„És íme én,
óriás,
az ablakban görnyedezem,
olvad az üveg, mert homlokom megérinti.”
Vlagyimir Majakovszkij: Nadrágba bújt felhő
Köszönöm a szavaid, a töltőtárra görcsölt
kezed, az életet, amit meghagytál nekem
az újra-felosztáskor, vártam és vágytam rájuk,
a születés előttire és utánira is, talán ugyanúgy,
de hallgatásod beágyazódott idegen testek
bábjába, betűidet apró hernyók formájára
alakítottad, a telepátoszba reptetted őket.
Feladó, címzett, cím,
a szükséges információk
begyűjtése megtörtént, a hajhálódba akadt
szálaidat elvágtad fejbőrödtől, de miért, miért
költöztél új város határára, ha nem kerültél
beljebb a napórák árnyékvetőinél,
baktériumtengerű szökőkutak csöveinél,
amiből érthetetlen nyelven szóltak
a szerelők szerelmeinek szellemei,
javíthatatlan a vízhálózat tenyeredben,
ereidben buborékok,
színváltoztató folyadékokkal itattak,
ugye, keserű, majd édes, sós is, változik
a szájíz is, a csókok íze viszont mindig
ugyanolyan, olvadt törökméz, egymásba
ragadt változatok falrafestett mása alakul
át önmagaddá, halhatatlan festők
kiszáradt ecsete cirógat non-figuratívvá,
figuráid mocskos pacává mosódnak,
letörlöd őket, a tapétázás nem lehet hasztalan,
színarany fényeit hagyod egyedül
pusztulásra-szántnak újjászületésed estéjén,
a lábatlan, kezetlen betonformák gyurmázásakor,
összeölelve a már porlódó köveket,
darabjai üres nadrágod szárában gyűlnek,
magasodnak, végtagokká tömörülnek,
az elemekben bújt felhőtestedből
maró gúny fröccsen szemünkbe,
párás szemüvegen át nézzük,
ahogy a megolvadt ablaküveg
homokodra cseppen.
(Illusztráció: Monica Rohan: Rush, 2014)
