…..Ezúttal az iszapban voltak, mezítláb a csendben, melyet a Cigánytóra leereszkedő ludak zaja hasított darabokra; s mentek, ameddig el tudtak haladni, nézték a széthúzódó falut, a rengeteg madarat, a kazlakat, a záratépett ajtókat, a láncos faliórákat, a pergamen-bőrű körtéket, a szerelem szép menedékhelyeit, hogy milyen fehérek, mint a papiros, hogy milyen kicsiny a megszedett gyümölcsöskert, sövények mögött a kocsmaszoba, borús a nappal, üszkös a küszöb, hogy milyen tágas ez a világ körös-körül, mennyit turnézott benne a cigánybanda, muzsikájuk fölött a novemberi búcsú ragyogása tündöklött, dalt játszottak, valami kolduséneket: adjatok a sokból, jóból, süteményből, rántott húsból, a forintokból!; hogy milyen nagy az a felhő, úgy rajzolódik az égbe, mint valami haragos ököl, nem jelenthet semmi jót, nem lesz aratás, nem lesz szüret, az alján, nem nagy hosszan, fehérszerű csík kunkorodik, a felhő jeges tarajú, bakacsin szárnyú, az embereknek ártó zöld sárkány van benne, gazdátlan, olyan, amit harci zászlók selymére festettek, ami a gonosz lélek tojásából lesz, az a fészke, érezni tüzes leheletét, besötétít mindent, nyálából újabb felhők kerekednek, egy kocsin utazik bennük, és két dobot ver egy kalapáccsal, tompa tam-tam, cintányér csörren. Jaj, végünk van! Nagy volt az ijedelem, az utcákon csoportokba verődtek a népek, felbolydultak, mint a kecskedarazsak, mikor fészkükbe belevág a kasza, még a betegek is föltápászkodtak, égre hajtott fővel ott voltak, szaporodtak aggodalmaik, beszélgető párok nézdelődtek, szájukon halk kiáltások szaladtak ki: mi lesz ebből?, kő az érett gabonaföldekre, villámlás?, borzasztó délután?, a kalászból a szemeket kisöprő jég?, mi történik?, hol vannak a kislibák?, katalika dagad, jön a felhő nyugat felől, zörög, csattog, morog, jön a galambtojásnyi jégeső, húzni kéne a harangokat, imádkozni: oltalmad alá futunk istennek szent szülője, esve-kelve, sikoltozásunk jusson eszedbe. Hogyne! Azóta sem volt olyan nagy harangozás a környéken! Meg kell látni a vilákat, az arcuk, akár egy kődarab, úgy néztek és hallgattak, mint akiket megigéztek, mintha nem érdekelné őket a földön fekvő búza, a fán fönnmaradt körte és alma, a szőlőlugas, az árnyék a kazaltól a fészerig, a ház falának támasztott létra, a rossz felhő, a sok-sok cikázó villám megvilágítja a bűnösök szívét, az ég álmodó boltozatát. Egy-egy csattanástól talán az egész világ megsüketült. Furcsán festett az egész. Néha egy ajtó, egy ablak csikordult valahol messzire.
…..A vilák elindultak az erdőbe.
…..– Szívborzasztó volt – mormolta maga elé az első, a fitos orrú, azután a homlokát összeráncolta.
…..– Mit mondtál? – emelte föl hangját a göndör hajú.
Egyszerre csak azt kérdezte: – Szívborzasztó zengés?
…..– Talált csépelni valót, érdesen futott át a levegőn. A jeget a földön húzta, mielőtt összetörte. Ha elment, akkor elment. Soha életemben nem láttam ennyi fergeteges sebességgel levágott kéményt, téglákkal hasított cserepet. Az épületek teteje kibontva.
…..És most?
…..Ugrott a harmadik, kiabált:
…..– Jaj, nekünk – azt mondta –, jaj, jaj!
…..Úgy mondta, ahogy nyilvánvaló dolgokat erősít meg az ember, amikor körüljártatja tekintetét az udvaron, hosszasan megszemlél szekeret, hidast, húsfüstölőt, vermet, puha s porhanyó téglarakást, istállóablakban néhány szem diót, ölfán úritököt, ahogy még egyszer végignéz mindent, kapát, lapátot, fejszét, fejőszéket, ostort, egy palack bort, vagy egy pohár babot, egy fűrészt, egy hűtőszekrényt, pajtában sárga szecskavágót, egy esőköpenyt. Fél villámtól, kardtól, kőtől, cseresznyét faló madártól, gonoszságtól és gyalázatosságtól.
…..A békanyálas gödör partján már semmi más nem foglalkoztatja az agyamat, mint a Vadkert, ahonnan egy titkos madár kész fölröppenni akármelyik pillanatban. Ez olyan hely, ahol a szülőföld ízeit a legjobban érezni. Mindent, ami csak létezik, mindent, ami a falut körülveszi. Olyan sok a mezítláb gyúrta sár a Víziharaszt kerékcsapásaiban. Szárad, keményedik a következő esőig. Oldalról, a Hóvirág-forrás felől könnyek csörgedeznek. Olyan sok a sás. Olyan sok az iszap. Valakik betörték a családi kriptakápolna ajtaját, a koporsókat a sírkamrában fölfeszítették, a zsidó halottakat kirázták a deszkák közül, csontjaikról lehúzták a selyemruhát, csipkét, inget, kabátot, nadrágot, kidobálták a ruhadarabokat, a csontokat az épület elé, a gazemberek!, mindenki beszélte ezt, tudta az egész világ, a Grünwald családot jól ismerte a nagyanyám, a nagyapám, az anyám és az apám, még egyszer megsiratták az elporladozottakat az élők, imádkoztak értük hitük szerint, ahogy megtanították nekik, eltemették őket módjával, felidézték emlékeiket, és fehér volt az arcuk, fehéren izzott, mint a mandulavirág, mint azoké, akiket a gettóban éheztettek halálra, akiket a térre, a vöröstéglás blokkokba, a gázkamrába vittek, annyi rémséget hallottunk és olvastunk, hogy nem tudtunk másra gondolni, mindig ezekre a szörnyű dolgokra, kínokra és szenvedésre, a szürke-kék csíkos rabruhákra, fatalpú lágerbakancsokra, az ég felé lobogó füstre, így ment napokig, belesápadtunk, zokogtunk félelmünkben, riasztó álmunkban, jöhet ránk veszedelem, sose tudhatjuk, mire fordul a sorsunk; az ösvény ezen szakaszán olykor felrémlettek az ártatlan zsidók árnyai, vázai, fekete mellcsontokkal, fehér bordákkal, és ilyenkor tompa szorongás fogott el, gyorsabban szedtem a lábamat, futottam is helyen-helyen, míg a rét megnyílt előttem, szaladtam fürödni a gáthoz, a suberkapukkal földuzzasztott vízhez, Hegyi Lajos szerszámos kalibájához, hogy árnyékot és múltat elűzzek; a kriptához vezető útról a vilák hangja szivárog, olyan szavakat ejtenek ki, mint erdő, mező, madár, gyöngy, éneket gyakorolnak: zöld erdőben, zöld mezőben sétál egy madár, kék a lába, zöld a szárnya, jaj, be gyöngyen jár!, és közben a szárnyát fűszálakkal összekötözgetik, fenyőmagot, gyöngyharmatot adnak neki. Onnan föntről a szél kezd lengedezni, mindenfelé hajol, útszéli fészkekre, ösvényekre, aranyos tollakra. Olyan sok a dörgő ég. Olyan sok a napraforgó. Az erdőn túl feltűnik néhány ház és utca, a rózsabokor tele van virággal, csak azt hallani: süss le, nap!, és látni egy madarat, amint dalolva föléje száll. Azt hallani: süss le ragyogva, és a madár tollai fehérebbek a fehér hónál. Azt hallani: falu, és forgószél támad, elviszi a pohárban gyöngyöző piros bort, az embereket éjfélben, álmukban zavarodottan tévelyegnek, a föld nem ad táplálékot, elindulnak a kiégett hold pajtájába, amelyik olyan, mint a halottasház az ég közepébe süllyedve, s azt látják, a világ kettészakadt, nem kürtöl a disznópásztor, a föld egyre üresebb, csak ezeket a helyeket látni, tele van szórva rongyokkal, kacatokkal, talpatlan cipőkkel, lyukas kalapokkal, fegyverekkel, puskákkal, kardokkal, esküvőt, keresztelőt, úrvacsoravételt nem tart senki, a levesbe kenyeret áztató kedves rokonok nem léteznek, vargamesterek se, Szabó-Szanyi István, Hende József, akik cipőt talpaltak, foltoztak, homlokuk törülték és ki-kimentek az udvarra vizelni, szandálra pántot tettek, benyomták az árt a bőrbe, lyukakat fúrtak, tűt fogtak, varrtak, a bőröknek illatuk vagy szaguk nincs, szétszóratnak, elszélednek ellenségeink, irigyeink, és az udvaron csak nő felfelé a csalán, tövében tyúkok jelennek meg, forróság jön belénk, a szél fölkorbácsolja ezt a zöld tengert, a közepébe szór palatörmeléket, tollakat, csontokat, macskák fekszenek rajtuk, nem moccannak. Főtt kukorica illata keveredik trágyaszaggal és füstszaggal.
…..– Te, ember, itt nem szabad járni!
…..– Menj el, mert földhöz ütünk!
…..– Meglátjuk.
…..Szüntelenül álmodom velük, tegnap éjjel is, rá következő éjjel is, folyton ugyanazt: nem találom hozzájuk az utat. Pedig ott van, le a dombról, el az erdészház galagonyakerítése mellett, elindulhatnék rajta. Tarisznya a nyakamban, disznóbőr bocskor a lábamon. Arra megyek, no, megyek, éppen indulni akartam, és indulok is. De merre a Vadkert mélyében? Mintha eggyel több lenne az ösvény, újra járom az utakat, nem látom a halastavat, a Hóvirág-forrást, a tövestül-gyökerestül kihúzott fákat. A vilák elmentek, itt vannak, le-föl korzóznak, világgá maradtak, az ingüket zsinórral kötötték meg, akire ránéznek, az ijedtében úgy eltátja a száját, hogy kiesik rajta a feje. Álmaik az én álmaim. Hanem az erdő elvesztette minden varázsát, a hegy, a rét, a romosodó ház, a tó, ahol nagy rózsák üldögéltek, a kripta, amely mellett hatalmas tölgyek állongtak, a nádas az érnél, a Dobogó fenyői, a híd, békák pergő hangja, beszédfoszlányok, zajok, szánon függő csengettyű csilingelése.
…..A Tejutat a cigányok szórták végig szalmával, amikor Egyiptomba vonultak, amikor fátyolos, akkor biztos, hogy juhok, lovak, ökrök patájával van telis-teli. És velük. Két ló-járás, birka-járás, tehén-járás és széttaposott lábnyomok árkai közt puhán suhogva mintha szántanának. Nincs bennük öröm és bánat. A róluk beszélő könnyen keveredhet abba a gyanúba, hogy nincsen nála egészen rendben odafönn minden, megreccsent valami a fejében, veszekedett eszű lett, haszontalan beszédű, cselekedetű. Pedig különös látványt nyújtanak a vilák, teljes erőmből igyekszem elképzelni őket, de nem tudom, milyenek, hosszú, leengedett hajú szárnyas szellemi lények?, a Tejúton laknak?, bágyadtak és dühösek?, csak ritkán jelennek meg, leginkább tavasszal és nyáron, pünkösd után előjönnek a vízből, bár élő szemtanúja nincsen az érkezésüknek, a mezőn futkároznak, a fákon hintáznak. A szirénekhez hasonlítanak, vízbe fúltakból és megkereszteletlen gyermekekből születnek, élnek, meghalnak, ugyanúgy, mint az emberek és az istenek. Aki a vilákat segíti, annak jutalmul kenyeret, lepényt, lángost adnak, majd elnyeli őket a föld, a sűrű rengeteg, s a megajándékozott csak képzeli, hogy fehér ruhába öltözött lányokat látott, csodakáprázatban az erdő mellett, mulatozóhelyükön, vigadóhelyükön, valami tenyérnyi völgyben, hogy az éneküket nagyon sokáig hallotta. Mert a vilák énekkel gyönyörködtetnek nyáron.
…..Honnan szól? Szól-e?
…..– Te mikor születtél?
…..– Én ekkor. Ennek a hónapnak a huszonkilencedikén.
…..– Hány órakor?
…..– Ekkor s ekkor.
…..– Soha nem volt nehéz a városban?
…..– Mindig nehéz volt.
…..– Mondjad el, milyen a falucskád? – kérdik a vilák.
…..– A fecskék se látják, elkerülik a házakat, ereszeket, istállókat, hussannak tova, nyomtalanul tűnnek el.
…..– Milyen fecskék?
…..– A hírmondók. A legérzékenyebbek.
…..– Mi van az első hídnál?
…..– Hát egy erdő.
…..– Miféle erdő?
…..– A Malomsűrű.
…..– Rendben-e minden nálatok?
…..– Amikor a városba jöttem, minden rendben volt. Élt a anyám, az apám. A kamrában akadt szilvalekvár, kompót, uborka, cékla, vindő zsír, kenyér, szalonna, főzött szappan. Néha elmentem az Unger-boltba, árpacukrot vettem, azt szopogattam egész délután, mintha köhögnék. De már a tűzhely egyre vastagabban kormoz. A pajtába befelé ömlik az eső, le kellene szedni a cserepeket, megjavítani a tetőt, az elpattant szálú villanyégő körül pókháló fénylik, a falakon nyirkosság. Az élők szívében megsűrűsödik a bánat, úgy kapaszkodnak egymásba, mint két kezével Jáger János a major palánkjába, a fejét hátraszegve, szemét lehunyva, az istállónál, mintha részegen a világvégét várná, földrengést, napfogyatkozást; úgy alszanak, mintha a fejüket elvesztették volna.
…..A tó partján, ahol régen vadkörtefák nőttek, talán nem a pálinkától megizzadt és kipirult legények csördítettek ostort. Vagy mégis? Attól mentek messzire a vilák? A jók. Mert vannak gonoszak is. Talán szerencsénk lesz, mi a jó vilákat várjuk, megpróbáljuk felidézni az arcukat, várunk feszülten, türelmetlenül, a régi magtár szükségképpen a múlthoz tartozik, ajtajánál állunk lesen, nyárvégi éjszakákon talán megjelennek, olykor leülnek az árokpartra, testünket simogatják, hogy ne érezzünk bánatot, fájdalmakat, ne féljünk, reméljünk, reménykedjünk a jobban, segítsenek nehéz perceinkben.
…..A szemük. Milyen a szemük?
…..Keskeny. Csillogó.
…..A homlokuk?
…..Fényes.
…..Mert a vilák lányok, gyönyörűségesek, az egyik szőke, a másik barna, a harmadik vörös, de az is lehet, hogy festett a hajuk, léteznek, zizeg, susog tőlük a fenyves, a páfrányok mellett, fenyők tövében, gyöp-dunyhán ülnek, pirosra kenik lábkörmüket, hosszan és lassan, és forró minden, torkukban a kő, kezükben a becsavart zászló, az ima, a harangszó, a hatalmas szárnyú éjszaka, legfeljebb az élők mást mondanak rájuk, nem azt, hogy kegyelmeznek a tévelygőknek, az emberek helyett szántanak, a szegények földjét megkapálják, hajnalban kenyeret sütnek az új búzából. A közeledő őszt érezve eszünkbe jutnak a jók, az ég és föld között lebegők, akik kapcsolatban vannak a mindenséggel, a felhőbe repülők, akikre veszedelembe pottyanva gondolhatunk, akik megsegítenek. Még a felsőcsalogányi Lenarsich Imre is elismeri, aki itt negyvenkét esztendeig szolgált. Ősei a pogány török ellen harcoltak, őket ölték, a család címerére szablyát tartó, könyékben behajlított, páncélozott kar van írva, a kardélen véres török fej, a penge mellett pedig hulló félholdak. A vend apostol lelkeket gyógyított, jólétet és igazságot akart, zarándoklatot szervezett Sveta Gorára, azt hiszem, oda, felcipelték bűneiket a szent hegyre, a Nagyboldogasszony templomához, ott éjszakáztak szélesre tátott szájjal és izzadt arccal a cserzett bőrű és roskadt nők, hallották a háborút a falakban, a szárnyasoltáron és a kolostorban, az ablakokon, a padokban, hallották a pusztulást, járták az Isonzó völgyét, ácsorogtak katonatemetőben, csokrot vittek, koszorút, szegfűt, rózsát, nézték a gránitlapokat, a neveket, imádkoztak, fordítsa Isten arra a büntetését, ki háborút akar; ismerte France Prešeren és Simon Jenko költészetét, nemes érzelmeket oltott a nagy fejű gyerekekbe, prózafüzetéből sok minden megjelent az újságokban, főleg útirajzok, tárcák, elismert fotográfus-fényíró művész, nem vak a művészethez, nem süket a történelemhez, mindig emlegette egy bíboros sorait: Istent némának tartjuk, valójában sohasem hallgat, csak mi csinálunk túlságosan erős lármát, mi magunk akadályozzuk, hogy meghalljuk a szavát; mindig mozgatta az állkapcsát, szerette a misebort, a pap meglátta a dombocskákat, az utcán üldögélő ludakat, a krumplit hámozó asszonyt, a tetőt ácsoló férfit, a keresztnél térdeplő cigánylányt, az idő szétzúzta arcokat és a szabad levegős tájat, a rozstengereket, mint más még soha, fekete-fehér meg színes képekkel aggatta tele a szobáját, jaj, esperes-plébános úr, mindent kifejeznek a maga emlékezetes fényképei, elvarázsolnak, kimondhatatlanul szépek, megbabonázottan hadd nézegessük magunkat, a határt, az időjárást, az esőt, a napsütést, fontos nekünk a hegyen megjelent Szűz Mária, a gazdaasszonya, Vilma néni, a csillagos ég, a föld, a világ, ami szült és táplál bennünket! Reggel még meggyónt utoljára, mint aki aludni készül, mert a halál elalvás, tán azt is megmondotta, hogy estére az ágya koporsó lesz, igazat mondott, a világból való boldog kiköltözése 1966. augusztus 17-én, szerdán, tizenkilenc óra tíz perckor volt. A szlovén lelkipásztor, egyházjogi doktor, korábban segédlelkész Csendlakon, káplán Muraszombaton, plébános Alsószölnökön, ragyogó koponya, úgy szerette ezt a dombot és az embereket, hogy holtában is egyre visszaemlegetik. Akárcsak a csalódott és dühös szőlőművest, aki egyik nyáron, mikor csúnya jégverés taposta a gyöpöt, korbácsolta a hegyet, és akkor mindenki látta, hogy elviszi a termést, a szép fürtöket, és akkor, kézen tartva a puskát, rekedt üvöltéssel azt rikácsolta a pap ablaka alatt, hogy ezért meglakol az Isten, jöjjön csak ide, ha még nem volt agyonlőve, és tudja, melyik napszakban és melyik dűlőúton jár. De hát az istent nem olyan könnyű agyonlőni!
…..A vilákat sohase látta senki! Most csak azért kerültek elő, mert késő estig iddogáltunk, poharaztunk, ettünk gőzölgő húst, ecetes salátát, és nyár van, ideje elnyűtt tréfáknak, játékmondókáknak, falucsúfolóknak, melyik falu harangtornya veszett el a nagy ködben, kik akarták megszelni a holdvilágot, mert sajtnak nézték, kik kerülgették részegen a sótonyi templomot, azt hitték, Bécsben vannak, a Szent István-székesegyház mellett, ideje bolondok, félcédulások emlegetésének, történeteknek, az uradalom népe selyemhernyót tenyésztett, selymet gombolyított, cukorrépát termelt a péterfamajori gyárnak, Wagner Mihály az ispán, Zsembinszky József a tiszttartó, a szeme, a füle, az esze, Karter Imre a plébános, őt követi a haladó szellemű, tisztességes, nem ijedős, az irodalmat kedvelő pap, Batthyány bizalmasa, „lázító levelének írnoka”, a kiváló szónoki képességgel rendelkező Königmajer Károly; ideje van születésnek, meghalásnak, hadakozásnak, békességnek. Kondul a harang a gróf Batthyány Lajos kegyurasága idején, az 1844-re elkészült barokk toronyban, tisztán az augusztusnak, néhány dobásnyira a sötétedő erdőtől arra fülelünk, hátha meghalljuk a szép éneket, egymással szembejönnek erdeink lakói, hálóinget hordanak, szent palástot, közelükben lehetünk a kitárt szárnyú jó viláknak, akik lehajolnak hozzánk és ránk nevetnek, mi pedig azt kívánjuk, hogy ne tűnjenek el, arany szegeket szórjanak a gyalogutakra, hogy gazdag legyen az, aki megtalálja, csúsztassa mindet a zsákjába.
…..Mint egy kert, olyan az erdő. Nyúlszagú. Vaddisznónyomoktól rovátkált. Kakukkol benne a kakukk, lepkék repülnek, néha egy-egy cserebogár, eltelik az élet, az idő gyorsan pereg, hatalma van, mutatja magát, megad mindent, és elvesz mindent. Így képzeltem hatvan évvel ezelőtt is. Visszanézek a kripta kupolája alól, most már szabad visszanéznem! Az ám: mit csinálnak a vilák? Legyetek üdvözölve, szervusztok! Honnan, honnan? Beszélnek: innen a Szilfadombról, Csapásdűlőből, Csikólegelőről, Piroskörtefai-táblából. Hová, hová? Ide a Túlsódombra, Táborállásra, Csapásdűlőre. Mire visszajöttök, meglehet, egymást sem értjük már? Ám erre nem felelnek. Visszajönnek. Elmúlnak horpadozó hóhalmok, hófelhők, várunk egy nagy tavaszra, röpülni késztetőre, a bokroktól sűrű lesz az erdő, cinegék kiabálnak: nyitni kék, nyitni kék!, vadgalambok kezdik: tu-dom, tu-dom, ubor-ka, ubor-ka!, fák tövében, kukoricagórékon, üres odvakban verebek házasodnak, visszajönnek szőlőmetszők, bámészkodók, tűrők, szenvedők és szerény, tudós emberek. Akkor gazdagon terem a föld, mint azelőtt, kizsendülnek a fák, lát gyümölcsöket az ámuló szem, magokból virágok nőnek, neveket adunk nekik: jácint, boglárka, kékliliom, katonarózsa.

(Illusztráció: Elizabeth St. Hilaire Nelson)