Kopogtak. Ötször egymás után, gyorsan, hangosan, türelmetlenül. Anya egykedvűen bámult maga elé. Tudta, hogy érte jöttek. Kérdőn néztem rá, intett, nyissam ki. Nem nyitottam. Felállt, beengedte őket. Két férfi, két nő, színes, gumis derekú, bő Aladdin-nadrágban, mandala mintás pólóban, rajta piros betűk: JVH.

Jógavédelmi Hatóság, jelentették be kórusban a vendégek.

Körbevették anyát, és harcos pózba merevedtek. Anya ismerhette a koreográfiát, állt, egyenes derékkal, keze imatartásban, hüvelykujja a szívcsakrát érintette, mélyeket lélegzett, és egy hosszú ommal búcsúzott. Akkor nézett rám utoljára. Aztán az ég felé nyújtotta a karját, testét megfeszítette, deszkába dőlt, azok felegyenesedtek, megemelték és vitték.

Úgy egy éve kezdődött.

Egész nyáron futva járt dolgozni. Mindenki rajta röhögött, én meg mindent megtettem, hogy ne vegyem észre. A Filatorigátnál a HÉV utasai kilógtak az ablakokon, hogy lássák a hárompés, szélvész mamát. A 3P a popsi méretét jelezte, a szélvész meg a sebességét. Anya ugyanis gyalogolva kocogott. Ilyenkor még jobban belemerültem az újság sportrovatába. Egyik reggel a haverom bökött meg, az ott nem a te anyád abban a feszes cicanaciban? Megráztam a fejemet és a legutóbbi Tippmix eredményeket elemeztem neki. Anyát beszippantotta bővebben… →