.

Ki vagyok én, mi ez a nyers, ez a föld, ez az ősi.

Hogyan készülni fel, honnan tudni.

Bekötött orral, az egyre lemenő Nappal, csak csináljuk, csináljuk.

A nem most vesztettem el, hanem amióta a sötétfelhős, elesős járásával, a néma fekvésében, ahogy néz, néz, az ereje nélkül, kérés nélkül.

A hogyan tudok valaki mellett lenni a földhöz nehezedésében.

A keresésem, a reggel hol találom, hogy.

Amit nem eszik meg, nem tud megrágni.

Amikor megyek, csak néz, nem áll fel.

A mit csinálok, ha egyedül találok rá.

Ugyanaz, aki kivezetett az erdőből egyszer, mikor eltévedtem, az ismeretlen fák fehér ösvényein, ismeretlen, szaladós útjain.

Aki világgából jött, ment, jött.

Az üres helyek a kertben, amiken hogy megyek, hogy nézek keresztül.

Az egyetlen, mozdulatlan hely, ahova meddig nem megyek. Mikor a kivágott fás hely miatt az erdő is elsötétült lecsukott szemem előtt.

Földet a földhöz, egyre nehezebb.

Mire gondoljak, mire gondoljak.

Sürgős zuhany, a minden ruhák éjszakai kimosása.

Cseresznyék poros csempéről szedegetése.

Az ölelésben, ahogy aludni próbálok, és aztán a csendtől sötét falak bezárt ablakai, a lavór víz, szódabikarbóna.

Mielőtt elmentem, láttam, néztük egymást, ahogy nézni tudott, az ereje nélkül. Aztán elestem a sehol semmi földön, de dombon fel, dombon le, mentem.

Megvárta.

2023. 07. 16. 10: 49: 15

 

Utána levő: Üres hely kertje felhő
Utána levő utáni: Két hely, üres

(Illusztráció: Russell Gilder: Dark Woods 3, 2010; Gill Bustamante: Revelation – a path through an autumn wood)