A felemelkedés iszonyú, mászni
létra nélkül, két térd között éget
a törzs bőrhorzsoló szorítása. Új ágak
V-je, sokszorozódó, fordított anyaöl, belőlük
fölfelé születni, hátha. Síkos moha,
csúszik a kéz, a zöld szeméremszőrzet
nyirkos penész, a gyanta magzatmáz, ragad.
Mászni ég felé, mintha lenne fölérni
bárminek koronája. Nem lehet gyümölcsöt
lopni, nincs virágzó lomb, elbújni
gally-sátor, nem nyílik fészek. Csak a zöld
villódzáson át a kék, inkább taszító
(mennyi kapaszkodó mozdulat marad őseim
karjában elfelejtve, mennyi kínzó izomemlék,
menekülni, élni, aludni, mászva),
csak a zöldön át a kék inkább taszító,
karcos hívása.
***
Fürdés után leengedem a fürdővizet.
A fürdőszobapadlón kicsit égeti a kő
a talpam. A kád fölé hajolok, derekam,
mint egy derékszögben letört gally,
terméketlenül fáj, az idegek elágazó
fájása mintha a csempék fugájában folytatódna.
A villámvonal a falon legalább kisimul,
derékszögű. Bal tenyeremben dörzsi van, zöld
smirglis felére fehér kádtisztító port
szórok, át kell venni a jobba, közben a vim
pereg, mint a krétaporzás vagy az az
emlék, amire görcsösen nem emlékezem.
A kád ellipszisén a koszcsík örvényes
spirál, jobb kezemmel körözök a fehér
felszínen. Mennyi surlófény szabdalja
össze az űrt, ahogy a bolygók oldják
és kötik a Napot kényszeresen. Mennyi
űrszemét áll össze élő vagy holt
anyagból. Kering a tenyerem.
***
Csak egy tyúkot figyelj meg egyszer.
Ahogy rárebben a kéjre, vagy szúrós,
fekáliaszagú szárnyait felrántja
repülésképtelen. A tojásrakás
nehézkedése, a gubbasztó elhelyezkedés,
ahogy a szárnyra hirtelen telepszik
öregség, a kloáka tágul, a fehér
csontos szorítás fordított kúp –
táguló, csöndre zárt világ, egyetlen tojás.
Mintha kőben kellene megszületnünk,
sziklából hasítva teret, fejünk nem
húsredők közül, táguló alagútból
keresne levegő-glóriát, hanem fal
feszülne életadó és élet között –
csak egy tyúkot figyelj, a szemét,
csak egyszer, s ha meglátod, ami
bent van, ami még egyszer
életre hív, befalazhatod.