Est a Napúton

mondjuk hogy meghaltam
és mégis jobban vagyok mint ti
a kémiai anyagokban pezsgő
véretekkel
ami engem illet
annyira nem is érdekel
hogy ki mit tol
és ki mit mond tollba nekem
a versnyelvem nem
az amit elvársz
patetikus nyers és világos
érti az akinek értenie kell

hogy a Napra megyek
az egyszer biztos
és holtabb leszek a
legtöbb élőnél
mégis én leszek
aki merev tekintettel
háromszögbe fogja a világot
a felhőket és a szelet
a maradék méltóság
a motiváló inger
elszánt a menekülésre
remélem nem feledem el
a lélegzetvétel ritmusát

én meg ti akik vagytok
itt a földön azt hiszem
egyek vagyunk és
végigkövet minket a Nap
és saját magunk ahogy
telünk az időben
lemeztelenedve a valóságban
ezt egyszer túladom
vagy túladagolom
szó-ta-gol-va
ta-gad-va
hogy csak a saját űrömben
utazom majd

éjszaka a Napra ülni
az Androméda ködét
beszippantva
visszaváltunk mindent a
józanságra de
újra meg újra ugyanazokat
a köröket lefutni
hazudhatod hogy nem
minden pillanatban
tör ki az érzés a repedéseiden
hogy zúzni kell a hegeket
ti meg én
füst, sóhaj de ugyanazok
a körök
elvtársak ugyanazokkal a
körökkel mit fogunk kezdeni?

Akit a legjobban

technikolor ősz ez
rongyba tekert halott madár
üres szatyorba tett rothadó avar
elvesztettem az éjszakáim
keretbe foglaltam az ágyam
a lábaim jegesek
leszedáltan ringok
gyere és érints meg mert
megannyi fölösleges orgazmus
és mégtöbb fölösleges szédülés
van nélküled
mert utálom amikor elmész
és várok (a semmire)
a bódulatra ami nem jön
nyelvemen fél szedatívval
hazudok magamnak
és neked szerelmem
és neked Uram
nem is tudom mikor lelted
utoljára örömöd bennem
azt akarom hogy senki
ne értsen meg
csak te
aki azonosulsz
és segítesz abban hogy
kimondjam szeretetül
azt hogy bocsánat

(Illusztráció: Jeffrey Smith: Dissection Of Memory)

Az Idő Vezet Kézenfogva

Az idő vezet kézenfogva,
egy kicsiny darabot kiszakít önmagából,
azon vezet végig: körbeölel álom-mámor,
majd pokolba egyenest a mennyországból…
de nincs megállás.

Az idő vezet kézenfogva,
s járunk fényes, csodálatos tájakon,
miközben hozzák elénk díszes tálakon
az édes élet-nektárt, lovaglunk vad vágyakon…
de nincs megállás.

Az idő vezet kézenfogva,
s oly zord, szörnyű helyekre visz el,
hol a farkas hófehér gyapjút visel,
hol már a jámbor báránynak sem hiszel…
de nincs megállás.

Az idő vezet kézenfogva,
akkor is húz, ha lábam már nem bírja,
ha torkomból üvöltve szalad ki lelkem kínja,
mikor sebeimnek égen-földön nincs gyógyírja…
de nincs megállás.

Az idő vezet kézenfogva,
egy kicsiny darabot kiszakít önmagából,
azon vezet végig: körbeölel álom-mámor,
majd pokolba egyenest a mennyországból…
de nincs megállás.

Út

Élet.
Az élet.
Szép az élet.
Szép az élet, ha küzdesz.
Szép lesz az élet, ha küzdesz.
Szép lesz az élet, ha küzdesz – mondják.
Szép lesz az élet, ha küzdesz – mondják mások.
Szép lesz az élet a halál előtt, ha küzdesz – mondják mások.
Szép lesz az élet a halál előtt, ha küzdesz – mondják.
Szép lesz az élet a halál előtt, ha küzdesz.
Szép az élet a halál előtt, ha küzdesz.
Szép az élet a halál előtt.
Szép az élet, a halál.
Szép a halál.
A halál.
Halál.

(Illusztráció: Jerry Pinkney: Aesop’s Fables; The Wolf In Sheep’s Clothing)

A szövetség metaforái

Album

A csipkeverőnő hozzáment a zongorahangolóhoz.
A szubrett a dirigens mátkája lett.
A restaurátornő a krupiéba szeretett bele.
A gyönyörű apáca a szívsebészbe.
A szépségkirálynő nem akart férjhez menni.
Egy hegyi faluban vásárolt szőlőskertet.
Volt a telkén kajszibarack, körte és nektarin.
Málna és eper. Kóstolással töltött
Minden szabad délutánt.
A szomszédja, a híres építész, nemes protestáns,
Hiába hívta a Hiltonba jeges dinnyére.
Bifsztek is lett volna, meg homár.
A kirakatbaba begubózott.
Hatalmába kerítette az önszeretet.
Írta a Kurír.
Az Újszövetséget azonban minden este olvasta.
Néhány év után felszámolta a topmodell létet.
Hozzáment a baptista lelkészhez.
A csipkeverőnő gránátalmával és áfonyával lepte meg.
A szubrett egy Boris Vian kötetet adott barátnőjének.
A restaurátornő egy Salvador Dali festmény másolatot.
Az apáca egy faliórát.
Együtt ünnepelték meg egy vacsorával
A szövetségkötést a Hiltonban.
Az építész ott ült egy üveg Whisky mellett.
Azóta is várt.

Belív

Könyvtest

A gyomrában van egy ország.
Nincs határőrizet.
Olykor iszonyú mennyiségű bevándorló
Lepi el a lapokat.
Mindenki ott hagy egy darabot
A személyiségéből, aki belelapoz.
Szó sincs olvasásról.
Rárakódik, amit valaki elgondol róla.
Így vastagodik a szellem burka s tolla.
A lábjegyzetek üde szigetek.
Van, aki rá se hederít a mellékes
Tudásra. Pedig ott rejtőzik
A kincs. A rejtett ott is a legfontosabb.
Az apróbetűs városrész a titok utcája.
Van, aki nem sejti, de átlátja.
Mert a forrásszövegre rászáll
Az olvasói olvasat.
Becsomagolja a puszta ámulat
Az ész önkielégítését
Sok agy kicsorbul a könyvlapok élén.
Ott zizeg a kérődzők ezernyi agysejtje.
Ráhányják akaratuk a szerverre.

Impresszionista légkört teremt

A parfüm

Melyik maszkot hordjam? A krupié álarcát?
A zöld-kék kockás kötényt, ami a világ értékrendje?
Vagy a vagy-vagy Kierkegaard-féle
Klezmer-szövetét.
Vagy járjon át testemben az ünnepi ég.
Az esztétika és a reflexiók lelke.
Hogy szívemben és tudatomban lakjon
Isten terve. Amiben eredetileg
Jó volt csak.
Az eredendő csónak.
Abban utazott a tapasztalat s nyelv.
Noé bárkája. Panda maci, mókus, kócsag.
Amit csak távolról ismernek a voltak.
Az ismeret kell, ami bölcsesség.
A metafizika titka. A transzcendens lepke.
Az aranyló festék.
Higgyétek el. Nincs vége. Lesz még!

(Illusztráció: Kit Layfield)