Kristian Novak: Anyaföldnek nehéz sara (Regényrészlet)

A kínzó és unalmas színjáték, amivé a legutóbbi napok váltak, végtére be kellett ismernem magamnak, azért fájt oly nagyon, mert apa egyszer játék közben szót ejtett a kincsről, amelyet jó mélyre elástak valahol a falu fölötti sötét erdők egyikében. Nem akarta elárulni, pontosan hová, ezzel magára haragított, és azt mondtam neki, gyűlölöm. Azt válaszolta, ha így állunk, akkor nem megyünk el együtt megkeresni a kincset. Elkeseredtem, forrt bennem a méreg, és talán, nehéz ezt tetten érni (mert sem nem foglaltam szóba, sem nem rajzoltam meg), talán átvillant rajtam az óhaj – bárcsak ne is lenne. És talán valaki tényleg meghallotta és beteljesítette az óhajomat. A gondolat, hogy a gyilkosa lettem, ott zakatolt a fejemben napok óta, én pedig görcsösen takargattam, azt hajtogatva, nem halt meg.

covers_388187

Apa gyakran fütyörészett és dallikázott, a nóta olyasvalakikről szólt, akiket az álom völgye nevelt fel, ahol egy legény és egy lány először váltottak csókot. Azokat a részeket fütyörészte, amelyeknek elveszett a szövege, és a legharsányabban azt a részt énekelte, amelyekben az a völgy szerepel. Énelőttem addig a napig világos volt, hogy pontosan az álomvölgyből indulunk el majd mi ketten a hegyekbe a titokzatos kincsért. Most már nem voltam biztos benne.
Anya belépett a szobába, én meg a fal felé fordultam, hogy ne lássa a szememet. Azt mondta, most csak hárman vagyunk, szót kell fogadnom és jónak kell lennem. Nekiduráltam magamat, és megkérdeztem:
– Akkor is fiának tunna, ha kitudódna, hogy valami cudarot cselekedtem? Nem ilyet, mint ez a csavarokkal meg a szegekkel, sokkal rosszabbat?
– Mire fel tudakolózol? Te az én fiacskám lennél, akárhogy is. De mit csiná’tál?
– Nem mondhatom meg, sohase mondhatom meg!
Mondta, hogy elmehetek a nagymamához. Ott lakott pár házzal odébb, lefelé a Murának tartó utcán. Kaptam rajta örömest, mert nem tudtam már elviselni valakinek a folytonos távollétét és a házat megülő csendet. A nagymamánál mindig is érződött a néma távollét (nyilván amióta Matjaž nagypapa meghalt), de ahhoz már hozzászoktam.
Nagymamának segítettem nyugovóra beterelni az ólba a tyúkokat, kakaót készített nekem, aztán játszadoztam a szobájában, miközben ő tévét nézett és kötögetett. Az ő háza kisebb volt a mienknél, de érdekesebb. A faliszőnyegen az ágy mellett két őz, amint a patakból isznak, meg egy gobelin hatalmas nyuszikkal, a konyhában pedig nagy képen Jézus, a hosszú hajú, bajuszos-szakállas ifjú, aki az összes emberért halt kereszthalált, vörös-kék köntösben. A piros lebernyegen át, úgy sejlett, a szívét látni, ujjával épp oda mutatott. Úgy képzeltem, talán olyan, lenyomatos pólót viselt, amilyet az unokatesóm, Sport Billy képével.
Nagymama tévékészüléke tetején téglalap alakú csipketerítő díszelgett. Szűz Máriát formázó műanyag flaska állt rajta szenteltvízzel, a nagybácsi bekeretezett, fekete-fehér katonaképe, meg egy szuvenír kagylókból, Primošten felirattal. Megkérdeztem a nővéremtől, nálunk miért nincs csipketerítő a tévékészüléken. Azt mondta, gondoljam el, hogy volt idő, amikor nem létezett televízió, és amikor minden tárgy szolgált valamire. Az asztalt megterítik étkezésekhez, a szekrényekben tartják a ruhákat, a vitrin könyveknek, iratoknak, emléktárgyaknak adott helyet. Aztán bejött ez a fránya televízió, és nagymama szemében nagyon elütött a többi holmitól, amelyek eleve és folyvást a rendeltetésüket szolgálták. Ez meg csak akkor szuperál, amikor bekapcsolják. Kifundálta hát, hogy terítőt tesz rá pár encsembencsemmel, attól olyan lesz, mint egy komód. Úgy szerettem a nagymamát, hogy képes voltam végignézni vele a Számok és betűket, úgy téve, mintha lekötne. Eszembe ötlött az is, hogy talán ő meg csak miattam tesz úgy, mintha odalenne érte. Nem zavart, talán azért néztük a tévében a Számok és betűket, mert összehozott bennünket. Többnyire hallgattunk, kivéve ha sikerült rávennem a mesélésre. Meg kellett neki ígérnem, hogy nem fogok rosszat álmodni (mintha ez lenne a legegyszerűbb dolog a világon), és elimádkoztuk együtt az őrangyal imáját vagy a rózsafüzér tizedét. Amikor letette a rózsafüzért az asztalra a fehér pöttyös piros bádogcsésze mellé, szikkadt ajkán megelevenedtek a riasztó bolygó lelkek, meg a vízi tündérek, akik az ifjakat lehúzzák a Mura fenekére, feltámadt Mihoci vitéz is, aki a második faluig veti buzogányát, előjött a lányka egy kis dalban, akinek apja a Murába veszett, felszínre vetődött a templom, amely valaha rég alásüllyedt, s a bányászok is, akik egy aknában rekedtek odafenn a hegyekben.
Engem ezek a történetek nem ijesztettek meg, amikor nagymama mellett voltam, mert úgy éreztem, ő szinte semmitől se fél. Túlélt éhínséget, betegséget, meg azt a háborút a németekkel, oroszokkal, cserkeszekkel, és nem félt sem az ítéletidőtől, sem a jövőtől. Egy nő azért üldözte álmában, Josipa Lisac, az énekesnő. Különösen öltözködött, és valahogy szúrósan meredt a kamerába. Nagymama csak azért félt nagyon a pokoltól, mert azt gondolta, ha Szent Péter mérlegén valami bűne találtatik, a tüzes mélységből Josipa Lisac integet majd tüskös hajjal és fém melltartóban, mély alt hangján hahotázva.
Aznap este a láthatatlan gyermekekről mondott mesét. Ádámnak és Évának sok gyerekük volt, és amikor hírét vették, hogy vendégségbe készül hozzájuk az Úr, nekiálltak megsikálni szutykos csemetéiket. Csak hát nem sikerült mindegyiket megmosdatniuk, úgyhogy Isten elé csak a tisztákkal járultak. Az Úr tudta, hogy amazokat eldugták előle, ezért elhatározta, hogy mindazt, amit az emberek előle elrejtenek, ő is el fogja rejteni az emberek elől. Attól fogva azok a gyerekek láthatatlanok. Elmondtam nagymamának, néha úgy gondolom, hogy van egy láthatatlan testvérem, aki folyton bepanaszol, de nem értette meg, mit akarok mondani.
Még nem sötétedett be egészen, ezért rábeszéltem, mesélje el még egyszer a vízi tündérek szörnyűséges történetét. Eléggé különös, valamiképp minden rémisztő történet a Muránál végződött. Engem a folyó nem taszított, szerettem kavicsokat vagy levelet dobálni a vizébe, aztán szaladtam a parton és követtem a hajócskáimat. Ám az idősebbek közül senki sem kedvelte azt a folyót. Gyakran kiöntött, ősszel hideg ködök szálltak fel belőle, az öregebbje elgyengült és megbetegedett, olykor karácsonyra meg is halt. Nyaranta pedig, a poshadó víz édeskés szagával, egyik-másik holtágából meg a vízlevezető árkokból olyan ádáz szúnyogok keltek ki, hogy az emberek estefelé nem tudtak szóba ereszkedni az utcán, inkább behúzódtak a négy fal közé. Időről időre híre ment, hogy valaki belefulladt a folyóba. Milan, a cigány volt az utolsó, aki dajdajozni indult egy fülledt augusztusi délutánon, előtte meg egy pecázó, aki után a parton csak a biciklit, a gilisztákat meg a háromlábú kisszéket lelték meg. Úgy strázsálta ez a háromláb a vizet, mintha a gazdájuk bármelyik pillanatban felbukkanhatna. Az emberek viccelődtek, hátha a vízi tündéreket kergetve úszott be, holott már benne volt a korban.
Nagymamánál ért az éjszaka leszállta. Mielőtt anya eljött volna értem, megkérdeztem tőle, mi vár azokra az ifjakra, akiket a vízi tündérek lerántanak a meder fenekére. Azt felelte, odalenn maradnak, a mélyben, a feneketlen sötétségben arra várva, hogy valaki élővel kiváltódhassanak. Talán ezt jobb lett volna elhallgatnia.

*

Nem szerettem az iskolai előképzőt. Csak három-négy gyerekkel volt kedvem barátkozni. A többiekről azt tartottam, nem fürödnek minden szombaton és nem mosnak lábat minden este, némelyiknek pedig feketéllett a körme alja, amit utáltam, mert anya és a svesztim is utálták. Némelyikükben semmi érdekeset nem találtam, mások meg gorombák és harsányak voltak, és gyakran minden ok nélkül heherésztek. Aki sokat rötyörész, nem szorult beléje túl sok ész. Játékszerekből hiány volt. Ahányszor csak a nevelő néptársnő a játékosszekrény ajtaját kitárta, mintha csak egy nagyon szegény gyerek világába tessékelt volna bennünket rövid időre. A játékok ráadásul úgy festettek, mintha a néni maga játszott volna velük kiskorában. A nevelő néptársnőnek nagy didijei voltak – jólesett nézegetnem őket –, valamint kissé girbegurbán sorakozó, barnára színeződött fogai. Amikor végigment az osztálytermen, cigarettafüst és kávéillat terjengett a nyomában, meg valami harmadik szag, ami engem erősen emlékeztetett valamilyen főzelékére, borsó, zöldbab vagy gulyás, a hét napjai szerint. A tanteremben régi, megviselt padok és asztalok sorakoztak, úgyhogy volt rá eset, amikor az iskolabútor vagy a parketta némelyik darabkáját óvatlanul hazahurcoltam magammal a hajamban, a zoknimban, a pulóveremben, a körmöm alatt. Csak elégszer kellett volna megfordulnom az iskolában, és teljes egészében hazahordhattam volna. Emellett a nevelő néptársnő meg a barátai, akik mindig egyformán öltözködve jelentek meg, abban a helyiségben gyülekeztek, amit tanárinak neveztek, ott cigarettáztak, mintha fogalmuk se lenne róla, mi a jó mulatság. Jobban mondva, mintha pontosan tudnák, ezért aztán előírták, hogy mindent szabad, csak azt nem. A derült égből harlekinek és bohócok csöppentek oda, táncra perdültek, és eldalolták, hogy a legnagyobb kincs a barátság, és hogy a mi jugoszláv tengerünk összeköti a világ minden népét és országát. Nekem kelekótyáknak hatottak. Dalt énekeltünk egy szeleburdi kislányról. A nevelő néptársnő azt mondta, hogy egy megbízhatatlan és mókás jellemről van szó; az a kislány kócos volt, és furcsa dolgokat művelt, csak mert cikizték. Nekem nem volt világos, miért akarják, hogy ilyen kislányról énekeljünk. Ha köztünk lett volna, az osztályból nyilván senki sem keresi a társaságát, és kijár neki is pár tasli a nevelő néptársnőtől. Ha én lettem volna a főnök, nindzsákról és a dobócsillagjaikról énekelünk, Kittről és Simon Templarról szóló képeskönyveket forgatunk.
Minden gyerek megtanulta, hogy azt kell mondani, sehol a világon nincsen szebb és jobb Jugoszláviánál, mert itt mindenki boldog és szabad és egyenjogú, de senki közülünk nem tudta, mi olyan nagyon fontosat tett ez a nagy és büszke ország azután, hogy, nyilván egy szál magában, valaha régen elkergette a svábokat a Napóleonjukkal együtt Európából (ami elég ok volt rá, hogy szégyenkezzem a Németországból kapott tolltartóm és rostirónjaim miatt). Két nagyon fontos szót tanultunk meg: szocializmus és barátság. A barátság volt a legnagyobb kincs, a szocializmusban pedig mindenki segíti a másikat, senki sem a legfőbb, és nem mondhatja azt neked, hogy ezt vagy azt csináljad. Betanultunk egy dalt a barátságról is, és a nevelő néptársnő megkérdezte, ki-ki mit gondol róla. Nem tudtam, mit is gondolok efelől, ezért azt mondtam, a legfontosabb, hogy mind barátkozzanak, és a legszebb, ha mindenki együtt játszik, egymásnak segédkeznek és barátságban vannak. Megdicsért érte, és én aztán ennek megfelelően válaszoltam minden kérdésre, amit később feltettek nekem, ha jobban meggondolom, egészen a főiskola elvégzéséig. Nem hittem azt, hogy a gyerekek tényleg azt gondolják, a barátság olyan nagyon fontos dolog. Talán csak Silvija Jambrožić meg Suzana Perčić, akik amúgy is folyton tanítónősdit játszottak. Senki sem akart tanuló lenni náluk, ezért aztán cserélgették a szerepet, és mind szigorúbbak és gorombábbak lettek egymással. Barátság, a legnagyobb kincs. Mindenkinek tudtára akartam adni, hogy apa távvezérlésű autókat hoz majd a Quelle-katalógusból, úgyhogy a fiúk ölre mennek a haverságért, meg hogy építsék is velem ezt a bugyuta barátságot.
A nevelő néptársnő azt kérte tőlünk, beszéljünk úgy, mintha a Híradóban vagy ahogy a Kviskotekában tennénk. Ne mondjuk azt, „mi kéne”, hanem „mit szeretnénk”, nem „izél”, hanem „megy”, nem „kakilnom kell”, hanem „kérem szépen, ki kell mennem”. Nekem a svesztim már elmagyarázott ezt-azt korábban, úgyhogy a szememet forgattam és sóhajtoztam, amilyen hangosan csak tudtam, amikor valamelyik gyerek a néptársnőnek azt találta mondani, „néni”, vagy tegezni találta. De egyszer azt mondtam, kérek egy „irkalapot”, mire a tanítónő kijavított, mondván, mifelénk ezt most már úgy kell mondani: „füzetlapot”. Ebből aztán már semmit sem értettem.
Az előképző azért sem volt kedves nekem, mert némelyik gyerek csúfolt más gyerekeket. A főkolompos Goran Brezovec volt, már az első napon gúnydalt faragott a kövérkés Damir Noklecra. A dalocskában semmi rím, de mindenki felkapta és megnevette, úgyhogy rajta ragadt. Javarészt abban merült ki, hogy Damirnak, miközben lehajolt, elhasadt az alsónadrágja, noha ilyesmi tudtommal sohasem történt meg. Goran Brezovec volt a jani az osztályban, apja a helyi közösség elnöke, anyja a postán dolgozott, úgyhogy mindenki gazsulált nekik. Én is néha dalra fakadtam, féltemben, hogy máskülönben kieszelnek valami csúfolódót, miszerint madár pottyantott a szájamba, azért nem fér ki semmi hang a torkomon.
Megkapta csúfnevét egy olyan kislány is, akinek a barátnője serkét talált a hajában. Egy hallgatag, szemüveges fiúcskára a Popipussz gúnynevet aggatták. Nem tudtam pontosan, hogy jön ez össze, de ködlött, hogy olyasfélét illetnek vele, aki talán valami okból pusszantja a saját és talán a mások fenekét is. Akkor nem sejtettem, hogy ha majd felnövök, csókolgatni fogom más alfelét, és hogy kedvemet lelem benne.
Komisz ugratás lett Dejan Kunčec osztályrésze is, aki a padtársam és legjobb barátom volt. Bekakált ugyanis. Éppen nekiálltunk erdőt meg folyót rajzolni, amikor a rostiróné mellett a kakabűz is szétáradt. A tanítónő vette észre utolsónak, és nagy gyorsan hazaküldte Dejant. A delikvens elvörösödött, fejét lesunyta, úgyhogy a könnyei nyílegyenesen a nadrágja szárában lecsorogva a parkettán gyülemlő világosbarna folt szélébe potyogtak, amelyet esetlenül toporogva szétmázolt. Átfutott rajtam, hogy most Dejan otthagy magából egy darabot ahelyett, hogy, mint rendesen, hazahurcolna valamicskét a padozatból. Goran Brezovec és még páran hangosan nevettek. A nevelő néptársnő először is kitárta az ablakokat, majd ránk szólt, emelje fel a kezét, aki sohasem pisált vagy kakált be. Mindenki elnémult, Goran Brezovecet kivéve. Valami olyasfélét motyogott, ő biz’ tudja, merre van a vécé, nem is kakál be. Ekkor kedveltem meg a néptársnőt, mert a barátomnak pártját fogta, már nem nehezteltem érte, hogy mindig a cigarettafüst, kávéillat meg a főzés kipárolgásai lengik körül. Igazságosnak mutatkozott, ami elegendő volt ahhoz, hogy hihetővé tegye, Jugoszlávia igazságos. A tanítási nap végén a néptársnő rám bízta, hogy vigyem haza Dejanékhoz a holmiját. Pár nappal korábban történt ez, hogy a nagy fekete autó beállt az udvarunkba, mielőtt kezdetét vette volna az a különös színjáték. Dejan elmondta, alig is érzett valamit a gyomra körül, és nem gondolta, mi jön rá. Pontosan tudtam, mire gondol. Az iskolai előképző foglalkozásainak velejárója volt a készülődő hasmars és a klozetre szaladgálás.
– Ej, én csak pirinyót pukiztam vóna, de gyütt sógorostul. És kezdett csordigálni a jobb lábamon lefele.
– Há’ mé’ nem szótá’, hogy kéredzkedsz ki, oszt hajts a budiba?
Dejan gyermekesen komolykodva felsóhajtott.
– Eccé otthon betrotyiztam egy picit, oszt két óra hosszat észre se vette senki. Azt gondótam, a suliba’ is lapítok, amíg a néptársnő el nem eriszt haza.
– No de mér’ kakáltál be otthon? Ment a hasad?
– Ááá! Néztem a tévét, és sehogy se akartam elmenni vécézni. Azt gondoltam, vissza t’om tartani.
– Goran Brezovec trallalázott, azután meg jól ráfázott – cikiztem. Beparkolt a vontatójával a fotel és az éjjeliszekrény közé, egy szót se szólva. – De engem ez nem zavar – mondtam, tényleg szilárd meggyőződéssel.
Dejan hálásan pillantott rám.

Bognár Antal fordítása

Felkavaró történet egy kisfiúról, aki mintha arra lett volna ítélve, hogy részese legyen mások halálának.

A jugoszláv felbomlás küszöbén, a Muraköz egy faluján (három olyan ország Horvátország, Szlovénia és Magyarország határvidékén, amelyek az európai öngyilkossági statisztikák elején szerepelnek) végigsöprő haláleseteket a jótékony feledés és krónikus hazudozása elfeledteti vele – csak a kezébe kerülő kisgyerekkori rajzaiból kezd derengeni, hogy az apja korai, váratlan elvesztése feletti bűntudat hajszolta kényszerképzetekbe. Szembesül vele, hogy elárulta barátját, akit jóhiszeműsége áldozatként megrontottak. A fordítást kiegészíti a kaj horvát nyelvjárásban feltoluló emléktöredékek magyar és német jövevényszavainak szószedete.

A könyv magyar fordításának bemutatója a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, április 24-én, vasárnap 13 órakor a Hess András teremben. A szerző a Napkút standján is dedikál.

 

Kristian Novak 1979-ben született Baden-Badenban, vendégmunkás családban. Az általános iskolát Muraszentmártonban (Sv. Martin na Muri), a gimnáziumot Csáktornyán (Čakovec) végezte el. Horvát–német szakon, 2011-ben, Zágrábban doktorált, docens a Rijekai Egyetem Bölcsészettudományi Karán, a Zágrábi Egyetem tudományos munkatársa. Szakterülete a történeti szociolingvisztika, a többnyelvűség és a diszkurszanalízis. Sikeres világversenyeken éremszerző válogatott sportolója volt hazájának karatéban.
Második regénye, az Anyaföldnek nehéz sara 2013-ban lelkes fogadtatásra talált szakmai körökben és az olvasóközönségben, év könyve díjra érdemesítette a Tportal és rangos helyezésre méltatták a legfontosabb horvát regények rangsorolásában.
Műhelyvallomása szerint regénye három kútfőből táplálkozva született meg. Az első mozzanat, hogy apja halála után egy ideig abban a meggyőződésben élt, minden, amit a felnőttek mondanak, hazugság. A második: a diákkorában szülőhelyén sorjázó tragikus halálesetek körüli mendemondák, addig tabunak számító témák felbukkanása a mindennapi kommunikációban. A harmadik annak studiózus végiggondolása, mennyiben lehet hiteles az egyéni emlékezés, és annak találékony, bár jóhiszemű csalásai hogyan képeződnek le a saját és a kollektív emlékezetben. Előkészületben van a regény színházi és filmes adaptációja, és legújabban felkerült a horvát középiskolai ajánlott olvasmányok listájára.

Képalkotó elemek

Ezek a város első villanyoszlopai; még valamennyi fából készült. Mit sem változtak, mióta kivágták, legallyazták, a kérgüket lefejtették, felületüket időről időre sötét páccal kenték le.  Előírás szerint legalább másfél méter mély gödrökbe állították őket, egymástól lehetőleg azonos távolságokra; a beállítás után az oszlopokat betonnal rögzítették, hogy ellenálljanak a viharoknak és a dermesztő télnek. A fák eredeti magasságát és fajtáját nehéz megállapítani, mert az ég felé tartó végük közel egyforma, sehol sem vékonyodik el, és akik emlékezhetnének a kitermelés körülményeire, a levágott részek emlékeivel együtt régen sírba szálltak. Az oszlopokon nyugvó első vezeték azt a tizennégy utcát kötötte össze, melyeken néhány ház és az oszlopok kivételével már csak a városi archívumból kikért, valamint elfelejtettnek remélt bőröndökben lapuló hivatalos dokumentumok, feljegyzések, fényképalbumok alapján állítható össze egy, az akkori időknek tulajdonított élet. Aligha találni a környéken olyan családot, ahol valamelyikük felmenője is itt lakott, és ha nem is a mindennapjait, de azok néhány emlékezetes pontját a gyerekeinek, esetleg az unokáinak, még valószínűtlenebb, hogy a dédunokáinak egy-egy vasárnapi ebéd után örökül adta volna. Abban az időben, aki tehette, mihamarabb továbbállt, legfeljebb pár évig maradt, amiért a közeli lápban nyaranta elszaporodó szúnyogok, majd a novembertől érkező, irgalmat nem ismerő hideg csak részben tehető felelőssé. Az óváros néven emlegetett tizennégy utcányi terület a legújabb térképeken már így, ezzel a névvel átírva olvasható. Ha bárki megnézi, láthatja, a sötét vonal egy téglalap alakú részt határol, azt satírozzák be az egymással párhuzamos és azokra merőleges, ismételten sötét vonalak: a tényleges utcák. Amellett, hogy ezeken az oszlopokon futó, már kezdetben is rugalmas vezeték juttatta el az áramot a háztartásokba, az oszlopoknak csakúgy, mint a sokasodó vezetékeknek ki-ki további, és néha egészen kiszámíthatatlan funkciókat talált. Ahogy a köztéri lámpákat üzembe helyezték, elsőként adódott önmaga részletét nyilvánosan megvilágító felület – az oszlopok hengerteste –, amire a sötétben is olvasható különböző hirdetések, programajánlók kerültek. Akciós termékeknek, kiadó ingatlanoknak, a városba érkező mutatványosoknak ugyanúgy helyet adott, mint elveszett házi kedvenceknek, gyűlés helyszínnek vagy fogadóórának. Semmit nem szögeztek túl magasra, hogy a járókelők könnyen láthassanak mindent. Lapos, széles- és vékonyfejű szögeket egyaránt használtak, egészen a tűzőgép megjelenéséig, akkor a kis kapcsokra tértek át. Az oszlopokon régi papírokat nem találni. Valami oknál fogva sem a szögeket, sem a kapcsokat nem húzták ki, ferdén, egymás mellett vagy alatt befúródva, belegörbülve, de az összes az oszlopokban van; egyes részeik a felületápoló – legújabban – festéktől megfeketedve, mások rozsdásan, és olyan is látszik, ami fényesen csillog, mintha tegnap verték volna be, pedig már évtizedekkel ezelőtt áttértek a hirdetések ragasztására. Ez gondot is okoz az egyenetlenné lett felület miatt. Kivételt képez az a négy, egymáshoz közeli oszlop, melyeknek az óváros legvilágosabb helye köszönhető, a régi polgármesteri hivatal és a hozzákapcsolódó bíróság előtti tér, azokat az oszlopokat évekkel ezelőtt műemlékké nyilvánították. Tilos rájuk bármit is ragasztani, mert az szabálysértésnek minősül, és bírsággal jár. A madarak előszeretettel használják a vezetékeket: magányosan vagy csapatostul ücsörögnek és nézelődnek, tollászkodnak, csipkedik egymást, helyet cserélnek, csipognak, énekelnek. Arra senki nem emlékezne, hogy melyik nyáron és ki dobta föl a vezetékekre az első összekötött, kinőtt vagy kilyukadt tornacipőket, mindenesetre onnantól kezdve máig akadnak gyerekek, akik az anyai ráismerést követő büntetést is vállalva, így szabadulnak meg a nem kívánt csukáiktól. Amikor a férfi hazaért a munkából, csodálkozott, de felkapcsolta a villanyt. Ilyenkor, már az utcába érve, messziről látszott a kivilágított konyhaablak, és ha elfelejtették elhúzni a sötétítőt, akkor az is kilátszott, hogy a felesége vacsorát készít a tűzhelyen, a lánya a konyhaasztalnál írja a házi feladatot. De most a sötétítő mögül sem szűrődött ki fény. A felesége testét a folyosón találta, a lányáét a szobában. A felesége arca a csapástól besüllyedt a fejbe, a ruhája alig gyűrődött össze. A lánya a szoba közepére volt meztelenül kiterítve. Leírhatatlan volt. A szobához közeledve a férfi már vonyított, megsejtette, milyen kép vár rá. Az ágyról lehúzott takaróval befedte a testet. Leült mellé, magához húzta, de a lány arcába lógó haját nem merte kifésülni. Az ordításra több szomszéd is átfutott, akik közül valaki azonnal telefonált a megbízott rendőrkapitánynak, akit bárhol is hívtak, azonnal felvette, és nem sokkal később meg is érkezett a helyettesével. Nagyon nehezen, de mindenki elmondott mindent, amit csak tudott, ami nem volt sok, szinte semmi volt. Korábban nem láttak idegent a ház közelében. Az orvos megállapította a halál beálltát, a testeket a halottasházba vitette, ami nem ment könnyen, mert a férfi nem akarta a kezéből kiadni a kisebbik testet. Ez csak akkor sikerült, amikor a kapitány odarendelte a kutyákat. Akkor fölkelt a földről, behozott egy szekercét. Várt. A kutyák azonnal szagot fogtak, csaholtak, ugattak, pórázon húzták, rángatták a gazdájukat, akinek át is kellett adnia néhányat, mert nem bírta megtartani mindet. Többen viharlámpásokat, husángot, néhányan puskát markolásztak, és üldözni kezdték azt, akit a barátjuk, ismerősük, szomszédjuk felesége és lánya gyilkosának hittek. Hamar kiértek a városból, ki a rétre, aztán be a rengetegbe. Mintha segítségükre lenne, az erdő csöndben maradt, nem zörögtek az állatok, a holdfényt átengedték a levelek. Eleresztették a kutyákat. Néhány pillanatig, amit egészen biztosan óráknak éreztek, mindannyian némán vártak, csak szuszogásuk hallatszott. És a kutyák recsegő törtetése, ugatása egyre távolabbról. A kiabálásig. Mire odaértek, addigra a földön ült egy férfi. Nem esett komoly baja, a bokáját fogta. A kutyák félkörbe állták, nem engedték mozdulni. A férfi azonnal odalépett, hogy agyonvágja, de a kapitány és néhány barátja megfékezte, elvették tőle a szekercét. A férfi kezét összekötözték, nem szóltak hozzá; visszakísérték a megtett úton. Kicsit bicegett. Ahogy a városba, és amíg a bíróság épületéig értek, többen is alaposan megnézték az arcát. A megözvegyült férfi utoljára. Semmit nem láttak, ami megrémítette volna őket, sőt a szörnyű arc helyett a bevilágított semmi, az a hétköznapiság, ami bármelyikük arcáról leolvasható lett volna, az volt az egyedüli ijesztő benne. Nem volt torz, szakadt, részeg, nem ő volt az ördög. Egy férfi volt hátizsákkal, akinek a hajában megakadt néhány hópihe. A kapitány, a férfi és még néhányan félrevonultak. Nem akarsz tudni semmit? – ennyit kérdezett a hátizsákos. Aztán nem történt semmi sem. A bíróság előtti második oszlopra nem húztak fel senkit, senki nyakába nem akasztottak semmilyen táblát, semmilyen táblára sem írtak semmit, ami evilági figyelmeztetésnek legalább annyira bajosan volna nevezhető, mint az áldozatot a látható világon túlra követő, annak halálát minden egyes szavával odaát is foganatosító kijelentésnek. És nem lengette a szél, közben aligha eshetett a hó. A lámpa meleg fénnyel nem világította be ezt a nagy semmit, még a kutyát sem, aki nem ült kíváncsiskodva a fénykörben, nem próbált egy-egy váratlanul jött hópelyhet elkapni. Reggelre nem vágják le ezt a semmi-testet, nem égetik el a táblával, hátizsákjával együtt, és mivel nincs milyen maradványokról beszélni, nem is törik apróra, azokat a semmi-csontocskákat sem temetik meszes gödörbe. Nem történt itt soha ilyesmi, mert néhány sajnálatos, halállal végződő, és az újságokban is feltárt, a hibásra következetesen rámutató baleseten kívül nemhogy ilyen bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság nem történt, de semmilyen gyilkosság nem volt soha a városban. Amikor a több tucatnyi, tulajdonos nélküli fénykép előkerül az archívum egyik zárva maradt borítékjából, a kutya, a hóesés és a villanyoszlop is szerepel az éjszakai képen; kötél, hulla, tábla, szél, akárki vagy akármi más: nem.

 

 

(Illusztráció: Jonathan E. Raddatz)


Konszonancia

Lábjegyzet-lift

Álmában a kép a beszélt nyelv. Írni azonban képes. Kedden sikerült áthoznia telefirkált papírját az álom-létből a valóságos tér-időbe. Egy pohárban, mint plazmát, tojásnak látta a formát. Vitte magával, mint csiga a házat, a virtuális szövet. Az építkező alázatot. És nem roppant össze. pedig ráléptek. Kiseperték. Falhoz ütötte a káromkodás. Nemcsak a tudomány nem gondolkodik, hanem az álomi forgatókönyv sem. De nem az ő írásával van lejegyezve. Tej és víz. Ennyit ért meg. Utolsó csíkok. Ez van a papírra írva. Kioltja az elmélkedés lényegét az írás. Hiányoznak a panelek, mint szépre csiszolt szövegek. Kis eleven, szerves modulok. Aranyba forrt, igazgyöngy-elemek. A mozdulat, mint tárgy. Szelep. Merev. Minden mondat ősrobbanás.  Térnyerés. A száj, mint a szavaknak szült lakás. Nyelv általi kitapintás és a matatás. A hús-meleg mélyből kinő a bombasztikus hatás. Mindenki a saját szájában él.[1] Ahol a kimondhatatlan henyél.

Levetett ruhák illata

A női test kérdőjelként fekszik a nagybőgő tokján.
A levetett ruhák, mint a mozdulatok, feltorlódnak
a szoba közepén. Majd –
Egy méh röppen be a nyitott ablakon
és megpihen a hölgy homlokán, hogy feligya a parfümöt.
Törékeny, tünékeny meghittség érződik.
A szoba sarkából a zongorista fiú megrökönyödve nézi.
„Az illat nyűge és gyönyöre.” Suttogja.
És leüt néhány akkordot. A nő szeme se rebben.
Az ösztön és a zsákmány egymásra talál.
A méh felitatja a nedvet a pórusok lankáiról.
Majd méltósággal röppen fel a csillárra.
A férfi odasiet az alvó testhez és megérinti
a sípcsonton aranyló pihéket.
A nyelve a nő orra hegyéhez ér.
Jázmin illatú öblítőt használ, gondolja közben.
Illat és burok. Ahogy a paplan alatt összebújnak,
hajnalodik.

 


 

[1] S ami a tudat alatt marad, az lábjegyzet. Szökőkút: a város egyik szállodaszobájában. De a  múlásról lebeszélt idő új utat talál.  Az értelem belemenekül a nyelvbe. Mint óceánba a hegyek. Szertefoszlanak az elvek. Földre locsolt ecet. A reggeli utópia puha. Ahogy elgondolod, már lomtár lesz s kuka. Babapiskóták, esőből főzött kávéba mártva. A megnyugtatás kozmetikája zárva.

 

Joffrey

Joffrey utálta az irodalom tanárát. Kevés dolgot utált annyira, mint az irodalom órákat. Ezek közé tartozott a paradicsom, az édesanyja, Tim a fölötte járó évfolyamból és a nulladik óra. De, ha mégis, őszintén belegondolt, az irodalom vezetett. Falra tudott mászni a sok vén szerencsétlentől, akik miatt óráról órára meg kellett küzdenie a heveny alváskényszerrel és magára kellett erőltetnie a legalább érdeklődő diák álarcát, míg a tanárnő nagy beleéléssel magyarázza, mit gondolt ekkor vagy akkor Poe, akit Joffrey a füzetében csak Eddy-ként emlegetett. Meg kell jegyezni, általában alul marad a küzdelemben.
De a legnagyobb baj nem is az volt, hogy régen halott fickók siránkozásával kellett foglalkoznia, hanem az, hogy ő sokkal jobb verseket írt náluk. Joffrey pontosan tudta ezt, és nem volt rest a középiskola második havában beavatni titkába az irodalom tanárnőt is. Bizalmasan bekopogott a tanári kabinetbe, félrehívta Mrs. Pool-t, és ráncos kezébe csúsztatta a Metallica-s füzetet, amibe élete munkáját írta. A némber pedig nem szégyellte, ott helyben, pár felületes pillantás, lenéző kaccantás és megnyúlt arcú grimasz után „pongyola vicc”-nek titulálni a kincseit. Joffrey azóta titkos hadat viselt a nő ellen, és a történelem tankönyvében az ellenség szót minden helyet átjavította pool-ra.
A verseit pedig ezután még nagyobb dicsben és még nagyobb titokban tartotta, mint ifjú lelke szenvedő mártírjait. Szent esküt tett, hogy nem mutatja meg többé őket méltatlanoknak, ám arra érdemesnek mindezidáig csak egyetlen embert talált. Történetesen múzsáját és titkolt szerelmét, a Tripper Police (Kankó-rendőrség), röviden TriPoli nevű metál banda énekesnőjét. A tünemény, akinek még a nevét sem tudta, hiszen a zenekar facebook oldalán csak Úrnő-ként emlegették, első hallásra elrabolta a szívét. A sötét, bársonycsuklya alól alig villant ki néhány klippben árnyékolt, gyönyörű szeme, de a hangjáért, amely élesen vágta át a gitár-erősítőre szerelt torzítót és a lüktető dobot, Joffrey képes volt napjában húszszor végignézni a youtube-ra feltöltött videóikat.
Reménytelenül várta a pillanatot, amikor bevallhatja imádatát szíve hölgyének – chat-en ilyesmit nem lehet –, ám képtelen volt rájönni, hol láthatná meg saját szemével az isteni lányt. Még a telefonkönyvet is végiglapozta, és felhívta a megtalált stúdiókat, nem próbál-e ott véletlenül a banda. Hiába, nem járt sikerrel. A kétségbeesésig hajtotta a vágyakozás, legalább négy új verset írt, mindet elérhetetlen szerelméhez, éjszakákon át vergődött a TriPoli dalszövegeit mantrázva, és kis híján rászánta magát, hogy hagyja a fenébe a középiskolát, érettségistül, irodalom órástul és azonnal elkezd hangmérnöknek, vagy biztonsági őrnek tanulni, hogy valamiképpen a csuklyás szépség közelébe juthasson.
Mint fulladozó után a mentőcsónakot, dobta felé az internet a váratlan csodát. A zenekar először a facebook, majd az instagram oldalára tette ki, és a blogjukon egy hosszabb posztban is közölték: A Tripper Police megtartja első koncertjét, várnak mindenkit, aki szereti a sötétséget. A helyszín egy Joffrey lakóhelyétől csupán 50 km-re lévő kisebb város egyik iskolai tornaterme. A leírásban ott volt ugyan, hogy „belépés csak az iskola diákjainak”, de ez nem tarthatta vissza ifjú hősünket. Immáron tudomása volt egy helyről és egy időpontról, ahol, és amikor hölgye biztosan jelen lesz.
Ha eddig vergődött is éjszakánként, most egyenesen viharokat kavart a paplanja és párnái között, a koncert előtti napokban inkább már le sem feküdt, csak szundított kicsit a laptopjára borulva. Két Black Sabbath pólóval és a húszsoros bakancsával lefizette a legjobb barátját, mondja azt, nála alszik, majd, ha tornacipőben is, de végre elindult az ismeretlen vidékre. Hű társa, a még éppen le nem merült okos telefon készségesen odavezette és csupán akkor lehelte ki utolsó energiamorzsáit, mikor Joffrey az iskola utcájába ért.
Ugyan a bejáratnál áthatolhatatlan gátként állta útját a portás, aki sehogy sem fogadta el a kifogást, hogy „otthon hagyta a diákigazolványát”, és még csak az osztályfőnöke nevét se tudja megmondani, de mindez nem törhette meg Joffrey-t, ha már ilyen sokáig eljutott. A zenekar már játszott, míg a kihallatszó akkordok halvány ködében végigkutatta az épület ablakait, hátha talál egyet, amit elér. Nem talált. Már a végső elkeseredés kerülgette, mikor, mintha egy csillag fényét verte volna vissza, megcsillant az iskola parkolójában álló kisbusz.
Valahogy nekik is ide kellett jönniük – ötlött agyába a gondolta. – Sőt, a hangszereket is el kell majd vinniük valamivel. Ha bevárom őket a kocsijuknál, nincs, aki az utamba álljon.
Az üdvözült rikoltást belé rekesztette a hatalmas, néma boldogság, amely szinte szétrepesztette a mellkasát. Meg nem tudta volna mondani, két évet, vagy öt percet várt az egyik fa árnyékában, míg a koncert véget ért, pajzsként szorítva maga előtt a Metallica-s füzetet. Először két fiú jött ki, cingár középiskolások – talán az Úrnő apródjai – darabokként hordva hátra a dobszerkót. Joffrey pulzusa az egekbe szökött. Aztán előkerült a gitáros, akit hosszú rasztájáról könnyedén felismert. Joffrey beleszédült az izgalomba. Már hallotta a hangját, szinte érezte a közelségét, és hamarosan meg is láthatja múzsáját. Az egyik „apród” a volán mögé ült, és türelmetlenül dudált kettőt. A dobos beugrott a mellette lévő ülésre, és Joffrey-n átszaladt a jeges rémület. Elmulasztotta volna? Másik ajtón ment ki? Sosem látja többet?
Ám akkor befordult egy pár ragyogó fényszóró a parkolóba, egy pillanatra teljesen elvakítva a fiút. Az Úrnő fogata. Tudta. Egyszerűen tudta.
Utoljára lendült ki a tornaterem ajtaja, és előröppent mögüle az imádott női sziluett. Az utcalámpák gyér fényében Joffrey alig látott belőle többet, mint az alakját, de semmi kétsége sem volt a kiléte felől. Szárnyak nőttek a lábaira, és kis híján kiröppentek alóla, úgy indult meg, mint akit három ló ránt előre. A Hölgye intett a kisbusznak, ami egy újabb dudálással kikanyarodott az útra, majd az érte érkezett autó felé lépkedett. Joffrey szinte elérte, már nyitotta a száját, hogy megszólítsa, ám az utolsó pillanatban földbe gyökerezett a lába, kőszoborrá dermedt a sarok takarásában, ami alig 20 méterre volt imádottjától. A kocsiból nem más emelkedett ki, mint legnagyobb ellensége, Mrs. Pool.
– Hogy sikerült, kincsem?
– Jaj, anyu – szólt a legszebb hang az arctalan homályból. – Szerintem hagyom az egészet. Jó ötletnek tűnt összejönni Rogerrel, de rettenetes ez a zene, amit csinálnak…
Azzal a boszorkány és a lánya, aki angyalnak látszott, beszálltak a kocsiba és elnyelte őket az éjszaka.
Joffrey meghalt. Abban a pillanatban, anélkül, hogy láthatta volna az arcot, amely mindenkiénél szebb. Ezt nem lehet túlélni. Lapokra tépte a Metallica-s füzetet, a szétrombolt versek roncsai alá temette összetört szívét. Reggelig bolyongott, majd felszállt az első buszra, és hazavonszolta üres porhüvelyét. Egy napig fel sem bírt kelni, azt mondta, beteg. Aztán újult erővel esett neki tulajdon szobájának, letépte az összes metál-banda poszterét, kiszórta a CD-it és még a fekete pólóit is leselejtezte. Utolsó momentumként megmaradt zsebpénzéből rövidre vágatta hátközépig érő haját.
Az édesanyja alig ismert rá, könnyes szemmel ölelte meg, el sem tudta képzelni, ki, vagy mi lehetett hirtelen ilyen jó hatással a kisfiára, mikor ő már évek óta könyörög neki, hogy viselkedjen kicsit komolyabban. Nem győzte mondogatni, hogy milyen szép felnőtt lett az ő kis ördögéből, és hogy egészen újjászületett. De Joffrey tudta, hogy valójában csak meghalt.

 

 

(Illusztráció: hmg)

Mintha erőt adnának a szárnycsapásaikkal (Fordított idő II.)

Mi történik veled, ha rabsága esel?
Megváltozik a légzésed? Másként nő a hajad? Gyorsabban száguld a vér az ereidben?
Hákim nem vizsgálhatta saját magán a jeleket. Három éves korában került anyjával arab fogságba, de olyan okos volt, hogy urai szabadulni akartak tőle… menj, Hákim, tanulj…, szerezz Allahnak dicsőséget, de ne beszélj nekünk halhatatlan rovarokról, rajjá szervezett emberekről… Hákim hajlongott, ha kellett, és minden hónapban megajándékozta a gazdáit kitömött sáskákkal, halhatatlanná tett pókokkal.
Mindenki jól járt, remek üzlet volt. Ám egyetlen gazda sem kívánta, hogy Hákim a fedele alatt éljen, vagy a többi szolgával együtt az asztala körül szorgoskodjon. És egyetlen gazdája sem adott megbízást további bogarakra, de elfogadták az ajándékait. Hákim persze már annyi pénzt gyűjtött össze, hogy akár hússzorosan is megválthatta volna magát, de a gazdái semmilyen váltságdíjat nem fogadtak el: majd meglátjuk, mi lesz…, várd ki a sorod, légy türelemmel…
Hákim régóta biztos volt benne, hogy a műhelyének a bérleti díját már nem is Abu-Bakrú, a törvényes gazdája fizeti. Ahogy abban is biztos volt, hogy Abu-Bakrú rögtön kapva kapna a váltságíjon…, örömmel kapva kapna, ha valakik ezt megengednék. Ezek a valakik mindig alkonyatkor tűntek fel a műhelyében, ócska köpenyt borítottak a ruhájukra, de a derekukon fityegő kardról Hákim látta, hogy katonák.
Hogyan hizlalhatnánk embernagyságúra a hangyákat? Hogylehetne szárnyakat növeszteni az oroszlánra? Miképp lehetne rábírni a  katonákat, hogy a hadjáratok közben állva aludjanak…? És hogy lehetne elérni, hogy a Próféta országaiban csak fiúkat szüljenek a mohamedánok anyák…? És ne egyet-egyet, hanem kettőt vagy hármat hordjanak ki a méhükben?

108885194-linker-fluegel-die-versuchung-des-heiligen-antonius-museu-nacional-de-arte-antiga-hieronymus-bosch

Hákim elmagyarázta, hogy egyetlen rovar nem nőhet elefánt nagyságúra, hogy repülni a madarak is csak csöves csontokkal tudnak… Hogy nem lehet kitenyészteni a hármasiker-szülő anyákat, mert a mag, amiből a magzat kifejlődik, emberi szemnek láthatatlan. A katonák hümmögtek, aztán Allah végtelen bölcsességét dicsérve csapkodták a kardjukat, végül egy római villát és tizenegy rabszolganőt ígértek Hákimnak, ha megtervez egy lóháton is szállítható jövőbe látó gépet. Hiszen Allah mindenütt háborút vív a sötétséggel – nemcsak a földön, hanem a vízben és a levegőben! Ám Hákim nem vágyott palotákba, és még csak el sem tudta képzelni, mit csináljon tizenegy rabnővel.
Ám annyit törte a fejét az észlelés különböző módjain, hogy lassan meg is feledkezett a tudatlanságukat és félelmüket dölyffel palástoló katonákról. És szívesebben barátkozott a sejkek orvosaival, akik csudálatos dolgokat tudtak test és lélek titkairól. Van valami különleges fluidum a gyerekekben, magyarázták Hákimnak. Ha kiverik egy gyerek fogát, és a kitört fogat azonnal a helyére tapasztják, a fog megint gyökeret ereszt. Hát nem csudálatos Allah kegyelme? És vannak olyan vak gyerekek, akik úgy látnak a sötétben, olyan ügyesen tudják a hangokat a fejükben képpé alakítani, hogy egymaguk kitalálnak a legsötétebb labirintusból is.
Hákim nem hitt a fluidumokban, és ami azt illeti, Allah kegyelmében sem. Ahogy nem hitt a női vizelet mérgező voltában, az emberi hangon síró mandragórákban vagy a sárkányok keltette tengeráramokban. Viszont felajánlotta a cádizi orvosoknak, hogy haladéktalanul megvizsgálja, hogyan nőnek vissza ezek a kitört fogak a gyerekek szájába. Ehhez elég néhány rabszolgagyerek! És még a vak gyerekek észlelését is lehetne tudományosan tanulmányozni, csak le kéne fűrészelni a koponyacsontjukat, és gondosan megvizsgálni, a vakság miféle elváltozásokat indít el az agyban. Emeljék ki a fiúk szemgolyóját, mérjék le, vizsgálják meg… ha félnek az eleven testektől, boncoljanak halottakat! Ám a cádizi orvosok – Allah hitvány, puhány szolgái – elszégyellték magukat.
Hákimnak mostanában kevés pártfogója és még kevesebb barátja maradt. Azt is csak a piactéren lődörögve hallotta, hogy az igazhitűek seregeit megállította pár szedett-vedett, kis törzsfőnök a frankok országában. Talán ez  az oka annak, hogy az ő kísérletei egyre kevésbé érdeklik a katonákat. A cádiziak persze még megvásárolják a kitömött rovarait, hogy egymást riogassák  a hajnalig nyúló mulatságokon, de az élő és a halott test különbsége, az észlelés számtalan válfaja nem érdekel senkit.

hieronymus-bosch-the-temptation-of-st-anthony-detail-3

Ám még a barátoknál is fájdalmasabb volt egy igazi gazda hiánya. Unalmában Hákim odatévedt Abu-Bakrú, a szegény piacfelügyelő házához. Térdet hajtott, érdeklődött a kegyelmes úr egészsége felől, és felajánlotta, hogy vicces kitömött állatokat hoz az unokáknak. De az öreg arca megrándult, mintha azt mondaná: menj utadra, hidd el, semmi közöm hozzád…!
Talán tényleg semmi köze nem volt hozzá, de Hákim mégsem volt teljesen szabad. A műhelyében tartott rovarokból megérezte, hogy távollétében valaki járkál a szobájában, átkutatja a feljegyzéseit, figyeli minden lépését, és otthagyja a vizes falak közt a rémületét. A sáskák zavarodottan keringtek, a pókjai napokig nem jöttek elő – pedig a rovarok életrendjét a legnehezebb felborítani, hisz az ember túlságosan nagy, már-már érzékelhetetlen számukra. Talán csak valami óriási erdőnek látják, nem pedig magányos lénynek, akinek határozott, a többi teremtményhez hasonló akarata van.
Hákim mégsem veszhetett el az istenhit és az észlelés összefüggéseit feltáró tapasztalatokban. Mert hiszen az iszlám, az Allah követelte odaadás nem tökéletesen alkalmas-e arra, hogy egyetlen érzékszervvel és irányító értelemmel ruházza fel mindazokat a lényeket, akik külön-külön ürítenek és táplálkoznak? De vajon nem ugyanezt a csodálatos egymásra-hangolódást láthatjuk-e a nagyvárosokban?
A piactéren azért kóválygott szívesen, mert ott sok mindent megtudhatott a csillogó, fényes szövetekről, a perzsa kelmékről, amit Toledo alatt a lepkék gubójából kislányok szőnek. Séta közben szinte látta az irdatlan szövőgyárat, ahol egy ezerkezű Lány gombolyítja egy ezerféle alakban élő Lepke gubóinak millióit, és már attól boldog volt, hogy maga elé képzelte a munkafolyamat ezernyi részletét. De vajon nem lehetne-e az emberi párosodást ugyanilyen összehangoltan megtervezni, megkímélve az egyes embert az epekedés kínjától is?
Ám vajon ki hangolhatná össze ezt a csodás, már-már tökéletesnek tűnő együttműködést? Ki irányíthatná az ennyire tökéletes társadalmat? És mi az, ami bennünket, embereket képessé tesz arra, hogy búnkat-bajunkat feledve csoportban ténykedjünk? És ha erre mind képesek vagyunk, miért nem egyszerre halunk meg és párosodunk? Ő maga alig várta, hogy egyszer szemtől szemben találkozzon a nagy Tervezővel.
Ám a férfiak, akik átvizsgálták a műhelyét, elolvasták a feljegyzéseit, megzavarták a rovarait, biztosan nem voltak ilyen isteni lények. Talán még arra sem voltak alkalmasak, hogy csodás labirintusban, egy isteni Selyemvárosban dolgozzanak, és értő kezekkel szaporítsák a lepkéket és a rabszolganőket.
De már várta őket.

635898761712341367-hell

Az egyik esős, tavaszi hajnalon támadtak rá. Felverték a Narancsárusok utcáját, feldúlták Nárí anyó kunyhóját, betörték a műhelye ajtaját, őt magát arccal lefelé leszorították az ágyára. Ha megnyikkansz, örökre véged van, te utolsó-nyamvadt-átkozott!
Hákim elmosolyodott. Meg se nyikkanj!  Otromba katonák. Ők felzavarják Nárí anyát, felverik a Narancsárusok utcáját, és miközben a borzongó hajnali hűvösség is felkavarodni látszik, rá csendet parancsolnak
Hákim türelmesen megvárta, míg a rettenettől megdermedt, kedves rovarai újra magukhoz térnek, és félénken újra zizegni kezdenek. Mintha erőt adhatnának a szárnycsapásaikkal!
– Vajon igaz-e, kedves testvérem, hogy téged a Tökéletes Város terve foglalkoztat?
Hákim nem láthatta a kérdező arcát, ezért csak találgatott.
Parancsoláshoz szokott, tanult ember, de nem arab. Meglehet, nem is gót papok közül való, akik felvették a mohamedán hitet, vagy arabul celebrálják a miséiket. Ők már-már elfelejtettek latinul, de még fel lehet ismerni a szófüzésükről.
De nem halogathatta tovább a választ: – Nem kövekkel foglalkozom, testvér, hanem eleven teremtményekkel. Olyan lényekkel, akikbe Allah életet lehelt.
– És arról hallottál-e, hogy az Omajjádok a sivatagba miféle várost terveznek?
– Ezért kár volt rám törni az ajtót az éjszaka közepén! Megzavarni a rovarokat, halálra ijeszteni a szomszédokat! Nem vagyok kém, egyszerű ezermester vagyok, mit érdekelnek engem az Omájjádok? Engem akkor hívnak, ha megvetemedik valamelyik ajtó, vagy csak elkeveri a szomszédasszony a kulcsot, vagy baj van a kéménnyel, füstöl, nem szelel, és a család nem akar költeni egy drágább mesteremberre…
A kérdező nevetve félbeszakította. Lámpást gyújtott, és letelepedett az ágya szélére. Hákim orrát megcsapta egy drága illatszer és lovak szaga – bár nem született arab, de mégiscsak katona.
A férfi, mintha csak diskurálni jött volna, kiterített a térdén egy pergamentekercset.
Körök, számok, gondosan megtervezett vonalak. A város tervétől a lélegzete is elakadt Hákimnak.
A főtér körül sugárszerűen elnyúló körutak, gondosan tervezett sikátorok, és minden utca végén egy vasrácsos kapu, amit a katonák éjszakánként gondosan kulcsra zárnak. Egy irdatlan laktanya, ahol nemcsak katonák, hanem asszonyok, gyerekek és öregek is laknak, ahol az utca elöljárója parancsnoki rangot visel, ahol a kalifa döntheti el, hogy a lányok hány éves korukban menjenek férjhez, viseljenek-e cipőt, hogy hogyan és hányszor szüljenek gyereket. Egy nagyszabású, katonai  terv: városnegyedenként kétszáz elöljáróval és ötezer felnőtt férfival.
– Ez Bagdad városa – magyarázta az idegen. – Még csak a főtér és két városnegyed épült fel, mert még az igazhitűek is csak rövidlátó barmok, akik  nem akarják önként otthagyni a szülőföldjüket.  De nekünk is ilyen város kell, még ennél a Bagdadnál is gondosabban tervezett. És nem a sivatagba, hanem a Tajo partjára.
A fény most rávetődött az idegen arcára.
Hidegen megvillanó, szürke szem, ráncos, sápadtfehér bőr, és furcsán szögletes áll, mintha Allah a vésőjével még készen állna, hogy imitt-amott igazítson rajta. Igazi szláv katonaarc. És az a sebhely a homlokán!
Hákim térdre hullott: – Te vagy a nagy Al-Zadzsr, az Építő, a mi kalifánk és jobbkeze!
És átfutott rajta, ez a férfi ugyanolyan rabszolga, mint én vagyok. Egy türelmes gondolkodó-gép, akit a rabság már sok mindenre megtanított. Ha a terv nem volna titkos, akkor nem az éjszaka közepén törné rám az ajtót…
Ennek ellenére furcsa várakozást érzett.

images

Hajtűkanyar

 

Abban a hajtűkanyarban vesztem oda, ami a hegy egy kiugró sziklacsoportját kerüli meg. Fékeztem, de nem időben, nem láttam be a kanyar utáni területet, csak elképzeltem, de nem jól. Az autóm törhetetlen, áttörte az út menti korlátot, ötszáz métert zuhantam a puha ülésébe nyomódva. Zúgtam lefelé a hegyről, a motor is járt még, nem ordítottam, belém szorult a levegő. Tapostam a féket, hiába tudtam, hogy hiába taposom. Nem pergett le előttem semmiféle film, arra gondoltam, hogy most azonnal meg kell tudnom, hogy van-e élet a halál után, tudnom kell, mire számíthatok a jövőmet illetően. De nem tudtam meg, akkor nem, egyre csak zuhantam, már a gázpedált nyomtam, hogy gyorsítsak a tempón, hiába tudtam, ahogy a fék, úgy a gáz sem hat, ha nem hathat. Elviselhetetlen, hogy nincs mit tennem, gondoltam, de közben tudtam, hogy lám, mégis elviselem. A kényelemes, bársonyborítású székbe simultam, ami ideális helyen támasztja meg a derekam csontjait, amik hamarosan, úgy hiszem, apró darabokra törnek. Ki fog majd összerakni, vetődött fel bennem, és közben vetődtem én is a kocsiban, a fejem, mint az inga járt a kormány és a fejtámla között. Reméltem, azonosítható leszek. Láttam, végül tényleg láttam, nem mozgóképeken, csak mozdulatlanokon, a bársonyos kárpitot, ami a testemre égve borítja be kormos tagjaimat, röntgenfelvételeket a fogaimról, a jobb, törött metszőt, ami csak nekem olyan, mint amilyen, az összeforrt kéztőcsontokat, a húsom atomjait a borsos füstben, a fölém görnyedő maszkos és szemüveges embereket, akik fém fogókkal próbálják meg lefejteni elszenesedett csontjaimról az odaégett burkolóanyagot. Láttam a csupasz koponyámat, a koponyámból kiálló fémeket, a szemgödrömből kikapart szerves anyag maradékát a petri-csészében. Valami szépre kéne gondolnom, gondoltam, szerelemre, vagy állatokra, de a  legszebb gondolatom az volt, hogy remélem, azoknak van igazuk, akik állítják, hogy a szellemek léteznek. Szellemként jól élnék, jobban mint most, nem lenne derekam, visszeres lábam, nehéz fejem, váladékozó mirigyeim, amik megnehezítik az életem. Könnyű lennék, átlátszó, rugalmas és határtalan, mindig erre vágytam. Nem hatna rám a nehézkedési erő, úgy látnám súlyos csontjaimat, mint azok, akik a szilánkokból rakják majd össze merev testem vázszerkezetét. Vidáman mondanék búcsút a jobb és bal femúrnak, nem lenne szükség a tartóerejükre. Nem tartana fel többet semmi, nem lenne korlát, ami visszafogna. Nem lenne egy szilárd részem se, ami törhet és törne. Látom, most látom már a mozgóképeket, az oldalablakok mögött suhanó felhős eget, alatta a zöld és sárga horizontot, a visszapillantó tükörben a törött korlátot, mögötte a rosszul elképzelt hajtűkanyart, az élesen felmeredő, szürke hegyet,  közvetlenül előttem a sárga, szikkadt, köves talajt, az autót, ami mégis törhető, a szélvédő üvegének különböző nagyságú szilánkjait felém repülni, a derekam köré gyűrődő piros, fém vázat, a benzintartályból fröccsenő csöppeken megtörő fényt, a kígyózó, szürke füstoszlopot, az autó roncsát közrefogó lángnyalábokat, az egyre közeledő és mindent betöltő, vibráló fekete-fehér foltokat, egy villanást és fényes, sima, olajos feketeséget.

 

 

(Illusztráció:  xray)


Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info