Tegnap éjjel a valamit-kezdeni-vágyás
belovagolt a hideg, poros nappalimba.
A padló egyre csak nyöszörgött a prüszkölő,
topogó deres patáinak súlya alatt.

Proustot olvastam és éppen szerettelek, de
ez köztünk marad, mint az a folyton vibráló
szoláris sugárzás szívem légkörén: rövid-
és hosszúhullámú energiamérleged.

Apám hívott Skype-on. Budapest felett haladt.
Kinyitottam a hóporos ablakokat és
világolni láttam a napfényt visszaverő
egyenletes sebességgel úszó űrkabint.

Apám intett felém. Beszélgetni próbáltunk,
de nem értettük – vagy nem akartuk érteni –
egymást. Zavaró távolság, nyerítés, űrszél,
meg ez a folyton szar apa-fia-semmiség.

Bevett kezdő soraimról kérdezősködött.
Lomha mikorokról és törtető holokról.
Azt feleltem, hogy fontos térben és időben
elhelyezni miérteket és hogyanokat.

Aztán rólad kérdezett. Veled minden rendben,
feleltem apámnak, s látszólag megnyugtatta
ez a számomra cseppet sem egyértelmű, ám
annál sokkal jobban eső minden-rendbenséged.

Közben az épp Koszovóban állomásozó
magyar katonák honvágy-zöld harckocsik mellett
énekelték haza: „Ha elmúlik Karácsony…”
Szögesdrót, fegyverropogás: koszovói tél.

Heves köhögésben törtem ki, mire apám
jobbulást kívánt és bontotta a vonalat.
Felriadtál a makacs tüdőzajokra. Én
sosem riadok fel. Nem szokásom elaludni.

Helyette minden velőtrázó, súlyos éjjel
téged nézlek, s a szívem felé szakadatlan
áradó CO2-gázt. És eszembe jut
apám története a Vénusz légköréről.

A szőnyegen ültem. Lehunytam a szemem és
végignéztem, ahogy a szoba élhetetlen
pokollá forr, és szép lassan belém olvadnak
még reménykedő ólomasztronautáid.

Már nem tart soká. Holnapra elpárolognak
és vénuszi légköreim részévé lesznek.
Holnapra már csak Te maradsz és én maradok.
Meg ez a permanens egymásra vágyakozás.

 

(Illusztráció: Henn Kim: Rowing to you)