Javaslatok a Die Antwoord médiumközi pozíciójának az értelmezéséhez, és kritikai észrevételek a budapesti fellépésükhöz
A dél-afrikai Die Antwoord a 2014-es világkörüli turnéjuk során Budapestet is érintette. A „zenekar” a kortárs popkultúra egyik legizgalmasabb mítoszteremtő kísérlete: az apró, patkányképű rapperlány, Yolandi Visser, és a Marvel Comics hőseire rájátszó Ninja egy fiktív dokumentumfilm epizódjaiként értelmezik anamorfikus alkotásaikat. A több kitalált és valós[1] szereplőt mozgató koncepció kisfilmek, albumok, a szubjektív nyilvánosság és vizuális reprezentációk egymásba tükröződésén keresztül rajzol ki egy identitásalakzatot, amelyet Yolandi és Ninja „zefnek” nevez. Ninja magyarázatai alapján a zef egy olyan pragmatikai formula Dél-Afrikában, amit becsmérlés és lekicsinylés kifejezésére használnak, viszont „a zef mondása” nem választható le a rámutatás gesztusától. Úgy vélem, a zef egy tudatosan felépített hibrid művészeti program megmutatásként vagy valamire való utalásként értelmezhető. Freak Twins bővebben… →
Ott a fülemüle már belefáradt
szerelmébe. Kislány repült a hintán,
kis tenyere csobogott-csattogott,
mint vízből felcsapódó két halacska.
És volt ott egy emberszemű kutya,
tűnődőn, mint Tamás, az Aquinói,
szaglászta a rózsákat, orgonákat.
Anyám, vagy inkább egy madonna,
fenségesen az anyaságtól,
a kertben ült. A kutya úgy csaholt,
mintha a szirmokat faggatta volna,
a kislány nevetett, rezdült az orgona,
halált sejtőn, mint fülemüleének,
a hangok tarka labdaként gurultak…
Megőszülünk majd egyszer valahányan –
a kutya, én, a kislány és a kert,
a pázsit malachitja és anyám is,
akinek latin nyelvre formált ajka
most hallgat. S talán akkor kiderül majd,
a függőágyban ringatózó gyermek
mért kiáltozta neki összevissza:
„Szeretlek, szeretlek, szeretlek!” s hogy mért
mondta, ahelyett, hogy „isten veled”,
azt hogy „szeretlek”, kezét hátradugva.
Egyenlőségjel-zárójel kombinációk. Stukkók és timpanonok. Az arány előtt megtorpan a szó. Nem esik bele a biztonsági sávba, ami beszippanthatná. Mint az ész fotocellája. Szél lapozgat tenger-szerű teljességben. S a dagály megérkezik. A vízcsepp bebábozódik a hangban. Lázas hipotézisként észleli a nyaraló a hirtelen ölébe pottyant újságot. A szavak nagy gyűjteményeként. Nem kánon-széria. A laudálás ellenszéruma. Kettétört összetettség. Egy hegedű. és egy fagott összeforrása. Sáncok a referencia – paradigma/doktrína oltárán. Megint egy zord effektus. Xerox. Reneszánsz gyufa a szubrett szájában. Szobrok az összecsukható rezidencián. Most a fülén keresztül megy be a gyógyulás. Minden egyes hang világosabbá/ tisztábbá szűri a látványt. Hogy nincs bújócskára mód. leskelődni se lehet, pedig jól esne. Ott állunk a színpadon, pőrén, beavatva.
A kert és a park
Bővérű szőlők, mondat-csonkok, kacsok. Ott lóg a lugas egyik sarkában tavalyi drámám, a Pupilla. És nézi, amit csinálok. Ott kelleti magát a szöveg, mint egy alig használt szalvéta. Újraírható szöveg. Odacsipeszezve a szárítókötélhez, összetűzve húsz oldal. Fújja a szél egész télen és áztatja az eső. Belelapoz a holdvilág. Rácsöppen a madárürülék. Itt maga a kert is olyan, mint egy forgatókönyv. A tékozló bábu című színmű oldalai a verandán vannak kiragasztva. Mint harminchárom kézzel írt plakát. A dirigens főhős a szabad versek szabadságáról értekezik. S a monológok közé ábrák is kerültek. Az egyiken egy szimmetrikus, bukszussal körbeültetett park. Középen egy hársfa. Debrői hárs. Jegyzed meg ölelkezés közben. Ez az elbeszéléshez való viszony. Egész nap az írásokat bámulhatja, akit ide meghívunk. Nézni lehet, ahogy az idő megeszi a lapokat. Rögtön fölvetődik számodra a spontaneitás széthasadása. Mert a csodálkozás: tapintássá változik. Letapogatja a figyelem a feltárandó anyagot. Én meg benézek a szembogaradon át a fejedbe és kirendezem a színpadot. Ez a hanyatlás ellenpontja. A klasszikus, hideg szkepszis. Látencia. A megértés olyan finom hangokból szőtt anyag, mint a teoretikus érzék. Áthatolás. Trauma utáni merengés, rezgés. Intuícióba kevert derű. Combjaid között a dac, selymes bundába bújt sejtetés. Trópusok. Zöld lomb, billegő levélkék. Minden kapcsolót áramtalanítani! Adjuk ki végül a jelszót. Mint Claudio Magris. Digitális analfabétát játsszunk. És igazából a szent dolgok a pihenéssel következnek be.
A füzetben alvó nyelv
Olykor energia a beszéd. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a szó is kevesebb. Bárcsak a nyelv mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta ész sem lenne ennyire jeges. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár sós emlékfoszlányokra tapadva könnyes szemek. Az elmélkedő olykor átlép egy új gondolkodásmódba. Majd jön a bor és egy kis szóda. S a kételyek most lesznek lebontva. Lassan szétnéz a másik fejében. Ha már bent van, legalább kinézzen. Hát igen. Mindent kimondtak mások s elmeséltek. Hiány honol. Szellem vagy kísértet? Még mindig csak sétálnak a szelídek. És széthull a Hold. A vers meg úszik a Dunán. Fanyar a bor.
Ismertem én két jókora követ.
Ismertem őket egészen közelről.
Sokat beszélgettem velük.
Kicseréltük a gondolatainkat,
megbeszéltük a giliszták szokásait,
a zsombék s a moha alatti
dolgokat
és a mogyoróérést.
Mert ott éltek a mogyorósban,
mogyorósűrű közepén.
Mindent tudtak minden szem mogyoróról,
a barkától az édes bélig,
haláltól újjászületésig,
keresztül-kasul.
Hiszem, hogy nekik is volt
héjuk és belsejük.
A mogyoró néha nyakukba pottyant.
Jókat mulattak rajta.
Igen, én láttam őket
rezzenetlen szájjal nevetni,
ahogyan csak a kő nevet.
Szobrot faragtak később egyikükből.
Iszonyú volt.
A városban láttam viszont,
az egyik téren.
Ő nem ismert meg engem.
Jobb is, hogy így esett.
Olyan volt, mint a halott,
meredt, szigorú, néma,
mogorva arc.
Üres héj.
A másik meghalt bánatában.
A másik megkövült.
Megálltam sírja mellett.
„Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben égig nő előtte a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak.”
(Walter Benjamin)
A két legborzalmasabb hír a nyári hírfolyamból (eddig), ami térben hozzám közeli eseményekről szólt: a gyergyóditrói fatolvajok fejszés gyilkossága 1 és a kézdiszentléleki motoros-lincselés. 2 Pusztán szimptomatikus okokból, harmadiknak ideszámolom a Tokaji Írótáborban történt incidenst is. 3
Induljunk ki a kommentekből: a gyergyóditrói eset kapcsán, mely jóval kisebb publicitást kapott a sajtóban, a kommentelők többsége a hatóságokat hibáztatta, mely nem tud, vagy nem mer, vagy nem akar következetesen fellépni a székelyföldi falusi „famaffiával” szemben. Emellett egyesek szóvá tették a helyi közösségi, civil összefogás hiányát, illetve a helyi lakosságnak az agresszorok általi megfélemlítettségét.
A kézdiszentléleki eset kapcsán a kommentelők többsége egyértelműen a cigány lakosság kollektív megbélyegzése és a kollektív büntetés mellett érvelt. Az eset a magyarországi médiában is kiemelt publicitást kapott, továbbá rengeteg magyarországi kommentelő szólt hozzá a cikkekhez. Sőt az egyik portálon a szemtanúi vallomáshoz csatolt képillusztráció nyilvánvalóan Magyarországon készült, mivel fölismerhető a háttérben egy „Nemzeti Dohánybolt” felirat. A képen látható helyszín és a műfaji megjelölés (szemtanúi vallomás) inkonzisztenciája jelzi a probléma ábrázolásával kapcsolatos szerkesztői szándékot: az általánosítást, a problémának az országhatárokon túlra való kiterjesztését, illetve a helyi probléma beillesztését a „nemzetközi” cigányellenes diskurzusba. Mondhatni, ez a nemzetközi diskurzus ad nyelvet a lokális jellegű konfliktusnak. A diszkurzív gyarmatosítási láncolat így egyre hosszabb: a magyarországi gyarmatosítja a székelyt, a székely a cigányt.
A Tokaji Írótáborban történt eset annyiban kapcsolódik ide, hogy a székelyudvarhelyi származású agresszor „indítékaira” a kommentelők sok esetben a származásából próbáltak következtetni, felhasználva a „bicskás székely”, vagy a „barbár román” sztereotípiákat.
A három eset kapcsán két, szerintem szimptomatikusnak tekinthető problémát emelnék ki: az egyik az agresszió etnicizálása, ezáltal a szociális, jogi, etikai problémák etnikai irracionalizálása. A másik a kommentelő tömeg és az értelmiségi beszédmód találkozása, sőt összeütközése. A két probléma az internetes diskurzusokban, az én lokális, gyergyóremetei nézőpontomból legalábbis, szorosan összefonódik.
Martin Schongauer: Szent Antal megkísértése, 1470.
A kommentelő tömeg a saját negatív tapasztalataira, a konszenzuálisnak tekintett etnikai sztereotípiákra, az etnikai viktimizálás politikai divatjára, s így közvetve a probléma elvont, racionális, etikai megragadásának képtelenségére hagyatkozva igazoltnak látja a bűnelkövetés és az etnikai hovatartozás, bőrszín közti ok-okozati összefüggést. Ahogy az egyik kommentelő fogalmazott: „A hétköznapi ember meg általában nem akar, vagy nincs ideje gondolkodni.” Azaz következtetéseit és véleményét nem autonóm gondolkodás alapján alakítja ki, hanem egyrészt a saját, vagy a közvetlen környezetének negatív tapasztalataira, másrészt a közszájon forgó sematikus, szellemi erőfeszítést nem igénylő „magyarázó elvekre” támaszkodva.
Így a kommentelő tömeg nem látja, s bizonyos értelemben nincs is lehetősége látni, hogy az az etnikai megkülönböztetés, sztereotipizálás, az etnikai alapú viktimizálás, amit ő maga gyakorol, csak olaj a tűzre. Nem tudja, hogy mindez mondjuk több évtizedes lefutásban, állami szinten, az oktatási rendszerben, a hétköznapi élet színterein is megerősítve, szokásjogilag (közmondásokban, cigányviccekben, különféle elszigetelődő, kirekesztő viselkedésmintákban) legitimizálva az egyik közvetett oka a cigányság szociális elnyomorodásának, etnikai elszigetelődésének, „civilizálatlanságának”, a bűnözés és a cigányságra jellemző „közösségi ügyintézés” elterjedésének, vagy megfékezése lehetetlenné válásának. Számára tapasztalati ténynek látszik a bűnözés etnikai jellege, hiszen a saját korlátozottabb perspektívájából az bizony tény is. De amit ő megoldásként javasol („kollektív büntetés”, a „szemet szemért” elve, stb.), az a problémák egyik oka, nem pedig megoldása.
Ezért az átlagos kommentelő, a „tömeg” igazságtalannak és légből kapottnak, üres szofizmának fogja tekinteni az olyan, jellemzően értelmiségi típusú érvelést, hogy a cigányok támadó, agresszív magatartása közvetve és öntudatlanul, tulajdonképpen frusztrált védekező magatartás, hogy az elkövető egy történelmileg traumatizált közösség tagja, tehát maga is áldozat. Nem érti és nem érdekli őt a tolerancia, az egyenjogúság, az egyenlőség elvi magatartása, az egyetemes vallási, etikai normákat a saját korlátozott nézőpontjának önző érdekei szerint forgatja ki, mivel a saját életét nincsen lehetősége magasabb rendű elvek szerint vezetni. Ezt sokkal erőteljesebben determinálják a közvetlen szociális viszonyok, mint a szociális környezetből sokkal jobban kiszigetelt értelmiségi életvitelt és a kevésbé sémákra (vagy inkább csak bonyolultabb sémákra) támaszkodó értelmiségi érvelésmódokat.
Így hát az átlagos kommentelő egész egyszerűen fölvállalja azt az elidegenítőnek, vagy elrettentőnek szánt értelmiségi vádat, hogy ő bizony akkor rasszista. Az egyik kommentelő lakonikusan írja is: „Na csak legyek rasszista”. Eközben az értelmiségi nem érti, hogy az átlag kommentelő miért nem érti a problémát. S mivel az „átlag értelmiségi” nem veszi figyelembe, hogy az „átlag kommentelő” talán a rasszizmus fogalmát sem tudja értelmezni a maga összetettségében, ezért egyszerűen csak elvárja, hogy ne legyen rasszista (ami számára, de csak számára magától értetődő norma). Éppen ezért a rasszizmus vádja ugyanolyan megbélyegzése a „buta tömegeknek”, mint a cigányoknak a „buta tömegek” által való kollektív megbélyegzése.
Az önhitt értelmiségi „rasszisztázásban” és az „ostoba tömegezésben” az értelmiségnek ugyanaz az „átlagos tömeggel” szembeni megértés-képtelensége és nyelvi tehetetlensége fejeződik ki, mint az átlagos, magát normálisnak, civilizáltnak tekintő tömegnek a cigányokkal szembeni, ugyancsak önhitt megbélyegző nyelvi magatartásában. Az átlagember saját vélt normalitása, akinek higiéniai szokásaira, törvénytisztelő magatartására, „általános civilizációs alapnormáira” gyakran hivatkoznak a kommentelők a cigányokkal szemben, azt sejteti, hogy az „átlagos tömeg” és a „cigányhordák” között egyfajta civilizációs szakadékot sejt az átlagos kommentelő, mellyel szemben önmagát megerősítve nyilváníthatja ki saját fölényét. És ebben a kinyilvánításban, megbélyegzésben, leértékelésben egyfajta civilizációs élvezetet él át, megerősíti saját magát vélt felsőbbrendűségében. A tények (például a fatolvajok barbarizmusa) persze arra utalnak, hogy szüksége is van erre az affirmatív megerősítésre, hiszen saját kultúrájának civilizációs szintje sok esetben korántsem magasabb a cigányokénál.
De az értelmiségnek az önmagát a tömegtől elkülönítő attitűdje, a magasabb szintű etikai és politikai normákra való hivatkozás (melynek implikációit az átlagos kommentelő nem érti/értheti), a tömeggel szembeni gyakorlatias érvelés képtelensége és a tömeg megbélyegzése ugyanehhez: a tömeg gyakorlatias és/vagy sematikus magatartásához viszonyított felsőbbrendű, önmegerősítő önélvezéshez hasonlít. A tények (például az írótáboros incidens, de sok más, ilyen publicitást nem kapó verbális fenyegetés, értelmiségi verekedés, vita, konfliktus) itt is azt mutatják, hogy szükség van erre az önmegerősítésre, mivel a valóság, enyhén szólva, kiábrándítóbb.
Mindkét féle önélvezésben érezhető ugyanakkor a tehetetlenség szorongása, a félelem attól, amit képtelenek megérteni és ezáltal uralni, s amely a verbális agresszió különböző kifinomultsági szintjein mutatkozik meg az értelmiségnél és a kommentelő tömegnél.
Matthias Grünewald: Szent Antal megkísértése, 1512/1516.
Mi következik mindebből, már ha van valami igazságtartalma a fenti megállapításoknak? Hogy a bűnelkövetés etnicizálása a tömegek részéről és a tömegek lerasszisztázása, érveik és tapasztalataik általános lenézése, figyelmen kívül hagyása az értelmiség részéről az interneten a problémák megragadásának gondolati és nyelvi képtelenségének jelei. Az értelmiségnél ugyanúgy, mint az úgynevezett átlagembereknél. Ami nem azt jelenti, hogy nincsen semmilyen igazságtartalma ezeknek, hanem csak azt, hogy nincs értelme egyiket kevésbé tartani „igaznak”, legalábbis egyfajta szimptomatikus értelemben, mint a másikat. Nem mondhatjuk azt, hogy nincsen igaza az átlagos kommentelőnek akkor, amikor civilizációs szakadékot érzékel a saját kulturális szintje és a cigányok életmódja, kultúrája között, és azt sem mondhatjuk, hogy az átlagos kommentelő (mivel nem ismer más magyarázatot), nem használja a rasszista retorikát.
Akárhogy is, a cigányoké olyan kultúra, amely úgy él Európában, hogy nem vagy csak alig vett/vesz részt az európai írásbeli tradíció alakításában, nincsen saját írásbelisége. Van abban valami hihetetlen, hogy hogyan tudott fennmaradni ez a, persze nem homogén nép egy Homérosz előtti társadalmi szinten, amennyiben elfogadjuk, hogy Homérosz Odüszeiája, mely több, mint 2500 évvel ezelőtt született, az európai írásbeliség egyik alapműveként már magában foglalja a polgári szubjektum, a jogalany, a magántulajdon elveinek csíráit. Emellett rögzíti az idegen népek egymással való cserekereskedelmi és vendégbarátsági viszonyának intézményi kereteit, tartalmazza az áldozati rítusok kereskedelmi és szociális szokásokká való szekularizálódási folyamatának leírását, s mint a „hazatérés eposza” a letelepedett életforma győzelmét hirdeti a „nomadizálás” fölött.
A cigány társadalom mindezeket a fogalmakat, attitűdöket úgy tűnik, nem ismeri, vagy csak igen töredékesen. Legalábbis nagyjából ezt állítják az átlagos kommentelők, még ha nem is próbálnak olyan bonyolult kultúrfilozófiai metaforákkal manipulálni, mint most én. Az átlagos kommentelő úgy érvel, hogy a cigány nem ismeri el a számunkra konszenzuális jogi, etikai, együttélési, higiéniai normákat. Az átlagos kommentelő érve, ha a dolog magvát nézzük, s nem csak a retorikát, valójában nem fajelméleti, hanem tipikusan civilizációs jellegű: az alacsonyabb civilizációs/modernizációs fokot kritizálja a cigányoknál, és a fejlődés, változás elmaradása (az eredménytelen integrációs, oktatási programok, a fokozódó szociális feszültségek) és a bonyolultabb ismeretek, magyarázó elvek hiánya miatt arra következtet, hogy a fejlődés elmaradásának faji okai vannak. A számára rendelkezésre álló tapasztalatok és magyarázó elvek felől ez bizonyos értelemben konzisztens, követhető álláspont. A szociális magyarázatok számára túl bonyolultak és körmönfontak. És az értelmiségnek nem sikerül őket elérni, meggyőzni, és nyelvtelenségükkel egyre nagyobb többségben vannak. Ez az értelmiség nyelvi magatartásának csődje is.
És abban is van valami hihetetlen, hogy a „székelymagyarok”, akik most autonómiát követelnek, ha tisztán saját tradíciójukat nézzük, szintén nélkülözik a szubjektivitás tapasztalatát. A székely embernek (vagy a „székelybácsinak”), ahogyan a sztereotip viccekből, történetekből, az irodalomból, és nem utolsósorban a valóságból megismerjük, egy sajátos, a közösségtől tanult és közösség által elvárt észjárása van, ami egy kollektív tudati minta megnyilvánulása, viszont nincsen individuális tudata, nincs szubjektív öntudata, amely lehetővé tenné, hogy kikülönüljön a közösségből, hogy utána tudatosan, döntés alapján, racionális, morális lényként térjen oda vissza. A moralitás és a magasabb civilizációs szint nála is többnyire puszta konvenció, determinált, örökölt közösségi mintázat, nem tudatos választás eredménye. A székely közösségi öntudat (különféle történelmi és kulturális okok miatt) determinált, jellemzően védekező, az idegentől rettegő, sok tekintetben babonás közösség, mely az egyént többnyire alárendeli a közösségi érdeknek és értékrendnek.
Ezzel nem azt állítom, hogy a székelyek közösségi, csoportos magatartása ugyanolyan típusú félelmekre és indulatokra ad okot, mint a cigányok csoportos magatartása. Nyilvánvaló, hogy az “elmaradott” székelyek döntőbben viselkednek individualizáltan, mint a cigányok, még akkor is, ha csoportosan lépnek föl. De a különbség sok szituációban csak fokozati jellegű, és léteznek lokális székely “közegek”, ahol megnyilvánul a cigányokéhoz hasonló csoportos agresszió. Továbbá verbális, tehát absztrakatabb és veszélytelenebb szinten megfogalmazódik hasonló közösségi logikai elv és elzárkózás.
Korántsem jelenthetjük ki, hogy a Székelyföldet elérte a felvilágosodás univerzális eszméje, hogy ne lennének hatalmas szubjektivitás-, modernitás- és demokrácia-deficitjei. Ahogyan a cigány elkövető nem ismeri az intenció, a szándék, a szándékosság fogalmát, ezért meglincseli a – tegyük hozzá: állítólag – szabálytalanul közlekedő kislányt nem szándékosan elgázoló motorosokat, úgy a székelyföldi, erdélyi és a magyarországi kommentelők szintén nem ismerik el a cigányok esetén az egyéni bűnösség, az individuális felelősség fogalmát, amikor kollektívan büntetnék meg a cigány közösséget. Az átlag értelmiségi nyelvhasználata elég kifinomult ezekhez a különbségekhez, valamiért mégis a legritkább esetben tudja racionális érvekkel meggyőzni a „rasszistákat”. Ehelyett értelmiségi paneleket mozgat, lenézően fanyalog a kommentek szellemi színvonalán, ha egyáltalán figyelmet fordít rájuk, így őket az átlag kommentelő joggal utasítja el. (Persze korántsem szeretném mentegetni az alpári kommentáradatokat, meg a bértrollok gyűlöletgerjesztő beszédeit, csak hát valamit ezzel is kezdeni kéne, meg kellene próbálni értelmezni őket, hiszen ezek mégiscsak dokumentumok, hozzátartoznak a tömegek közösségi, érzelmi, politikai életéhez.)
A székely és a cigány modernitás-deficitek persze azt is jelentik, hogy a székelyek és a cigányok közötti civilizációs szakadék sokszor és sok helyen korántsem olyan nagy, mint ahogyan azt a kommentelő tömeg hinni szeretné. Inkább saját torzabb tükörképét, saját társadalmi viszonyainak rendezetlenségét, kaotikusságát és amoralitást láthatja viszont benne, öntudatlanul. Ezért bizony joggal irritálja annyira és egyben motiválja őket a kulturális színvonaluk kinyilvánítására ez a tükörkép. Jól mutatja ezt, hogy a magyarországi, magukat liberálisnak, demokratikusnak tudó identitások (saját frusztrációik és deficitjeik okán is) valóban premodern, barbár betolakodónak tekintik a „nemzeti egyenjogúsításban” részesített erdélyi magyar kisebbségit. Egyszóval: a székely társadalomnak sincsen Odüsszeiája, ahogyan a cigányoknak sincs, legföljebb Iliásza, mely egy hősi társadalom erényeit és bukását hirdeti. Ahogy a magyarországi kommentelő tömegek is saját kulturális, társadalmi, szubjektív és nyelvi hiányosságaikról tesznek tanúságot, amikor a számukra érthetetlen, idegen, befogadhatatlan identitásokat egy néha kreatív, ám legtöbbször monoton, önismétlő verbális terrorban száműzni akarják a világból. Miközben önélvezésükhöz mégis rájuk szorulnak, hogy vélt civilizációs fölényüket önmaguk előtt fitogtathassák.
Clive Barker: Szent Antal megkísértése, 2006.
De hogy a polgári szubjektumról, a felvilágosodásról, a modernitásról, az értelmiségről és az Odüsszeiáról se legyenek illúzióink, érdemes fölidézni a polgári szubjektum kialakulásának állomásait és traumáit rögzítő eposz egyik utolsó mozzanatát, ahol a végre szülőföldjére hazatérő Odüsszeusz saját fiával akasztatja fel a vagyonában lebzselő, „élősködő” kérőkkel kacérkodó szolgálólányokat. A leírás anatómiai pontosságú:
„lábukkal még rángtak, nem sokat, egy kicsikét csak.”
A modernitás, az emancipáció, a magántulajdon rendje, a letelepedett életforma, még ha számunkra abszolút normának tűnik is, a legősibb irodalmi minta szerint erőszakon alapszik. Nemcsak a természetnek, s nemcsak saját természetünknek, vágyainknak, hanem másoknak a legyőzését, elpusztítását, kiirtását, az “élősködők” legyilkolását követeli. Amit az átlagos kommentelő nem tud, de azért sejt a magasabb emancipációs fokot képviselő értelmiségi kompenzatórikus megbélyegzésekor, a „liberálisozás”, az „idegenszívűzés”, a „zsidóbérencezés”, vagy a Nyugat- és Európa-ellenesség nyelvi gesztusaiban, az az, hogy az emancipáció és a modernitás nem más, mint az élet közvetlenségétől való távolság még nagyobbra növelése. És mindez az önmagunktól, saját integritásunktól, az adott és örökölt kultúrától való eltávolodást, elidegenedést is jelenti. A modernitás, ahogyan ő látja, s nem is biztos, hogy nagyot téved: hazátlanság, önpusztítás, a „Közösség”, a „Nemzet”, a „Haza” öngyilkossága, föláldozása, mégpedig az „Én” nagy (vagy silány) fikciója, a szétszórt identitások magánya érdekében. Miközben talán titokban irigyli a cigányoktól szó és dolog, egyén és közösség, haza és úton levés, otthon és vándorlás szétválasztatlanságát, és a törvényen kívüliség állapotát, ami tűnhet tévesen nagyobb szabadságnak. A törvény, a jog, s így a román (és a magyar) jogállamiság kudarca szintén újra meg újra belevésődik a folyamatosan áramló kommentrengetegbe.
Úgyhogy, ha kellőképpen önkritikusak vagyunk, talán nincsen megoldás. Legalábbis addig, amíg ilyen nagy kulturális, szociális, és anyagi különbségeket kell végzetes sematizmusokba rekedt nyelvi kommunikációval áthidalni, közvetíteni. Mindegyik társadalmi osztály elszigetelt, nem érti a másikat: az értelmiségi, az úgynevezett átlagember és a periférián élő cigány is. Mindegyik magányos, a többiektől elhagyott egy kicsit, egy kicsit nagyon. Bolyongunk a társadalom romjai és a nyelvi-politikai sematizmusok között. És a ráció, a felvilágosult értelmiségi, még ha nem is sejti, öntudatlanul őrzi és viszi tovább a szublimált erőszakot, amit a mítosznak vagy az alacsonyabb civilizációs fokozatnak, vagy a kiszolgáltatottabb társadalmi osztálynak tulajdonít.
Esetleg ha talán megszületne a nagy Cigányodüsszeia, amit megírna egy „ión cigány”. Hisz a „történelem angyalának” nézőpontjából egyáltalán nem biztos, hogy jelent bármit is ama tény, hogy a naptár szerint már 2014-et írunk.
Mert művészkedni, ha az ember a nóvumtól széttöredezik és összeáll,
mint egy kirakós, úgy látszik,
Megterhelő munka; annyira azért nem sietnék
– – –
De bennem itt csak a művésznőt látják, akinek az állam
tetőt utalt ki a feje fölé és teljes ellátást, mint egy rabnak,
azzal a feltétellel,
ha mindenfélét alkot.
– – –
A börtön épülete a Független Irodalom Házával átellenben van,
És, amennyire csak lehet, segítjük egymást.
Amikor ezt a modern börtönt fölhúzták,
a társadalom elővette
az építészt meg a tisztviselőt,
hogy miért
– – –
Ilyen szép házat álmodtak meg a fegyenceknek,
a különböző országokból származó fegyenceknek,
Különös tekintettel arra az esetre, hogyha osztrák felségterületen
Valami komoly bűnt
Követnének el.
– – –
A szépség győzedelmeskedett. Talán a világot is megmenti majd.
Ezt az épületet
A különböző országokból származó fegyencek számára álmodták meg.
Én is egy másik nemzethez tartozom,
és az irodalom
kemény munkájára
ítéltettem életfogytig.
– – –
Segítjük egymást. A fegyencek
az Irodalom Háza számára
olyan borítékokat gyártanak,
amilyeneket a nemzetközi levelezés során használnak.
Senki sem mondhatja, hogy könnyű a dolguk.
Egyszer én is kaptam levelet egy fegyenctől.
– – –
Ez még Litvániában történt.
És ez a modern építmény
Hermetikusan zárt, csak tegnap hat körül
tárták ki
a kapukat,
És a börtönudvarról jókedvűen kiözönlöttek, mint a lánctól
megszabadított kiskutyák,
– – –
Serdületlen felügyelők uniformisban.
A kocsikat mustráltam a parkolóban.
A felügyelők már vártak.
Néhány autóban nők ültek.
– – –
Ettől különösképpen meglódult a képzelőerőm,
És örvendeztem, hogy módomban áll továbbra is keményen dolgozni,
(ha azt nézem, hogy a mulatságot nevezik munkának),
amitől az autókban ülő párok
és a fegyencek, akiket nem ismerek,
boldogabbak lehetnek.
Krems, 2005. 03. 15.
Tautvyda Marcinkevičiūtė (szül. 1955, Kaunas) litván költőnő. Verseit és fordításait rendszeresen publikálják az irodalmi lapok, eddig kilenc kötete jelent meg, az utolsó 2008-ban K. E. Lionė címmel.
Sörös Erzsébet Borbála (szül. 1989, Dunaújváros) az SZTE-BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola Neolatin irodalom programjának hallgatója. Minden egyszerre érdekli.