Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa. Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok a szelídek: mert ők örökségül bírják a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot: mert ők megelégíttetnek. Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok, akiknek a szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják. Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak. Boldogok, a kik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa. (Mt 5: 3-10)
A boldogságok felsorolásának értelme az ígéret. Ezért ez a rész igazán az adventi időhöz illő textus, hiszen az adventi üzenet lényege szintén az ígéret. Ígéret azoknak, akik szükséget látnak, és segítséget keresnek; azoknak, akik „a sötétségben járnak”, és a fény után vágyakoznak. Nekik és róluk szól, hogy boldogok, és hogy üdvözülnek. Mert az ígéret szerint a jövő nekik hozza el a boldogságot, és ők megvigasztaltatnak és megelégíttetnek; ők látják meg az Istent, és övék a mennyeknek országa.
Vajon tartozhatunk-e mi is azok közé, akiknek és akikről ez szól? A boldogságok között van egy, amelyről úgy érezhetjük, ma különösen találó, és szeretnénk, ha ezt nekünk mondanák: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Hiszen ki az közülünk, aki nem sír, aki nem hordoz szenvedést, és aki nem vágyik vigasztalásra? És talán van, aki különös felindultsággal hallotta meg ezt a részt Brahms Rekviemjében. De szabad-e ezeket a szavakat egymástól elszakítani, különválasztani, és így vonatkoztatni magunkra? Ezek a boldogságok összetartoznak, és közülük az egyik csak akkor érvényes ránk, ha az összes többi is érvényes. Biztos, hogy mindannyian sírunk és szenvedünk; de mindannyian lelki szegények és irgalmasok is vagyunk? Tiszta-e a szívünk, éhezzük és szomjúhozzuk-e az igazságot?

I.

Először is szenteljük figyelmünket az egyes boldogságoknak, és tegyük fel a kérdést, hogy azok vagyunk-e, akikről ezek szólnak.
„Boldogok a lelki szegények.” De vajon mit jelent lelki szegénynek lenni? Azt jelenti: Isten előtt magunkat szegénynek tudni. Nyilvánvaló, hogy Isten előtt gyenge és halandó emberekként mindannyian alapjában véve szegények, gyámoltalanok és tehetetlenek vagyunk. De minden azon múlik, hogy ezt tudjuk-e, vagy nem. Tudjuk-e, mégpedig nem az elméleti tudás értelmében, hanem úgy, hogy ez a tudás egész lényünket átjárja, egész tartásunkat és magatartásunkat meghatározza. Lelki szegénynek lenni azt jelenti, hogy az emberlét szegénységét nem rejtjük el a látszólagos gazdagság által, amit egy ember elnyerhet. Ez lehet a külső javakban való bővelkedés, gazdagság; és itt lelki szegénynek Luther szavával „az a szív mondatik, ami nem köti magát a javakhoz és a bőséghez, hanem ha rendelkezik is velük, ugyanolyan számára, mintha semmije sem volna.” Hogy ilyen értelemben lelki szegények vagyunk-e, azt egy másik Luther-mondás szerint vizsgálhatjuk meg. „Nem arról van szó, hogy az ember mondjon le javairól, hagyja el házát és mezejét, asszonyát és gyermekét, váljék földönfutóvá, bolyongjon a senki földjén, és legyen más embereknek terhére. […] Hanem ez az értelme: ha az ember az ő szívében el tudja hagyni házát, mezejét, asszonyát és gyermekét, még ha éppen házában ül is, és mezejét megműveli, ha az övéit táplálja és szeretetből szolgálja is, ahogyan azt Isten rendelte, és mégis éppen oda megy, ahová a szükség kívánja, akkor Isten akaratából minden órában el tudná azt hagyni, és el tudna indulni. Ha ez sikerül, akkor mindent elhagytál, hogy a szív ne legyen semminek a foglya, hanem tiszta legyen a fösvénységtől és a ragaszkodástól. […] És egy gazdag ember is mondathatik lelki szegénynek, és nem veti el javait, hacsak nem kívánja meg a szükség, mert akkor Isten nevében azonnal elhagyja mindenét. De addig megmarad házában az ő asszonyánál és gyermekénél, de nem azért, mert ez számára így kedves, hanem addig, amíg Isten akarja, hogy őket megtartsa, és neki ezáltal szolgáljon, és mégis bármikor el van készülve rá, hogy Isten ismét elveszi tőle őket.” – Ma mindannyian ilyen helyzetben vagyunk, amikor készen kell lennünk arra, hogy Isten elveszi tőlünk, amit adott, sőt, közöttünk van olyan, akivel ez már meg is történt. De vajon tényleg el vagyunk-e készülve erre?
Magunk elől szegénységünket szellemi tulajdonunkkal is elrejthetjük: annak tudatával, hogy mire vagyunk képesek és mennyit teljesítünk – sőt, annak tudatával, hogy bátor cselekvésünkben áldozatkészek vagyunk; a büszkeséggel, ami bizalmát a saját akaratunkba és a saját erőnkbe veti; a biztonsággal, amit az ember céltudatos munkával nyer el, illetve elszánt odaadással azon értékek felé, amik az emberéletet tündökletessé teszik. De van-e még meggyőző ereje ennek a büszkeségnek, ennek a biztonságnak ma, amikor a világunk, amelyben büszkén és biztosan lakoztunk, egyszerre romokba süllyed? Nem önhittség, nem kevélység-e ez a magatartás az embertől, aki elfelejti, hogy szegény, hogy semmi?
„Boldogok a lelki szegények” – ezek a szavak azt a szegényt akarják vigasztalni, aki tudja saját szegénységét. De nem azzal akar neki vigaszt nyújtani, hogy szegénységét átértelmezi gazdagsággá, azaz nem azt akarja mondani: „Szegénységetek tudásában áll a gazdagságotok!” Létezik egyfajta fölényes tudata annak, hogy átlátjuk a világ semmisségét; létezik szkeptikus irónia, ami sajnálattal nézi a világ szorgalmas és nyughatatlan nyüzsgését; létezik fölényes humor, ami az emberek tülekedését bizonyos távolságból szemléli. És még az is helytálló, hogy minden emberi magatartásforma és beállítódás közül ez az irónia és ez a humor áll legközelebb a keresztény hithez. A lelki szegények azonban nem azok, akik biztos távolságból iróniával vagy humorral szemlélik a világ tülekedését. Hiszen az ilyen magatartásban még mindig jelen van annak az embernek a büszkesége, aki nincs ráutalva Istenre, akinek nincs rá szüksége, és akinek az ígéret: „ övék a mennyeknek országa”, egyáltalán semmit sem jelent. A lelki szegények, akiknek a mennyek országát ígérik, ezzel szemben azok, akik abba a jövőbe tekintenek, amit Isten emel majd fel – természetesen nem egy világi jövő ez, ami ragyogó kárpótlást nyújt majd mindenért, ami elveszett. Nem, valami egészen más ez, ami minden világinak fölötte áll: „A miket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, a miket Isten készített az őt szeretőknek.” (1.Kor 2: 9)
A lelki szegények a várakozók; azok, akik Isten jövőjére várakoznak, mert tudják, hogy itt és most semmi nem lehet számukra elég, és akik ebben a várakozásban magukat belsőleg szabaddá tették attól, ami az Itthez és Mosthoz köti őket; akik olyan várakozásban állnak, amiben minden vágy elnémul.
Boldogok, akik így várakoznak! És ez a második boldogság értelme is: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Igen, ezek a szavak azok, amelyeket ma leginkább készek vagyunk magunkra vonatkoztatni. De ismét nagyon fontos: nem a szomorúság, a szenvedés maga az, ami boldogságként, üdvösségként érvényesül; azon múlik minden, helyesen értjük-e a lényegét. Minden szenvedés azt akarja tudomásunkra hozni, hogy mennyire bizonytalan az alap, amin lakozásunk áll; minden egyes nehézségben csak az a mély szükség, az az ínség tör elő, amelyben minden emberi áll. Minden veszteségben, amit elszenvedünk, a mulandóság és a halál hatalma működik, amelynek alá vagyunk vetve. Így értjük-e a szenvedésünket? Legtöbbször úgy talál el minket, mint valami elidegenítő, meglepő, rettentő. „Nem, ez nem lehet!” – mondjuk, és nem ismerjük fel, hogy ez csak emberi sors. Az emberélet, minden szép és felemelő ellenére, ahogyan az antik költő mondja, egy árnyék álma (Pindarosz: 8. Püthói óda, 95.). Úgy járjuk utunkat, mintha egy jégfelületen lépkednénk, ami bármikor beszakadhat a lábunk alatt.
Itt is létezik egyfajta magatartás, ami a keresztényihez hasonló, és mégis különbözik tőle. A görög bölcs alapállása ez, aki fia halálhírének hallatán ezt mondja: „Tudtam, hogy halandót nemzettem.” A sztoikus bölcs így gondolkodik: „Mi rossz volna abban, ha gyermekedet megcsókolván ezt suttogod: »Holnap már halott leszel.«? Vagy ha barátodnak ezt mondod: »Holnap messze jársz már, vagy én hagylak el, és többé soha nem látjuk egymást.«?” Biztosan igaz, hogy ennek tudásában az ember ránevelheti magát arra, hogy mindenre, amivel találkozik, úgy tekintsen, mintha a távolból szemlélné, és minden emberi érintkezésben a legmélyebben részvétel nélküli legyen – hogy, ha sorscsapás érné, őt el ne találja. De az ilyen emberek nem a sírók, nem a szenvedést hordozók, akiket Jézus boldogoknak nevez. Hiszen ők nem veszik magukra a szenvedést, hanem elmenekülnek előle, minthogy érzéketlenné teszik magukat vele szemben. Nem! Azok boldogok, akik magukra veszik a szenvedést, viselik és hordozzák azt; akik egyszerűen nem rettennek meg, mintha valami idegenszerű történne velük, viszont tudják, hogy részt vesznek a fájdalmukban és a mérhetetlen szenvedésben, amin az emberiség keresztülvonul, és akik ennek tudása által szabaddá lesznek tekintetüket a jövőre emelni; ők Isten vigasztalására várakoznak. „És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21: 4). Hogy ez hogyan lesz, arról nem lehet elképzelésünk – de éppen az ilyen elképzelésekről való lemondás tartozik a valóságos várakozáshoz.
A következő boldogság: „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet.” Ezt most kihagyjuk, mert nem illeszkedik ebbe az összefüggésbe, hiszen nem az ember semmisségéről, szükségéről és vágyakozásáról szól; a szöveg hagyományozódásának története pedig valószínűvé teszi, hogy ezt a részt később fűzték hozzá.
Az ember vágyakozásáról viszont a következő rész szól: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.” Ez a rész nagyon könnyen félreérthető, mert a ’Gerechtigkeit’[1] kifejezés alatt egy erényt szoktunk érteni, a pártatlanságot vagy a tisztességet, a becsületet, az erkölcsi feddhetetlenséget. Ebben az esetben ez a boldogság a következő Goethe-szavakkal lenne értelmezhető: „Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet.”[2] Itt azonban mást jelent az igazságosság; azok neveztetnek boldognak, akiket Isten ítélete igaznak mond [gerechtspricht], akiket ő elismer és érvényesülni hagy. Ez a rész azoknak és azokról szól, akik nemcsak az emberélet semmisségétől és szükségétől szenvednek, hanem saját értéktelenségüktől és méltatlanságuktól. Azokról van szó, akiket nyomaszt, hogy soha nem lehetnek egészen azzá, amivé lenni szeretnének, és hogy mások és Isten előtt soha nem jelenhetnek meg akként, és nem állíthatják magukat eléjük akként, amilyenek belsőjükben valójában ők. Attól szenvednek, hogy valóságos lényegüket mindig gátolja, fékezi a gyengeség és a bűn; attól, hogy soha nem képesek úgy felajánlani és adni magukat, ahogyan valójában elgondolják és értik ezt a gesztust, és ezért mindig szenvednek annak nyomása alatt, hogy félreismerik őket. És nincs-e meg valamennyiünkben ez a vágyakozás? Nem vágyunk-e arra, hogy lényünknek és legmélyebb akaratunknak tiszta kifejezést adhassunk? Nem akarunk-e mindenki szeme előtt, Isten szeme előtt úgy állni, amilyenek – mint legbelül érezzük – lehetnénk? Igen, ez a vágyakozás minden emberben ott pihen. De gyakran megfullad, görcsösen elfojtódik, és olyan erőltetett, ideges törekvéssé válik, ami arra sarkall, hogy érvényességet szerezzünk akaratunknak, teljesítményünk vagy egy-egy gesztusunk által állítsuk magunkat mások elé; görcsös fáradozássá alakul annak érdekében, hogy másokra valamilyen benyomást tegyünk, és ebben találjuk meg saját lényünk tükörképét.
Ha megszabadulhatnánk ettől a törekvéstől! Ha úgy adhatnánk magunkat, ahogy vagyunk! Ha lényünk erőteljesen és tisztán kibontakozhatna, és minden szem előtt így állhatna! – Nyilván létezik egyfajta rezignált lemondás, minden emberi ítélet megvetése, amikor az ember büszke zárkózottságban saját magába vonul vissza. És ez a magatartás lelkierőről árulkodhat, sőt, tiszteletet is kivívhat. De nem erre vonatkozik a boldogság. Azokra vonatkozik, akik arra várakoznak, hogy Isten maga ajándékozza nekik azt, amire vágynak, hogy Isten szabadítsa meg őket minden gátlástól, amint találkozik velük, és úgy hagyja érvényesülni őket, ahogy vannak. Azokra, akik tudják, hogy semmit nem lehet kierőszakolni, hanem arra várnak, hogy Isten „felhozza a te igazságodat, mint a világosságot, és a te jogodat, miként a delet” (Zsolt 37: 6).

II.

A várakozók tehát azok, akik az első boldogságok felsorolásában megemlíttetnek. Négy olyan boldogság következik ezután, amelyek arról szólnak, hogy hogyan hat és hogyan bontakozik ki a valóságos várakozás, és hogyan kell az emberben elevennek lennie. A várakozásban ugyanis minden ember eloldozza magát a jelenlévőtől, az éppen adottól, ahhoz való kötöttségeitől, amije van, és ami ő maga; a várakozásban az ember a jövendő felé fordul, afelé, amit Isten neki akar ajándékozni, amivé őt át akarja alakítani. Ezáltal az ember szabaddá, nyitottá válik minden olyan találkozásra, amit Isten küld neki, és amelyekben Isten jövendője feléje tart.
„Boldogok az irgalmasok: mert ők irgalmasságot nyernek.” Itt nem sok magyarázó szóra van szükség; csak azt kell elmondanunk, hogy annak a szónak, amit az ’irgalmasság’ kifejezéssel fordítanak, van egy másik értelme is. Nemcsak együttérzést, együtt-szenvedést [Mitleid] jelent, hanem egyáltalán a jóságot, a segítő szeretetet. Boldogok, akiknek a szívében ilyen jóság indul fel. Ők irgalmasságot nyernek. Igen, ők Isten feléjük tartó jóságát már abban is érezhetik, hogy megadatott megtapasztalniuk: az ember, aki szívét nem hagyja megkeseríteni a legnehezebb szükség, a szegénység, a szenvedés közepette sem, hanem nyitva hagyja azt felebarátja szüksége és szenvedése felé, az a saját ínségét is könnyen viseli.
„Boldogok, akiknek a szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják.” Kinek tiszta a szíve? Amire ezt értenünk kell: a tisztesség beállítódása, az egyeneslelkűség, ami magának és másoknak semmit nem akar eljátszani, ami gyűlöli a hamisságot és a hazugságot. A becsületet és az őszinte nyitottságot kell itt értenünk, aminek nincsen semmiféle hátsó szándéka, és nem akar szerepeket játszani, hanem szabad természetességben ajánlja magát felebarátainak. Ebben mindaz benne van, amit itt kiemelt értelemben tisztaságnak nevezünk. Hiszen minden tisztátalan gondolat és függő szenvedély kéz a kézben halad a titkolózással. És ahol ezek – például cinikus őszinteségben – előmerészkednek, ott az ember valójában szerepet játszik, az eltorzult hősiesség szerepét, és ezzel legalábbis saját magát becsapja. Aki viszont a valóságos várakozás eloldozottságában áll, annak minden hamisság és szerepjáték visszataszító.
„Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak.” A békességre igyekezők azok, akik mindenütt készek a békét megőrizni vagy megteremteni. Azok, akik várakozókként belsőleg annyira el vannak oldozva attól, amit birtokolnak és amivel rendelkeznek, hogy távol áll tőlük saját joguk gondja, és nem is ragaszkodnak önző és makacs módon a saját jogukhoz. Ők a belsőleg nemesek, akik készek engedni, lemondani, akik mindent mosolyogva el tudnak engedni, amit mások nagynak és fontosnak vélnek, és akik mosolyogva tűrik el, hogy gyengének tartják őket.
Végül pedig: „Boldogok, a kik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa.” Aki belsőleg el van oldozva a mulandótól, az minden erejét beveti a múlhatatlanért, minden igazért, jóért és szépért, és ezt attól való félelem nélkül teszi, hogy valami árthatna neki. Az örökkévalóság szolgálatában a gyűlöletet és az üldöztetést is magára vállalja. Amikor arról van szó: Isten vagy a világ?, akkor ő ebben a döntésben szabad.
Ami az irgalmasoknak, a tisztaszívűeknek, a békességre igyekezőknek és az igazságért háborúságot szenvedőknek megígértetik, mindig ugyanaz: irgalmasságot nyernek, meglátják az Istent, Isten fiainak mondatnak, övék a mennyek országa – mindezeknek az ígérteknek ugyanaz az értelme: Isten feléjük tart, eljön hozzájuk, közösségébe hívja meg őket, és mindent nekik ajándékoz, ami beteljesedést hoz az életüknek.
Azt mondtuk: az utolsó négy boldogság megmutatja, hogyan kell a valóságos várakozásnak elevennek lennie. A valóságos várakozás éppen abban mutatkozik meg, hogy az ember belső eloldozottságában és szabadságában jóságos és tisztességes lehet, hogy a békesség embere, és kész a jóért szenvedni. És ezt megfordítva is elmondhatnánk: mindez csak a valóságos várakozásra alapozva lehetséges – nem valami szándékolt, kierőszakolt, hanem természetesen gyarapodás annak az embernek, aki a várakozásban áll.

III.

A várakozó! Így nevezhetnénk meg általában a keresztény embert; és ez a megjelölés éppen annyira találó és jellemző, mint vándorlónak, zarándokúton levőnek nevezi őt. És ha erre gondolunk, Jung-Stilling szavai juthatnak eszünkbe: „Boldogok, akiknek honvágyuk van: mert ők majd hazaérkeznek.” A keresztény ember vándor, aki úton van, hátat fordít a réginek és lépéseit a jövendő felé irányítja. És éppen ezért nevezhetjük őt a várakozónak is.
De nem várakozó-e alapjában véve minden ember? Nem igaz-e, hogy minden ember úgy érzi, őt a jelen elégtelensége és a jövendő várakozása tölti be? Nem tartozik-e az ember lényegéhez, hogy soha nem mondja azt egyetlen pillanatnak sem: „oly szép vagy, ó maradj, ne menj!”[3]? Hogy mindig csak az eljövendő pillanatra vár, ami beteljesedést hoz majd neki? Igaz, hogy gyakran csalatkozni vélünk ebben, és néha úgy tűnhet, hogy van egy beteljesedett pillanatunk, amit rögzíteni szeretnénk, amit meg szeretnénk őrizni. De ha az ilyen kívánság nem egyszerűen a gondok elfojtásán vagy feledésén alapszik, amik ismét azonnal ránk fognak törni, akkor ez egy igazán beteljesedett pillanatban csak azért van így, mert egy ilyen pillanat jövendőt ígér nekünk, és ez azért lehetséges, mivel éppen ez a perc tesz minket várakozóvá, elvárásokkal telivé.
Mi, emberek, mind várakozók vagyunk. Viszont lényeges különbséget jelent, hogy a várva-várt jövendőről létrehozunk-e magunkban saját kívánságainkból született képeket, elképzeléseket, vagy várakozásunk annyira radikális, hogy minden vágyképünkről lemondunk, és mégis örvendezünk a várakozásunkban. Hogy bátran lépünk-e a jövőbe, ami a mi emberi szemünk számára sötét, és sötét is marad, mert Isten jövendőjében reménykedünk, ami fölötte áll minden vágynak és minden megértésnek.
Kereszténynek lenni azt jelenti: várakozónak lenni. Így a keresztények számára talán minden időben adventi idő volna? Hiszen az adventi idő a várakozás ideje. Így van. És az adventi időt mégis a várakozás különös idejeként emeljük ki az egyházi évből. Éppen azt kell tudomásunkra hoznia, amit annyira gyakran és olyan könnyen elfelejtünk: hogy várakozók vagyunk. Ugyanakkor azonban az ígéret beteljesedéséről is biztosítania kell bennünket, hiszen a felé az ünnep felé vezet minket, ami számunkra a beteljesedés egyik képét jelenti: a karácsonyi ünnep felé. Vajon csak képe ez a beteljesedésnek? Vagy rögtön maga a beteljesedés, már amennyire a beteljesedés a földi zarándokúton való vándorlásban lehetséges? Igen, biztosan beteljesedés, ha az ünnepet valóságos értelmében ünnepeljük meg, vagyis ha megnyitjuk szívünket az isteni szeretetnek, aminek az eredete Jézus Krisztus születésében van. Rajtunk áll, hogy a karácsony számunkra beteljesedést jelent-e majd. Minél nehezebbnek tűnik ebben az évben a karácsonyt a megszokott ünnepi örömben megünnepelni, annál jobban szeretnénk tudomásul venni, hogy a valóságos ünnepi öröm a várakozóknak ígértetik meg. És így minden nehézségnek, amit hordozunk, azt kell szolgálnia, hogy várakozóknak tudjuk magunkat. Így leszünk majd nyitottak a karácsonyi örömre, ami emberi várakozásunkat hívő, örömteli és bátor várakozássá teszi. Ámen.

András Orsolya fordítása

 

Bultmann, Rudolf: Marburger Predigten. Tübingen: J.C.B. Mohr (Paul Siebeck), 1956. 180-188.

[1] Gerechtigkeit: ’igazságosság’ – a Biblia német fordítása ezt a kifejezést használja, ahol a magyarban ’igazság’ áll.

[2] Faust, II. rész, 5. felvonás, utolsó jelenet (Hegyszakadékok); Ford. Jékely Zoltán és Kálnoky László.

[3] Faust, I. rész, Dolgozószoba II., idézett fordítás