Most már mindent értek. Sebaj. Kívánni se lehetne jobbat annál, ami lett. Nem hiányzik semmi. Illetve… talán egy aszpirin. Alighanem túl sokat aludtam, kissé még kába vagyok, enyhe fejfájásom van, ami az állapotomat tekintve némileg meglepő. A föld kellemesen hullámzik alattam, és ő itt van velem, és itt is marad. Felém hajol, gondterheltnek tűnik, olvasni próbál a szememből, míg lélegzet nélkül várok az övében csillanó felismerésre. Éreznie kell, másképp nem lehet, különben semminek sincs értelme.
És igen, ajka megvonaglik, szemében nedvesen csillogva gyúl világosság. Ahogyan a kezében is, ami újra csak különös – elvakít, ahogy felém nyújtja, de nem fáj a fény – elönt a hő teste közelségétől. Kinyúlnék, hogy a tenyerembe vegyem az arcát, aztán mégse. Olyan sok időnk van – képtelen gondolat, most mégsem tűnik lehetetlennek.
Hihetetlen, hogy csupán tegnapelőtt jött be a kávézóba. Egy esős keddi délelőttön. A harmadik kávéval próbálom elhessegetni a fáradtságot, ami reggelente a személyzeti bejáróban vár rám hűségesen. Épp egy forró csokit készítek, kezem alatt tükörsima a tejhab, spirálban kavarogva emelkedik a csészében, végül csinos szívecskévé kanyarintom a tetején. Az idősebb hölgyek el vannak ragadtatva, olykor a fiataloktól is bezsebelek néhány elismerő pillantást.
Nekem is megvannak a visszatérő kedvenceim: a szende szőke, aki mindig a fejem fölé réved, mintha a hátam mögött hórihorgas kedvese állna. Vagy az akcentusa alapján francia szépség, aki édesen szereti (mocha és pain au chocolat) és aki egy esőerdő nedves bujasága a bő pulcsi alatt. Tüntető közönyüket egy kávéautomata diszkréciójával kezelem. Névtáblámon – a főnök szíves hozzájárulásával – ez áll: kávéügyi szakreferens és habspecialista. Apró jutalom annak, aki észrevesz.
Végzek tehát a csokoládéval, tekintetemet felhőzi a lassan vánszorgó munkaidő. A kolléga is bosszús, nem is sejti, hogy két diploma után van csak igazán bukéja ennek az állásnak. Grimaszolok a gondolatnak miközben a pultot törlöm, mikor egy megfontolt női alt halkan egy lattét kér. Lattét ilyenkor? Járt már Itáliában, kedves? Délután már csak espresso járja, carasignora!
– Jó választás – darálom a rutinszöveget, aztán felnézek. Egy huszonnyolc éves forma doktornő áll előttem, zöld műtősköpenyben. A szomszédos kórházból futhatott át. Vörösesbarna haja hátrakötve, szeme szürkéskék, mint az ír tenger, ajka lila a kinti hidegtől.
Tekintete egy földalatti atomrobbantás morajával csapódik az enyémbe, az én térfelemen; mintha láthatatlan kéz ütött volna homlokon, elkapom a fejem, és a kávégép mögé bújok. Ez segít, eszembe jut, miért is vagyok itt, felnézek. Az akusztikus emlékezetem kihagy, muszáj megszólalnom.
– Elnézést, mit is kért? – Mosolyogva mondja, hogy latte, és az információ megint elvész útközben. Bámulom, ő pedig nem tehet mást, visszabámul rám. Valaki leejt egy kiskanalat, mielőtt menthetetlenné válik a helyzet, csak ekkor ocsúdom, és gyorsan nekiállok tejet forralni. Vörös fejjel izzadok, látom a gép ezüst felületén. Mi történik itt? A háttér hangjaiból szőtt statikus zaj a válasz. Adáshiba. A hab sűrűsödik, ez már nem lesz jó latténak, csak a cappuccinónak. Mindegy, nálunk a kettő úgyis majdnem ugyanaz, hol vagyunk mi egy rendes cafétól? Kiönteném, de ekkor látom, hogy kávét nem főztem le hozzá. Csak ahogy a barna nedű csorogni kezd, merek felnézni ismét. Késve kapja el a tekintetét. Engem nézett! Nagyobb diszkrécióval kell bénáznom!
A bolt fénye a vakfoltba csúszik, a lány metsző élességgel válik ki háttérből. A köztünk lévő másfél méter valóságtartalma az egészségügyi határérték fölé kúszik, legalábbis a szívem kalapálásából ítélve. Szerelem első látásra? A tejforraló csőrén a száradt hab buborékjai hangosan pukkannak. Negyven évesen? Hol vagyok én már attól? Az is csoda, ha egyáltalán képes leszek megállapodni valakinél. Nem beszélve arról, hogy tízpercenként jönnek be a szebbnél szebb lányok, és mindbe szerelmes vagyok arra a két percre, amíg a pult előtt tartózkodnak. De akkor mégis mi az ördög ütött belém?
A kávé rég lefőtt, gyorsan belecsurgatom a tejet, csak azért sem rajzolok szívecskét. Kíváncsi pillantással köszöni meg, én nem szólok, tudom, hogy csak valami rajzfilmes nyekergésre lennék képes. Leül, félig háttal, csak a profilját látom néha, kifelé bámul, sehol egy mobil. Talán két műtét között van, és csak egy jó kávéra vágyik. Megkapta, többé-kevésbé, és ekkor megnyugszom, és a következő pácienshez fordulok, aki már hosszú másodpercek óta koldulja a figyelmem. Megkettőzött koncentrációval igyekszem a megfelelő italokat kiszolgálni, és mire legközelebb arrafelé pillantok, már más ül a helyén. Valamit azonban elvitt magával.
Mintha egész hely a lassú enyészetnek adná magát, éreztem a friss vakolat pergését, a tej erjedését, az ébredő penészt a süteményeken. Engem is összeaszalt a hátralévő három óra, képtelen vagyok normálisan végezni a munkám; A zárásnál húsz euró mínuszban van a kassza, mikor senki nem néz oda, beledobok egy húszast a tárcámból, és hazamegyek. A friss levegőn feléledek kissé, otthon frekvenciákról, rezonanciáról olvasok a neten. Bezengett a világ, ahogy megláttam, kettőnk rezgése úgy ment ölre egymással, hogy attól máshol hidak omlanak össze. Éjjel érzem ezt a különös vibrálást, miközben makacsul fáj a fejem; dél óta nem ittam kávét.
Másnap reggel rögtön dupla adaggal indítok,a szívem vad rúgással válaszol, szokatlan élvezettel vetem magam a munkába. Egészen el is felejtkezem a tegnapról; a francia lány elfelejtett melltartót venni a pulcsi alá. Elfog a tettvágy és az élni akarás, a maga tenyeres-talpas módján. Ebédszünetben aztán eszembe jut, amit előző este az emberek rezgésszámáról olvastam egy női magazinban. Ha az igaz, én máris hulla vagyok. A cikk szerint nem azt csinálom, amit szeretek. Ilyen alapon ezen a bolygón már csak a rádióhullámok rezegnek. Persze kivételek vannak, bizonyára a kedves újságírónő is az, nem beszélve a doktornőről. A hivatástudat egyben tartja az embert egy hosszú nap végén is, amikor az együgyű barista már úgy csúszik szét, akár egy Picasso-alak. Igaz,attól, aki hatkor kel, nem igazságos többet várni. Reggel, az első kávé után még bármire képes vagyok, délben mindig eszembe jut, mit kezdjek az életemmel, délután kettőkor olvasnék hajnalig, este hatkor viszont már csak az utolsó kávénak köszönhetem, hogy egyáltalán hazajutok.
Aztán jön, és már az ajtóban mosolyog. Latte. Hirtelen olyan illetlennek tűnik minden eddigi gondolat, ám egy új sem jön a helyükre. A szívem egyetlen dobszóló, a mozdulataim egy márványtömbből faragják ki magukat, míg végül a józan eszem nehézkesen felkapaszkodik a tömb tetejére és halált megvető bátorsággal kiolvassa a doktornő névkártyáját. Kyra. Kyra! Kyra…? Most jövök rá, hogy végig Elizabethnek gondoltam. Ez kibillent annyira, hogy képes leszek megcsinálni az italát. Megint több a hab, de némi jóindulattal elmegy latténak. Leül félig háttal, a kiszolgálás szünetel, a külvilág pedig szokatlan tapintattal marad távol a kávézótól a következő tizenöt percben.
Szája íve láttán, hirtelen belém mar a felismerés – tudom, milyen a csókja! Az ajka az Anette-é, akinek az íze még épp csak halványodni kezdett. Tovább kutatok. Haja Irene-é, tenyerem még őrzi selymességét. Az orra Norah-t, veszekedéseink dúlt viharait, álla íve a pusztába kiáltott szavakat idézi, amiket egykor Catherine-nek címeztem. A szeme… – mosolyodom el, nem is lehet, csakis Martha-é, akibe hatévesen szerettem bele, reménytelenül és viszonzatlanul és csak tizenhét évesen hagytam, hogy a valóság elcsavarja a fejemet. Mindőjük viselt valamit magán a lattéját kortyolgató arcból, amit távozása után máris alig tudok felidézni. Ott van a szemem sarkában, de ahogy odanézek, eltűnik – maradnak a már jól ismert részletek – és az emlékek.
Hazafelé menet megszédülök, le kell ülnöm egy padra. Túl sok kávét iszom. Bármi is történik most velem, legalább huszonöt évet késett. És mégis úgy tűnik, hasztalan volt minden tapasztalat, a szívem lopva bekapcsolta magát a hátam mögött és már nem éri be annyival, hogy jól megfuttasson, az egész világomat akarja betörni, mint egy tükröt. Egy vadidegen nő által, aki eddig annyit mondott, hogy „Latte” és „köszönöm”. Körülöttem a város papírdíszlet csupán, az árnyak valóságosabbnak tűnnek, mint ami veti őket. Úgy érzem, az ép elmémért harcolok, és nem vagyok biztos abban, hogy a jó oldalon küzdök-e. Talán meg kéne adnom magam ennek az eksztázisnak, és akkor hirtelen minden kisimul, mint mikor a bozótosból visszakanyarodsz a sztrádára.
De hová vezet ez az út? Érzem, hogy egy sör és egy jó beszélgetés visszahozna a földre, de nincs kedvem találkozni senkivel. Olyan vagyok, mint a Voyager, kívül járok a naprendszeren, és most már látnom kell a következő csillagot, hogy legyen még értelme a létezésemnek, tartson bármeddig az út.
Sikerül nyolc órát aludnom, reggel pörgök, egy flatwhite is elégnek bizonyul hozzá. Várom a franciát, vagy a szende szöszit: Valamelyiket elhívom randizni! Nem számít, hogyan válaszolnak, persze nem sértődöm meg, ha igennel. De nincsenek sehol, helyettük Kyra áll a pultnál. A fenébe! Későbbre vártam.
– Latte? – kérdem elcsukló hangon. Mosolyogva bólint, már csinálom is, közben a mennyezet lejjebb ereszkedik. Hát legyen. Nem így terveztem, de ha ezt akarja… Elhívom hát őt. Menni fog, alapítottam én már zenekart egy hegedűslány miatt.
Kinyitnám a szám, de összeragadt, megköszörülöm a torkom. Megszólalnék, de ráköszön egy ismerősére, aki épp távozik. Lekapom a fejem és észreveszem, hogy sűrű a hab, ebből már megint capuccino lesz. Most mit mondjak? Kedves Kyra, momentán nincs latte raktáron, de tudok egy helyet, ahol istenien készítik. Rajtam pihen a tekintete, pillantásában várakozás. Valamit nyilatkoznom kell, talán azt, hogy igazából nem is vagyok barista, csak még nem találtam ki a következő lépést – kár, hogy a nézésébe egészen belezsibbadt a jobb karom.
Kicsit összeráncolja a tekintetét, de így még talán gyönyörűbb, egészen földöntúli, miközben a papírmasé díszletet elfújja előlünk a szél, és nem marad más, csak mi ketten; ahogy mindig is kellett volna, hogy legyen, az eredendő állapot; felesleges volt ezért időt, teret és egyéb butaságot körénk teremteni. Rezgésszámom az eget verdesi, az újságírónő biztos elalélna, képes lennék megpörgetni a bolygót a tengelye körül. Tudom, hogy Kyra is érzi az erőm – király vagyok és ő királynőm.
Talán meg is rémíti kicsit, mert aggodalom ül fejedelmi arcára. A világ néhány részlete visszaszivárog, emberek gyűlnek körénk – talán, hogy részesüljenek a csodában, még mögöttünk a szemközti falon lévő műanyag csillár is felénk nyújtózkodik kíváncsian, nem is emlékeztem rá, hogy ott van. Különös. Aztán újra távolodni kezd minden, csak ő marad és én. Kezéből fény árad, elvakít, de nem fáj, így is látom az arcát, az sem érdekel, ha soha többé nem látok mást.
Nem hiányzik semmi. Csak a fejem fájdogál egy kicsit. Sokáig aludtam, de most ébren vagyok. Mégsem történik semmi. Mintha valami favicc csattanójára várnék. Haha, nagyon vicces, motyogom bele a fénybe próbaképp, de nincs, ami vigye a hangom. Most akkor merre? Még soha nem éreztem magam ennyire kipihentnek, valami mégis nyomja a lelkemet. Nem mindig érzem, csak néha. Szabályos időközönként. Egészen kiszorítja belőlem a szuszt. Valami tompa zajt hallok, és két tenyeret érzek a mellkasomon. Aztán valami belevilágít a szemembe. Megvakulok! A fény eltűnik, egy arcot látok, és tudom, hogy ismerem valahonnan.
Ez a szépség maga! Ő emel fel oda, ahol a hozzá hasonló ideák születnek. Örökké velem lesz! Most már tudom, hova tartok! Azaz, csak tartanék, mert a megtestesült szépség tenyerével visszanyomja a mellkasomat a földre. Majd újra, és megint. Mit akar? Visszanyomni a fogkrémet a tubusba? A gyomrom irányából mély, évtizedes csalódottság törekszik felfelé. A gyönyörűség homloka izzad, arcát egészen elcsúfítja az elszántság. Sokért nem adnám, ha abbahagyná, amit csinál, és inkább mosolyogna megint. Mindenesetre, ha netán sikerrel járna, akkor az első lélegzetemet arra fogom használni, hogy egy újszülött vehemenciájával a fülébe ordítsam: kimondhatatlanul, reménytelenül és végérvényesen – unatkozom!
Dublin, 2018.12.01.
(Illusztráció: Coffee makes coffee – Andrew Saur & Angel Sarkela-Saur )
