Az idei nemzetközi filmfesztivál a nemek egyenjogúsága nevében folytatott küzdelem jegyében telik, legalábbis a filmgyártás terén. Sajtótájékoztatók, közös nyilatkozatok, az idei fesztivál végén leköszönő fesztiváligazgató másokkal közös nyilatkozata, se szeri se száma a fesztivál ezzel foglalkozó eseményeinek.
Nem tudok azonban szabadulni attól a sejtésemtől, hogy ez a Me too (Én is) mozgalom német, illetve berlini visszhangja is, ami önmagában nagyon pozitív kezdeményezés.
Ezért is, hogy a nők helyzetét kritikusan bemutató filmek nagy számban vannak jelen az idei Berlinálén. ( Ünneprontás szándéka nélkül azonban szögezzük le, hogy nemek közötti egyenjogúságért folytatott filmes küzdelem nem mindig eredményez művészeti alkotást, s erre nem egy példa van az idei Berlinálén is.)
A Bertolt Brechtről készült és dokumentumfelvételekkel gazdagított film, mely eredetileg kétrészes TV sorozat volt, rendkívüli érzékenységgel ábrázolja a huszadik század egyik legnagyobb drámaírójának csillapíthatatlan éhségét az új kapcsolatokra, s Brecht, aki a huszadik század leggyakrabban játszott színházi szerzője a legkevésbé sem zavartatja magát (egykori kollégái visszaemlékezései szerint) ha valamelyik barátnője teherbe esik, vagy ha házasságot ígér, anékül hogy ezt komolyan gondolná. Brecht művész, s neki sok minden megengedhető. A film egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy korabeli, dokumentumfelvételek és egy hiteles játékfilm összeötvözésével mindvégig egyetlen kérdést tesz fel a nézőknek: Bertolt Brecht, a művész és Bertolt Brecht a férfi különválasztható-e? Másként megfogalmazva, műveinek megítélésére hathat-e személyisége, az a tény hogy meggyőződéses kommunista és javíthatatlan nőcsábász volt?
Az eltorzult, beteg férfiszerep, azaz egy sorozatgyilkos valóban elkövetett szörnyű tetteinek krónikája az Aranykesztyű című német-görög film. Az Aranykesztyű egy hamburgi lepukkant kocsma neve, mely kedvelt törzshelye megrögzött alkoholistáknak és prostituáltaknak (akik között jónéhány alkoholista is van).
Ide jár Honka úr is a film főszereplője, aki súlyos szexuális gondokkal küzd, külseje riasztó, s a lakására hívott prostituáltak közül néhányat brutálisan meggyilkol.
A film szelíden fogalmazva, elviselhetetlen naturalizmust, s a kannibalizmussal vetekedő “éhséget” mutatja be, nagyon sokszor. (Nem egy férfikolléga a rosszullét határán ment el a film közepén.) A hetvenes évek hamburgi számkivetettjei köztük a deportálást túlélő nő, a német hadseregben a háború alatt szolgáló katonatiszt, a lánya után sóvárgó egyedülálló asszony, a görög emigránsok, akik a gyilkos szerint bűzzel árasztják el a lakását, holott a bűz a lakásában elrejtett holttestekből árad, a rettenetek képiek és verbálisak.
Abban azonban biztos vagyok, hogy 1970-ben Budapesten nem ilyennek képzeltük Nyugat-Németország híres kikötővárosát, Hamburgot.
Másféle borzalmat elevenít fel Agnieszka Holland világhírű lengyel rendezőnő filmje, a Mr. Jones (Jones úr).
Ez a film Gareth Jones welszi újságíró makacs igazságkeresésének állít emléket, no meg mindannak ami napjainkban másféle rosszullétbe kerget sokunkat: a hírek manipuláltsága, a nagypolitika kíméletlen szempontjai, a korrupció és így tovább. Ma Magyarországon bátor oknyomozó újságírónak neveznénk Mr Jones-t, aki 1933-ban az új kancellárral, Adolf Hitlerrel készített interjút.
Mr. Jones, aki ebben az időben Lloyd George miniszterelnök tanácsadója volt, németországi útja után figyelmeztette az angol kormányt, hogy Hitler sokkalta veszélyesebb ellensége Európának, mint azt bárki el tudná képzelni. A kormány tagjai kedélyesen kacarásznak ezen, s néhány héttel később Mr. Jonest pénzhiányra hivatkozva elbocsájtják állásából.
Mr. Jones folyékonyan beszél oroszul, Sztálinnal is interjút akar csinálni, szerencséjére Lloyd George akkori miniszterelnöktől (volt munkáltatójától) csodás ajánlólevelet kap, s elindul a Szovjetunióba, pontosabban Moszkvába, ahonnan természetesen nem mehet el más városokba. Igen, ez az időszak az öt éves terv mindenáron történő teljesítésének gazdasági háborúja, melynek része az agrárszektor végletes kirablása. A Holodomor, mely ukrajnai milliók tudatos éheztetésével s halálukkal végződött, az egyik legszörnyűbb tömeggyilkosság volt melyet a szovjet hatalom tudatosan felülről vezényelve hajtott végre. A lakosságtól katonai erőszakkal rekvirált mezőgazdasági termékek egy részét a Szovjetúnió “kemény” valutáért exportálta.
Mr. Jones erősen kötődik Ukrajnához, mert apja évtizedekkel korábban gyárat hozott ott létre, melynek neve Sztolinó. Ide látogat el a welszi újságíró, hogy saját szemével győződjön meg a Szovjetúnió gazdasági sikereiről. Mint minden vérbeli újságírónak neki is van egyetlen fontos kérdése:
honnan van pénze a szovjet kormánynak a gigantikus beruházásokra, az ingyenes oktatásra, a rendkívül olcsó kultúrára, miközben a világgazdasági válság Angliát éppen úgy sújtja, mint az USA gazdaságát.
Látjuk Jones első konspiratív lépéseit, miközben hangosan szóló rádió mellett beszélget, megcsodálhatjuk a korrupció mértékét (minden szoba foglalt, de néhány bankjegy átnyújtása után van szabad szoba a szállodában, bepillanthatunk a nyugatiak és az őket szórakoztató (szex-kábítószer-alkohol) klubjának furcsaságaiba, sőt többször is hallhatjuk a New York Times moszkvai tudósítójának leckéit az élet örömeiről valamint az erkölcs nevetségességéről.
Jones elmegy Ukrajnába, hogy lássa a Szovjetunió fantasztikus eredményeit. Fakérget rágcsáló, éhhalál szélén tántorgó embereket lát, holttesteket az elnéptelenedett falvakban, s gyerekeket akik saját testvérüket eszik meg.
A csodával határos módon éli túl az ukrajnai utazást, s a GPU azzal a feltétellel engedi vissza Angliába, hogy nem ír semmi másról mint a fantasztikus sikereket elérő Szovjetunióról és a mindenki által szeretett és tisztelt Sztálinról.
Megígéri, egyszerűen azért hogy ne öljék meg és visszatér Angliába, pontosabban otthonába Welszbe. Lloyd George továbbra sem hisz el egyetlen szót sem mindabból amit Ukrajnában Jones látott, de egy ember hisz neki, ez pedig Orwell. A filmrendező interpretációja szerint Jones és Orwell beszélgetései inspirálták az Állatfarm című művét.
Jones nem tud ellenállni az igazság keresésének: nyilvánosságra hozza tapasztalatait az ukrajnai éhínségről, melyet Sztálin kezdeményezett, mert a fekete föld Ukrajnában gazdag termést hozott.. A tömeges és erőszakos rekvirálások következtében csaknem négy és fél millió ember éhen halt, akiknek több mint fele gyerek volt. Aki mindezt mégis túlélte, többnyire felnőttek, azt valamelyik szibériai munkatáborba vitték. Jones cikke megjelenik ugyan minderről, de addigra már az USA és a Szovjetunió aláírja a két ország közötti kereskedelmi egyezményt.
Az újságíró 1935-ben (a film szerint Belső Mongóliába) a japánok által annektált Mandzsúriába megy. A film végén megjelenő szöveget olvasva tudjuk meg, hogy Mr. Jones valahol Mandzsúria egyik kies falujában banditák fogságába esik és ugyan kísérőjét (Mr. Müllert) szabadon engedik, de őt a harmincadik születésnapja előtt egy nappal kivégzik.
Hadd ne értékeljem e filmet. Ehelyett ajánlom mindazoknak, akik szeretik a történelmi dokumentumfilmeket, és tudnak angolul is, a Hitler, Sztálin és Mr.Jones című dokumentumfilmet.
https://www.youtube.com/watch?v=LH9Tk2Zqw68&t=53s
