Kisteleki, az NB1, Prof. Labdarúgó Liga, Borsodi Liga, Arany Ászok Vetélkedő, nem tudom már követni, hogyhívják elnöke, láthatóan nem kedveli a Ferencvárost. Az anyukám sem kedveli (Vasas-drukker volt, míg volt ezeknek a kifejezéseknek értelme, mégpedig azon az alapon, hogy ő a piros-kék csapatoknak drukkol: kedvelte például a Videotont is – Disztl Péter, Te csillag!).

Azok az indokok, melyek miatt az előző idényben kikerült a Fradi a professzionálisból (én már csak így hívom, a nyilvánvaló oximoron felmutatása végett), bár úgy tűnik, jogszerűek voltak, más csapatokat éppúgy érinthettek volna: a Fradi szurkolói tehát joggal érezhették úgy, ki van velük tolva, a csúnyarossz Kisteleki bácsi meg az egész világ ellenük. De majd a fradiszív, az emelt-díjas sms, az összetartás, valamint az „erkölcs, erő, egyetértés”, amint azt a címer is hirdeti. És persze a BEFEKTETŐ, amely szó a Fradi kontextusában azt a szemantikai bravúrt volt képes megvalósítani, hogy névszó létére is egy mindig elhalasztott jövőidejűségre utal.

Most viszont vége. Különös fintora a sorsnak, hogy éppen Baktalórántházának (Nyíregyházától még jobbra) jutott az a szerep, hogy az Üllői úton elüsse a Fradit a feljutásnak még az esélyétől is. Bak-ta-ló-ránt-há-za.

Nem az, hogy meglep, nem is az, hogy ez valami új minőség lenne a magyar futball eufemisztikusan mélyrepülésnek nevezett szakaszában, de – lassan mondom, hogy Lipcsei Péter is megértse – Bak-ta-ló-ránt-há-za. Az a település, amelynek neve elsősorban filléres bohózatokból ismert, nagyjából Bivalybasznád szinonímájaként. (Nem őket bántom: közük sincs a focihoz, de nem ők itt a szűk keresztmetszet.)

Vége az összeesküvéseknek, ezt nem lehet Kistelekire, Gyurcsányra vagy Hitlerre kenni.

Van viszont egy építő javaslatom a magyar labdarúgás jövőjével kapcsolatban. A pályákat föl kell szántani, be kell hinteni sóval. És sírva könyörgöm, az én adómból egy fillért se senkinek, aki a magyar foci százméteres körzetében van.