Egyszer volt, hol nem volt… Hol is volt? Hmm, legyen egy kitalált országban. Elvégre ez egy népmese lesz, pont, mint a demokrácia. Legyen akkor… Kacsaország. Ú, de frappáns! Ebben a Kacsaországban élt egy lány. Milyen legyen? Olyan huszonegyedik századi. Tegyünk bele valami irodalmár utalást, mégiscsak az egyetemen vagyunk. Remélem keksz is lesz, mert jár nekem.
Szóval van ez a posztmodern, lázadó, szarkasztikusan kigúnyoló világban felnőtt lány, aki nem érti, mert akkor hagyományos és múltszázadi lenne, aki…
– Már elnézést! – szólt ki egy tudálékos hang a szövegből. – Eltértél a tárgytól! És mi az, hogy semmit sem ért, hát a szabadon áramló információ világában élünk! Gondolkodj már! Hát ezt tanítják neked az iskolában?!
– Egyetemen – szóltam közbe rezignáltan.
– Tökmindegy, úgyis mindig iskolának hívod. Szóval mi a franc ez a leírás? Posztmodern nő vagyok, kikérem magamnak ezt a mismásolást!
– Mismicsodát?! Mindegy, ne zavarj, épp próbálok kitalálni valami fergeteges nagy szenzációt, amit nem baj, ha dadogva olvasok fel, ők majd akkor is rohadtul értékelni fogják és én majd jól megmutatom mekkora nagy szám vagyok.
– Azt inkább ne – közölte szárazon a főhős.– Tudniillik én tudom mekkora nagy szám vagy, veled vagyok mindig a turkálóban, amikor keresed a méreted.
– De nem úgy! Aj, ne zavarj már!
– Szóval, ez egy mese, meg izé, kell bele… Hercegnő, meg lovag, meg sárkány. Ó, sárkány! Igen, a sárkány, amit le kell győznie a főhősnek, és akkor elnyeri méltó jutalmát, a hercegnő kezét…
– Halihó! Először is, én vagyok a főhős, aki posztmodern, és most hagyjuk hogy kell a francnak egy buta, de szép lány aki belém zúg, csak mert megmentettem a sárkánytól. Kezdjük az alapoknál, nem ölünk sárkányokat! Védett állat.
– Mit védett?! Beszélsz itt zöldségeket, a sárkány az emberiség megtestesült félelmei egybegyúrva, azt nem kell védeni! A klasszikus mesei szituációban legyőzzük a félelmeinket, és…
– Minek? Te is tök jól együtt élsz velük. Különben is posztmodernben írsz, mi nem legyőzzük, mi beleszeretünk a félelmeinkbe.
– Elegem van belőled! Inkább a lovag lesz a főhősöm, aki egy tizennegyedik századi…
– Azt se tudod hogy néz ki egy tizennegyedik századi lovag! – szólalt meg egy mély hang. Az írónő, vagyis én, most már ingerülten meredtem a billentyűzetemre. Hogy engem mindig félbeszakít valaki!
– De tudom, képzeld, csak rákeresek a…
– Felesleges rákeresned, én sem akarom megölni a sárkányt. Tudniillik minden századik lovag éli csak túl a sárkányt, de a hercegnőt egy se.
Elmehettek a búsba mindannyian! Akkor legyen a sárkány a főhős! Szóval, egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lila sárkány, aki a mesevilág bármi lehetséges valóságában, a tudás horizontján élt. Ebbe köss bele pupák!
Ez a sárkány kicsi volt, szőrös, amiből majd jól mennek a plüssök a film végén, ami természetesen lesz a mesémből, hollywoodi sztárral a főszerepben. Lesz majd csillámpikkelyes verzió a kisfiúknak, fogas dinoszaurusz a lányoknak, meg egy béna sima plüss-verzió a gyerekeknek.
Szóval, hogy valami klisésztorit is idebiggyesszek, ez a cuki cicasárkány éppen szundikált a rózsaszín kis barlangjában. Azok a csúnya nagy könyvek, amin szundikált, csupa nehéz szavakkal voltak tele, mint: A magyar helyesírás szabályai, Határidőnapló, Hogyan alkossunk hihető kifogásokat.
Amikor a lemenő Nap utolsó napsugara is elszökött róla, és az eddig melengető fény helyét átvette a hűvös sötét, főhősünk ráébredt, hogy elaludt és lekéste a vizsgáját, és meg fog bukni, pedig nem is jár egyetemre.

Öhm… ki is volt a főhősöm éppen? Ja, a sárkány! Szóval ez a sárkány hirtelen arra ébredt, hogy elfelejtett hercegnőt rabolni. Egy másik mesében emiatt útnak is indult, de most már bölcsebb, mert bölcsészetet tanul, és inkább maradt a barlangjában.
Majd jön magától a hercegnő. Feminizmus meg minden. Amúgy sem lehet hús a barlangjában, divatból vegán.
Aztán meg ott van az a valódi szörnyeteg, hogy nem leszek píszi. Annyi a tabu manapság, hogy nem hogy farkast, szürke bundás antivegán szarvastalanítót se lehet mondani.
Olyat se lehet állítani, hogy a hercegnő nő, könnyen meglehet, hogy igazából férfi, vagy éppenséggel egyiknek sem érzi magát, és akkor mégis hogy azonosuljon az olvasó a karakterrel, ha semmi közös nincs bennük?
A lovag meg nem férfi. Könnyen meglehet, hogy rózsaszín elefánt. Vagy kék víziló. Itt most egy ilyen érzékenyítő beszéd jön, amiben jól megmondom, hogy valójában milyennek kéne lennie a férfiaknak meg a nőknek meg a férfiaknak érző nőknek vagy a nőknek érző férfiaknak és amelyik egyik sem, és akkor megint kiderül, hogy én mekkora aduász vagyok, meg milyen jól ismerem ezeket a terminusokat és jól megmondom a társadalomnak, hogyan nevezze a lakóit. Amúgy embereknek.
És akkor még ki se tértem arra, hogy ők heterók. Vagy melegek. Vagy hidegek. És kockásak. De lehetnek pöttyösek is. Ezekről mind nem szabad beszélni, de szexet azt kell belevinni. Azt viszi a nép. Az kell neki. Pechemre én ehhez pont nem értek, így csak olyanokkal tudok jönni, mint virág meg méhecske meg akkor ők most elvonultak a szobába hálni. És akkor itt gyorsan mindent a képzeletre bízok, minél mocskosabb, annál jobb, mert az az érdekes.
Várjunk csak, mikor jutottunk el az ágyig, amikor még se lovag, se elrabolt hercegnő sincs?! Upszi, asszem van néhány baki a sztorimban, majd direkt ráhagyom az olvasóra, hogy képzelje oda a kimaradó részeket. Azért legyen benne még stadion is, amiben a szurkolók középkori csata helyett péppé verhetik egymást, meg környezetkímélő anyagokból készített, hús-, cukor-,  glutén- és laktózmentes, újrahasznosítható esküvő, és már készen is vagyunk!