i
Felkelek, nincs még reggel, a redőny
lehúzva, de a szobában sötét hideg van,
egy hang az álmomból először csak nyüszít,
aztán egészen emberivé lesz, míg az utcáról
üvöltés hallatszik fel, magára hagyottan,
majd újra meghallom. Alsónadrágban vacogok
az ablaknál, de senkit sem látni a parkoló
kocsik árnyai és a sövény között,
félmeztelenül, remegő kezekkel, kimegyek
és amíg kinyitom az ajtót, meglátok
a veranda oszlopánál, a narancsszínű fénykúp
alatt egy fiatalembert, összerogyottan,
ittasan, zokogva, mintha az egész élete
kikívánkozott volna belőle egyszerre.
ii.
Most, ahogy egy délután eszembe jut,
kimaradtam az iskolából, apám fenyőgyökeret
ásott— láttam, ahogy felnézett, megriadt
és kiment a terasz mögötti sikátor kapuján,
majd visszatért megrémülten, kezében
egy fiúval. Felismertem, velem egyidős
az iskolából, rasztahajú, türkizkék csíkokkal,
de akkor a saját súlya alatt összerogyott,
csuklója apám sáros farmerja és a terasz
kövezete felett lógott. Akkor már tudtam,
mit híresztelnek róla, amíg bekötöttük a széttépett
lepedőt a felvágott erén, és miként fogunk
részesülni abból egyszer, ha kiderül az igazság,
egy bilincs, mint a kiválasztott vér.
iii.
Éjszakákkal később félálomban várva, hogy
pillanatok belül meghallok valakit odakintről,
mintha időhurokba kerültem volna,
ugyanaz a fiú, aki az előre kitaposott úton jár,
keresztül a sötét utcákon, ugyanazon órában
az ajtóm előtt. Újra felhúztam a redőnyt,
arra várva, hogy lássam, ha megjön mezítláb,
talán az ösvényen. Egyik éjszaka sem adott jelet
magáról, míg nem arra gondoltam, hogy talán
csak én vagyok vagy az álomképem, esténként
kérem, jöjjön be, hogy visszamehessek életem hideg
szobájába. Aztán mindegyikünkön megjelenik
egy seb — mindig lesz egy lélek, amely az ajtónál
vár a testére, kérlelve, hogy kitörhessen.
Nagypál István fordítása
