Előrebocsátom, hogy ezzel a címmel senkit nem áll szándékomban megsérteni, csupán érzékeltetni szeretném annak a jelentőségét, amiről írok…

Középkorú már az a generáció, az úgynevezett X, aminek a tagjai nagyjából a ’60-as évek végétől a ’70-es évek közepéig születtek (plusz-mínusz egy-két év). Jómagam is ennek a generációnak a tagja vagyok és gyakran hívom magunkat “elveszett generációnak” (olvastam korábban ilyen elnevezést is).
Mi vagyunk azok, akik ma már a negyvenes, ötvenes éveinket tapossuk és kőkeményen “visszük a hátunkon” az egész társadalmat, még akkor is, ha ez így elsőre túlzásnak hangzik. Pedig így van.
Hatalmas terhek vannak rajtunk és mégis olyan, mintha nem is léteznénk. Ez nem magyar sajátosság, közel sem az, megfigyelhető egész Európában, sőt, az egész úgynevezett modern világban (a fejlődő országok tekintetében ebbe a témába most nem mennék bele).
Nem állítom, hogy az előttünk lévő generációknak ne lettek volna komoly problémái, óriási vállalásai, sőt, ahogy azt sem állítom, hogy az utánunk következőknek ne lennének. Mégis az az érzésem (és bizton állítom, hogy ezzel nem vagyok egyedül), hogy rólunk kevés szó esik és ami “esik”, az sem úgy és olyan értelemben, ahogyan kellene.
Úgy tűnik, mintha nem is léteznénk, pedig nagyon is létezünk.
Ha a magyarországi viszonyokat nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a generáció még a Kádár-rendszerben, annak a végén volt gyerek, tehát abban a korszakban szocializálódott. A rendszerváltáskor sokan még iskolába jártunk (én magam elsős gimnazista voltam), a főiskolai, egyetemi felvételinket a legtöbben még a “régi” rendszer szerint szenvedtük végig, értsd: sok esetben egy felsőoktatási intézményt jelölhettél meg, és ha oda nem kerültél be, mert nagyon magas volt a pontszám, amit el kellett érni és óriási volt a túljelentkezés (főleg a ’70-es években születetteknél volt ez így), akkor mehettél dolgozni és egy év múlva próbálkozhattál újra, aztán vagy sikerült, vagy nem. Ne felejtsük el azt sem, hogy azokban az időkben még koránt sem nőttek minden bokorban felsőoktatási intézmények, szóval a dolog nem volt olyan egyszerű.
Ha a világban az utóbbi évtizedekben végbemenő óriási technikai fejlődés oldaláról közelítjük meg a dolgokat, akkor pedig azt mondhatjuk, hogy az X az a generáció, amelyik például a számítástechnikával a munkahelyén találkozott először, tehát nekünk magunktól kellett megtanulnunk mindent, ami ezzel jár, mert nem adta a “szánkba” senki (ebben a dologban már a közvetlenül utánunk jövő Y-generáció is jóval szerencsésebb, mivel nekik nem felnőttként kellett ezeket a készségeket elsajátítaniuk).
Mi elkezdtük az életünket egy viszonylag biztos, kiszámítható közegben (politikai elemzésekbe nem mennék bele, ez az írás nem erről szól), ahol persze akadtak változások, de azok kis odafigyeléssel és szorgalommal követhetőek voltak.
Az első munkahelyünkre kisebb-nagyobb nehézségek árán be tudtunk kerülni (hogy azok sokszor mennyire nem voltak megfelelőek a számunkra, sem egzisztenciálisan, sem szellemileg, azt most talán hagyjuk) és még azt tanultuk (és el is hittük), hogy aki keményen és tisztességesen tanul, küzd és dolgozik, az viszi valamire az életben.
Aztán a legtöbben gyorsan szembesültünk azzal, hogy ez nem így megy.
Nem állítom, hogy nincsenek köztünk a szó valódi értelmében sikeres emberek, mert nyilván vannak. De én most nem róluk szeretnék írni, hanem a többségről: azokról az X-esekről, akiknek valahogy nem jött be az élet, pedig mindent megtettek azért, hogy ez ne így legyen.
Az úgynevezett modern világban az elmúlt 15-20 évben bekövetkezett változások sem kedveztek nekünk. Sokan csonka családban, elvált szülők gyerekeikként nőttünk fel és ha mondjuk az egyik szülő (legtöbbször az apa) kilépett az életünkből, akkor “jobb esetben” csak végig asszisztáltuk azt, ahogy az anyáink gürcölnek azért, hogy legalább nekünk jobb legyen, apai minta nélkül, rosszabb esetben már igen korán kis felnőttekké váltunk, jóval nagyobb terheket cipelve, mint gyerekkorban kellene.
(Még egyszer írom: nem állítom azt, hogy másoknak, korábbi vagy későbbi generációkhoz tartozóknak ne lettek volna, vagy ne lennének adott esetben ennél súlyosabb problémái, de én most nem róluk írok.)
Az X-esek, vagyis mi, a “nagy vesztesek” vagyunk azok, akik bár rengeteget dolgozunk (és ezt a legtöbbször szó szerint kell érteni), mégsem tudunk eredményeket felmutatni (a kevés szerencséstől most tekintsünk el).
Nem magyar sajátosság, hanem egész Európában megfigyelhető, hogy nehezen szerzünk elfogadható, a képzettségünknek megfelelő állást, amit bizony már közel sem olyan könnyű megtartani, mint amilyen mondjuk húsz éve volt. Folyamatosan ömlik ránk az, hogy mindenhol verseny van (amivel egy időben az is tény, hogy bizonyos szektorokban meg munkaerőhiány van, de most ebbe se menjünk bele, mert nem erről szeretnék szólni), a ma megszerzett és így betöltött állások holnap megszűnhetnek, vagy azokat másokkal töltik be és még mindig tendencia (roppant helytelenül, teszem hozzá) a “ha nem tetszik, el lehet menni, százan jönnek a helyedre”-mentalitás.
Régebben, ha hosszabb ideig dolgoztál valahol és jó voltál, megbecsültek. Ha anyagilag nem feltétlenül tudtak, legalább erkölcsileg. Ma ez nincs, illetve, ha mégis van, akkor az kuriózumnak számít. Fentiekhez tegyük még hozzá azt az ugyancsak az egész modern világra jellemző nóvumot, hogy bekerültek a képbe a robotok is (egyelőre még inkább csak riogatás szintjén), hogy majd jönnek és elveszik a munkánkat.
Az X-esek nap, mint nap ezekkel a bizonytalansági tényezőkkel együtt dolgoznak, sokan minimális megbecsülés mellett. Családot, gyerekeket tartanak el, rengetegen egyedül. Ha kell és képesek rá, segítenek az idős szüleiknek, miközben a legtöbbször a saját lakhatásuk, megélhetésük is bizonytalan.
Ember legyen a talpán, aki ennyi fronton helyt tud állni, aki ennyi szerepben meg tud felelni.
A médiából mindezek mellett úton-útfélen harsog, hogy “nézzél ki jól”, mert ma ez is elvárás, “érezd jól magad” (ilyen szintű satu mellett ez azért elég nehéz), stb., stb. Értelmetlen, üres, sablonos lózungok a legtöbbször, de azért orrba vágják az X-est, rendesen.
Én személy szerint csak kapkodom a fejemet, hogy mi történik a világban, miért ennyire nehéz ma minden? Miért nem érezheti ma magát sikeresnek az, aki tisztességes munkával képes eltartani saját magát, a gyerekeit és mindent megtesz, ami tőle telik azért, hogy normális élete legyen?
Talàn, mert hatalmas a bizonytalanság és olyan szinten változik minden a világban, ami már-már követhetetlen. Közhely, de ma, ha valami nem jó, akkor nem megjavítjuk, hanem kidobjuk és veszünk újat. Nincs idő semmire, a javításra sem. Ugyanígy vagyunk az emberi kapcsolatainkkal is (szintén közhely, de igaz). Nem jók az emberi kapcsolatok. A mikroközösségekben sem. Olyan szinten megy a nyomulás, a taposás, fúrás, hogy az ember olykor azt hiszi, ez nem is a valóság, hanem egy rossz film. De nem az. Ez az élet. A mi életünk. Ilyen lett. Hogy miért, arról (is) regényeket lehetne írni.
Egy személyes példával élve: mit várhatnék a tágabb ismerősi körömtől, vagy az engem kevésbé ismerőktől akkor, amikor egy nálam sok szempontból szerencsésebb, engem hosszú évek óta ismerő barát ezt mondja: “– Én azt hittem, hogy te majd sikeres ügyvéd leszel!” Azt az aprócska tényt, hogy egy alapvetően hátrányos helyzetű családból indulva, támogatás nélkül nekem erre esélyem sem lett volna (esetleg akkor, ha tíz évvel korábban születek), valahogy figyelembe se veszi, “kidobja az ablakon”. Ahogy azt is, hogy sok-sok éve már, ha nem is ügyvédként, de jogászként dolgozom (az egyetemet a főiskola után, munka mellett végeztem el, saját költségen, ami bizony nagyon nagy áldozatokkal járt, ahogyan a később, szintén munka mellett elvégzett iskolákról is elmondható ugyanez), tehát valami közöm van a joghoz és tíz éve nagyrészt egyedül tartom el a lányomat, mivel elváltam. Ezek a dolgok nem számítanak, mert nem láthatóak és nem feltétlenül lehet őket pénzre váltani, vagy nem úgy, ahogy azok gondolják, akiknek szerencséjük volt, vagy olyan családból indultak, ahol bőven kaptak erkölcsi és anyagi támogatást a céljaik eléréséhez.
A mindennapi, tisztességes, embert próbáló küzdelem nem számít, nem érték. Ahogy az sem, hogy lassan tíz éve írok rövid prózát, amit elég sűrűn közölnek irodalmi lapok. Nem látszik, nem lehet vele kérkedni, mint egy márkás autóval, vagy egy frissen felújított, méreg drága lakással. Megjegyzem, egész más, ha utóbbiakat a szüleidtől kapod és megint más, ha te magad dolgozol meg mindezért, adott esetben jó nagy hitelt is bevállalva, ahogy sajnos sokan kénytelenek.
Mi van a világgal? Ennyire nem tudunk különbséget tenni eredmény és eredmény, valódi és hamis között? Tényleg normális az, hogy ennek a – velem egyébként egykorú – barátnak a szemében én nem vagyok más, mint egy “be nem váltott ígéret” azért, mert nem lettem “sikeres ügyvéd”? (Halkan jegyzem meg, hogy a közelmúltban egy ideig dolgoztam alkalmazott ügyvédként, tehát megpróbáltam ezt is, azonban a pályával járó abszolút bizonytalanság és kiszámíthatatlanság egy egyedülálló nőnek kiskorú gyerekkel vállalhatatlan.)
Itt vagyunk tehát mi, az X-esek és a legtöbben nem érezzük jól magunkat. Próbálunk tenni ellene, a saját szintünkön, a lehetőségeinkhez képest: soha annyi sportoló 40-est, 50-est nem láttam a lakótelepi sportpályán, mint az utóbbi években. Sokan felnőttként is képezzük magunkat, munka mellett szerzünk újabb végzettségeket, sajátítunk el újabb ismereteket, technikailag is haladunk a korral, online vagyunk éjjel-nappal, mert felfogtuk, hogy ez kell az életben maradáshoz. És valahogy mégsem megy. Nem úgy sikerülnek a dolgaink, ahogy szeretnénk, pedig a legtöbben nem akarunk sokat, nem vágyunk semmiféle luxusra, csak egy viszonylagos biztonságra, kiszámíthatóságra.
Van még valami, ami ennek a generációnak a nagy-nagy sajátossága: a munkához való hozzáállás. Ez az a korosztály, amely tagjainak szinte bármilyen munkát oda lehet adni, meg fogja csinálni (ha mégsem, annak a legtöbbször az az oka, hogy nem kapja meg a munka megfelelő elvégzéséhez szükséges információkat, illetve segítséget). És nem csak azért végzi el a munkát, mert ebből tartja el a családját (bár ez a legfontosabb ok, ez kétségtelen), hanem azért is, mert ezt a generációt még így nevelték, mert ez van belénk kódolva. Ez az a korosztály, amelynek a tagjai a legritkább esetben “szólnak vissza”, vagy követelőznek a munkahelyükön (is). Hogy ezért a tulajdonságunkért a fiatalabbak tisztelnek -e minket? Nem. (Elnézést a kivételektől.) Sokunkkal úgy beszélnek a főnökeink (itt is tisztelet a kivételnek, mert van azért), hogy mi szégyelljük magunkat helyettük. Az, hogy idősebb vagy fiatalabb a (gyakran alkalmatlan) vezető, ebből a szempontból mindegy, mert bőven akad példa mindkettőre. A megalázás, a másik ember önérzetének a sárba tiprása, az önbizalom módszeres rombolása, meg a többi, ami ezzel jár, elfogadhatatlan.
Mi vagyunk azok, akik sokszor kifejezetten kevés fizetésért dolgozunk (ellentétben a nálunk fiatalabb Y-generáció tagjaival, persze itt is van kivétel, nem mondom, hogy nincs) és nem kérjük számon a csocsóasztalt meg a kávét és a gyümölcsöt a főnökeinktől (a példa sarkított, de sajnos van valóságalapja).
Pedig lenne mit tanulni tőlünk, például a munkához való hozzáállást, a kitartást, a küzdeni tudást, ahogy annak idején kezdőkként mi is tanultunk az idősebbektől, ha úgy láttuk, hogy érdemes. Mert minket még így neveltek.
Na, ez ma nincs, illetve ez sincs.
Kinek a hibája? Valahol mindannyiunké.
Meddig lesz így? Nem tudom. Mindig így lesz? Ezt sem tudom. Nincs a zsebemben a bölcsek köve.
Csak azt tudom és érzem, hogy ez a tendencia, ami az utóbbi években az úgynevezett modern világot jellemzi, sok szempontból nagyon nem jó.
Kell a fejlődés és a változás. De ésszel és nem ész nélkül, agresszívan össze-vissza kapkodva, kimerült, idegbeteg, mentálisan problémás emberek tömegeit „kitermelve”. Kell, hogy lássuk, ki miben jó és hagyni kell ott, azon a területen érvényesülni, mikro- és makroszinten egyaránt.
Meg kellene tanulnunk sokkal jobban becsülni egymást (és talán önmagunkat is) és ha valaki valamiben tehetséges, vagy csak simán ügyes, akkor azt elismerni.
Például: észrevenni, hogy az X-esek lelkiismeretes, szorgalmas, megbízható munkaerők. Ők az Igavonók (a szó abszolút jó értelmében), akik viszik a hátukon az egész hóbelebancot, minden egyes nap…
Szóval: kérnék egy kicsivel több tiszteletet, megbecsülést nekik, nekünk!
Mert nem igaz, hogy láthatatlanok vagyunk.

Budapest, 2019. június 16.