inverz konkávok
közt különc éj
kóvályog
dülöngél
fókuszok keresik
a szélüket
elsodor kezedig
a szédület

hajózik addig
a ház
míg rámorajlik
tengerszabás
akkor kiköt
vízhez a száraz
cet gyomra nyög?
szobád az

az élők innen
már eliszkoltak
maradt csak isten
s a teliholtak
rávesz az újhold
új napra látod
faragni súlyból
súlytalanságot

reggel az ég
már csivitel
a téli rémmesét
ki hiszi el
tíz kicsi nap
körözget egyre
közelebb hasonlítanak
vörösbegyekre

madarat termő fákon
fény is terem
nincs fátum
istentelen
mintha a nyár
nyárfákból feslene
a temadár
énember felcsere

mi baj érhetne
ha érted a baj útjait
ha bipolár téveszme
is útba igazít
ha biztosít
egy nedves kutyaorr
szelíd napok szolid
katarzisairól

mozart derűje
bach méltósága
de mindig gyönyörű-e
a mindig drága
atonális tett
se tör törvényre
valami szívnek
az is zörgése

a visszaút
ugyanúgy ismeretlen
hová visz viadukt
ha hisznek istenek sem
vakká fakult
a szín a rendben
a visszaút
ugyanúgy ismeretlen

(Illusztráció: Jean Tatton Jones: Bird Tree of Life)

Kocsma

“A szerelem egy üres bárszék”
Charles Bukowski

A világ
oldódni látszik
Egészen
könnyen bele
lehet helyezkedni
a lét ezen
kellemességébe
Kialakuló
kapcsolatok izgalmával
tekintek minden
emberre
sörre
rövid italra
bárpultra
a kopasz
vagy éppen ecset-
fejű kocsmárosra
aki századszor
süti el kedvenc
poénját: Meghalt a…
(Ide bárki neve kerülhet
aki él)
“Morbid, de csak
kedvesen”
így mondja

Hosszú ideje
zárva
Az üres bárszékek
úgy tekintgetnek rám
kifelé a rácson
mint a szerelemre
vágyó nő
a férfira akit
túl könnyen
megkapnának
Hívnának is
meg nem is
de mindegy
tudják:
be csak akkor
mehetek
ha
engednek

Földmérés

Kopár betonalap
Épülő csarnok
Robosztus acél
Pillérek hevernek látszólag
rendezetlenül
Itt mindennek én
határozom meg a helyét:
Hova kerül
a határ
a kerítés
a falak
ajtók és ablakok
a látszólag
rendezetlen
acél
oszlopok tengelyei
Megmondom
a valóságban
hogy nem esik össze
a csarnok
Egy hely –
nem az én befolyásom:
A sajátom

(Illusztráció: Read Pate: Whiskey painting)

Kvantumok, gének

A Szent Lélek ihletése

Akár egy kezdet előtti metszet.
A lét egy könyvbe zárt terv lesz.
Titok, ami a felhők nyelvén beszél.
Írás, amit ujjbegyeivel olvas a szél.

Köröket rajzol a szemérmes fűbe.
Hegyeket mozgat, mustot szűr le.
A tonnányi tudás egyszer csak űr lesz.
Színlelt nemesség? Nem örökkévaló föld.

Sárga és kék elegye: csak alvó zöld.
Ihletet merít a nyelv az inspirált Igéből.
Mint láthatatlan kezek, kinőnek ágak.

Az idő kérge ráfagy a városra és a házra.
S mint szerteágazó, újraszőtt lényeg,
Mintázattá lesznek kvantumok és gének.

Cipzár paradigma

A cérnaszál dala

Hamuszín ég-fal. Nevetgélő patak.
Hófedte hegycsúcs: ujjlenyomat. Kipattan, a zongorából a szú
A hólyagos síkok közé rózsaillatú gyurgyalagok szállnak –

Az orosz halkonzervek mellé a spájzba.
S az ivás most experimentális tett.

A frizsider a túlélési készlet
Úgy kívánja az ágyban a folyadékot,
Akárha halként tengődne a Titanic gyomrában.

Álmában a vonaton, kényelmes pizsamában.
Érzékek nélküli most, de fantáziája kék és piros
Nevek jelennek meg előtte, mint hologramok.
Milyen gazdag vagyok! Kiált fel a tükör előtt.

Egy félsziget a délelőtt.
Másik énje. De még nem tudom,
Miként váltom be a szemantikai tőkém
Euróra. Akár az Új Auróra,
Behajózom a szóba.

A szavak fizetőeszközök. A nyelvtannal üzletet kötök.

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Flora and Fawn, 2016)