Érzed? Ez rohadó lombnak a szaga,
ott kopasz földek állnak szótlanul;
s a holnap, most még bárhogyan tagad,
derékba töri majd megkopott nyarunk.
Szikraeső a bozót, de hirtelen
ezt az egészet, engem meg téged,
elnyeli a meséket az enyészet,
és többé már egy virág sem terem.
A rémült lélek vágya csupán ennyi:
tudni a létezést elengedni,
fonnyadás közben büszke fának lenni,
ősszel is színekre, ünnepre lelni.
Csősz Gergő fordítása
Bánat emészti tengerként zúgó szívemet,
mióta tudom, s érezhetem: mi az a Magyar.
Trianon,
e szó sajgó, nyilalló, rímtelen,
s így hagyom, mert így marad el-nem-felejtett, s fanyar.
Ma Erdély képzelt határán vonatra vártam,
s kedvem leltem a fákban. De haragos bánat tört rám,
egy tőlünk lopott román ritmus hallatára.
Egy szemező galambraj felrebbent, s égi kört járt.
De eszembe ötlött: Isten bús ege alatt
e földön minden születés, s halál okkal esik,
s bűn, hiba, jótétemény jeltelen nem marad.
Magyar, sírd béketűrésed következményeit!
Összeállt bennem az Igazság koszorúja:
Nem határos nép kapta örökül e földet!
Én még itt vagyok büszke, s délceg őslakosnak!
S erre a galambok a drótokra visszaültek.
2021. Mérleg
(Illusztráció: Adrian Feint: The lighthouse)
Kísért egy kép már egy ideje,
amit az autóban ülve láttam,
a régi iskolától nem messze.
Ott az ember odamegy vagy jön,
azon az utcán mást nem csinál.
Hosszú szőke hajú lány volt,
akárhány éves, pont akárhány,
a gravitáció tartotta hátán
a zsákot, és ő el is várta,
hogy ennyit azért igazán.
Megállt a zebránál, várta a jelzést,
és olyan lendülettel dőlt neki
a zöld lámpaoszlopnak, és olyan
feladással, amilyet filmekben lát
az ember, és azt hiszi, nem hiteles.
Írhatnék egy verset, hogy mennyi baja
lehet egy ilyen lánynak, szőke haja
meglendült, táskája a földre hullt,
bár az nem biztos, csak a táska, az
valamit csinált, mert emlékszem,
hogy kéken csinálta. De most így
mégse tíz sor egy versszak és
még mindig nem fejtettem meg/ki,
mi zavar. Mert a lány arcára emlék-
szem, pedig az oszlop és a kéztartás
a fontos, amiről nem is beszéltem.
Feltűnt már az régen, hogy
az emberek nem úgy szomorúak,
ahogy a filmekben. A bánat egy
buszmegállóban guggoló fiatal,
aki egy tejesdobozt olvasgat,
szövegbe merülve, de nem tel-
jesen; ugrásra készen, ha újra
szomorúnak kell lenni, de egye-
lőre csak tejesdobozt olvasgatva
fásult. A nyomott nem hangos,
hanem kikerül, a boldog sem
hangoskodik, hanem ráér.
Azokon az utcákon én is voltam
lehangolt vagy feszült, vagy egyik a
másik miatt, de én nem így. Nem
tartottam a kezem a fejem fölé,
nem zuhantam neki az oszlop zöld-
jének, nem néztem gyötört arccal.
Fegyelmezetten féltem, én csak
mentem ott az utcán, nem látta
bármilyen autós, aki miatt meg
kellett állnom a zebránál, nem
zavartam meg más bekanyarodását.
(Illusztráció: Zlatko Mušić)
A halál maga egy párbeszéd
A lélek és annak hamva közt.
Feloldozlak, mondja a Halál. Erre a Lélek:
Uram, én máshogy vélekedem.
A halál kétségbe vonja, alaposan megindokolva.
A lélek azonban elutasítja,
Egyszerűen elbocsátja bizonyosságért,
egy porhüvely felöltőjéért.
Nagypál István
Az Elbphilharmonie-ba siettem próbára, amikor apám hívott. Lipcséből kapott üzenetet, valaki talált egy viola da gambát az örökölt háza padlásán. Háromszáz évre saccolják a korát. A lábam nem vitt tovább, leültem egy padra és apámra figyeltem. Odaküldte a hangszer-restaurátor barátját, aki szerint jóval nehezebb a hangszer, mint a korabeli gambák voltak. Elviszi a műhelyébe és szétszedi. Nincs túl jó állapotban, de ha sikerül…
Nem! – kiáltottam fel. – Várjon, odamegyek. Foszlányok bővebben…
(részlet a Jegyzetekből)
Hívnak, hogy rúgjak egy tizenegyest. Egy autó elvisz a reptérre. A repülőgépen megzsibbadva ülök és nem is tudom mennyit tartott a repülés – 2-3 óra? 4? több? – egy másik autó vesz fel, hogy elvigyen a stadionhoz. Amíg megyünk, beöltözöm, hogy időt nyerjek – cipő és rövidnadrág – maradok abban a trikóban, amelyik már reggel óta rajtam van, az ing alatt. Amikor megérkezek, a pálya üres, a nézők elmentek. Amikor épp azon gondolkodom, mit lehetne csinálni, látom, hogy jön a kapus valahonnan a kapu mögül, cigivel a kezében, még szív egy slukkot, aztán eldobja. Tudom, hogyan kell tizenegyest rúgni. Erősen, vinklibe, a kapusnak semmi esélye. Régóta nem értem labdához, de nem kellene gondot okozzon. Tényleg, hol lehet a labda? Itt van, az egyik kispad alatt volt. Odamegyek, de barátom, ez olyan, mint a Múlhatatlan ifjúságnak ifjúsága című mesében. Ahányat csak lépek, úgy megy is el az erőm mindig. Amikor odaérek a kispadhoz, alig lélegzem, le kell ülnöm.
Száva Csanád fordítása
https://www.lyrikline.org/en/poems/penalti-10600
Sorin Gherguț 1973-ban született Bukarestben. Költő, műfordító. A Marfă (Áru) című antológiában olyan szerzők társaságában jelentetett meg verseket mint Svetlana Cârstean, Cezar Paul-Bădescu, Răzvan Rădulescu, T.O. Bobe. Kötetei: Time Out (Editura Timpul, Iași, 1998), Orice. uverturi și reziduuri (Bármi, nyitányok és hulladékok) (Editura Pandora M, București, 2011), Trei (Három) (Editura Vellant, 2016.) Verseit cseh, svéd, török nyelvre is lefordították, német fordítója Eva Wemme. William Burroughs, Charles Bukowski, Paul Auster és Bob Dylan Tarantulájának fordítója.
Illusztráció: Paul Klee
![Emily Dickinson: [A halál maga egy párbeszéd]](https://i1.wp.com/ujnautilus.info/wp-content/uploads/2021/11/emily-dickinson.jpg?resize=672%2C372)
