Konsztantyin Mihajlovics Fofanov: Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!

Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak –
a lelket álom s bánat babonázza,

őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.

Megyek a kertbe – hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.

Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!…

Vagy a folyóhoz megyek – csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek…

Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.

És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet…
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek…

Lator László fordítása

 

Прекрасна ты, осенняя пора!

Прекрасна ты, осенняя пора!
Задумчивой природы увяданье,
Седой туман в час раннего утра,
Лучей и птиц прощальная игра —
Все будит грусть и сны очарованья!

Прекрасна ты, осенняя пора!
От детских лет, печальный северянин,
Люблю я шум захолодавших вод
И сонный лес, когда он зарумянен
Дыханием осенних непогод.

Войду ли в сад — там смолкли птичьи хоры,
Он весь поник. В нем поздние цветы
Облечены в последние уборы,
И ярче их махровые узоры
Пред бедностью грядущей наготы!

Войду ли я в редеющие рощи –
Прозрачные, багрянцами горя,
Они молчат… Их дремлющие мощи
Уж обожгла сентябрьская заря!..

Пойду ль к реке — высоко ходят волны,
Суров, тяжел свинцовый их набег.
И тихою гармониею полны
Мои мечты, исполненные нег…

Живей встают забытые утраты,
Но не гнетут, не мучают оне,
Неясные, как сны, как ароматы,
Рожденные в осенней тишине.

Вновь кроткое доступно примиренье,
Вновь нежная слеза туманит взор…
И жизнь ясна, как светлое виденье,
Как милых строк разгаданный узор…

 

 

(Illusztráció: Wanda Pepin)

Vavó

 1.

Vavónak akart valamit hívni, nem tudta, mit, de ahogy a nevet, nem volt kétsége, idővel a viselőjét is megtalálja hozzá. Ráért a név, nem sürgette. Próbálta pintyre, kvarcot és a tornacipőjét is hívta így; ahogy első tavaszán elhullott a madár, és a következőkre a tárgyak egyenként koptak ki mellőle, onnantól a nevet, mint kérdést őrizte, más, alkalmi és átmenetiek között biztosan, használaton kívül, bízva sorra kerülésre.
Kapóra jött, hogy egy éjszakai buszon megismerte. Viccnek indult az egész, mert a fiú nem mondta meg a sajátját, inkább a Zsuzsát becézte, cserébe ő túlkiabálva is feltűnés nélkül nevezhette Vavónak, aki csak azt sajnálta, hogy nem találkoztak korábban.
A lány egyedül ült a duplaülésen, dudorászott, úgy tűnt, a szomszéd sorból figyelik. A vizes ablakkal szemezett, a cseppeket terelgette az ujjával egy nagyobbá össze, hogy az végül patakká nehezedve fusson le az üvegről; először érezte, csak aztán vette észre, a fékezésre a mappája, ami az üres ülésnek támaszkodott, a folyosóra esett. És itt jött a fiú, aki a megfelelő pillanatban: az utolsóban, mások elől felkapta, hogy az utazást, mint ami megint sehova nem vezet, megváltoztassa.

2.

Kérdezhet-e valamit, ami elsőre szokatlan, talán furcsa kérdés lesz; a lány sóhajtott, és nyitotta volna a mappáját; megszokta, hogy az egyetemen kívül, ha megismert valakit, és a mappája nála volt, akkor a másik, rendszerint udvariaskodva vagy flegmán, de a rajzaira volt először kíváncsi. Ehelyett a fiú, legnagyobb örömére, azzal jött elő, hogy nem tudja, ez most csigás vagy göndör, ezt sose tudja eldönteni, ahogy nála gyűrűkben tekereg a haj, kedve lenne, ha megengedné, az ujját az egyikbe beledugni, aztán a következőbe fel, az újabba tovább a végéig vagy az elejéig, és egy mozdulattal kicsit meghúzni, hogy egy pillanatra egyenesnek vagy hullámosnak lehessen látni, mielőtt rugózva visszaáll?

3.

Jócskán vesztegelt a hold, mikor a lány albérletéhez közeledtek. Az utcán tócsákat és hatalmas sárdarabokat kellett kerülgetniük, a szemközti telken építkeztek. A daru mellett már emelkedett az irodaház váza, a kerítés mellett látványterv állt.

Nem is lesz olyan borzasztó, ha a hold is része a tervnek, jegyezte meg a fiú, és mosolygott rá a lány, mert most már biztosra vette, csakis ő lehet az igazi Vavó. Csókkal pecsételte.

4.

Alakultak a dolgaik. Egyre többet találkoztak, mindketten érdeklődtek, foglalkoztatta őket a másik. Történeteket akartak a gyerekkorról, szerelmekről, az életről, amiben éltek. Jobban akarta a lányt, mint várta, jobbnak érezte magát tőle, és a lány sem akart mást, a fiút akarta, és amit a fiú akart.
Vavót, aki Péter volt, szorosabb érzelem nem fűzte korábbi nevéhez, örömmel hallgatta, ahogy a lány fáradtan, vagy éppen kéjesen súgta a fülébe.
Az irodában büszkén mesélte, ezúttal a busszal szerencséje volt; egy leendő festővel van együtt, aki nem elég, hogy gyönyörű, ráadásul még új nevet is kapott tőle, részletezte, mi mindennel jár. A kollégái elégedetten hallgatták, új nevét elismerően toldották meg: A Nagy Vavó; ez Vavónak kedvére való volt, úgy hangzott, mint egy hatalmas bűvész neve.

5.

Hétvégén ágyban hevertek.
Vavót az érdekelte, honnan a neve. Nem emlékszik pontosan, mondta a lány, álmodta vagy csak beugrott: kitalálta, az sem kizárt, hogy hallotta valahol. Jó név, olyan bohókás, mint te.
Vavó elnézegette a lány képeit a falon, különösen a csendéletei tetszettek a sok színes üveggel; a portréi furcsák voltak, mintha ilyen emberek nem lennének, de nem értett a festészethez, és a lányt sem akarta megbántani, dicsérte őket.

6.

Vavó még a kávéját itta, amikor a lány hívta, nem hozná-e utána a köpenyét, ott hagyta az asztalon, ha jön, megvárja a főépület előtt, mert kicsit bonyolult a beléptetés. Ha nem ér rá, az sem gond.
Megtalálta az összehajtogatott, makulátlanul tiszta, vasalt köpenyt, ami régi tanárára emlékeztette, és rohant a kocsijához, hogy legyen még ideje.
Az épület előtt többen kávéztak, cigarettáztak, a lány is ott állt, egy magas fiúval beszélgetett, aki pont úgy nézett ki, ahogy Vavó a festőket mindig is elképzelte: irreálisan hosszú sálban, svájcisapkában, kordzakóból kandikáló ecsetekkel, összehajtott vásznakkal a hóna alatt.
Örült, hogy a lány nem ilyen, hiányzott belőle minden színpadiasság, sokkal természetesebb volt. Nem kellett állandóan festőkről meg szobrászokról hallgatni véget nem érő monológokat, nem telepedett rá a jártassága. Feltűnően sem öltözött, nem volt rá szüksége, első ránézésre látszott, ez a lány más, több mint a megjelenése: az ékszere vagy a ruhája. Cserébe Vavó is próbálta saját szakmai és irodai életét háttérbe szorítani, kevésbé hangsúlyozni a beszélgetéseikben.
A lány búcsúzóul adott valamit a fiúnak, aztán mosolyogva Vavó elé jött.
Festő? – kérdezte játékos féltékenységgel. Kornél? Igen. És milyen? Olyan, mint bárki; megint otthon hagyta a műterem kulcsát. Sétáltak a bejárat felé. Hülye lett volna nem hinni a lánynak, olyasmit belelátni, ami ott sincs. Gyorsan felkapta és körbeforgatta a sikoltozó lányt, hogy lassan ereszthesse vissza, kacsinthasson az ácsorgókra, és azzal, hogy este találkoznak, hosszan megcsókolta.

7.

Megtenne-e Vavó egy szívességet, jött haza holtfáradtan a lány, emlékszik-e reggelről Kornélra, akinek a kulcsot adta? A kulcsot nála felejtette, de neki életbevágó lenne, hogy a kulcsot visszakapja, reggel az igazgató jön a műterembe, ő meg még nem végzett, mert előbb Vavót akarta befejezni, ezért korán be kell mennie. Kornélnak nincs telefonja, ez valami újabb hülyesége, de ilyenkor, hétfőn este mindig egyedül iszik az egyetem melletti kocsma, a Tenger teraszán. És, ha kocsival elugrana érte, a kulcsért, húsz perc se lenne, addig ő lefürödne; egyébként még ragad, de elhozta a képet, ha visszaér, azt is megmutatná.

8.

Messziről látta Kornélt, ahogy tényleg kint ül a teraszon, művészien iszik és cigarettázik. Egyáltalán nem értette, hogy ki és milyen kulcsot akar. Nézett maga elé, aztán hirtelen, mintha megértené: A Vavó? kérdezte Kornél, nem is tudta, hogy az a rendes neve. Vavó? kérdezett vissza Vavó, aki meg ezt nem értette. Úgy érti, kezdte Kornél, a takarítócsaj, mert neki már délután visszaadta a kulcsot, nem is érti. Takarító?! Hogy-hogy Vavó? Az aki? Ez valami félreértés lenne, és leírta a lányt. Kornél bólogatott. Vavó csak bámulta, végképp nem értette. A te csajod? törte meg Kornél, és mikor Vavó bizonytalanul megrázta a fejét, a haverjáé, ő kérte meg, hogy ugorjon be. Kornél cinkosan, hunyorogva rámosolygott, akkor tiszta hülye ez a Vavó, elfelejtette. De azt honnan tudta egyáltalán, hogy itt van? Vavó a vállát is vonta, Takarító? Vavó? Mi ez a név? Vavót megint ez érdekelte. Így hívják a háta mögött, ha köztük marad, elmeséli, de ne mondja el a haverjának, vagy el is mondhatja, nem árt, ha tudja.
Vavó az egy vicc; hány éve, három, igen, akkor jött az új takarítócsaj az egyetemre, többször látták, hogy leskelődik, érdekli ez az egész festősdi. Aztán egyik este a műteremben piált pár haverjával, és bejött a csaj, hogy nem segítenének-e neki, szeretne tudni rajzolni. A takarítócsaj!! Itt mindenki művész akar lenni, ezen röhögtek, aztán bedobta valaki, egy dugásért szívesen ad egy órát és várták, hogy végre elhúzzon, de nem ment sehova, csak állt; akkor még nem így nézett ki, azt kérdezte: van vodka? és letolta a nadrágját. Ennyit mondott, ezt ismételte egész este, már alig lehetett érteni: Vaavóóa? Ennyi.
A köpenye tiszta festék lett, elég keményen néz ki, kemény a festéktől, úgy érti. Kopog, ő az egyetlen, aki kopog, és ha abban jön be, akkor órát akar, attól mindig beindul ő is. Igazság szerint ő már dugás nélkül is átnézné a képeit, csak azt hiszi, kicsit belezúgott a csaj, most is, honnan tudná, hogy itt van, ennyivel meg, hülyeség, de azt érzi, tartozik neki. De most komolyan, sokat fejlődött, egy-két év és biztosan felveszik, kár, hogy ő már nem lesz ott.

9.

Természetes fénynél szerette utoljára megnézni a képeket, mielőtt késznek ítéli, és kicsit pirulva aláírja őket. Ezt a részét még nem tudta megszokni. A farostlemezt egy rámába rakta és felakasztotta, néhány lépést hátrált és időnként hunyorogva, hosszasan nézte.
Az alak háttal áll, előtte, félig takarásban egy másik ül, az álló az ablakot bámulja, egy kocsma kirakatát, bent elmosódott emberek látszanak a pultnál. A pult fölött a cégér: Nyugalom tengere; az üvegen halványan tükröződik a figura arca, kicsit komor, alig látszik a szeme, ami nem is baj, mert a szem még nem megy.  A többi stimmel.

Rákos Sándor: Félelem nélkül

Félelem nélkül
(részletek)

 

mindenki számára valóság
kivéve azt aki megéli

*

halál-gyakorlat
minden alvás
minden érgörcs
minden hajtűkanyar

*

szerelmem biokémia
ideg-reflex a félelem
állattal vagyok összezárva
tőlem függ mivé nevelem

*

versem rajtad mint drótkötélen
lehúzó szakadék fölött

*

mint a gyámkő az omló háznak
nekifeszül az elmúlásnak
a gondolat

*

létem örök nem-létem folytatása
születésem-előtt idő
végtelen negatív kiterjedésem én-előtti
születésem-után-idő
végtelen pozitív kiterjedésem én-utáni
két pont közt az élet vonala
imaginárius vonal két végtelen bizonyosságához képest
véletlen lánc az örökkévalóságban
mindegyik szeme fölcserélhető halál a születéssel
s fordítva is attól függ honnan nézzük
az Én anekdotái mulandók ideje örökkévaló
születés nem kezdet halál nem vég az időben
az Én tapasztalása születést halált nem ismer
születés az Én-ből elérhetetlen múltidő
halál az Én-ből elérhetetlen jövőidő
nincs az Én-ben halál csak a félelme
az Én a halált félelemként ízleli –
halála félelmét legyőzött Én
örökkévaló és halált nem ismer

 

 

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic)

Ártér

hegynek fel a szürkületben levetkőzni a várost
talpig fehérben cseresznyefa, futók izzadságszaga

tüzet altatok a tenyeremben éjjel
és nem érzek, nem érzek semmit
de a hajad tapintása az ujjbegyekben
megmaradt, ne menj el ne hagyj itt
akaratlan és darabokban viszlek
a halálod velem lépeget
a városba vissza, sodor a reggel,
a tűzfalak metszik az eget

azt mondtad szeretsz, a szeretet
bekerít és felemészt mint a sav
megreped a föld, az ég leszakad
egy hűvös vizét hordó fekete patak
a szeretet mélyvörös és aranyló sárga
a szeretet zöld és illatos a lángja,
tátott szájjal síró, lángoló hasáb fa
és megérzik a vihart a madarak

te morzsánként szórtad a kenyered
penészes volt mind a két tenyered
te koporsónyi tömeg nyers rémület,
azt mondtad szeretsz, a szeretet nem ez,
anya a véremben, anyag a véremben,
ha sóhajtasz, a vállam belerezdül
úgy maradtam, ahogy megnyitottál
az eső a bőrömön hullik keresztül

te tanítottad, ha kezdted, végezd el
maradj a félrenyelt üvöltéseddel
jó gyerek, akárhogy lesz, felreped
úgyis az égen a pirkadat, földagad
megint a nyirkos szomorúság,
minek másoltad másnak a sorsát,
az agyagos, sáros partról lépj be
megint az emlékek árterébe

milyen lenne, csak utoljára, egyszer
hogy zokogsz, hogy zihálsz, hogy lélegzel

 (2014)
Vajda Réka fotója

TE MIT HOZTÁL NEKÜNK?

A Lombriac melletti erdőt elővigyázatosságból vagy félelemből hívták Kék völgynek. Nem volt igazi völgy, nem volt igazi erdő, csak egy rosszindulatú kipárolgásokkal teli, sötét bozótos.
A normannok, a frankok és a kelták messziről elkerülték. Ezért is lehet ideális mór főhadiszállás, gondolta Illighaen. Allah meggyógyítja a földet, kiigazítja az időt, és megvédi a babonáktól a katonáit.
Az idő eleven szörnyeteg. Húst eszik, álmokat és emlékeket, és halad a maga titokzatos útján, könyörtelenül előre. A rend áldozatokat követel. Az ő világa megérett a pusztulásra, úgyhogy a szökése óta megfogadta, nem gondol többé a gyerekeire. Csak a tudásvágyó, bölcs kalifára, aki betöri az északi népeket, megregulázza az álmokat, és rendbe teszi az egész világot ezzel az elátkozott bozótossal egyetemben.

images

De a nagy rendet még nem látta itt, a Lombriac melletti völgyben. Talán mert a kapzsiság és a düh annyira egyformává torzítja a fiatal férfiakat? Ez volna a remény hadserege, ez a sok, indulattól lihegő, fiatal katona? Illighaen átverekedte magát a testőrökön, hogy a hadvezérnek kifejezhesse hódolatát, és lába elé helyezze „észak tudományát”.
Mit láttak a vikingek a köd függönyén keresztül a messzi tengereken?

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

Illighaen nem volt egyedül, mások is jöttek, roskadozva „észak tudományától”, a titkoktól, amiket fel akartak a kalifa hadseregének ajánlani. Lenhajú szászok, egy frank nagyúr valami titkos térképpel, és hoppá… még két ír költő is, hogy a diadalmasan előretörő mór hadsereget rávegye valami reménytelenül ostoba tengerparti kalandra.
Vannak esték, mikor a színek erőszakosabbak, mint ahogy képesek lennénk elviselni.

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

A nagyvezér segédje láthatóan megveti ezeket az éjjel a sátrak közt lopakodó, tervektől és kincsektől roskadozó, kihallgatásért és kegyelemért esedező hadsereget. De ki lehet ez a nagyhatalmú szárnysegéd? Ez a kellemetlen mindenes?
Vannak arcok, amiket akkor sem jegyzel meg, ha századszor, ezredszer látod, szemek, melyekbe napról napra egyre kellemetlenebb belenézned. A frankok Gerhart vezérnek szólítják, de nem csak a neve, a viaszfehér bőre miatt sejthető, hogy gót, hanem a hideg dölyfössége miatt is.

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

Illighaen sokadszorra bólintott, és belenézett a zavaros, kék szemekbe, és már a nyelvén volt a kérdés: rád vajon hogy tudott Al Manszúr időt szakítani? Te hogy kerültél a közelükbe? A kalifa bizalmát milyen titkokkal érdemelted ki?
Mert a völgyben lábatlankodó renegátoknak nem maradt más, csak ez a fekete ruhás, sápadt kis ember, aki mindenkivel tökéletesen beszélt az anyanyelvén, aki elől még a kardcsörtetéssel járó mór hadurak is alázatosan kitértek. A sápadt Gerhart, ha megvető mosollyal is, de mindenkit végighallgatott: az ír trónkövetelőket, akik bizonygatták, hogy a tenger hosszú életűvé tesz, egy szász özvegyasszonyt, aki annyira gyűlölte a fiait, hogy a bosszú kedvééért hajlandó lett volna iszlám hitre is áttérni, a frankokat, akik leginkább csak kíváncsiskodtak, és a mórok haderejét akarták felmérni.
A mór taktikára és stratégiára Illighaen is kíváncsi lett volna.
A lótrágyától és illatszerektől bűzlő, még a kútvíztől is részegnek látszó mór harcosokról azt sem lehetett elhinni, hogy tudják, milyen országban járnak. De ha ők nem, akkor kicsoda tudja? A kalifa Hispániában? A gonoszul sompolygó Gerhardt? Vagy a nagyvezéri sátorban pihenő Al Manszúr?
De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani.
No, de akkor ki ér rá, kiabált a bosszúálló szász asszony.
Mi a tervük? Mit akarnak? Kivel lehet itt komolyan beszélni?
Illighaen nem szokott még hozzá a barna arcokhoz, úgyhogy alig tudta az arab katonákat egymástól megkülönböztetni.  De nocsak… mégis van itt egy ismerős! Al-Jabí, a lókereskedő! És ki lehet az a lefátyolozott asszony, aki ajándékba három parasztlányt hoz? Ő kit szeretne megöletni, mit szeretne megtudni, kin akar bosszút állni? Az ajándék kislányok eltűntek a nevető katonák gyűrűjében, az asszony pedig egyenes derékkal odalép Gerhardthoz, mint aki fontoskodva akar súgni valamit.

De Al Manszúr nem-ér-rá… nem-fogad… nem-érdekli… Nem-tud-időt szakítani. 

Aztán Illighennek mégiscsak sikerül Al manszúr tanácsadóját meglepni.
Hajnalok hajnalán odalopózik Gerhardthoz, mesél krónikás őseiről, a házáról, ahol ma is halhatatlanok az íriszek, a dánok napköveiről és a normann udvar híres széltérképéről, amiről egy másolatot szívesen a jövő birodalma rendelkezésére bocsát. Végül előhúz egy tervezetet Normandia átalakításáról, egy rövid elmélkedést az idő természetéről és egy krónikát a hetven éves normann uralomról.
A halaszthatatlan ügyekre való tekintettel csak egy perc kihallgatást kér az offenzíva szellemi irányítójától.
Gerhardt bólogat, aztán viszolyogva a ruhájába süllyeszti a pergamenlapokat.
Nem ígér semmit.
Még vár.
– Kedves barátom, én a normann udvar krónikása vagyok.  Illighaennek hívnak.
Gerhardt leeresztett szemhéjjal mosolyog. – Neked már nincs neved, barátom. Holnaptól gyereked sem lesz. És eljön az idő, mikor a betűket is elfelejted.

Bo

Fényfüggöny

/Vámbéry Ármin megszokott ablaka mellett a Sevenben/

1.
Szemem a
véletlen
ablakához hajított
kő. Csörömpöl.
Nincs menekvés,
az élet törött hegyű,
kicsorbult élű
kés.
Ringatja,
egekig vallatja
koporsóm
a süppedő föld.
Bolyongok,
akár a megállapodott,
múló
égitestek.
A tudás feledtet,
Atyám,
nem akarok
a rabja lenni.

2.
Amrita Sher-Gil  I.

Utcámban
eltéved a fény,
a szél remegve
belékarol.

Amrita Sher-Gil II.

Középre állok.
Hitem fehér
galambként verdes,
elrepül.

3.
In memoriam

Üres gödör,
ne éld bele magad,
tekintettel az anyagra,
elszállok magamtól.
(Háziállat a halál,
finnyás macska,
inkább az egérre hajt,
mint a virslire.)

4.
A tökéletesség
rész és egész,
Vámbéry
a Sevenben.
A békesség
mint habzó sör,
az alátét mohón
beissza.
–Árminka megint,
gyertyával
keresi a
villanykapcsolót.

alejandrocegarra-6


kép: Alejandro Cegarra

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info