Kollektív és egyéni múltfeldolgozás, történelmi és személyes traumák, emlékezés és felejtés szembenállása. Dragomán György legújabb regényének fülszövege alapján is sejthető, hogy e fogalompárok mentén szerveződő, több szinten rétegzett regényt tarthat kezében az olvasó. A kritikusi nézőpont nehezen engedi megkerülni Dragomán előző regényéhez, A fehér királyhoz való viszonyítást, ám fontos leszögezni, hogy az első szembetűnő tartalmi hasonlóságokon túl struktúrájában és elbeszélői technikájában több szempontból egyedi és összetett művel van dolgunk.
A Máglyában egy család története elevenedik meg a holokauszttól a rendszerváltásig, egy serdülő lány és nagymamájának karakterén keresztül. Emma – a történet narrátora – a kamaszkor küszöbén állva, szülei váratlan elvesztése után ismeri meg nagymamáját. Az árván maradt lány a nagyanyja alakjával nemcsak egy új rokont kap, hanem egyben múltat illetve gyökereket is örököl. Az Emma által elbeszélésébe ugyanis különálló szövegként, beékelődnek a nagymama saját és családja múltjáról elmesélt történetek. Míg Emma hangja egy folyamatos jelen időben és E/1. személyben szólal meg, addig a nagymama mindig második személyben mesél. Így az „én” és a „te” tulajdonképpeni dialógusában bontakozik ki egyfajta – a történészi azaz objektívebb, tényekre támaszkodó narratívát tudatosan kerülő – megértési kísérlet.
Mit jelent a szabadság az egyén számára? Hogyan egyeztethető össze az én identitása a történelem eleve adott és a magánszférákig beszivárgó hatalmi struktúrájával? Emma élettörténete (elvesztett szülei, kamaszkora) ezeket a kérdéseket indukálja, miközben a frissen megbukott diktatúra adja a történelmi hátteret, hiszen részletező kor- és helyrajzok nélkül is, könnyen rájöhetünk, hogy az események helyszíne a diktatúra bukása utáni Románia.
Már a könyv első oldalain kibontakozó jellegzetes elbeszéléstechnika a traumafeldolgozást és az identitás megkonstruálását avatja a regény egyik központi szervezőerejének. A rengeteg tagmondatból összetevődő elbeszélés mint egy ösztönösen áradó kibeszélés, traumaszövegként kezd el működni. A központi szereplők nyelvezetében mindemellett több ponton is tetten érhető a tudatos traumafeloldási-kísérletre jellemző szóhasználat. A nyelvezet töredezettsége a traumatizált egyén zaklatott megszólalását idézi. Emellett a szöveg felépítettségét jellemzi egy különleges asszociációs technika, amely bizonyos tárgyak, kézzel fogható objektumok alapján régi emlékeket, sérelmeket idéz föl. Így a jelenben lévő egy-egy tárgy, cselekedet, mozdulat generálja a múlt egyik szegmensére való emlékezést, ami az identitás megkonstruálásában nagy szerepet kap. Azonban ezek, a szöveget működtető egyenes irányú asszociációk egyfajta dologi azonosságot teremtenek, amelyek nagyon erősen meg is kötik az elbeszélőt. A kamasz lány emlékei és múltja, kizárólag a körülötte lévő tárgyi valóság függvényében létezik. Emma görcsösen próbálja felidézni azaz nem elfelejteni szülei arcát, a rájuk való gondolás azonban nem segít, csak egy eldugott fénykép látványa által képes megidézni őket („Megfordítom a képet, ott vannak. Behunyom a szemem, és közben az arcukra gondolok, most már látom őket, kinyitom a szemem, megint a képet nézem, ellenőrzöm magam”).
A nagymama személyéhez kapcsolható hiedelem- és babonavilág, valamint elmesélt történetei szintén erős megkötő erővel rendelkeznek. Az E/2. személyben való elbeszéléssel mintha saját traumáit örökítené át unokájára. Így ezek a traumaelbeszélések egyfajta párbeszédet alakítanak ki Emma és a nagymama élettörténete között, melyek a kollektív emlékezetre és a múltfeldolgozásra irányítják a figyelmet. A generációról generációra átadott, múltról kialakított narratív mintázat problémáit vetik föl, ugyanis a múltbeli események elbeszélője (a nagymama) a releváns tapasztalatok átörökítésén túl, a nyelvezetében tetten érhető egyfajta hatalomnarratívát alkalmaz, mely által ugyanazt az elnyomói attitűdöt teszi legitimmé, aminek ő is elszenvedője volt.
Ugyanezt a megkötést szolgálja szintén a nagymama alakjához köthető babonavilág is. Az ilyen jellegű hiedelemvilág mindig egy nagyon erős kötődést alakít ki hívőjében; a babonákban hívő ember, a különböző hiedelmek és szertartások által egy stabil világhoz való viszonyulási pontot kap, ami ugyanakkor a szigorú szabályok megszegésének félelmén keresztül köti az egyént. A szigorú sorrendiségben és szabályok között működő szertartások nagyon rituálészerűek, melyekben mindig kulcsfontosságú szerepe van a kimondott szónak illetve az egyes használt tárgyaknak, anyagoknak. Ezek a rituálék általában egyrészt az emlékezést szolgálják, másrészt mindig valami megoldást vagy választ próbálnak adni az életükben felmerülő kérdésekre.
Nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy a Máglya kritikai visszhangja a hangsúlyos szerepet kapó babonavilág kapcsán a mágikus realizmus irányzatát említi. A természetfölötti jelenléte, a mágikus tevékenységek szerepeltetése mindenképpen indokolttá teszik a fogalom szempontjából való értelmezést, azonban fontos szem előtt tartani, hogy a Máglya központjában a múlt felderíthetőségének kérdése áll és ezt hivatott szolgálni a felbukkanó mágia is. Dragomán regényének már nem a kötöttségek között létező és azok elleni védelmet a mágiában kereső egyén boldogulása a mozgatórugója, hanem az, hogy ezeknek a traumatikus, hol átörökített, hol megélt történeteknek mennyire van identitásalakító szerepük.
A sűrű szövésű szöveg, mintha tudatosan kísérelne meg válaszolni, a modern narrációelmélet egyik fő kérdésére: mennyire hathat maga az elbeszélés konstitutív erővel az identitásra? A könyv már a címével is egyfajta megelőlegezett választ adhat erre a kérdésre: a regény szövege maga a máglya, mely a fizikális test nyűgétől való megszabadulást és megtisztulást jelenti. Így Emma narrációja az erős leírójellegen, az el- és kimondáson túl performatívan kezd el működni és az egyén megtisztulását, felszabadulását szolgálja.
A történések részletes információközlő bemutatása és a folyamatos kiterjesztett jelen idejű elbeszélés állandósága mellett, a szöveg nagyon erős sodró erővel rendelkezik, mintha az olvasásban valamiféle esemény, vagy csúcspont felé közelítenénk. Ez az előre való haladás a klasszikus értelemben vett csúcspont elmaradásával, a regény vége felől nézve, Emma identitásának, szabadságának folyamatos létrejöttét jelzi, melynek egyes állomásai tágabb értelemben a múlt reprezentálhatóságának kérdéseit járják körül.
Hogyan képes az egyén örökölt múltját feldolgozni és összeegyeztetni saját jelenével? Az egyéni és kollektív traumák miképpen képesek befolyásolni az identitás megalkotottságát? A saját és közösségi múltfeldolgozásra tett kísérlet, a történelmi sérelmek megértése és visszafejtése általi fejlődés kérdése a kortárs közép-kelet-európai irodalom napjainkban újjáéledő tendenciáját idézi. Dragomán György regényével tudatosan áll be ezen művek sorába. A Máglya mágikus elemekkel átszőtt, sajátos elbeszéléstechnikájában a múltra való emlékezés és felejtés oppozíciója teljesedik ki: hiszen a kamaszlány örökölt múltja egyben a kollektív emlékezés metaforájaként is értelmezhető („és most nem képzeled, ez nem más emléke, hanem a sajátod, tényleg megtörtént, éppen csak nem veled, de ott voltál és láttad, hogy megtörténik, emlékszel.”). A regény ugyanakkor az olvasóra bízza a végső kérdés megválaszolását: létezik-e megváltás a múlt traumáiból az egyén számára?