Kollektív és egyéni múltfeldolgozás, történelmi és személyes traumák, emlékezés és felejtés szembenállása. Dragomán György legújabb regényének fülszövege alapján is sejthető, hogy e fogalompárok mentén szerveződő, több szinten rétegzett regényt tarthat kezében az olvasó. A kritikusi nézőpont nehezen engedi megkerülni Dragomán előző regényéhez, A fehér királyhoz való viszonyítást, ám fontos leszögezni, hogy az első szembetűnő tartalmi hasonlóságokon túl struktúrájában és elbeszélői technikájában több szempontból egyedi és összetett művel van dolgunk.
A Máglyában egy család története elevenedik meg a holokauszttól a rendszerváltásig, egy serdülő lány és nagymamájának karakterén keresztül. Emma – a történet narrátora – a kamaszkor küszöbén állva, szülei váratlan elvesztése után ismeri meg nagymamáját. Az árván maradt lány a nagyanyja alakjával nemcsak egy új rokont kap, hanem egyben múltat illetve gyökereket is örököl. Az Emma által elbeszélésébe ugyanis különálló szövegként, beékelődnek a nagymama saját és családja múltjáról elmesélt történetek. Míg Emma hangja egy folyamatos jelen időben és E/1. személyben szólal meg, addig a nagymama mindig második személyben mesél. Így az „én” és a „te” tulajdonképpeni dialógusában bontakozik ki egyfajta – a történészi azaz objektívebb, tényekre támaszkodó narratívát tudatosan kerülő – megértési kísérlet.
Mit jelent a szabadság az egyén számára? Hogyan egyeztethető össze az én identitása a történelem eleve adott és a magánszférákig beszivárgó hatalmi struktúrájával? Emma élettörténete (elvesztett szülei, kamaszkora) ezeket a kérdéseket indukálja, miközben a frissen megbukott diktatúra adja a történelmi hátteret, hiszen részletező kor- és helyrajzok nélkül is, könnyen rájöhetünk, hogy az események helyszíne a diktatúra bukása utáni Románia.
Már a könyv első oldalain kibontakozó jellegzetes elbeszéléstechnika a traumafeldolgozást és az identitás megkonstruálását avatja a regény egyik központi szervezőerejének. A rengeteg tagmondatból összetevődő elbeszélés mint egy ösztönösen áradó kibeszélés, traumaszövegként kezd el működni. A központi szereplők nyelvezetében mindemellett több ponton is tetten érhető a tudatos traumafeloldási-kísérletre jellemző szóhasználat. A nyelvezet töredezettsége a traumatizált egyén zaklatott megszólalását idézi. Emellett a szöveg felépítettségét jellemzi egy különleges asszociációs technika, amely bizonyos tárgyak, kézzel fogható objektumok alapján régi emlékeket, sérelmeket idéz föl. Így a jelenben lévő egy-egy tárgy, cselekedet, mozdulat generálja a múlt egyik szegmensére való emlékezést, ami az identitás megkonstruálásában nagy szerepet kap. Azonban ezek, a szöveget működtető egyenes irányú asszociációk egyfajta dologi azonosságot teremtenek, amelyek nagyon erősen meg is kötik az elbeszélőt. A kamasz lány emlékei és múltja, kizárólag a körülötte lévő tárgyi valóság függvényében létezik. Emma görcsösen próbálja felidézni azaz nem elfelejteni szülei arcát, a rájuk való gondolás azonban nem segít, csak egy eldugott fénykép látványa által képes megidézni őket („Megfordítom a képet, ott vannak. Behunyom a szemem, és közben az arcukra gondolok, most már látom őket, kinyitom a szemem, megint a képet nézem, ellenőrzöm magam”).
A nagymama személyéhez kapcsolható hiedelem- és babonavilág, valamint elmesélt történetei szintén erős megkötő erővel rendelkeznek. Az E/2. személyben való elbeszéléssel mintha saját traumáit örökítené át unokájára. Így ezek a traumaelbeszélések egyfajta párbeszédet alakítanak ki Emma és a nagymama élettörténete között, melyek a kollektív emlékezetre és a múltfeldolgozásra irányítják a figyelmet. A generációról generációra átadott, múltról kialakított narratív mintázat problémáit vetik föl, ugyanis a múltbeli események elbeszélője (a nagymama) a releváns tapasztalatok átörökítésén túl, a nyelvezetében tetten érhető egyfajta hatalomnarratívát alkalmaz, mely által ugyanazt az elnyomói attitűdöt teszi legitimmé, aminek ő is elszenvedője volt.
Ugyanezt a megkötést szolgálja szintén a nagymama alakjához köthető babonavilág is. Az ilyen jellegű hiedelemvilág mindig egy nagyon erős kötődést alakít ki hívőjében; a babonákban hívő ember, a különböző hiedelmek és szertartások által egy stabil világhoz való viszonyulási pontot kap, ami ugyanakkor a szigorú szabályok megszegésének félelmén keresztül köti az egyént. A szigorú sorrendiségben és szabályok között működő szertartások nagyon rituálészerűek, melyekben mindig kulcsfontosságú szerepe van a kimondott szónak illetve az egyes használt tárgyaknak, anyagoknak. Ezek a rituálék általában egyrészt az emlékezést szolgálják, másrészt mindig valami megoldást vagy választ próbálnak adni az életükben felmerülő kérdésekre.
Nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy a Máglya kritikai visszhangja a hangsúlyos szerepet kapó babonavilág kapcsán a mágikus realizmus irányzatát említi. A természetfölötti jelenléte, a mágikus tevékenységek szerepeltetése mindenképpen indokolttá teszik a fogalom szempontjából való értelmezést, azonban fontos szem előtt tartani, hogy a Máglya központjában a múlt felderíthetőségének kérdése áll és ezt hivatott szolgálni a felbukkanó mágia is. Dragomán regényének már nem a kötöttségek között létező és azok elleni védelmet a mágiában kereső egyén boldogulása a mozgatórugója, hanem az, hogy ezeknek a traumatikus, hol átörökített, hol megélt történeteknek mennyire van identitásalakító szerepük.
A sűrű szövésű szöveg, mintha tudatosan kísérelne meg válaszolni, a modern narrációelmélet egyik fő kérdésére: mennyire hathat maga az elbeszélés konstitutív erővel az identitásra? A könyv már a címével is egyfajta megelőlegezett választ adhat erre a kérdésre: a regény szövege maga a máglya, mely a fizikális test nyűgétől való megszabadulást és megtisztulást jelenti. Így Emma narrációja az erős leírójellegen, az el- és kimondáson túl performatívan kezd el működni és az egyén megtisztulását, felszabadulását szolgálja.
A történések részletes információközlő bemutatása és a folyamatos kiterjesztett jelen idejű elbeszélés állandósága mellett, a szöveg nagyon erős sodró erővel rendelkezik, mintha az olvasásban valamiféle esemény, vagy csúcspont felé közelítenénk. Ez az előre való haladás a klasszikus értelemben vett csúcspont elmaradásával, a regény vége felől nézve, Emma identitásának, szabadságának folyamatos létrejöttét jelzi, melynek egyes állomásai tágabb értelemben a múlt reprezentálhatóságának kérdéseit járják körül.
Hogyan képes az egyén örökölt múltját feldolgozni és összeegyeztetni saját jelenével? Az egyéni és kollektív traumák miképpen képesek befolyásolni az identitás megalkotottságát? A saját és közösségi múltfeldolgozásra tett kísérlet, a történelmi sérelmek megértése és visszafejtése általi fejlődés kérdése a kortárs közép-kelet-európai irodalom napjainkban újjáéledő tendenciáját idézi. Dragomán György regényével tudatosan áll be ezen művek sorába. A Máglya mágikus elemekkel átszőtt, sajátos elbeszéléstechnikájában a múltra való emlékezés és felejtés oppozíciója teljesedik ki: hiszen a kamaszlány örökölt múltja egyben a kollektív emlékezés metaforájaként is értelmezhető („és most nem képzeled, ez nem más emléke, hanem a sajátod, tényleg megtörtént, éppen csak nem veled, de ott voltál és láttad, hogy megtörténik, emlékszel.”). A regény ugyanakkor az olvasóra bízza a végső kérdés megválaszolását: létezik-e megváltás a múlt traumáiból az egyén számára?
Szomorú vasárnap
Tegnap, vasárnap délben
egy negyvenkét éves műszerész felmászott a négyemeletes
lakótelepi ház tetejére és leugrott N. N. Tekintet-,
WillMed-, Sop’ASZ-, Unicum-, IJ-, Palócföld-díjas,
NKA ösztöndíjas író fejére. Mindkét férfi szörnyet halt a balesetben.
– tájékoztat a Bulvár Press.
1.
Ragyog az ég. Ragyog a város. A híd, a bazilika, a folyó, a lejárók, a zölden maradt juhar és platánsorok levelei, a belvárosi terek bukszusai. Ragyog minden. A nép ámulva mosolyog az utcákon, a megállókban. A nép azt hitte, mindennek vége, soha többé nem kel föl a nap. Harminc napja ma először töri át a felhőket, süt egy óránál tovább.
– Véletlenek előfordulnak, tudjuk – mondja Kovács II. hadnagy, amikor rátelefonálok, hol tart az ügy, – de ha véletlen is, százmillióból egy sikerül hasonlóan. Mert ilyen aztán nem létezik ép ésszel gondolva végig.
Hát lehet. Nagyvárosban, ha az ember kiugrik az ablakon a zsúfolt járdára, eltalálhat valakit. Sőt, két valakit. De egy városvégi lakótelep vasárnap déli járdája üres, mint a koldus zsebe.
Az eldöntött, végérvényesnek szánt öngyilkosság ténye nem kérdőjelezhető meg. Aki felmászik a tömbház tetejére, nem tervez gyomormosást, nem, hogy látogatók hada nyugtatgatja a kórteremben, hogy szeretik, kötelező élnie. Nem számolhat úgy, hogy látogató hadsereg cipeli üdítőt, drága csokoládétáblát, heti bulvárt, szerelmes regényt.
A harmadik emeleti férfi, N. N. fenti szomszédja nem dolgozta fel, hogy az asszony pakolt, bérelt lakásba költöztette a gyerekeket, vitte az új bikát a munkahelyéről. Búcsúlevelet nem írt (vagy a hadnagy nem hajlandó megosztani a nyilvánossággal, talán nem maradt ideje, hirtelen elhatározásból tette, amit tett). Nyilvánvaló tény, hogy a megcsalt férj számára elviselhetetlen a gondolat, hogy a szeretett asszonyt, gyermekei anyját más öleli, hogy gyerekeinek másik férfi mesél, altatja el, másik ébreszti őket iskolába menet, készíti tízóraijukat. Kibírhatatlan érzés számára, amikor az órára néz, ma is idegen férfit lát a család napi programjában. Fél évvel azt követően, hogy nő hazaköltözött: a kín nem csökken.
A kérdés annyi, baleset vagy gyilkossággal kombinált öngyilkosság. Egy XXI. századi lakótelepi Dugovics Titusz. Ha balesetként kezelik, akkor balesetkén zárja le a rendőrség, nem kérdés. A baleset egyszerűbb, gyorsabb, könnyen pont kerül az ügy végére.
Ha gyilkossággal kombinált öngyilkosság, akkor ott a kérdés, miért? Miért éppen N. N-t? Kinek árt, mivel árt N. N., hogy ilyen csúnya véget érjen?
– Mi legyen? – kérdezem Kovács II. hadnagyot.
– Üljünk össze? – kérdez vissza. – Megtaláltam az öngyilkos férfi jegyzeteit, érdekes, logikátlan részletek olvashatók benne, mintha a fickó behülyült volna a végén. Az utalásai se tiszták.
– Szerintem üljünk össze, hátha találok részletet, ami elkerülte a figyelmét.
– Mikor?
– Várjon. Magánál a férfi jegyzetei. Kimásolta? Gépben van? Ha igen, küldje le a boxomra előbb. Nem ismerek részleteket, csak amit már közöltem a lapban. Átfutom, azután találkozzunk. Jó így?
– Volna egy meglepetésem.
– Nocsak.
– Az íróra vonatkozó jegyzeteket találtunk az öngyilkos számítógépében.
– Mekkora anyag az egész, mikorra végzek?
– Egy nap. Holnap délelőttre végez, ha igyekszik. Nekem ugyan beletelt egy hétbe, de maga a szűkített verziót kapja.
– Akkor várom. Küldje mielőbb.
Közben arra gondolok, N. N. naplójának teljes változata érdekesebb lehet, mint az öngyilkosra vonatkozó reszli, de nem szólok. A hadnagy nem tudja, régen ismerem. Nem kell, hogy megtudja, jobb ez így.
Felhangosítom a laptopot, hogy halljam a konyhában, amikor érkezik a küldemény, kóstolom a fővő pörköltet a gázon. Újabban rászoktam, hogy másfél kiló, háromféle húsból készítek pörköltet, csontos mindenképpen kerül bele, oldalas például, aztán műanyag tálkákban porciózom, lefagyasztom, és amikor enni akarok, három perc alatt csinálok hozzá köretet. Rizst, krumplit, nokedlit, tarhonyát, vagy készen veszek knédlit. A tarhonyás húsom világbajnok, mondaná, ha volna, aki enné, de rajtam kívül nincs, ki egye. Nálam nincs előre megbeszélt, gyertyafényes vacsora, ünnepi ebéd. Bulvárnő a bulvárral ebédel, szendvicset, ha van. Optimalizálja a konyhában töltendő időt. Inkább minimalizálja. De mégse haljon éhen.
Nyitom az ablakot, a pörköltszag elárasztja az egész lakást. Kellene egy konyhai elszívó. Az egyre ritkább bundás kenyér és halsütés olajbűzénél is azt gondolom, kellene egy elszívó a konyhába, mert nélküle borzasztó a helyzet. De várok még egy kört. Nem kell kényesnek lenni, ha nincs miből.
2.
Az öngyilkos férfi ömlesztett számítógépes jegyzetei kondulnak be elsőként, benne egy N. N-szöveg. Tőle aztán nem is kapok mást.
– Lassan olvassa, legyen türelme, mert türelem nélkül egy mukkot nem ért belőle – megköszönöm a hadnagynak, nyitom.
A forrónyomos figyelme felkeltve. Lassan második éve futunk össze különféle helyszíneken, eleinte igen ellenségesen viselkedett, mostanára talán felismerte, nem vagyok bulvármaca, szépen dolgozunk együtt. Nem volna baj, könnyítene a közös munkán, ha egyéb tervei is volnának velem, és azt se mondhatom, nem is mondom, hogy ellenemre volna a rosszkedvű konya bajusz.
Nem nehéz olvasmány. Tiszta, magáért beszélő anyag. Felfoghatatlan, mit nem ért belőle a rendőri agy. Igaz, van némi káosz, néha össze nem függő mondatrészek, mégis világos, mint a nap.
„Hétfő este. Nem tudok aludni. Margó nem jelentkezik, a gyerekeket nem hallom, a lakás üres nélkülük. A kutyát se sétáltatom, itt szarik, a dobozba az erkélyen, képtelen vagyok lemenni a térre, a nagylány jut eszembe róla, és az, ha valaki kinéz az ablakon, azt gondolja, na, ez is egy szerencsétlen fasz, aki nem tudta kielégíteni az asszonyt. Röhög rajtam. Nem tudok enni, se inni. Boltba se megyek.
Ezt találtam N. a sunyi írószomszéd tollából egy irodalmi portálon:
„Érdekes a birka természetrajza. Születését követően szalag a nyakba, barika a neve, mosoly jut neki, tréfás szőrtépés, szeretetteli buccantások. Bárányként már hozzákapcsolódik a báránysült, de ekkor még nem tudatosul, hogy áldozatként regisztrálta őt a Jóisten, a vesztesek közé kompatibilizálta, jópofizik derűsen, hátsó lábára állva produkálja magát, senkit nem szeret jobban, mint az őt dédelgető személyt, akit mindennap lát, aki minden esetben meghallgatja panaszait, segít rajta. Csakhogy az évek telnek, a kisbárány nő átalakul, változik a felállás, bővül a feladatkör. Itt élnek a harmadikon.
Bembó Birka, illetőleg Birka Bembó egy idő után a kicsi bárányok gondos, türelmes apukája, de birkaanyónak meg kell elégednie a kedves jóreggelttel, jojcakáttal. Pedig birkaanyó vasas némber. Igényelné, hogy Bembó lefeszítse róla az egyre szorongatóbb abroncsokat, ha kell, pajszerrel, ha úgy, lángvágóval. Arra gondol: Lángvágó, ohh, Isten, lángvágó! Hol egy lángvágó férfi, aki tűzbe borít? De Bembó nem használ ilyen vad szerszámot. Sőt. Amíg birkaanyó azt nem mondja egy kelletlen szombat reggelen reggeli készítés közben, bazd meg, ha nem kellek, minek vagyunk együtt, közben Bembó azt gondolja, ők, Birkáék, a világ csodája, hiszen kiegyensúlyozott szeretet szövi át az egeket, semmi hisztéria, semmi csalafinta.
Birkaanyó nem így, nem ilyen gorombán szándékozta, de hát itt ez a fasz, most nézzed meg, vihogva keni a vajat közben, én közben éjszakánként megőrülök, kettőig nem alszom, ez meg szuszog, durrogtat álmában, döngeti a mellét, hogy egy csoda, ilyen férfi nincs, mint ő, csak mert gőz és mosogat ahülyéje. Halál komolyan gondolja. Ettől el lehet ájulni.
Bembó elkap a lépcsőházban: képzeljem, mi van. Beszólt neki az asszony.
Bembó tavasszal – tavasszal az elhanyagolt asszonyok beindulnak, a tavasz kémiája kényszeríti erre őket, harmincas, elhanyagolt asszonynak a tavasz kémiája se nagyon kell, elég a hiánykényszer – egy délig elhúzódó reggelt bömböl át az Olvasóban: idegen autóban látta birkaanyót.
Amíg fénykép nincs, ne szipákolj, öcsi, a szemednek se hidd el, amit láttál, a szem csalóka. De bizonyítékot se fogadj el idegentől, mert hamisítvány – mondom én okosan.
Az eset után birkaanyó bejelöl:
„Beszéltek még Bembóval?
„Ritkán látom.”
„Szerinted hogyan fogadná, ha visszaköltöznék?”
„Lejárt az új szerelem?”
„Albérletben gyorsan lejár a szerelem, tudhatnád.”
„Beszélj vele, én mit tudjak mondani a férjednek?”
„De mit gondolsz?”
„Azt, hogy hívd fel. Jó eséllyel hívod.”
„Mit mondjak? Mit lehet ilyenkor mondani?”
„Nő ezt jobban tudja. Te meg aztán nő vagy.”
„Én nem tudom. Szar ügy.”
„Gondoltál rá, mi lesz később, ha ennyire nem igényli szexet?”
„Persze. Ügyesebb leszek, megtanultam a leckét. De mit mondjak neki?”
Na. Mit is. Végül azt javaslom, mondja azt, költözés óta még ki se pakolta a dobozokat, a kartonból öltöznek, mert az első nap óta arra vár, érte megy Bembó, és hazaviszi. Életszerűnek tűnik, emberinek, Bembó nem lát majd a bűntudattól, mert tényleg. Csak várt, nem tett semmit. Egy férfi harcoljon.
Bembó néhány nap után leül az Olvasóban az asztalomhoz: Képzeld, Margó visszajön, mert hiányzom a gyerekeknek, neki is, három hónapja ki se csomagolt, rám várt, de igyekezzek, ha jót akarok. Mit tegyek, barátom? Mit?
Ez a kérdés. De jobb nem szólni. Az érzelmi ügyek kiforrják magukat külső hatás nélkül, azt is sajnálom, amit mondtam. Most ősz, kezdődik az iskola, szépen hordják a gyerekeket óvodába, iskolába, két szép emberpéldány.
Újra belép Margó birkaanyó a csetbe, azt mondja:
Úgy tűnik, igazad volt, megbocsátja a kalandot, jó ötlet volt a dobozos.
Nem hiszem, válaszolom, az ember csak annyira bocsát meg, amennyire az érdekei követelik.”
Így ír rólunk a sunyi alsószomszéd. Tehát mindkettőnkkel kapcsolatban volt a rohadék. De Margóval hogyan? Nem jártunk össze, erről nem tudtam. Dugta Margót?”
„Április, kedd. Nem jön haza délután, ahogy rendesen. Mindkét gyereket én hozom. Azt mondja, túlóra, negyedévzárás, jó volna, ha nem cirkuszoznék, mert a végén elveszíti a munkáját.”
„Április, péntek. Margó este elment az anyjához, vitte a gyerekeket, én be vagyok osztva szombatra.”
„Május, péntek. Margó este elutazott, mert beteg az anyja, vitte a kocsit, a gyerekeket, két hónapon belül negyedszer. De nem érem el telefonon. Hívom az anyóst, a számon előfizető nem található. Margó nem veszi fel. Csak nem baleset?!”
„Május, szombat. Ma sem érek el senkit. Különös. Egész nap hívogatom, semmi. Mit tegyek?”
„Május, vasárnap. Este megérkeztek Margóék. Jókedvű, túlságosan is az. Mintha valami nagy jutott volna neki a jóból.
Miután lepakolunk, rákérdezek, miért nem veszi fel a telefont. A munkába járó táskájában maradt a mobilja, ez a válasz, csak Pesten vette észre, de már nem fordulhatott vissza. És valóban. Előszedi a szekrényből, negyvenhárom nem fogadott hívás. Azt mondja, kétszer próbált telefonálni a posta előtti nyilvános fülkéből, péntek este, amikor megérkeztek, és szombat délelőtt, amikor vásárolt a hétre, de foglalt voltam. Ez is igaz. Kerestem a neten, mi ez az ismeretlen szám, mert amikor hívtam, nem vette fel, de nem találtam semmit. Persze, ha nyilvános, madzagos egy faluban, ki venné fel? De miért nem hallottam a telefonját csörögni, amikor hívogattam? Ez a kérdés. Mert a munkahelyén le kell halkítaniuk, hogy ne zavarják egymást. Nyomom a számát, nem hallom. Nem hazudik a kurva. És mi történt anyád telefonjával? Új van neki, új számmal, a régit elhagyta. Itt van, másold át.
De miért kell pokollá tenned a hétvégémet ilyen baromsággal?
Néz, hogy mi bajom. Nem érti.”
„Július, kedd. Nem tehetek róla, nincs kedvem Margóhoz.
Amikor itt rázza magát, az jut eszembe, néhány hónapja másnak tette. Amikor rábukik, cuppog, az jut eszembe, ugyanígy cuppogott máson. Nem nyaltam meg, mióta hazajött, hiába nyöszörög, nyomkodja lefelé a fejem. Elhánynám magam. Nem tesz jót a szexnek, ha az ember közben más férfi farkára gondol, ami előtt ott járt.
Hiányzik a hit. Nem hiszem egy szavát, egy mosolyát. Hiányzik, hogy bármit teszek, az kettőnké, az öröklété, a gyerekeké. Nem érzem, amit eddig mindig, amikor elvállalok egy nagy munkát, hogy a bevételből kicseréljük a konyhabútort, kettőnké, a lányokkal, négyünké, mert négyen vagyunk, szemben az ártani akaró világgal. Kiment belőlem a biztos tudat, hogy ők az enyémek, bármi történjen, hogy egymásért, egymás védelmében szövetkeztünk. Hogyan lehet, hogy nem kalkulál erre?”
„Augusztus, szombat. Margóék második hete, iskolai szünet, az anyjánál. Kivagyok. Egyedül vagyok. Nem látok semmit, ami a holnapra vonatkozhatna. Margó soha nem hív, nem küld sms-t, pedig minden nap várom. A lányok is leszarnak. Szerencsére elvállaltam egy nagy szigetelő-ablakcsere munkát, a héten levegőt is alig kaptam, egy segéddel csinálom, hogy kisebb legyen a kiadás. De szombaton, vasárnap nem dolgozhatunk a zaj miatt. Nem tudok mit kezdeni az idővel egyedül. Hiányoznak nagyon.
Ez a szemét írószomszéd ül az ablakban, hajnalban is, amikor megyek, este is, amikor jövök. Szerintem Margó a szeretője volt, mi másnak köszönhető a bensőséges cset-beszélgetés, ha nem dugtak? Bámul az ablakból, röhög rajtam. A férfiak mindig kiröhögik az embert, akinek félrekúr a felesége.”
„Augusztus, vasárnap. Seress Rezső összeállítást találtam a neten egy csomagban, azt hallgatom napok óta. Soha nem ismertem Seresst, talán a Szomorú vasárnapot. De itt tömeges Seressek a múlt század első feléből. A Csillogó hópehely, a Gyerünk, Bodri kutyám, a Talán egy perc, talán egy óra, a Nem az a fontos, az ember hány éves, a Szeressük egymást, gyerekek. És persze a Vasárnap. Tegnap óta ez megy, lefut, újraindítom. „Szomorú vasárnap száz fehér virággal, vártalak kedvesem templomi imával, álmokat kergető vasárnap délelőtt, bánatom hintaja nélküled visszajött. Azóta szomorú mindig a vasárnap, könny csak az italom, kenyerem a bánat, szomorú vasárnap. Utolsó vasárnap, kedvesem gyere el, pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel. Akkor is virág vár, virág és koporsó, virágos fák alatt utam az utolsó, nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak, ne félj a szememtől, holtan is áldalak. Utolsó vasárnap.”
A műszerész utolsó bejegyzése a most véget ér. Vasárnap a Szomorú vasárnap. Ez a nevezett vasárnap.
A jegyzőkönyvből, a körülményekből világosnak tűnik a folyamat. Vasárnap ebéd előtt N. N-t a felesége leküldi a szeméttel, hogy ne legyen tele az edény a konyhában ebédkor. Ő pedig megy, mi mást tehetne. Kerül, átcsoszog a zebrán, kinyitja a szemetest, beledobja, visszazárja, visszacsoszog. Ha nagy a forgalom, várnia kellett néhány kocsit, percet. A szomszéd látja, hogy viszi a szemetet. Két nap alatt pszichésen ledarálta a Szomorú vasárnap.
Képzeletében, mint egy kamaszéban, amikor gonosz, szívtelen szüleit akarja büntetni, megjelenik a temető, a temetés, a pap, a virágok, a szenvedő, kisírt szemű Margó és a feketébe öltözött kislányok. De látványos dolog legyen a büntetés, soha el nem felejthető, ne hétköznapi, közönséges, és Margó is vegye tudomásul, hogy ő rájött, az alsó szomszéddal is „összekúrt”, érezze magát olyan szarul, ahogyan ő, a férj.
Felrohan a tetőre, az ajtót nem csukja be, számolva azzal, hogy kevés az ideje, ha az író megelőzi a halálát, ne zárja ki magát a lakásból (jegyzőkönyvi adat). De az idő elég. Mire N. N. átjut a parkolón át a lépcsőház ajtajáig, a szomszéd a tetőn várja.
Nézem a műszerész fotóját. Teljesen normális arcberendezés, rendes orr, érdeklődő barna szemek, rövid barna haj. Semmi különleges, semmi extra. Olyan embernek tűnik, aki mellé az ember nyugodtan leül a buszon, beszáll a liftbe.
Egyszer csak kattan valami, és vége a dalnak.
Ennyi. Tiszta és világos, mint a nap. Hívom a hadnagyot, mondom, ez az öngyilkos gyilkos öngyilkos. A halálát használta fegyvernek.
– Én is így gondolom – mondja.
– És most? Hogyan tovább?
– Sehogy. Megírom a jelentést, lezárom az ügyet. Nincs kit becsukni. Az elkövető meghalt, az író megszívta. Főleg akkor, ha nem dugta a szomszédasszonyt.
– Erre nem tenném a nyakam – mondom kedvetlenül.
Rákerestem Margóra, láttam néhány markotányos fotóját, szemre is vad, húsevő macska, akire ráírva a program. Éppen az a fajta szomszédasszony, aki elől nem menekült kilométereken át N. N., már ha egyáltalán.
– Azt javasolja, hallgassam ki a nőt?
– Dehogy. Min változtatna? Kinek segítene? Zárja le. Legyen itt a sztori vége.
Jó kis történet, jó kis véggel, ezt nem közlöm a hadnaggyal, csak gondolom. Azt is gondolom, hülyékkel tele a világ. Ki így hülye, ki úgy. Magukban elvannak, de minden érintkezés életveszély. Az egyik hülye nem érti a másikat, pedig ragyog az ég.
Ragyog a város. A híd, a bazilika, a folyó, a lejárók, a zölden maradt juhar és platánsorok levelei, a belvárosi terek bukszusai. Ragyog minden. A nép ámulva mosolyog az utcákon, a megállókban, örül a verőfénynek.
A nép azt hitte, mindennek vége, soha többé nem kel föl a nap. Harminc napja ma először töri át a felhőket, vadul tűz még ebéd után is. Csak N. N. sütheti.
A fecskék kirepülnek
Eszembe jutott az olaj. Az olajat elfelejtettem. Visszamentem a nagy, sparos zacskóval a kezemben, letettem az egyik pénztáros mellé, úgyis mindjárt jövök. Milánóit csinálok, azt mind a négyen szeretjük. Vagyis hárman. Mindhárman. Páratlanul szomorú ez a szám. Ez a hármas. Mostanában kihúzom ezeket a hármasokat a matekkönyvből, besatírozom őket, és azon gondolkodom, hogyan lehetne kihagyni a számok közül a hármast. Szavakat is satírozok. Például a vezetéknevemet a füzetek elejéről, a kék vonalas füzeteim elején már nincsen más, csak a Zsuzsa. És fekete krikszkrakszok. Már kifogyott a tollam, azt is kell vennem. A bejárati ajtón lévő táblát valaki ellopta. Rám még nem gyanakszanak. Egyébként nem szeretek hazamenni. Anya úgy járkál a lakásban, mint egy élőhalott, mindenhová magával viszi őt, mint gyerek a babáját. Húzza, vonszolja a padlón, az emléke pedig egyre rongyosabb, egyre piszkosabb. Már többször kell összevarrni a szakadások mentén. Anya foltozta régen a babáimat, ha elszakadt a ruhájuk, vagy leesett a kezük, a lábuk, fogta, és visszaerősítette, visszaforgatta a karokat és lábakat a lyukas testbe, visszanyomta a szemgolyót a gödrébe. Most anyát kellett visszaforgatnom, vagyis kellett volna, vissza a testébe, de nem tudtam, hogyan. Meséltem neki, este, lefekvés előtt. Hogy miket csináltunk, úszni vitt el, ő is beugrott a medencébe, hiába volt kiírva, Ugrálni tilos, hiába néztek ránk olyan csúnyán a ráncos arcok az úszósapka mögül. Pedig felnőtt ember, már tudhatná, mondta neki az úszómester, amikor harmadszorra is kijött szólni nekünk. Tudhatná, tudja is, csak nem érdekli. Hogy csokis fagyit evett citrommal, elég gusztustalan, mondtam neki, vigyázz a szádra, te, és nyalj bele inkább. Kihagyom, mondtam, élveztem a biztonságos kókusz mogyorómat. Hogy régen mesélt nekem lefekvés előtt, és mindig az kellett, hogy legyen a vége, a csurik kirepültek a fészekből. Mert a bátyámmal csurikat találtunk, a Bözsi mama nyaralójának a falán volt a fészkük, onnan csipogtak az anyjuk után. Felmászhattunk a létrán, meglestük őket, aztán akárhányszor kimentünk a mamáékhoz, mindig kerestük a csurikat a fészekben. Miután nem találtuk őket egyik alkalommal, a mama azt mondta, a csurik kirepültek a fészekből. Pedig csak kiestek, rá a betonra, nem repültek azok sehova. Ezt persze csak később tudtuk meg.
Amikor hazaértem, anya éppen vizet forralt fel a konyhában, a víz már bugyogott ki a lábasból, és sercegve csöpögött a tűzre. Mit csinálsz, kérdeztem, lepakolva a cuccokat, anya állt, fakanállal a kezében, meredt a forró vízre, hát főzök, válaszolta. Na de mit? Hát ezt, mondta, és megkeverte a vizet, a forró víz ráfröccsent a kezére, elkaptam, gyere gyorsan, mondtam, és odarántottam a csaphoz, engedtem rá hideget. Fintorgott, visszatartotta a levegőt, aztán lassan kiengedte, éreztem a lehelete savanyú szagát, már megint elfelejtett fogat mosni. Igazság szerint, mostanság mindent elfelejt, fel kell ébreszteni reggel, különben átalussza a napot, vagy néz maga elé, nyakig betakarózva, és meglepődik, mikor felhúzom a redőnyt, és bejön a fény, a szemét törölgeti, ki akarja törölni belőle a szobát, az ágyat, ahol egyedül fekszik, a jobb oldalán, a baloldalon pedig ágynemű sincs. Eltelt egy hét, mikor észrevettem, anya nem fürdik. Zsíros volt a haja, a nyakán koszfoltok, izzadságszaga volt. Gyere anya, fürödj meg, megengedtem a vizet, jó forróra, hátha kiáznak tőle a gondolatai is, a láthatatlan sebhelyek. Csepeg a csap, majd meg kell csinálni, mondta. Az elején még beszélt hozzám, fáradt vagyok, hozz nekem egy szál cigit, elfogyott a valeriána. Később már nem hozzám beszélt, csak kimondta a szája, ami az agyában cikázott, nem szólt az senkinek, mégis ott keringtek a szobában, mondatok, szavak, Kilyukasztottam azt a lila blúzt, véletlen volt, Meg kellett, hogy nézzelek, muszáj volt, tudni, téged temetünk el, tényleg halott vagy és nem csak alszol, alvás közben összeráncoltad a szemöldököd, igen, mérgesen aludtál, nehogy felébresszenek, halkan járjunk a szobában, de most sima, sima volt az arcod, nem ráncoltad a szemöldököd, kisimult a homlokod, igen, nem álmodtál, Ki kell üríteni a szemetest, olyan büdös van, valami rohad, Hogy fogom eltartani őket, hogyan, én, egyedül. Nem tudunk mit mondani mi sem, nincsenek szavaink, kifolytak belőlünk, sós volt az ízük. Zoli meg, ő meg nem segít, bent ül a szobájában, a gép előtt, enni is ritkán jön ki, kerül minket. Mindenki a maga módján gyászol, mondta a mama, hozott egy kis rántott húst, bepakolta a hűtőbe, megszagolta a felvágottat. (Kit is gyászolunk? Anyát vagy apát?)
Megcsináltam a milánóit, beletettem a tésztát a forró vízbe, amivel anya megégette magát. Elé tettem, de rá kellett szólnom, anya, egyél, nem vagy éhes? Anya pedig bámult maga elé, felvette a kanalat, és gépiesen a szájába tette az ételt. Elmegyünk fürödni, jó? Jó. Minden jó és semmi se. Megengedtem a vizet, csobogott a fehér, vízköves kádba. Igen, anya, a kádat is ki kell tisztítani, majd a hétvégén, majd veszek ecetet és Floraseptet. (Anya, miből vegyek ecetet és Floraseptet?) Anya bement és magára csukta a fürdőszobaajtót. Fél óra múlva még mindig nem jött ki, bekopogtam, sok lesz az áztatásból, nem jött válasz. Bementem, anyát ellepte a víz, már hab sem volt a felszínen, anya hosszú, lenőtt szőke haja lebegett körülötte. Apa nem engedte levágatni a haját, így szerette, hogy hosszú, hogy szőke. Ő is festette, két doboz festék kellett rá, apa kikeverte, aztán befestette anya ősz hajszálait, a hajtöveket, aztán fél óra múlva meg is mosta neki. Anya rám nézett a víz alól, kifújta a levegőbuborékokat, felült. Gyere anya, már biztos kihűlt a víz.
Apával minden évben elmentek egy hétre. Ilyenkor a Bözsi mamánál voltunk, vidámparkba mentünk, tejfölös meleg szendvicset ettünk reggelire, egy ágyban aludtunk, ebéd után zsíroztunk. Ők meg egy hétig otthon voltak, kivették a szabadságot. A világból, belőlünk, mindenkiből, és bezárkóztak a lakásba, gyorskaját rendeltek, bort ittak, és hallgatták azokat a béna, régi számokat, azon a sokéves, szürke magnón, az egyik hangszórója mindig recsegett. Most néma a magnó, nem úgy, mint pár hónapja, esténként, éjfélig duruzsolt a zene. Anyát hallom néha suttogni esténként, áthallatszik a falakon, az ajtó alatt bekúszik a hangja, fel az ágyamig, Vérzett, folyt a vér a füléből, vékony csík, véres lett a párna, vér folyt a füléből… Ma éjszaka is, miután lefektettem, hallom a suttogást, pedig biztos hat az altató, még álmában is mondja.
Reggel bemegyek hozzá, felhúzom a redőnyt, be van takarózva. Nem nyitja ki a szemét, nem próbálja meg kidörzsölni szeméből a világot. Fehér és hideg az arca, most veszem észre, a szeme félig nyitva. Az asztalon altatópirulák.
A csurik kirepültek a fészekből.
Az illusztrációt készítette: Szabó Leila
Látogatás
Tojáshéj-szilánkokon,
de eljutottam a házig
kinézett
és látott engem kosárral a kezemben.
Megszokásból akartam jönni, mint eddig,
de a három helyett csak kettőt kopogtam
miközben a kosárral a térdeimet ütögettem.
Nem jobb kézzel nyitott ajtót, ahogy azelőtt tette,
hanem egy gombbal messziről
messze a kinttől
bent.
Beléptem és először az inas kezet vettem észre,
amiből kiszipolyozta valami az életet
és azt, hogy honnan lett az a rengeteg zöld pióca a bőre alatt,
amik vadul tekeregnek akárhányszor megmozdul egy csont.
Arrébb rántottam a fejem, észrevétlenül
a könyvespolc és a rajta sorakozó körömlakkok irányába
bár tudnám,
mit fog ezzel a rengeteg lakkal tenni,
ő már úgysem fest soha, se kézzel, se körömre.
Belefeküdnék a helyébe
csendben, hogy ne vegye észre senki
halkan megkérném, most távozzon
és fusson el visszafelé, amerről én jöttem a kosarammal.
Vizes tekintetéből az a hely nézett,
ahol sokat játszott gyermekként
én meg viszontláttam őt magát benne.
Beitta a szemével az ott kanyargó folyót,
nyelte és megitta a teste is
aztán ahogy minden folyó és víz amit nem táplál eső,
kiszáradt.
Szinte hallom, bentről a testéből
az ideges és erőlködő pulzálást,
a húsok csontra tapadását az ujjaim között tartom
az utolsó rúgásai a motornak a fülemben kattognak
és egy szőke kisgyereket látok a bolt közepén
az illatos radírért ordítva bőgni
rácsimpaszkodva az anya lábára,
az meg vonszolja tovább a városon át
és csak lassan látja be, mikor lett volna elég
mikor kellett volna leszállni a lábról és csendben menni mellette.
Ugyanúgy feküdt, mint eddig
a haját megették a poratkák a párnából
vagy hozzánőttek a fehér szövethez a színes tincsek
amik gyorsan hullanak
mégis van valami betegesen tetsző nekem a kihullásában
nem érzem különösebbnek, mint az őszi levélhullást
azok is vörösek és barnák, néhol szőkék
mint ezek a tincsek
szanaszét.
Undorodva, de a ráncokhoz
hozzáérintem a számat mégis
egy kis élet és forróság ennek a lombhullató asszonynak,
de akárhogy feszítem meg a testem, kiráz a hideg
amikor a csuklómra kulcsolja a csontos ujjait.
Sárgás a körme és aránytalanul hosszú
az ujjain több a redő mint a bőr és hánynom kell
mert tudom, hogy a keze nyomát innentől ott fogom hordani.
Kalapálás és vér a fülemben,
erős a kéz szorítása
most én vagyok a vásárló anya, szabad a lábam amire csimpaszkodna
de se pénzem nincs, se illatos radír a boltban
nem veszek semmit, csak próbálom lenyelni
azt a gombócot a torkomban
ami az ő mellében van.
képek: Ariko Inaoka
A homokember (részlet)
Kezdek összezavarodni.
Össze- és egybemosódtak a napok. Fekszem az ágyon és próbálom átgondolni ezt az egészet, hogy hogy is van ez az egész, ha nem fél. Fél, mert remél, tőlem semmit, bárcsak halált. Nem értem magam és a szavaimat. Nem haladok előre magammal, csak mindig vissza, ugyanoda vissza, ugyanarra a pontra. Mindig. Nem haladok a történetben. Csak kitérek és visszatérek. Fekszem és szenvedek vagy állok és iszok, és társai. Kedvező befektetés. Kedvezőtlen belefektetés a koporsóba, fura csuporba, csak a rím kedvéért, mert megengedem magamnak, mert megint csak fekszem és nem tudom. Nem tudhatok tudhatást semmiről, bizonygatom magamnak, lassan el is hiszem, bedőlök magamnak, megtévesztem magam, mint régen, mint amikor még gyermek és hó és halál és más nem létezett, csak a játék, csak a gyerekes fájdalom, a kín, hogy élvezem. Mert élveztem és nem mertem elmondani magamnak sem, nem hogy még másnak, a többieknek, többed magamnak. Mert bizony többen lakunk magunkban. Néha átkopogtatok egy kis cukorért, néha átmegyek és megbaszom a szomszéd feleséget, kibaszok magammal, néha meg üvöltök, hogy jöjjenek már át, hívják rám a magunkat és mindenkit, aki megbocsáthat. Mert itt, bent, nem a büntetés a lényeg, hanem az elnézés, hogy furdaljon a lelkiismeret, hogy milyen nehéz magadnak megbocsátani azért, ami vagy. Mert nem tehetsz róla. De magadért? Talán azt sem, itt nem feltétlen vannak mélységek és bölcsességek, csak gyerekes megjegyzések és új világok, amik feltárulnak a bezárt kapuk mögött és csak a fény szűrődik át a résen. Mint a barlanghasonlat és ilyenek. Amikor kicsi voltam, Platónnal rémálmodtam, féltem, hogy az ideák összeomlanak, hogy, mint már mondtam, hogy az univerzumok összeérnek és egybeolvadnak és meglátom magam mását, ki másomnak se mása, mert mind, mind magammá egyetlenedem – oh, belle, oh belle, que belle Vous êtes M Bella, nőalakú szóalak mögé bújt szép ember, Akárki is vagy – és féltem és tartottam, hogy félhettek, bizonygattam magamnak, hogy meg van a magamhoz való jogom, hogy nem csak a többiek azok, akik hozzám szólhatnak, hanem én is magamhoz; magányos.
Fekszem az ágyon és várom, hogy leleplezzem önmagam, hogy ne adjam ki magam senkinek, de megleshessem magam. Lassan megy.
A baj az, hogy talán nem kéne foglalkoznom ezzel, csak lennék, csak lennék, csak Phanta Rhei. Minden folyik, én is lassan elfolyok, elengedem a markom. Töltök egy vodkát, jó nagy üvegből jó pici pohárba.
Pici. Pici. Pici. Pici voltam, most nagy vagyok és azon vagyok, hogy még nyomorultabb legyek. Egy ideje ez az életcélom, most már találni is használati utasítást hozzá az interneten, mindenhol, az emberek bármit és bármiért tesznek. Én is ezért ülök és fekszek talán szüntelen, hogy magam legyek magamnak. De! De tudom, hogy magamnak ezzel jót teszek. Ez az én terápiám. Jól szétbaszni magam, hogy talán összerakjam…
Büdösek a lepedők, lepedékes a fogam, fogas a földön, földes… sáros a kabátom, a cipőm, mindenem rajtam van, magam vagyok magamon, meghágtam az éjjel lassan önmagam, mint éjjelt hág lassan önmaga. Mert magamnak vagyok és nem tudok befejezni, csak a lányra gondolok, a lányra, a lányra, hogy milyen jó volt hozzáérni, belé bújni és belé bújni újra és újra és milyen rossz, hogy elmúlt, hogy elküldtem, mert erős voltam, maradtam volna gyenge, mint gyerek az alomban. Olyan, volt, mint az álom, álom volt az öle, még akkor is, ha nem az, amire vágyok. És íme, lelepleztem magam…. nem vágyok másra valójában, mint semmire, mint biztonságra, semmi kézzelfogható dologra, csak magamra, hogy magamban magam legyek és félek már attól is, hogy csak telek, csak telek, mint ez a lap, mert tudom, magam írom magamat s kezd szétesni a szöveg, de mit tegyek, ha én is szétesek, először oldalakra, majd bekezdésre, s hirtelen szavakra, elveszve a gondolatokban, s végül csak betűk, csak betűk, azok is tévesztések, mint szándékos figyelemfelhívás a toldalékban. De ostoba nem vagyok. Ki nem szolgáltatom magam, annál több vagyok. Figyellek titeket. Ti ének. Mert nekem ti az vagytok. Ének. Kétértelmű zengések, többes értékek. Látom, ahogy megénekeltek engem némán, nem a hangról beszélek. Csak emlékezzetek, hogy tudom, hogy mennyire tudom kihasználni az embereket s ez nem hazugság, talán nem, de ha még mindig itt vagy, s olvasol, akkor sem lepleztem le magam, mert az intenció az enyém, de én nem írok. Én írom magam s most ne folyjunk bele irodalmi körökbe. Köröznek maguk felett, mint keselyűk a saját tetemük felett. És ez most csak egy hasonlat. Metafora. Abúzió. Ismétlés. Hiperbola s csupa minden kikerülés, mint ahogy én kerülöm ki magam, hogy magamról beszéljek, hogy magam mondjam, nem leplezem le magam előtt önmagam, nem olvasom vissza azt, ami én, amit én írtam.
Felkelek. Felveszek egy zöld pólót, egy bordó nadrágot. Nem túlzok, de valamiért vérfoltos. Nem érdekel. Most befogom a pofám, nem figyelem magam, túl fáradt vagyok. Nem beszélek. Csak felveszem szépen és egyszerűen a vérfoltos nadrágom és egy pillanatra azért belegondolok, hogy hogyan ölném meg magam. Hogy szeretném-e, ha vér folyna… talán. Talán. Holnaptól nem iszok. Az embert megviselik ezek.
ÉS most lazuljunk el a kételyben.
Illusztráció: Roberto Ferri
Rudolf Bultmann marburgi prédikációiból – 1943. december 12.
Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok, akiknek a szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják. Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak. Boldogok, a kik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa. (Mt 5: 3-10)
A boldogságok felsorolásának értelme az ígéret. Ezért ez a rész igazán az adventi időhöz illő textus, hiszen az adventi üzenet lényege szintén az ígéret. Ígéret azoknak, akik szükséget látnak, és segítséget keresnek; azoknak, akik „a sötétségben járnak”, és a fény után vágyakoznak. Nekik és róluk szól, hogy boldogok, és hogy üdvözülnek. Mert az ígéret szerint a jövő nekik hozza el a boldogságot, és ők megvigasztaltatnak és megelégíttetnek; ők látják meg az Istent, és övék a mennyeknek országa.
Vajon tartozhatunk-e mi is azok közé, akiknek és akikről ez szól? A boldogságok között van egy, amelyről úgy érezhetjük, ma különösen találó, és szeretnénk, ha ezt nekünk mondanák: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Hiszen ki az közülünk, aki nem sír, aki nem hordoz szenvedést, és aki nem vágyik vigasztalásra? És talán van, aki különös felindultsággal hallotta meg ezt a részt Brahms Rekviemjében. De szabad-e ezeket a szavakat egymástól elszakítani, különválasztani, és így vonatkoztatni magunkra? Ezek a boldogságok összetartoznak, és közülük az egyik csak akkor érvényes ránk, ha az összes többi is érvényes. Biztos, hogy mindannyian sírunk és szenvedünk; de mindannyian lelki szegények és irgalmasok is vagyunk? Tiszta-e a szívünk, éhezzük és szomjúhozzuk-e az igazságot?
I.
Először is szenteljük figyelmünket az egyes boldogságoknak, és tegyük fel a kérdést, hogy azok vagyunk-e, akikről ezek szólnak.
„Boldogok a lelki szegények.” De vajon mit jelent lelki szegénynek lenni? Azt jelenti: Isten előtt magunkat szegénynek tudni. Nyilvánvaló, hogy Isten előtt gyenge és halandó emberekként mindannyian alapjában véve szegények, gyámoltalanok és tehetetlenek vagyunk. De minden azon múlik, hogy ezt tudjuk-e, vagy nem. Tudjuk-e, mégpedig nem az elméleti tudás értelmében, hanem úgy, hogy ez a tudás egész lényünket átjárja, egész tartásunkat és magatartásunkat meghatározza. Lelki szegénynek lenni azt jelenti, hogy az emberlét szegénységét nem rejtjük el a látszólagos gazdagság által, amit egy ember elnyerhet. Ez lehet a külső javakban való bővelkedés, gazdagság; és itt lelki szegénynek Luther szavával „az a szív mondatik, ami nem köti magát a javakhoz és a bőséghez, hanem ha rendelkezik is velük, ugyanolyan számára, mintha semmije sem volna.” Hogy ilyen értelemben lelki szegények vagyunk-e, azt egy másik Luther-mondás szerint vizsgálhatjuk meg. „Nem arról van szó, hogy az ember mondjon le javairól, hagyja el házát és mezejét, asszonyát és gyermekét, váljék földönfutóvá, bolyongjon a senki földjén, és legyen más embereknek terhére. […] Hanem ez az értelme: ha az ember az ő szívében el tudja hagyni házát, mezejét, asszonyát és gyermekét, még ha éppen házában ül is, és mezejét megműveli, ha az övéit táplálja és szeretetből szolgálja is, ahogyan azt Isten rendelte, és mégis éppen oda megy, ahová a szükség kívánja, akkor Isten akaratából minden órában el tudná azt hagyni, és el tudna indulni. Ha ez sikerül, akkor mindent elhagytál, hogy a szív ne legyen semminek a foglya, hanem tiszta legyen a fösvénységtől és a ragaszkodástól. […] És egy gazdag ember is mondathatik lelki szegénynek, és nem veti el javait, hacsak nem kívánja meg a szükség, mert akkor Isten nevében azonnal elhagyja mindenét. De addig megmarad házában az ő asszonyánál és gyermekénél, de nem azért, mert ez számára így kedves, hanem addig, amíg Isten akarja, hogy őket megtartsa, és neki ezáltal szolgáljon, és mégis bármikor el van készülve rá, hogy Isten ismét elveszi tőle őket.” – Ma mindannyian ilyen helyzetben vagyunk, amikor készen kell lennünk arra, hogy Isten elveszi tőlünk, amit adott, sőt, közöttünk van olyan, akivel ez már meg is történt. De vajon tényleg el vagyunk-e készülve erre?
Magunk elől szegénységünket szellemi tulajdonunkkal is elrejthetjük: annak tudatával, hogy mire vagyunk képesek és mennyit teljesítünk – sőt, annak tudatával, hogy bátor cselekvésünkben áldozatkészek vagyunk; a büszkeséggel, ami bizalmát a saját akaratunkba és a saját erőnkbe veti; a biztonsággal, amit az ember céltudatos munkával nyer el, illetve elszánt odaadással azon értékek felé, amik az emberéletet tündökletessé teszik. De van-e még meggyőző ereje ennek a büszkeségnek, ennek a biztonságnak ma, amikor a világunk, amelyben büszkén és biztosan lakoztunk, egyszerre romokba süllyed? Nem önhittség, nem kevélység-e ez a magatartás az embertől, aki elfelejti, hogy szegény, hogy semmi?
„Boldogok a lelki szegények” – ezek a szavak azt a szegényt akarják vigasztalni, aki tudja saját szegénységét. De nem azzal akar neki vigaszt nyújtani, hogy szegénységét átértelmezi gazdagsággá, azaz nem azt akarja mondani: „Szegénységetek tudásában áll a gazdagságotok!” Létezik egyfajta fölényes tudata annak, hogy átlátjuk a világ semmisségét; létezik szkeptikus irónia, ami sajnálattal nézi a világ szorgalmas és nyughatatlan nyüzsgését; létezik fölényes humor, ami az emberek tülekedését bizonyos távolságból szemléli. És még az is helytálló, hogy minden emberi magatartásforma és beállítódás közül ez az irónia és ez a humor áll legközelebb a keresztény hithez. A lelki szegények azonban nem azok, akik biztos távolságból iróniával vagy humorral szemlélik a világ tülekedését. Hiszen az ilyen magatartásban még mindig jelen van annak az embernek a büszkesége, aki nincs ráutalva Istenre, akinek nincs rá szüksége, és akinek az ígéret: „ övék a mennyeknek országa”, egyáltalán semmit sem jelent. A lelki szegények, akiknek a mennyek országát ígérik, ezzel szemben azok, akik abba a jövőbe tekintenek, amit Isten emel majd fel – természetesen nem egy világi jövő ez, ami ragyogó kárpótlást nyújt majd mindenért, ami elveszett. Nem, valami egészen más ez, ami minden világinak fölötte áll: „A miket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek.” (1.Kor 2: 9)
A lelki szegények a várakozók; azok, akik Isten jövőjére várakoznak, mert tudják, hogy itt és most semmi nem lehet számukra elég, és akik ebben a várakozásban magukat belsőleg szabaddá tették attól, ami az Itthez és Mosthoz köti őket; akik olyan várakozásban állnak, amiben minden vágy elnémul.
Boldogok, akik így várakoznak! És ez a második boldogság értelme is: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Igen, ezek a szavak azok, amelyeket ma leginkább készek vagyunk magunkra vonatkoztatni. De ismét nagyon fontos: nem a szomorúság, a szenvedés maga az, ami boldogságként, üdvösségként érvényesül; azon múlik minden, helyesen értjük-e a lényegét. Minden szenvedés azt akarja tudomásunkra hozni, hogy mennyire bizonytalan az alap, amin lakozásunk áll; minden egyes nehézségben csak az a mély szükség, az az ínség tör elő, amelyben minden emberi áll. Minden veszteségben, amit elszenvedünk, a mulandóság és a halál hatalma működik, amelynek alá vagyunk vetve. Így értjük-e a szenvedésünket? Legtöbbször úgy talál el minket, mint valami elidegenítő, meglepő, rettentő. „Nem, ez nem lehet!” – mondjuk, és nem ismerjük fel, hogy ez csak emberi sors. Az emberélet, minden szép és felemelő ellenére, ahogyan az antik költő mondja, egy árnyék álma (Pindarosz: 8. Püthói óda, 95.). Úgy járjuk utunkat, mintha egy jégfelületen lépkednénk, ami bármikor beszakadhat a lábunk alatt.
Itt is létezik egyfajta magatartás, ami a keresztényihez hasonló, és mégis különbözik tőle. A görög bölcs alapállása ez, aki fia halálhírének hallatán ezt mondja: „Tudtam, hogy halandót nemzettem.” A sztoikus bölcs így gondolkodik: „Mi rossz volna abban, ha gyermekedet megcsókolván ezt suttogod: »Holnap már halott leszel.«? Vagy ha barátodnak ezt mondod: »Holnap messze jársz már, vagy én hagylak el, és többé soha nem látjuk egymást.«?” Biztosan igaz, hogy ennek tudásában az ember ránevelheti magát arra, hogy mindenre, amivel találkozik, úgy tekintsen, mintha a távolból szemlélné, és minden emberi érintkezésben a legmélyebben részvétel nélküli legyen – hogy, ha sorscsapás érné, őt el ne találja. De az ilyen emberek nem a sírók, nem a szenvedést hordozók, akiket Jézus boldogoknak nevez. Hiszen ők nem veszik magukra a szenvedést, hanem elmenekülnek előle, minthogy érzéketlenné teszik magukat vele szemben. Nem! Azok boldogok, akik magukra veszik a szenvedést, viselik és hordozzák azt; akik egyszerűen nem rettennek meg, mintha valami idegenszerű történne velük, viszont tudják, hogy részt vesznek a fájdalmukban és a mérhetetlen szenvedésben, amin az emberiség keresztülvonul, és akik ennek tudása által szabaddá lesznek tekintetüket a jövőre emelni; ők Isten vigasztalására várakoznak. „És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21: 4). Hogy ez hogyan lesz, arról nem lehet elképzelésünk – de éppen az ilyen elképzelésekről való lemondás tartozik a valóságos várakozáshoz.
A következő boldogság: „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet.” Ezt most kihagyjuk, mert nem illeszkedik ebbe az összefüggésbe, hiszen nem az ember semmisségéről, szükségéről és vágyakozásáról szól; a szöveg hagyományozódásának története pedig valószínűvé teszi, hogy ezt a részt később fűzték hozzá.
Az ember vágyakozásáról viszont a következő rész szól: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.” Ez a rész nagyon könnyen félreérthető, mert a ’Gerechtigkeit’[1] kifejezés alatt egy erényt szoktunk érteni, a pártatlanságot vagy a tisztességet, a becsületet, az erkölcsi feddhetetlenséget. Ebben az esetben ez a boldogság a következő Goethe-szavakkal lenne értelmezhető: „Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet.”[2] Itt azonban mást jelent az igazságosság; azok neveztetnek boldognak, akiket Isten ítélete igaznak mond [gerechtspricht], akiket ő elismer és érvényesülni hagy. Ez a rész azoknak és azokról szól, akik nemcsak az emberélet semmisségétől és szükségétől szenvednek, hanem saját értéktelenségüktől és méltatlanságuktól. Azokról van szó, akiket nyomaszt, hogy soha nem lehetnek egészen azzá, amivé lenni szeretnének, és hogy mások és Isten előtt soha nem jelenhetnek meg akként, és nem állíthatják magukat eléjük akként, amilyenek belsőjükben valójában ők. Attól szenvednek, hogy valóságos lényegüket mindig gátolja, fékezi a gyengeség és a bűn; attól, hogy soha nem képesek úgy felajánlani és adni magukat, ahogyan valójában elgondolják és értik ezt a gesztust, és ezért mindig szenvednek annak nyomása alatt, hogy félreismerik őket. És nincs-e meg valamennyiünkben ez a vágyakozás? Nem vágyunk-e arra, hogy lényünknek és legmélyebb akaratunknak tiszta kifejezést adhassunk? Nem akarunk-e mindenki szeme előtt, Isten szeme előtt úgy állni, amilyenek – mint legbelül érezzük – lehetnénk? Igen, ez a vágyakozás minden emberben ott pihen. De gyakran megfullad, görcsösen elfojtódik, és olyan erőltetett, ideges törekvéssé válik, ami arra sarkall, hogy érvényességet szerezzünk akaratunknak, teljesítményünk vagy egy-egy gesztusunk által állítsuk magunkat mások elé; görcsös fáradozássá alakul annak érdekében, hogy másokra valamilyen benyomást tegyünk, és ebben találjuk meg saját lényünk tükörképét.
Ha megszabadulhatnánk ettől a törekvéstől! Ha úgy adhatnánk magunkat, ahogy vagyunk! Ha lényünk erőteljesen és tisztán kibontakozhatna, és minden szem előtt így állhatna! – Nyilván létezik egyfajta rezignált lemondás, minden emberi ítélet megvetése, amikor az ember büszke zárkózottságban saját magába vonul vissza. És ez a magatartás lelkierőről árulkodhat, sőt, tiszteletet is kivívhat. De nem erre vonatkozik a boldogság. Azokra vonatkozik, akik arra várakoznak, hogy Isten maga ajándékozza nekik azt, amire vágynak, hogy Isten szabadítsa meg őket minden gátlástól, amint találkozik velük, és úgy hagyja érvényesülni őket, ahogy vannak. Azokra, akik tudják, hogy semmit nem lehet kierőszakolni, hanem arra várnak, hogy Isten „felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, miként a delet” (Zsolt 37: 6).
II.
A várakozók tehát azok, akik az első boldogságok felsorolásában megemlíttetnek. Négy olyan boldogság következik ezután, amelyek arról szólnak, hogy hogyan hat és hogyan bontakozik ki a valóságos várakozás, és hogyan kell az emberben elevennek lennie. A várakozásban ugyanis minden ember eloldozza magát a jelenlévőtől, az éppen adottól, ahhoz való kötöttségeitől, amije van, és ami ő maga; a várakozásban az ember a jövendő felé fordul, afelé, amit Isten neki akar ajándékozni, amivé őt át akarja alakítani. Ezáltal az ember szabaddá, nyitottá válik minden olyan találkozásra, amit Isten küld neki, és amelyekben Isten jövendője feléje tart.
„Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek.” Itt nem sok magyarázó szóra van szükség; csak azt kell elmondanunk, hogy annak a szónak, amit az ’irgalmasság’ kifejezéssel fordítanak, van egy másik értelme is. Nemcsak együttérzést, együtt-szenvedést [Mitleid] jelent, hanem egyáltalán a jóságot, a segítő szeretetet. Boldogok, akiknek a szívében ilyen jóság indul fel. Ők irgalmasságot nyernek. Igen, ők Isten feléjük tartó jóságát már abban is érezhetik, hogy megadatott megtapasztalniuk: az ember, aki szívét nem hagyja megkeseríteni a legnehezebb szükség, a szegénység, a szenvedés közepette sem, hanem nyitva hagyja azt felebarátja szüksége és szenvedése felé, az a saját ínségét is könnyen viseli.
„Boldogok, akiknek a szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják.” Kinek tiszta a szíve? Amire ezt értenünk kell: a tisztesség beállítódása, az egyeneslelkűség, ami magának és másoknak semmit nem akar eljátszani, ami gyűlöli a hamisságot és a hazugságot. A becsületet és az őszinte nyitottságot kell itt értenünk, aminek nincsen semmiféle hátsó szándéka, és nem akar szerepeket játszani, hanem szabad természetességben ajánlja magát felebarátainak. Ebben mindaz benne van, amit itt kiemelt értelemben tisztaságnak nevezünk. Hiszen minden tisztátalan gondolat és függő szenvedély kéz a kézben halad a titkolózással. És ahol ezek – például cinikus őszinteségben – előmerészkednek, ott az ember valójában szerepet játszik, az eltorzult hősiesség szerepét, és ezzel legalábbis saját magát becsapja. Aki viszont a valóságos várakozás eloldozottságában áll, annak minden hamisság és szerepjáték visszataszító.
„Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.” A békességre igyekezők azok, akik mindenütt készek a békét megőrizni vagy megteremteni. Azok, akik várakozókként belsőleg annyira el vannak oldozva attól, amit birtokolnak és amivel rendelkeznek, hogy távol áll tőlük saját joguk gondja, és nem is ragaszkodnak önző és makacs módon a saját jogukhoz. Ők a belsőleg nemesek, akik készek engedni, lemondani, akik mindent mosolyogva el tudnak engedni, amit mások nagynak és fontosnak vélnek, és akik mosolyogva tűrik el, hogy gyengének tartják őket.
Végül pedig: „Boldogok, a kik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa.” Aki belsőleg el van oldozva a mulandótól, az minden erejét beveti a múlhatatlanért, minden igazért, jóért és szépért, és ezt attól való félelem nélkül teszi, hogy valami árthatna neki. Az örökkévalóság szolgálatában a gyűlöletet és az üldöztetést is magára vállalja. Amikor arról van szó: Isten vagy a világ?, akkor ő ebben a döntésben szabad.
Ami az irgalmasoknak, a tisztaszívűeknek, a békességre igyekezőknek és az igazságért háborúságot szenvedőknek megígértetik, mindig ugyanaz: irgalmasságot nyernek, meglátják az Istent, Isten fiainak mondatnak, övék a mennyek országa – mindezeknek az ígérteknek ugyanaz az értelme: Isten feléjük tart, eljön hozzájuk, közösségébe hívja meg őket, és mindent nekik ajándékoz, ami beteljesedést hoz az életüknek.
Azt mondtuk: az utolsó négy boldogság megmutatja, hogyan kell a valóságos várakozásnak elevennek lennie. A valóságos várakozás éppen abban mutatkozik meg, hogy az ember belső eloldozottságában és szabadságában jóságos és tisztességes lehet, hogy a békesség embere, és kész a jóért szenvedni. És ezt megfordítva is elmondhatnánk: mindez csak a valóságos várakozásra alapozva lehetséges – nem valami szándékolt, kierőszakolt, hanem természetesen gyarapodás annak az embernek, aki a várakozásban áll.
III.
A várakozó! Így nevezhetnénk meg általában a keresztény embert; és ez a megjelölés éppen annyira találó és jellemző, mint vándorlónak, zarándokúton levőnek nevezi őt. És ha erre gondolunk, Jung-Stilling szavai juthatnak eszünkbe: „Boldogok, akiknek honvágyuk van: mert ők majd hazaérkeznek.” A keresztény ember vándor, aki úton van, hátat fordít a réginek és lépéseit a jövendő felé irányítja. És éppen ezért nevezhetjük őt a várakozónak is.
De nem várakozó-e alapjában véve minden ember? Nem igaz-e, hogy minden ember úgy érzi, őt a jelen elégtelensége és a jövendő várakozása tölti be? Nem tartozik-e az ember lényegéhez, hogy soha nem mondja azt egyetlen pillanatnak sem: „oly szép vagy, ó maradj, ne menj!”[3]? Hogy mindig csak az eljövendő pillanatra vár, ami beteljesedést hoz majd neki? Igaz, hogy gyakran csalatkozni vélünk ebben, és néha úgy tűnhet, hogy van egy beteljesedett pillanatunk, amit rögzíteni szeretnénk, amit meg szeretnénk őrizni. De ha az ilyen kívánság nem egyszerűen a gondok elfojtásán vagy feledésén alapszik, amik ismét azonnal ránk fognak törni, akkor ez egy igazán beteljesedett pillanatban csak azért van így, mert egy ilyen pillanat jövendőt ígér nekünk, és ez azért lehetséges, mivel éppen ez a perc tesz minket várakozóvá, elvárásokkal telivé.
Mi, emberek, mind várakozók vagyunk. Viszont lényeges különbséget jelent, hogy a várva-várt jövendőről létrehozunk-e magunkban saját kívánságainkból született képeket, elképzeléseket, vagy várakozásunk annyira radikális, hogy minden vágyképünkről lemondunk, és mégis örvendezünk a várakozásunkban. Hogy bátran lépünk-e a jövőbe, ami a mi emberi szemünk számára sötét, és sötét is marad, mert Isten jövendőjében reménykedünk, ami fölötte áll minden vágynak és minden megértésnek.
Kereszténynek lenni azt jelenti: várakozónak lenni. Így a keresztények számára talán minden időben adventi idő volna? Hiszen az adventi idő a várakozás ideje. Így van. És az adventi időt mégis a várakozás különös idejeként emeljük ki az egyházi évből. Éppen azt kell tudomásunkra hoznia, amit annyira gyakran és olyan könnyen elfelejtünk: hogy várakozók vagyunk. Ugyanakkor azonban az ígéret beteljesedéséről is biztosítania kell bennünket, hiszen a felé az ünnep felé vezet minket, ami számunkra a beteljesedés egyik képét jelenti: a karácsonyi ünnep felé. Vajon csak képe ez a beteljesedésnek? Vagy rögtön maga a beteljesedés, már amennyire a beteljesedés a földi zarándokúton való vándorlásban lehetséges? Igen, biztosan beteljesedés, ha az ünnepet valóságos értelmében ünnepeljük meg, vagyis ha megnyitjuk szívünket az isteni szeretetnek, aminek az eredete Jézus Krisztus születésében van. Rajtunk áll, hogy a karácsony számunkra beteljesedést jelent-e majd. Minél nehezebbnek tűnik ebben az évben a karácsonyt a megszokott ünnepi örömben megünnepelni, annál jobban szeretnénk tudomásul venni, hogy a valóságos ünnepi öröm a várakozóknak ígértetik meg. És így minden nehézségnek, amit hordozunk, azt kell szolgálnia, hogy várakozóknak tudjuk magunkat. Így leszünk majd nyitottak a karácsonyi örömre, ami emberi várakozásunkat hívő, örömteli és bátor várakozássá teszi. Ámen.
András Orsolya fordítása
Bultmann, Rudolf: Marburger Predigten. Tübingen: J.C.B. Mohr (Paul Siebeck), 1956. 180-188.
[1] Gerechtigkeit: ’igazságosság’ – a Biblia német fordítása ezt a kifejezést használja, ahol a magyarban ’igazság’ áll.
[2] Faust, II. rész, 5. felvonás, utolsó jelenet (Hegyszakadékok); Ford. Jékely Zoltán és Kálnoky László.
[3] Faust, I. rész, Dolgozószoba II., idézett fordítás