Manuelának régesrég meg kellett volna halnia. Néhány évtizede még úgy várt minden tavaszt, hogy ez lesz az utolsó, de a csontos mintha megfeledkezett volna róla. Hány évig élhet egy ember? – Manuela nem tudta. Mióta a szomszédai kihaltak, vagy a halak után átköltöztek az Azori-szigetekre, Manuela nem volt biztos benne, hogy jól emlékszik-e, mikor született.

Az állam is csak olyan, mint egy földi halandó: könnyen tévedhet. Vilar lakói itthagyták a házaikat, átköltöztek (munka és a halak után) az Azori-szigetekre, a szociális gondozók úgy vélték hát, Vilart, ezt a kilencszáz esztendős halászfalucskát kiradírozhatják a térképről. A körzeti nővérnek nem kell többé sziklákat kerülgetve a faluhoz bicikliznie.

Vagy Manuela oldódott el az időtől, a dolgoktól, amik körülvették régente? Kislánykorában még kijárt egy tanító Torre do Pombóból, hogy olvasni tanítsa a kicsinyeket. Manuela csak a nagybetűket tanulta meg, de a tanító elmesélte, hogy ők, a galegók Artúr király rokonai. Vilar régen híres kikötő volt, a középkorban itt szálltak partra a Compostela felé tartó zarándokok és királylányok. Azt is elmondta, hogy majd megszabadulnak a papoktól és a spanyol elnyomástól…

De a polgárháborúban nem a papot vitték el, hanem Manuela bátyjait. Ám csak egyikük veszett oda a harcokban, mert tizenhét év múlva a kisebbiktől kaptak egy lapot Argentínából, amiben azt ígérte, hamarosan hazalátogat Galiciába. A kesze-kusza kézírással írt lapot Manuela már nem tudta elolvasni, a papot kérte meg rá, aki hetente kereste fel a falut Torre do Pombóból.

Aztán mindenből kevesebb lett: férfiakból, kagylókból, de még napsütésből is. Már tanító sem volt, a gyerekek órákig gyalogoltak az erdőben, mire megérkeztek az iskolába. De út még volt: szamárháton, vesszőkosarakban vitték a halat a városi piacokra, és jöttek a kereskedők, gyertyát, gyufát és történeteket hoztak. De Vilar azért nagyon kicsi, utolsó falu volt: az Argentínából küldött lap bejárta az andalúziai Vilarokat, aztán a galiciai Vilarokat, mire megérkezett végre Manuelához.

Manuela családja a falutól egy kőhajításnyira, a kisebbik öbölben lakott. Édesapja reggel beszélt a bárkába, Manuela összegyűjtötte a kagylókat, míg édesanyja, a nagy Manuela kipletykálta magát Vilarban, és utána hazasétált, hogy ebédet főzzön. De Manuela olyan apró volt, olyan beteges, hogy rá sem néztek Vilarból a halászfiúk.

Ám az árnyékban maradt som is megérik egyszer. Manuela apja, mikor eladta a halat a városban, egy Noiából való csempésszel jött haza. Egy igazi zsivánnyal, mesélte később az édesanyja. De mit számított? Hiába volt Manuela sovány, kicsi és beteges – a ház nagy volt, a bárka új, így a csempész három hét múlva eljegyezte.

Élete első bőrcipőjében (sötétkék kordován, oldalt három-három gombbal), a hasában egy aprócska magzattal Manuela ott állt, mint fehér ruhás menyasszony a vilari templomban. Akkor már csak huszonhárman éltek a faluban – és huszonhárman csodálkoztak el, mikor a Noiából jött csempész megszökött a családi bárkával.

Maradtak az örökös esők, maradtak a kagylók, és persze ott volt a baba is Manuela hasában. Reggel felkelt, kendőt kapott a hajára, és gumicsizmásan belegázolt a tengerbe. Vilarban élő nagyanyjától örökölt egy kis szélvédett földdarabot két satnya olajfával, néhány ágyás zöldséggel és kukoricával. A petróleum drága volt, a gyufa drága, a tej drága. A fiát Xannak nevezte el, mert mindig Xannak nevezték a férfiakat a családban. A fiú apró volt, és beteges, de ahogy Manuela testébe, úgy a fia pórusaiba is beleírta magát a tenger. Mikor Torre do Pombóba elsőáldozni vitte, eszébe jutott, hogy már a nagybetűket is elfelejtette.

            Ezen a vasárnap viselte utoljára a gombos, sötétkék kordován cipőjét. De bánta is! A halak rejtélyes utakon jártak az óceánban, a városban különös dolgok történtek, ám ő minden reggel felhajtott szoknyában, gumicsizmában ott állt a parton, hogy összegémberedett ujjakkal kagylókat szedegessen. Xan szolgálni ment egy bárkára, búcsút vett a vilariaktól, (most már csak tizennégyen voltak). Aztán Manuela nem kapott több hírt róla: az idő szép lassan összezárult.

Most már a plébános sem járt ki vasárnaponként Vilarba. És Manuela sem érzett erőt ahhoz, hogy a tölgyesen át leereszkedjen Torre do Pombóba. Ekkor veszítette el az éveket: ha kagylószedés előtt megállt a tengerparton, nem volt biztos abban, hogy ő melyik Manuela is a sok közül, akik itt éltek a családi öbölben. Vajon igaz-e, amit édesanyja mesélt, hogy dédanyja (az egyik Manuela) aranypénzt talált az erdőben, de úgy megijedt valami hirtelen villámlástól, hogy a vízmosás fölött elvesztette. És vajon a csempész melyik Manuela életében létezett?

Várt valami üzenetet, legalább egy képeslapot. De mintha az utóbbi időben felszaparodtak volna a világban a Vilarok, Xan üzenete soha nem érkezett meg Manuelához. Viszont a házban könnyebben mentek a dolgok. A padláson, nagyanyja kelengye-ládájában megtalált olyan tárgyakat (ollót, szalvétatartót, sószórót), amik az ő gyerekkorában vesztek el. Manuela nem használta ezeket a csodás dolgokat, hanem selyempapírba csomagolva odatette a kordován cipőjéhez. Mindenem megvan, magyarázta a szociális gondozónak, aki felkereste.

Mert bár a halrajok elkerülték a vilari vizeket, és Xan képeslapja sem érkezett meg, ám a világ nem adta meg magát könnyen a hanyatlásnak. A módosabbik halász (két család maradt Vilarban) autót vett, hogy azt a kevéske halat befuvarozhassa Torre do Pombóba. Jött egy körzeti nővér, aki galegóul azt kérdezgette Manuelától, nem fáj-e a lába, és milyen a vércsoportja. Manuela meghökkent, nekem semmim sem fáj, saját vérem van, magyarázta.

A halak elhagyták a partokat, de a két szívós olajfában a Manuelák vére keringett. Egyik nap összedőlt viszont a sajtoló, ahol szélben-napsütésben Manuela anyai nagyanyja sajtolta a bogyókat. Egyszer felbukkant három dán turista, hogy megkeressék a dolmeneket a tölgyerdőben, és gratuláljanak a néninek a saját kikötőjéhez. Spanyolul beszéltek, nagyon tagoltan, nagyon lassan, de Manuela ezt sem értette.

És ekkor beütött a csoda! Xosé, a tehetősebb halász, aki a városba járatta gimnáziumba a fiát, idegeneket hívott a bárkájába. Manuelának eszébe jutott a noiai csempész, de ezek az idegenek idegenebbek nem is lehettek – teljesen másfélék voltak! Nagy darab, pirospozsgás fickók, a beszédjük nem is hasonlított se a spanyolra, se a galegóra. Egy ukrán és két román, magyarázta Xosé a meghökkent Manuelának.

De még ezek a különös, idegen szerzetek sem hozták vissza Vilar mellé a halakat. A halak eltűntek, mint a tanító, Xan vagy a fiútestvérek. A két halászcsalád Vilarban összebeszélt – hogy mivel úgysem kapnának munkát a városban – átköltöznek az Azori-szigetekre. Hát Manuela anyóval mi lesz, kérdezte Xosé felesége. A kagylók még kitartották Vilar partjainál, a családi kikötőben, ezért Manuela csak legyintett. Megsegít a Jóisten.

De a szociális munkás, aki eddig havonta átbiciklizett a tölgyesen, úgy hitte, szegény néni is elköltözött a többiekkel. Pedig Manuela ott maradt, ahol mindig is volt, csak az idő hagyta cserben. Járta a tölgyest, az ő erdejét, mert valahogy visszatért az ifjúkori ereje. A vízmosás mögött megtalálta a dolmeneket, amiket a dán turisták kerestek. (Ezeket a köveket régen a tanító is lefényképezte, csak aztán – hiszen annyi év eltelt – az egészről megfeledkeztek.)

Manuela úgy érezte, újra kislány lett, csak a többiek eltűntek mellőle. Máskor úgy vélte, több mint kétszáz éves, csak a halált is becsapta a szociális gondozók tévedése. Néha úgy érezte, ma kap levelet Xantól, a noiai csempésztől, vagy az idősebbik bátyjától, akinek a testét a polgárháborúban nem találták meg. Sok volt az eső, és nagyon kevés a napfény. A vízmosás szélén kitartó kutakodás után rábukkant az aranypénzekre, amiket az egyik Manuela a villámfényben elvesztett.

De ezen a tavaszon furcsa várakozással telt meg a levegő. A szél délről fújt, és a tenger olyan különösen viselkedett, mintha még a kagylókat is sajnálná Manuelától. Egyik éjjel a szél emberi beszédet sodort felé a vilari partról. Visszajöttek a románok, azt hiszik, van munka, töprengett Manuela, és megfogadta, hogy reggel – hiszen mutogatásból minden emberfia ért – átmegy Vilarba.

De a vilari oldalon nem egy ütött-kopott halászbárka, hanem egy csodálatos, nagy hajó ringatózott! Manuela szemébe húzta a kendőt, és visszasietett a kunyhójába. Szentséges atyám, sóhajtozta, ámbár mégsem hitte, hogy a noiai csempész vagy éppen Xan érkezett volna vissza. Odakuporodott a lócára, de úgy érezte, a szíve szétreped az izgalomtól. Mivel délután is nagy volt a köd, kendőjét az arca elé húzva kiment hallgatózni.

Manuela régóta nem hallott csecsemősírást, ezért nagyon meghökkent. A felnőtt hangok hasonlították a románok beszédére, de volt egy-két sikítozó lányhang is – egyszóval olyan lárma, amely Manuela szerint nem illik egy csempész- vagy halászbárkához. De még a zarándokokhoz sem, töprengett, aki a tanítója szerint régente útra keltek, hogy megpillanthassák Compostela tornyait.

Ez a lármás éjszaka kiragadta Manuelát az örökös álmodozásból. Mikor az öbölben végre csend lett, elgyalogolt a tölgyesbe, a vízmosáshoz, a dolmenhez, de már tudta, hogy az ő családi öble, nem az övé többé. Az idegenek – ki látott még ilyen halászokat vagy csempészeket? – talán meg is ölnék, ha tudnák, hogy a kisebbik öbölben él valaki. Egy öregasszony, akit a halál kegyesen meghagyott.

Manuela nagyon félt – és a régebbi Manuelák most már semmilyen tanácsot nem tudtak adni. Elbicegett Xosé házába, amit az idegenek felfeszítettek, hogy szemügyre vegye a szétdobált kólás dobozokat, cigarettacsikkeket. Az éjszaka partra szálló jövevényeknek nem kellettek Xoséék bútorai, Roxa nagyanyjától örökölt óntáljai, takaros rézüstjei. Manuela egy odadobott papírpelenkát talált azon az ágyon, ahol gyerekeket szültek a Xosék feleségei.

És a hangok szép lassan elfoglalták a nagyobbik öblöt. Ritkán jöttek – mindig estefelé, ha leült a köd vagy a szürkület –, és csak reggelig maradtak, de ilyen éjszakákon a tölgyesen át vivő út is megtelt gyereksírással, lányhangokkal, eldobott csikkekkel. A gyereksírás miatt a hangok a háborúra emlékeztettek. De a hangok semmit sem akartak elvinni Vilarból. Nem zajongtak nappal, nem vitték el a fiatal fiúkat, csak titokban kikötöttek, és teleszórták a partot szeméttel.

Manuela régesrég megbánta, hogy a két utolsó családdal nem költözött át az Azori-szigetekre. Hiszen Roxa a keresztlánya volt, Xosé pedig az unokatestvére. Hol lehetnek most, hogyan is érhetné utol őket? Tudta – hogyha az utat még nem nyelte el a vízmosás –, menedéket kereshetne Torre de Pombóban is. Hányan is élhetnek most abban a faluban, töprengett. De Manuela a régi gondozónők viselkedéséből is érezte, hogy az emberek őt a ráncaival, a facipőjével pontosan olyan idegennek látnák, mint a hangokat, amelyek éjszaka elfoglalják az öblöket.

Aztán rettenetes dolog történt az egyik éjszaka. A szokásos zsivaj helyett, a hangok a parton fel-alá rohangálták, üvöltöztek, zseblámpát lóbáltak – szinte sistergett a félelem és a fenyegetés az egész földnyelven. A hangok talán utánajárnak, hogy a kunyhóban ki lakik, töprengett, és a lóca alá húzódott reszketve.

De a hangokat nem érdekelte az a néhány sor kukorica, ahogy reggel lett – ködös, homályos, galíciai reggel – elhagyták az öblöket. A parton a szokásos szemét, papírpelenka, kólásdobozok, széttaposott cigareattacsikkek. Manuela, mielőtt a parton összeszedte volna a kagylókat, elindult felfelé a tölgyesbe.

Hirtelen gyereksírást hallott. Manuela kibújt a facipőjéből, és magában imádkozva, kendőjét az arca elé húzva megindult a barlang felé, a dolmenhez. Ezt a helyet nem ismerhetik a hangok, gondolta, hiszen ők csak éjszakánként foglalják el a földnyelvet. A dolmen az ő helye volt, ám most egy hosszú, szőke hajú teremtés szipogott ott, karján egy csecsemővel.

A leányzó – ő is szinte gyerek – semmilyen nyelven nem értett. Mint a dán turistanőkön, rajta is térdig érő bugyogó volt, de a lábszárát felsebezték a tövisek és a bokrok. Összekulcsolt kézzel könyörgött Manuelának, aki megpróbálta kicibálni a kövek alól. A szerencsétlen karján tűszúrások voltak, mintha éjszaka a pókok összecsipdesték volna. De nemcsak a lány, hanem a csecsemő is betegnek látszott.

Szentséges Isten, motyogta Manuela, mikor elindult velük visszafelé a kunyhójához. Ha a lány járomcsontja nem olyan széles, és ha beszél valamilyen igazi nyelvet, akkor szívesen hitte volna, hogy Xan küldte hozzá a szerencsétlent – de ehhez a lány túlságosan is idegen volt.

A kisbaba azonban pontosan úgy sírt, mint ahogy a kisbabák szoktak a régi szép időkben – mikor még Vilarban tizenegy család lakott, és nagy vidáman, a kertbe terített asztaloknál ünnepelték a keresztelőket. Manuela egy bölcsődalt keresett az emlékezetében, de csak Xan hanghordozása jutott az eszébe.

De mintha a gondolatai is megnyugtatták volna a kisbabát. Ahogy beléptek a kunyhóba, a sírás abbamaradt. A lányt kínálta olajbogyóval, kagylóval, kukoricadarával. Hatalmas fekete karikák voltak a leányzó szeme alatt – és a térdig érő bugyogójában, az összekarmolt arcával, a tövig rágott körmével nem hasonlított zarándokokra vagy a mesék királylányaira.

Ám azért helyes teremtés volt, és ahogy kikanalazta a kását, elmosolyodott. Aludjatok egy kicsit, mondta Manuela, erre lány végignyúlt a lócán, és átkarolva a csecsemőt, engedelmesen lehunyta a szemét. Nem vagy te annyira buta, motyogta Manuela. A köd felszállt, a nap izzó fénypászmákat lökött az ablakokhoz.

Manuela a botját szorongatva lekuporodott a küszöbre. Míg a lány szuszogott, ő végiggondolta, mi vár rá, mikor kiköltözik a kunyhójából, és nem lesz már Manuela soha többé. Hiszen ez a ház az ő története: a kisebbik öböl, ahol Manuelák sora várta, hogy a férfiak a tengerről hazatérjenek.

De a csecsemő valahogy visszaadta a józanságát. Nincs idő, motyogta. Az éjszakai hangok nem alkoholt, hanem embereket csempésznek. De milyen embereket? Ez a lány megszökött tőlük – tehát nem lehetnek jó emberek. A hegyről, Torre do Pombóból szép időben belátni a földnyelvet. A hangok csak éjjel térhetnek vissza, hogy lámpáikkal megkeressék a lányt a csecsemőjével.

Manuela felemelkedett, és derekát tapogatva odament a ládájához, hogy kikeresse a sötétkék kordován cipőjét (az oldalán a három-három gombbal), és a koporsóba való egy rend fekete ruháját is. Hiszen ki tudja, mi jöhet még, töprengett.

A ruháiból batyut kötött, aztán lassan-lassan keltegetni kezdte a lányt is.

Indulnunk kell, motyogta. Torre do Pombo három óra gyaloglásra van.