Testvér? Vagy…? (Szöllősi Mátyás regényéről)

A “mindannyian testvérek vagyunk” gondolata különös összefüggésben kerül elő Pál Areioszpagoszi beszédében (Ap csel. 17:22-34). A nagy térítő művelt pogányok előtt, a görög kultúra fellegvárában prédikál, és itt hivatkozik egy görög költő tanúságára is.
Ez valami multikulti trükk lenne? Vagy utalás arra, hogy a Biblia mellett létezik (létezhet) egy egészen másfajta, ám éppígy univerzális kinyilatkoztatás – ez pedig talán épp a művészet? Hiszen furcsa a testvériségre való utalás egy olyan vallás szülöttének a szájából, ahol a testvérek örökké rivalizálnak és viszálykodnak. Ráadásul Pál egy olyan megváltó tanait hirdeti, aki a vérségi-családi kötelékeknél mindig is fontosabbnak tartotta a szellemieket.
Akkor mit is jelent a Bibliában a testvér? Mit akarhat Pál a „közös származás” hangsúlyozásával?
Azt hiszem, ezt nem is tudjuk meg. A felháborodott görögök – akiket egy cseppet sem hatnak meg Pál gesztusai és izgalmas gondolatfutamai – dühödten félbeszakítják a beszédet. A „testvéres” beszéd a nagy apostol, Görögország térítőjének talán legnagyobb kudarca.
Szöllősi Mátyás egy nagy tömeg előtt elmondott beszéd (gyónás?) kudarcával végződő Simon Pétere számos ponton utal az Areioszpagoszi beszéd dilemmáira is.
Tényleg testvérek vagyunk? A cselekmény a migránsválság idején játszódik, a regénybeli főváros pályaudvarán lépni sem lehet a menekültektől. De Simon diakónust, a főhőst nemcsak a kiszolgáltatottságuk rázza meg, hanem a velük való kommunikáció nehézségei is. Ha tényleg testvérek vagyunk, akkor miért nem értjük könnyebben egymást? A másokkal való közösség lehetősége, reménye nemcsak a nyílt utcán kísérti meg Simont. Haldokló apja egy étteremben elárulja, hogy van egy házasságon kívüli kapcsolatból született fiútestvére, és átnyújtja a telefonszámát.
Simon szinte összeomlik: hányan is vagyunk tulajdonképpen? És kikhez vagy mikhez tartozunk? Egy elég homályos célú, lelkigyakorlatos(?) vidéki utazás után Simon a féltestvére nyomába ered, hosszan beszélget egy vak(?) nővel, majd belekeveredik a parlament előtt tüntető tömegbe, ahol is a vezérszónok kérésére nyilvános vallomást (gyónást?) tesz.
Titokzatos, nehezen rekonstruálható cselekmény. A regénybeli diakónus élete, „testvér-keresése” nemcsak a bibliai Péter, hanem a Saulból lett Pál életrajzára is emlékeztet (utazgatások, kudarcba fulladt beszédek, vakság etc…), a hasonlóság érzését az is fokozza, hogy Szöllősi írásmódja jobban hasonlít a Saulus, mint az Egy családregény vége szerzőjéhez. A bibliai utalások felismerését nehezíti a főhős túlontúl szétfolyó személyisége: nyoma sincs benne a bibliai Péter markánsan robosztus karakterének, a bibliai Pál fölényes és bölcs öniróniájának (micsoda arc! egy mozgássérült – nyilván hallgatói legnagyobb derültségére – olykor atlétaként szeret beszélni önmagáról.)
A regénybeli Simon borzalmas családi traumák árnyékában él, önmagát keresi, nemcsak a titokzatos testvérét, tétovázó és bizonytalan személyiség, és noha  a „testvér-keresése” mély bölcseleti kérdéseket is felvet, ő maga egyáltalán nem olyan lebilincselő és megszállottan vitatkozó gondolkodó, mint Dosztojevszkij hősei. De örökös totojázása, kényszeres bizonytalansága – ahogy szándékosan lassítani próbálja maga körül a dolgokat –, nemcsak érdekes, hanem valahogy méltóságteljes is. Ráadásul micsoda belső erő kell, hogy valaki nagy tömeg előtt kényszer és köntörfalazás nélkül bevalljon egy gyilkosságot!
A bibliai utalások miatt joggal vetődhet fel: vajon regényt vagy példázatot tartunk a kezünkben? Izgalmas kérdés, és az utolsó jelenetig nehezen tudunk dönteni. (Péter, a “testvér” zavarba ejtő kijelentése, hogy a főhőst csak „ő találta ki” – még nem mond ellent a regény példázat-jellegének: egymás álmai vagyunk, hiszen egymás nélkül nem létezhetnénk.) Ám a főhős aztán a parlament előtt drámaian beismeri, hogy merő együttérzésből ő gyilkolta meg a feleségét. Ez a fordulat szerintem nem is lóg ki a titokzatos utazásokkal, leleplezésekkel, váratlan találkozásokkal teli cselekményből, de egycsapásra megszünteti az elbeszélés példázat-jellegét.
Mi is a szenvedés, ha már puszta látványa ilyen elviselhetetlen kínokat okoz, ha ezt a kínt semmilyen szeretet és együttérzés nem képes csillapítani? Minek keres testvért az, aki képes  a legközelebbi hozzátartozóját megsemmisíteni? Létezik az együttérzésnek olyan foka, ahol a másik elpusztításától sem riadunk vissza? Ezek a kérdések már ki-vezetnek minket a Bibliából. A Szentírás sok mindent tabunak tekint (az emberben lakó gonosz kérdését is, hisz nincs olyan bibliai hős, aki képtelen lenne a bűnbánatra), a jóság és a gyilkolás kérdését, a szenvedés kibírhatatlan – mások számára is elviselhetetlen – intenzitásának  a problémáját is. Lehet annyira szeretni a másikat, hogy együttérzésből meg is gyilkolod? A Biblia szerint nem – vagy legalábbis ilyesmi nem vetődhet fel. A kereszténység útmutatásait követve megválaszolhatatlan erkölcsi dilemmák közt találhatod magad? Szöllősi Mátyás nagyszerű regényének tanúsága szerint igen.
A járt út a járatlanhoz is elvezethet.
És most térjünk vissza a beszéd, a nyilvános beszéd az Apostolok cselekedeteiben felvetett problémájához. Az őszintén multikulti Pál szinte mindent bevet az Areiopagoszon, amit ma a kommunikáció-kurzusokon tanítanak: közös nyelvet, közös horizontot, udvariasságot, gondosan felvezetett érveket, sziporkázó műveltséget. Az eredmény: kudarc. Simon Péternél senki sem lehet tétovább, teszetoszább és emberibb, ő minden mentség, köntörfalazás, óvatoskodás nélkül bevallja a bűnét. Természetesen Simon Péter is kudarcot vall. Mintha semmiféle emberi nyelven kifejezhető tétje nem volna az emberi életnek, hisz a másik megismerését épp a szavak nehezítik. Jellemző, hogy Simon igencsak hosszan társalog a bátyja lakásán található nővel, de az mindvégig nem derül ki, hogy a nő vak-e, és hogy pontosan milyen viszonyban van a testvérével.
Igen elgondolkodtató, hogy ez a remek regény a szerző novelláskötetét, a Váltóáramot záró Lefekvés előtt, ébredés után című elbeszélésének a folytatása. Talán nem is „folytatásnak” nevezhetjük, hanem merész kifordításnak. A novella, amely a szülők történetét, a megcsalást és a megbocsátást állítja fókuszba, egyáltalán nem tételezi a megértést lehetetlennek. A regény viszont egy sokkal nehezebb kérdéssel szembesít: az együttérzést és a szeretetet meg tudjuk-e egymásnak bocsátani? A bűn botrányát talán megértené és elviselné a tömeg – no de a szeretetét?
És nem a szeretet keltette elviselhetetlen kiszolgáltatottság és félelem lehetősége az, amely fenyegetővé, sőt veszedelmessé teszi, hogy a másikban (a tömegben, az idegenben, Péterben) a testvérünkre ismerjünk?
Kevés ilyen nyugtalanító regényt olvastam, mint Simon Péter vándorlásának a történetét.
Szöllősi Mátyás: Simon Péter.
Európa Kiadó. Budapest. 2018.

 

 

 

A húsevés hasznáról és káráról (Fordított idő III.)

Nemcsak Szent Pantaleon foglalkozott sokat a testnedvek és az üdvösség egyensúlyával, az égitestek és a táplálkozás összefüggéseivel, a húsevés áldásos vagy elítélendő voltával, az állati és emberi vér különbségével, hanem a sziget első királya, Bandemag is. Ő a bizánci doktornál gyakorlatiasabb útmutatót szerkesztett. Ennek töredékére talált rá Riolda a Pantaleon-kódex kötése alá rejtve. 

A madarak, a kacsák, a tyúkok húsa finom, porhanyós, de jó lelkiismerettel csak terhes asszonyoknak és kisgyerekeknek ajánlhatók. A fehér húsok simogatják a beleket, megnyugtatják a félős lelkeket, de erőt nem adnak a harcosnak. A galambhúson hizlalt asszonyok szépek, porhanyósak, kellemesen hízelkedők, de épp ezért nem feleségnek, csak ágyasnak valók.
Mielőtt felhajtanád egy asszony szoknyáját, tudd meg, milyen húsokon nevelkedett, és ennek alapján döntsd el, milyen sorsra való!
(…) A húsok befolyásolják a kitartást és az akaraterőt. Hiszen nemcsak az állat húsát és vérét, hanem akaraterejét, emlékeit, a tapasztalatait is megemésztjük.
Ki ne tudná, hogy a kacsahús fáradhatatlanná és izgágává tesz, hogy a gondos gazda ezzel eteti a szolgálóit. Mert a vízimadarakon nevelt asszonyok sokat fecsegnek, de belőlük lesznek a legtürelmesebb, a legkitartóbb mosónők. A kacsahúson hizlalt nőstények akkor sem fagynak meg, ha telente a puszta földön alszanak, vagy ha a befagyott folyón fehérneműt mosva a köpenyük a derekukra fagy.
A szabad embereknek, a győztes katonáknak, a diadalmas férfiaknak csak friss, vörös húsok valók. Ezek – egy időre – lobogó tűzzel töltik meg a szíveket, erősítik az izmokat, állhatatossá és bátorrá teszik a lelkeket.
Előrelátó atya tej helyett vérrel itatja a fiúgyerekeket! A tehén- vagy kecsketejnek minden cseppje méreg! Puhánnyá és álmodozóvá teszi a serdülő ifjakat.
(…) A nyers marhavér fájdalommentesen megfojtja azokat a félénk és satnya fiúcskákat, akik nem lennének alkalmasak a harcra, akikből a leggondosabb, a legszakszerűbb kiképzés után sem válhatna jó katona.
Ne hallgass hát az asszonyokra! A marhavért nem szabad kisütni, nem szabad fűszerezni, mert megrontja a kisfiúkat, és elveszíti jótékony tulajdonságait.

Zsigerek, vesék, tüdők, szívek, májak, körmök, véres, főtt vagy porrá őrölt csontok. Talán egy recepteskönyv bevezetője? Vagy hadtudományi munka? Vagy szent Pantaleon őrült kiegészítése?
A szorgok gyilkosa, a terhes anyákra íjjal-nyíllal lövöldöző, nagy Alapító talán az étkezés megreformálásával akart unalmában egy mindennél erősebb népet kinevelni?

A háziállatok húsának mértéktelen élvezete a druidák és az ókor legszentebb filozófusainak véleménye szerint előbb-utóbb elkerülhetetlenül lomhává és ostobává tesz. A birka húsa engedelmessé, a tehéné lustává, a disznóé falánkká.  A háziállatok húsa előbb-utóbb lealjasítja a katonákat. Mi lesz abból a harcosból, aki heteken-hónapokon, sőt éveken-évtizedeken át színtelen-szagtalan húsokat vesz magához? Még a gyümölcsön, gabonán, főzeléken hizlalt szolgáknál, az ostoba fiatal lányoknál, a dologtalan vénasszonyoknál is ábrándosabb és beletörődőbb semmirekellő. Egy disznó-testvér, birka-testvér, kecske-testvér nem vágyik semmi másra, csak hogy böfögve, bóbiskolva a múlt legszebb csatáin, az emberfián, a szerelmen és más költői haszontalanságokon merengjen. Ám azért nagyon sok múlik az elkészítésen. A háziállat húsa akkor a legártalmasabb, ha vajjal, fűszerekkel készíted, és balga módon gyümölcsöt vagy kenyeret harapsz hozzá.
A vaddisznó- vagy szarvashús talán nem ennyire káros és veszedelmes, ám mértéktelen fogyasztásuk riadozóvá, félénkké tesz. A vadhúst csak ízesíteni és puhítani lehet. Nincs az a pompás szakács, aki a szarvas húsából ki tudná vonni a félelmet, a menekülés vágyát, a nyugtalanságot.
Egy legyőzhetetlen hadseregnek, a halál katonáinak egészen másféle húsokra van szüksége.
Nem az állatok megadására, riadalmára és emlékeire…

És aztán egy jókora folt a beszámolóban. Mintha valaki rémületében vagy felháborodásában bodzalevélből készült tintával akarná eltüntetni I. Bandemag eszmefuttatásait.

Elpuhult lelkek mézes disznóhúsnak nevezik az emberhúst. Túl édesnek találják, viszolyognak tőle, azt híresztelik, hogy túlzott fogyasztása álmatlanságot okoz, elvásítja a fogakat, mi több, búskomorságra, öngyilkosságra és vérfertőző gondolatokra sarkall.
Ezek puhány, öreg katonák téveszméi, akik ostoba babonákkal akarják a fiatalokat a harctól visszatartani.
Hiszen mi tehetné teljesebbé és tökéletesebbé egy harcos győzelmét, ha nem az, hogy félelem és bosszúvágy nélkül falatozik az ellenségei húsából?
Hogy nemcsak az asszonyait, a földjeit, a szolgáit, a javait teszi magáévá, hanem a legtitkosabb érzéseit és gondolatait is… Léteznek bölcsek akik szerint az emberhús nemcsak bátorrá és állhatatossá tesz, hanem megajándékoz az örök ifjúság mámorító élményével is. Aki felfalja az ellenségeit, az képtelen lesz megöregedni.
(…) Az emberhús kellemetlenül édes ízét petrezselyemből és a csalánlevélből készült mártás segítségével ellensúlyozhatjuk. A legporhanyósabb a gyerekek húsa, de sajnos ez a legédeskésebb is. A csalánleveles mártáshoz érdemes valamennyi paszternákot keverni, így gondos előkészítés mellett a gyerekhús is könnyen összetéveszthető a malachússal! Az érzelgősebb harcosok olykor-olykor persze sajnálják a csaták után feláldozott kislányokat és kisfiúkat. Ám ha a levágásra kiszemelt gyerek belátja, hogy halála nemcsak elkerülhetetlen, hanem hasznos is, és ha nem puszta beletörődéssel, hanem örömmel fogadja az elkerülhetetlen véget, akkor nem olyan viszolyogtató a húsának édeskés mellékíze.
Az emberhúson hizlalt katonák rettenthetetlenek, mert a legyőzött ellenség földöntúli erővel ajándékozza meg őket…
Similis simili gaudet, ahogy Rómában mondják a bölcsek.
(…) Végy egy szép combot, egy csipetnyi zsályát és három gerezd fokhagymát…

Riolda nem volt képes tovább olvasni I. Bandemag őrült eszmefuttatásait. A királyét, aki egy kicsinyke sziget közepén élt a rabszolgáival és tizenegy megmaradt katonájával, és közben egy emberhússal táplált Tökéletes Hadsereg élén akarta Írországot és Angliát lerohanni.
Egyetlen nélkülözésekkel teli tél ilyen gyötrelmes őrületbe hajszolta?
Vagy a lelkifurdalását akarta a hadseregszervezéssel csillapítani?
Elhitetni magával, hogy nem gyilkos, hanem tudós feltaláló? Bölcsebb, mint a bizánci Szent Pantaleon? Nem kegyetlen őrült, hanem a hadtudomány megújítója, művelt és körültekintő „szakíró”?

Riolda felsóhajtott. Éjszaka kiosont az öbölbe, és mikor a köd elhomályosította az égboltot, elégette a pergamencsíkokat.
Megfogadta, hogy gyümölcsön és kenyéren él ezentúl.

Illusztráció: Zdzisław Beksiński

 

Arthur Conan Doyle: A pöttyös szalag

 I. Helen története 

Éppen a barátom, Sherlock Holmes lakásán időztem, a Baker Streeten, amikor ez a történet megesett. Egyik kora reggel, egy feketébe öltözött fiatal asszony látogatott meg minket. Fáradtnak és szomorúnak tűnt, az arca fehérben játszott.
– Félek! Mr. Holmes, félek a haláltól! – mondta zokogva a nő. –Kérem segítsen nekem! Még harminc se vagyok, és nézze az ősz hajamat! Úgy félek!
– Csak üljön le és mondja el a történetét – kérte kedvesen Holmes.
– A nevem Helen Stoner – kezdte el történetét a kisasszony – és a mostohaapámmal élek, Dr. Grimesby Roylottal, közel a városhoz. A családja régebben gazdag volt, de akkora már elszegényedtek, mire a mostohaapám megszületett. Ezért később orvosnak tanult, és Indiába utazott. Ott találkozott és kelt egybe az édesanyánkkal, amikor még én és az ikernővérem, Julia, kicsik voltunk. Ahogy látja, az édesapám meghalt.
– Az anyjának esetleg volt pénze? – kérdezte Sherlock.
– Ó, igen, az anyámnak sok pénze volt, és így a mostohaapám sem volt többé szegény.
– Meséljen még róla Stoner kisasszony – kérte Holmes. –Nos, ő egy elég agresszív ember. Indiában egyszer megharagudott az egyik szolgájára, és megölte. Emiatt börtönbe zárták, és miután kiszabadult mindannyian Angliába költöztünk. Az anyám 8 évvel ezelőtt halt meg balesetben. A mostohaapám örökölte meg minden pénzünket, de ha én, vagy Julia férjhez megyünk, akkor 250 font évi járadékot kell fizetnie utánunk.
– És most vele élnek – állapította meg Holmes.
– Igen. Egész nap csak otthon van, és sosem fogad vendégeket, Mr. Holmes – válaszolta Helen. – Idővel egyre erőszakosabb lett és sűrűn összebalhézott a környékbeli lakosokkal. Már mindenki fél tőle, és elfutnak előle ha meglátják. Az egzotikus vadállataitól is félnek, amiket szabadon eresztett az udvarban. Egy barátja küldte őket neki Indiából. És nem az állatok az egyetlen vadak a kertben, hanem még a vándorcigányok is ott laknak. A mostohaapám szereti ezeket a vadembereket, arra járkálhatnak nálunk fel és le, amerre csak a kedvük tartja. Én és szegény Julia nagyon boldogtalanul éltünk. Szolgáink sincsenek. Mindig elmenekültek tőlünk a mostohánk miatti félelemtől, ezért minden munkát magunknak kell elvégezni a ház körül. Julia alig volt harminc, amikor elhunyt, és olyan ősz volt a haja, mint most nekem.
– Mikor halt meg? – kérdezte Sherlock Holmes.
– Két évvel ezelőtt hagyott el, és éppen ezért vagyok most itt. Nem tartottuk senkivel sem a kapcsolatot a környékről, de néha meglátogattuk pár családtagunkat, akik London környékén élnek. Julia ott ismerkedett meg egy fiatal férfival, aki feleségül kérte őt. A mostohaapám beleegyezett, de ezután a testvérem kis időn belül meghalt.
Stone kisasszony a kezébe temette az arcát és ömlöttek a könnyei egy percig. Sherlock Holmes eddig csukott szemmel hallgatta a történetet, de most felnyitotta a szemeit, és Helenre szegezte őket.
– Mondjon el mindent Julia haláláról! – kérte.
– Mindenre élénken emlékszem. Borzalmas időszak volt a számomra – válaszolta –. Mind a három hálószoba a földszinten található. A mostohaapánké a sorban az első. Rögtön utána következik Julia szobája, majd legutoljára jön az enyém. Mindegyiknek az ablaka a kertre néz, az ajtaja pedig a folyosóra nyílik. Egyik este az apánk a szobájában szívta az erős indiai cigarettáját. Julia nem tudott aludni az erős szagától, ami átszivárgott a hálójába, így átjött hozzám beszélgetni. Mielőtt visszatért volna megkérdezte tőlem „Helen, te hallottál valaha füttyszót az éjszaka közepén?” Meglepődtem a kérdésén. „Nem” – válaszoltam. „Érdekes” -állapította meg. „Néha hallani szoktam egy hangot, de nem tudom honnan jöhet. Te miért nem hallod?”  Felnevettem. „En mélyebben alszom, mint te.” Julia ezután visszament a szobájába és magára zárta az ajtaját.
– Miért zárkóztak be? – tudakolta Sherlock Holmes.
– Féltünk a vadállatoktól és a vándorcigányoktól – válaszolta a kisasszony.
– Folytassa – kérte Holmes.
– Nem tudtam elaludni aznap éjjel. Vihar tombolt odakint, esett az eső és fújt a szél. Hirtelen egy női sikolyt hallottam, a testvérem hangja volt az. Kifutottam a folyosóra, és akkor meghallottam azt a fütyülést is, majd valami fém koppanását a földön. Nem tudom, mi lehetett, ami kiadta ezt a hangot. Odafutottam a nővérem ajtajához. Kinyitotta azt, de rögtön utána összeesett a földön. Falfehér volt az arca és hullottak a könnyei. „Segíts, segíts nekem Helen! Beteg vagyok, haldoklom!” Köré vontam a karomat és szörnyű hangon felzokogott „Helen! Ó Istenem Helen! A szalag volt! A pöttyös szalag!” Szeretett volna többet is mondani, de már nem tudott. Odahívtam a mostohaapámat aki megpróbált segíteni rajta, de már nem tehettünk érte semmit. Az én édes, drága nővérem meghalt.
– Biztosan hallott füttyszót és fémes koppanást? – kérdezte Holmes.
– Azt hiszem – mondta Helen –, De nagyon viharos volt az az éjszaka. Talán rosszul hallottam. A rendőrség sem értette, hogy mitől halt meg a testvérem. Az ajtaja zárva volt, és senki sem juthatott be a szobájába. Nem találtak mérget sem a szervezetében. És mi az a „pöttyös szalag”? A cigányok hordanak valami hasonlót a nyakukban. Szerintem a félelembe halhatott bele, de nem tudom mitől félhetett annyira. Talán a cigányoktól. Ön mit gondol Mr. Holmes?
Holmes elgondolkodott ezen egy percig. – Hmm –mondta. – Ez nehéz kérdés. Folytassa, kérem.
– Ennek már lassan két éve – mesélte tovább Helen Stoner. – A nővérem nélkül nagyon magányosnak éreztem magam, de egy hónapja az egyik kedves barátom feleségül kért. A mostohám beleegyezett, így hamarosan egybe kelhetünk. De két napja át kellett költöznöm a nővérem hálójába, mert az enyémnek felújítják a falát, és tegnap éjjel újra hallottam azt a fütyülést! Azonnal elmenekültem otthonról, egyenesen ide Londonba, hogy a segítségét kérjem. Kérem segítsen nekem Mr. Holmes! Nem akarok meghalni, mint ahogy Julia.
– Gyorsan kell cselekednünk – mondta Holmes. – Ha ma elmegyünk az otthonába, meg tudjuk nézni ezeket a szobákat a mostohaapja tudta nélkül? – Ma Londonban van, így nem futhatunk vele össze. Oh, annyira köszönöm Mr. Holmes, máris jobban érzem magam.

II. Holmes és Watson megnézik a házat 

Holmes még reggel elment valahova, de ebédidőre már vissza is tért. Ezután levonatoztunk vidékre, majd taxit hívtunk Dr. Roylott házáig.
– Nézd – fordult felém Holmes – a mi veszélyes Roylott barátunknak szüksége van a lányai pénzére, mert csak évi 750 pengő üti a markát a halott felesége után. Ennek néztem utána ma reggel. De a cigányok, a füttyszó és a szalag… ezek sokkal bonyolultabb kérdésnek tűnnek, de azt hiszem megvan rájuk is a magyarázat.
Amikor megérkeztünk, Helen Stoner megmutatta nekünk mindhárom hálószobát. A sajátjával kezdte.
Miért kell felújítani a szobájának a falát? – kérdezte Holmes. – Nem látom szükségét, semmi baja.
– Igaza van – értett egyet az asszony. – Szerintem ez csak egy ürügy arra, hogy át kelljen költöznöm a nővérem szobájába.
–  Igen  – erősítette meg Holmes.
Ezután átmentünk Julia szobájába, és Holmes nagyon alaposan megvizsgálta az ablakokat.
– Senki sem tudna kintről bejönni ezeken keresztül – mondta. Ezután alaposan körbenézett a szobában is.
–  Miért lóg itt ez a csengőzsinór az ágy fölött?
– A mostohám szerelte fel ide két éve azért, hogy ezzel hívhassuk a cselédeket, de sosem vettük hasznát, mert nem volt cselédünk. Ekkor építette be ezt a szellőzőt is a falba a saját szobája és e szoba közé.
Holmes meghúzta a zsinórt.
– De ez nem is működik – mondta. – Milyen érdekfeszítő. És éppen a szellőző mellett lóg. Ez is furcsa. És miért pont a belső falon van az a szellőző? A szellőzőket logikusan egy külső falon szokás elhelyezni.
Ezután átmentünk Dr. Roylott szobájába is. Holmes észrevett egy nagy fémládát a fal mellett.
– A mostohaapám üzleti papírokat tart benne – magyarázta Helen.
– És esetleg macskát is tart benne? – érdeklődött Holmes. – Nézzék! A láda tetején van egy tálkányi tej. Nos , Stoner kisasszony, úgy gondolom, hogy veszélyben forog az élete -figyelmeztette. – Ma este én és Watson barátom a nővére szobájában fogjuk tölteni az éjszakát, ahol magának kellene aludnia.
Helen és én meglepődve bámultunk rá.
– Igen, ezt most muszáj. Kiveszünk egy szobát valamelyik vidéki fogadóban. Amikor az apja elmegy aludni, tegyen ki egy gyertyát a nővére szobájának az ablakába, és hagyja nekünk nyitva. Aztán menjen vissza éjszakára a saját, régi szobájába, mi pedig ketten bemászunk a nyitott ablakon a testvéréébe. Ezután nincs más dolgunk, mint megvárni a fütyülő és a koppanó fémes hangot.
– Hogyan halt meg a nővérem, Mr. Holmes? Már tudja? Kérem mondja el nekem is! – kérlelte Helen, miközben gyengéden megérintette Sherlock Holmes karját.
– Még utána kell járnom pár kérdésnek, mielőtt elmondom magának, kisasszony. Most a viszontlátásra, és ne féljen – válaszolt.
Miközben a városka felé sétáltunk, Holmes figyelmeztetett, hogy a mai este veszélyes lesz.
– Roylott egy nagyon romlott ember.
–  Ha tudok segíteni Holmes, akkor mindenképp magával tartok – mondtam.
– Köszönöm Watson! Szükségem is lesz a segítségére. Látta azt a csengőzsinórt és azt a szellőzőt? Már tudtam a szellőzőről mielőtt ide jöttünk volna. Egyértelmű, hogy így van egy lyuk a két szoba között. Ez megmagyarázza miért érezhette Helen nővére Roylott cigarettájának a szagát.
– Holmes, drága barátom! Hogy lehet ennyire eszes? – csodálkoztam.
– És látta azt az ágyat? Oda volt rögzítve a padlóhoz. Így nem lehet áthelyezni. Valamiért ott kell maradnia a kötél alatt, ami pedig a szellőző mellett van.
– Holmes! – felhördültem. – Már kezdem érteni! Micsoda szörnyű bűntény.– Igen, ez az orvos egy nagyon okos ember. De azt hiszem mi meg tudjuk állítani, Watson.

III. Az éji halál 

Még aznap este visszamentünk a házhoz. Amikor megláttuk Helen Stoner gyertyáját az ablakban, óvatosan bemásztunk rajta, és csendben várakoztunk sötét hálóban. Három órán keresztül vártunk mozdulatlanul. Egyszer csak fény gyúlt Mr. Roylott szobájában és hangokat hallottunk kiszűrődni felőle. De semmi sem történt, így tovább várakoztunk a sötétben. Aztán újabb hangot hallottunk, egy másik, nagyon halk hangot… Holmes hirtelen felugrott és teljes erővel megütötte a csengőzsinórt.
– Látja Watson? – kiáltotta.
De nem láttam semmit, csak egy halk sziszegést hallottam. Mindketten felnéztünk a szellőzőre, és hirtelen egy szörnyű sikolyt hallottunk kiszűrődni a mellettünk lévő szobából. Aztán újra csöndbe borult az egész ház.
– Ez mit jelentsen? – kérdeztem remegő hangon.
– Vége van – nyugtatott meg Holmes. – Menjünk és nézzük meg!Bementünk Dr. Roylott szobájába. A fémláda nyitva állt. Roylott egy széken ült és a szemeit a szellőzőre szegezte. A nyaka körül egy furcsa pöttyös szalag tekeredett. Halott volt.
– A szalag. A pöttyös szalag – mondta Holmes nagyon halkan. A szalag megmozdult és felénk fordította a fejét. – Legyen óvatos Watson! Ez egy kígyó, egy indiai kígyó, és a mérge rögtön végzetes. Roylott azonnal meghalt. Vissza kell tennünk a kígyót a ládába.
Holmes nagyon-nagyon óvatosan megfogta a kígyót és visszatette a ládába.
– De honnan tudott a kígyóról Holmes? – kérdeztem.
–Először Watson, azt gondoltam, hogy a cigányok tették. Aztán megértettem. Rájöttem, hogy valaminek talán le kell jönnie a szellőzőn át, a zsinórón keresztül, egészen az ágyig. És ott volt a tej is – tudniillik a kígyók is isznak tejet. Aztán Roylott könnyedén be tudott szerezni indiai állatokat. És mivel orvos volt, így tudhatta, hogy ennek a kígyónak nehéz kimutatni a mérgét egy halott testben. Így minden este beletehette a kígyót a szellőzőbe, ami lemászott a zsinóron át az ágyhoz. Mivel természetesen senki sem szerezhetett tudomást a kígyóról, így minden éjjel füttyszóval hívta vissza a helyére. A koppanó fémes hang pedig a fémláda ajtajának a hangja volt, amit bezárt. Talán a kígyó többször is leereszkedhetett a zsinórón az ágyba mielőtt végleg megölte Juliát. És Helen is majdnem áldozatául esett a bestiának. De ma este, amikor megütöttem a zsinóron mászva, feldühödhetett, visszamászott a szellőzőn keresztül és lecsapott a doktorra. Egyáltalán nem érzek szánalmat iránta.
Nem sokkal ezek után Helen Stoner hozzáment a fiatal kérőjéhez, és megpróbálta elfelejteni a nővérének és mostohájának szörnyű halálát. De sosem tudta igazán elfelejteni a pöttyös szalagot.

 

Fordította: Rózsa Lilla

 

Eredeti szöveg:

Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes Short Stories: The Speckled Band

http://www.lemauff.fr/short_stories/Sherlock_Holmes_Speckled_Band.pdf

(utoljára megtekintve: 2019. 02. 10.)

 

Sarah Kirsch: A puszta

A pusztán feljövő vakító napban állok
hallgatom a vízi madarak sietős szárnycsapását
ezeket a bevésődött szívdobbanásokat
nyírfák ágai ütik vadul a hátamat
a távolból hallom ezeket
az ágak borította fákat
a híreket amiket sohasem hallhatok igazán
szélben szakadást a sivatag fölött
alakok közeledtek ritkás gyönge hajjal
szemeik mint a csillagok az ég lebegő lábain
ahogyan a régi könyvekbe
vésődött be csöndesen az írás.

Meiszterics Adrienn fordítása

Nemlevelező lap

 

Mégis az a legrosszabb,
Hogy nem tudok írni Neked.
Nincs mit.  (Köszönöm?)
Békatalpon ugrál az idő,
Csak föl, csak le.
Befőttesüvegben nyarak.
Még 10 kilóval kevesebb,
Hosszú lábú lánygyerek.
Te ezt nem ismered már.
Még. Ez nem levél.
Széljegyzet búzakalász fölött.
Rókavörös vágyódás vagyok.
Nem ismerlek, megszelídítettél.
Széles csípőm, vastag combom,
Kerek karom csak elhordoz,
Nincs semmi levélnehezék.
Füst vagy. Hol vagy?
Inkább visszaszaladok még
A gyerekkorba, játékból színes
Postabélyegre gyűjteni.

 

(Illusztráció: Elizabeth Busey: Yielding Gracefully)

Thoinot Arbeau: Elvesztem szemedben (1589)

Elvesztem szemedben
S kezedben életem
Bár nem részelsz engem
Mosolyod kegyében
Űzd el bánatomat
Egyetlen csókot adj

Kerülöd nézésem
S nem értem miért van
Míg tiéd keresem
Feladnám enmagam
Hisz szent tetszésedért
Küzdök, mint üdvömért

Kellemed, fenséged
Mennyei bájaid
Lelkem jéggé dermedt
Kútjait hevítik
Forrongó szívemet
Lángokkal tölték meg

Ámor szolgájává
Lenni nem kívántam
Epedő igába
Sohasem hajlottam
Vágyam adta neked
Szívemet, hitemet

Siess hát kedvesem
Siess hát szépségem
Ne lázongj ellenem
Hisz tiéd mindenem
Jöjj megmentésemre
Vagy temetésemre

Meghalok angyalom
Végem, míg csókollak
Mézédes ajakid
Igéznek, bájolnak
Tört józanságomat
Ormokig ragadtad

Előbb tűnik az ár
S előbb huny ki a nap
A zúgó Óceán
Is előbb elapad
Mintsem bámulatom
Szikrányit csorbuljon

Hőnyi Katalin fordítása

https://mail.google.com/mail/u/0/#inbox/FMfcgxwBVWQNQSrnxfbsBtJdVTcZCcpg?projector=1

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info