A film szerencséje, hogy Eszenyi Enikőt egy tudatos rendező választotta. Sikerült lehámozni róla (majdnem) minden manírját, csapongását, visongásait. Mészáros Márta nagy érdeme ez.

A film dokumentum jellegét, noha a rendező a film eleji feliratban így közli: „…akár így is történhetett volna”, korabeli bejátszásokkal erősítik, de ezek csupán a ’73-as budapesti életet kívánják megmutatni, semmint hogy több archivált felvételből vagdossanak össze egy látszat-képet Kéthly Anna életéről. Mészáros Márta nem viszi túlzásba ezt.

 

Azt sem viszi túlzásba, hogy bolondot csináljon a szereplők – különböző pártok tagjai – bármelyikéből. A film humora meglehetősen szarkasztikus, inkább a fájdalmainkon való nevetni tudás képessége kell hozzá, semmint kárörvendő kacaj. A forgatókönyv Pataki Éva és Mészáros Márta mestermunkája. Finoman lavírozik Kéthly Anna – Faragó Péter szerelmi kettősének eldöntetlensége, a nő politizálása és a besúgó családi drámája között. A Faragó famíliában nem csupán az ifjak életre nevelésén van a hangsúly. Laci bácsi tragédiája ugyanúgy kapcsolódik hozzá, mint az apa ki nem derült hallgatásai. Máté Gábor és Básti Juli zsigerből hozzák a kommunista rezsim alatt élő, visszafogott, magukra maradt szülőket. Ebben a családban szerencsére még az emberi kapcsolatok a legfontosabbak. Még ki lehetett élezni több vonalon is. Apa és fiai – még ha csak elejtett félmondatokban is, de azokban igen erősen jelen vannak, anya és gyermekei – a szemvillanásokban, Laci bácsi és a fiúk. Mindnek más értéke, de értéke van.

 

A történet nagyobbik része 1973-ban játszódik. A Brüsszelbe száműzött Kéthly Anna testvérével csendes magányában él. Megfigyelik. Még mindig. A brüsszeli magyar nagykövetség mintha semmi másból nem élne, mint az ő figyeltetéséből. 1973-ban ezt támogatta a magyar állam. Faragó Péter is ezt a megbízást kapja. A fiatal magyar irodalmár látszólag csak egy konferencián tart előadást a középkori vallon trubadúr költészetről. Az ajánlat visszautasíthatatlan. Fekete Ernő Faragójának tekintete hűen tükrözi a kor túlélőinek gyengeségét. A bevezető jelenetben – 1991, mikor öccsének meséli el a(z oly sokszor visszatérő) bisztróban történetét – mintha előre megbocsátást várna korábban lázadó fivérétől.

 

Kéthly Anna száműzött éveinek fájdalmát jelzi a gyakran eleredő eső is. Az eső, melyet annyira a háta közepére kíván mint a kommunista diktatúrát. A legszakadóbb eső nem csupán akkor esik, mikor Péter másodszor, rózsacsokorral kezében látogatja meg Annát, s Eszenyi az esőbe nézve, (önmagát előtérbe helyezve, kifakadva panaszol), hanem mikor utoljára keresi fel őt, és már be sem próbál menni hozzá. Ömlő esőben áll, és néz az ablakon át befelé, megváltást vár arra a bűnére, amely az életben maradásához kellett.

 

Mikor Péter Brüsszelbe megy, öccse még lázadó kamasz. Kezet nyújt, mint a nagyok, felnőttként kezelteti magát. Benne folyik tovább Anna élete szerelmének, Laci bácsinak vére. Cserhalmi György Laci bácsija tele van fájdalommal. Tartásán még látszik az egykori elegánsan szép élet, Annával való végzetes telefonálásában már nem kertelnek. Hiába alszik már, mikor hívja őt a nő, pihentető alvásra ’56 óta valószínűleg gondolni sem mert. Nem jössz? – kérdez még vissza elfojtott hangon, az ezt megerősítő nemmel Anna egy tizenhét éve tartó várakozás minden reményét (és egyúttal Faragó László életét) ölte meg.

Az Annáról szóló utolsó jelentés politikai értéke gyakorlatilag a semmivel egyenlő. De több ember életét tönkretette.

 

A film végére visszatérünk 1991-be. Az öcs nyugatra indul (ahogy csak lehet), a báty magára maradva már sejti, hogy maradni most talán már érdemesebb. De ezúttal elmarad a kézfogás.

 

Kéthly Anna 1976-os halálát követően csak 1990-ben jutottak el magyar földbe a hamvai. A Dunát már soha többé nem láthatta.