Bejegyzések kategória bejegyzései

Bejegyzések

A doktor és a bölcs

Hozzászólás most!

Egyszer egy bölcs tanító – aki az erdőben lakott, és ingyen osztotta meg tudását az arrarájó emberekkel – azt mondta az egyik tanítványának, hogy csak akkor érdemes belefogni a stúdiumokba, ha úgy érzi, egész életén át tanulni fog, de jól jegyezze meg: bármennyit tanul és olvas, mindig csak az elején jár majd a megkezdett útnak, mert elkezdeni lehet csak, elindulni, a végére jutni soha, és akármennyit tud, mindig arra gondoljon, hogy mi mindent nem tud még, mert valójában semmit sem tudunk. A tanítvány hitte is meg nem is, de egyáltalán nem volt elragadtatva a kilátásoktól, és nagyon sokat töprengett azon, hogy nincs ez jól így, változtatni kell. Olvasgatott, tanulgatott, iszogatott, majd – nem tudni miként – hirtelen ledoktorált, és megírta az első egyetemi tankönyvet. Kiállt vele a piactérre és elkezdte kínálni a portékát, azt ígérve, hogy aki megtanulja a könyvet (lehetőleg szó szerint), az mindent tudni fog, amit tudni érdemes, amit meg nem ebből a könyvből tanult, azt jobb elfelejteni. Akik hittek neki, és jó pénzért megvették a könyvét, hamarosan doktori címet szereztek, megírták a saját könyvüket, és jó pénzért árulták a piacon. A fejedelem előbb gyanakodva nézte a nyüzsgést, gonosz tanácsadói összeesküvésről suttogtak meg forradalomról. Ám a bölcs fejedelem, mert éppen volt ráérő ideje, elolvasott néhány könyvet, nagyot kacagott és alaposan lehordta a tanácsadóit. Majd látván, hogy az üzlet virágzik, külön házat építtetett a doktoroknak, hogy elkülönüljenek a többi árustól, és elnevezte a házat egyetemnek. Messzi földről tódultak az ifjak, mert gyorsan híre ment, hogy az egyetemen rövid idő alatt, viszonylag olcsón mindent meg lehet tanulni, és mire ledoktorál, a legbutább és leglustább ifjú is művelt, kifinomult, okos, tájékozott ember lesz – ha szorgalmas nem is. Minél több tanulnivágyó érkezett a városba, annál gyorsabban és olcsóbban zajlott a tanulás, a fejedelem újabb házat volt kénytelen építtetni, hogy mind elférjenek. A többi árus is jól járt, és a vendéglősök, kocsmárosok, szállásadók úgyszintén, de az utcalányoknak sem volt okuk többé panaszra. Hírét vette a történteknek a bölcs tanító és úgy döntött, meglátogatja volt tanítványát a városban. A tanítvány azonnal ráismert egykori mesterére, nagy örömmel fogadta, és betessékelte fényűző dolgozószobájába, szivarral, kávéval és konyakkal kínálta az öreget. Beszélt erről meg arról, vastag könyveket, folyóiratokat mutogatott az öregnek, beszámolt a felfedezéseiről, utazásairól, külföldi meghívásairól. Boldog embernek látszott, ám egyszer, talán a konyak hatására, keserűen kifakadt:

– Neked volt igazad, Mester, csak elkezdeni lehet, befejezni nem.
A mester csendben végigfüstölte a szivart, megitta a kávét, majd felállt és az ajtóhoz lépett.
– Tévedtem, fiam, már elkezdeni sem lehet – mondta, és elment.

 

 

Bejegyzések

Pszicho

Hozzászólás most!
A nagybátyám iszákos ember volt, de kikérte magának, ha valaki azt merte gondolni, hogy alkoholista. Elég volt, ha valaki úgy nézett rá, azt ő azonnal megérezte, és elképesztő patáliát csapott. Ilyenkor mindig józan volt, részegen nem érdekelte, hogy ki mit gondol. Tíz évet dolgozott öntődében, húszat szénbányában. Alacsony, vézna ember volt, szíjjas, azt hiszem, ez a megfelelő szó. Minden pénzét elitta, pár napnál tovább sosem tartott, pedig néha egészen sok volt neki. Azok a számok ma már nem mondanak semmit.
Azt mondta, hogy a bányában a legtöbb ember fél. Aki nem fél, az iszik. Aki fél és iszik, hamar belepusztul. Aki fél, az ne igyon, és ne legyen bányász! Van ebben valami. De a félelmet nem ússza meg senki. Ferenc bátyám az asszonytól félt. Testes fehérnép volt, hangos, jólelkű. Az ura húsz éven át verte. Három gyerekük volt, tulajdonképpen szerették egymást. Vasárnap, ha Ferenc bátyám józan volt, nagyon szépen énekeltek a templomban. Ha részeg volt, a szomszédok rettegtek, az első tíz évben volt eset, hogy a rendőröket is kihívták. De Ferenc bátyám csak annyit mondott nekik, hogy a föld alatt miért nem kerestek meg soha? Később a szomszédok hozzászoktak a perpatvarhoz. A rendőrök ugyan bátrak voltak, ittak is, de a bányában sose keresték fel.
 No, de az asszonyi furfang… Mondja egyszer az embernek, józan volt éppen, hogy te Ferenc, ebben a kis üvegben kénsav van, és ha még egyszer meg találsz ütni, én a szemedet kimaratom. Hitte is meg nem is az ember, józanul is nagyon bátor volt. Pár nap múlva, fizetésnap lehetett éppen, Ferenc bátyám átesett a tűzpróbán. Amikor egy óvatlan pillanatban az asszony hajfonatát elengedte, az mint a villám, úgy nyúlt be a konyhaszekrénybe az üvegcséért, és már loccsantotta is a féldeci vizet. Az ura meg ordítva rohant az orvosi rendelőbe, hogy úristen, megvakultam! Ott lemosták az arcát, adtak neki egy aszpirint, és hazaküldték. Másnap megtudta, vagy rájött magától, hogy akkor volt sav utoljára a házban, amikor a bádogcsatornát forrasztották. Lehet annak vagy harminc éve is. A bánya gonosz, mondogatta, félni mégse szabad, de az ember vigyázzon a szemevilágára. Még azt is mondta, ha valaki úgy nézett rá, mint egy alkoholistára, hogy ő csak iszákos, ha már az asszonytól se fél, akkor lesz majd alkoholista. Vasárnap, ha templomba mentek, nagyon szépen tudtak énekelni.

 

Bejegyzések

A halál elviselhetetlen puhasága

Hozzászólás most!

 

 Régóta itt lapul a kortárs költészetben a nonszensz, magyarul „badar” (Kosztolányi) kerülőutakon jár játszva a komolyat, nem jön tehát bejelentés nélkül. Ott bujkál Kovács András Ferenc köteteiben, Parti Nagy Lajos verseiben, s egyáltalán abban a szándékos alulstilizáltságban, amely olyan egymástól különböző habitusú költőknek is közös törekvése, mint Kemény István és Varró Dániel.

Persze az alustilizáltság még nem nonszensz, de Havasi Attila kötetének első recenzense, Baranyák Csaba  (Alföld 2006/4) is úgy véli, hogy „hatalmas egzisztenciális tétek által mozgatott” líratörténetünkkel valamiképpen szembeállítható a kortárs líra „sunyibb, sekélyes mélység”-e, ahogyan ezt Kovács András Ferenc Kosztolányi-parafrázisát idézve szofisztikáltan kifejti.

Szétfeszítené e kritika kereteit annak kifejtése, hogy a 70-es évektől kezdődően a líra miként veszítette el a „nagy témákat” többek között azon elméleti tétel hatására, hogy a költészetnek semmi köze a közügyekhez, politikához, nemzethez vagy szociális kérdésekhez, csak az „alanyhoz és az állítmányhoz”. Amióta tudni véljük, hogy a vers nem több, mint „nyelvi megformáltság”, többek szerint a lírából kiveszett a tragikum, a katarzis és talán tegyük hozzá: a metafizika is. Ha igazságosak akarunk lenni, ehhez hozzá kell tennünk, hogy mindezek jelen vannak, csakhogy negatív előjellel, ellen-pátoszként, mítosztalanításként, a katarzis infantilizmusba hajlásában. Hogy egzisztenciális tétek hiányában valóban túl könnyűnek találtatik-e a kortárs líra az utókor, vagy az európai irodalom tükrében, nem merném egyedül eldönteni, de ha csak Havasi Attila kötetét nézem, azt hiszem, nem feltétlenül. Úgy tűnik, neki sikerült olyan hangot találnia, ahol a vers egyszerre „mély” és „felszínes”.

De álljuk meg egy pillanatra ezeknél a szavaknál. Ugyanis „súlyosság/mélység” és „súlytalanság/felszín” (Baranyák Csaba) kategóriákkal nemcsak hogy nem mérhető egy költői szöveg, hanem egyenesen félrevezető. Egy versnek nem lehet mélysége, ahogyan a szónak sincs, jelentés van és jelentések összjátéka. A vers nem folyó, inkább hajó, vagy egy míves szőnyeg, ami ha kell, még repül is, de fő tulajdonsága, hogy szövedék. A mélység bennünk keletkezik (vagy nem keletkezik), amikor olvasunk egy költeményt. A szavak pedig „alvadt vérdarabok”. A lélek mély, ahová a szavak (vérdarabok) lehullanak. A lét sem lehet mély, hiszen nem kiterjedés, hanem tapasztalat. Csak a felszín „fecseghet”, miközben „…szótlan, mint a szégyen, / választ nem ád a mély.” (Polipvigasztaló). Dante Színjátéka ilyen értelemben ugyanolyan semmitmondó, mint egy levelibéka brekegése. A mélység kimondhatatlan, ezért magánügy, a létet vagy megtapasztaljuk egyszercsak, vagy e tapasztalat nélkül éljük az életünket. Olyan ez, mint a megértés: nem lehet jobban, vagy kevésbé megérteni, csak megérteni és megértetlenül hagyni. Vagy a kielégülés. Középút nincs.

Hogy a nonszenszhez hangvételben is visszakanyarodjunk, idézek egy régi viccet az agresszív kismalacról, aki rájött, hogy a kérdés lényege ez: enni vagy nem enni. Az agresszív kismalac, amikor egyszer légikisasszony volt, megkérdezte az egyik utastól: – Hozhatok az Úrnak valamit enni? Mire a pasas elgondolkodva: – Hát… hm…hm… Miből lehet választani? A légikisasszonyként páváskodó kismalacnak ez már nagyon sok lévén, dühösen oda vágott: Miből-miből?! Hát igen, vagy nem. A hamleti kérdés kulináris reprezentációja a nonszenszben ugyanolyan lényegbevágóan hat. És ne felejtsük el azt sem, hogy a „Lenni vagy nem lenni?” egy látszólag értelmét vesztett elme ontologikus töprengése. A nonszensz értelmetlensége is pontosan ilyen látszólagos: nem logikus ugyan, de ontologikus. Sőt, dionüszoszi. Ha nem is bakkhánsnőkkel és szőlőlével, de teával és süteménnyel – amúgy angolosan. A nonszensz még nem értelmezhetetlen, mint az abszurd, de már értelmetlen.

A csodás sokféleség, az agresszív kismalac abszurd lénye és egyéb képtelenségek, végül mind egyvalamit vannak hivatottak híven szimbolizálni, a létet. A lét nagy játéka egészen kicsiny szereplőkkel, mint Pocok, Manócska és Cicó. A kötet végén Manócska, aki egyrészt gyengéd érzelmeket táplál Cicó iránt, másrészt Cicónak van mit félnie e mesés lény agresszív természetétől, többször egymás után meghal. Gyanítom, azért, mert mindannyiszor hiányzik e haláleseményből a tragédia. Manócska mindannyiszori halála sem képes igazán megindítani, akkor sem, ha a kannibálok főzik meg, akkor sem ha szerelmi bánatában „felköti magát a kilincsre”. Cicó halála is ilyen: „Tegnap véletlenül elpusztult Cicó, / pedig most tényleg nem csináltam semmit / … Szomorú voltam egész délelőtt. / Így végzem én is, az járt a fejemben, / s egy nagy zacskóban eltemettem őt, / bízván az örök, végső kegyelemben.” A halál, a lírát egyik leginkább inspiráló téma, itt (és a kortárs költészetben) nem borzalmas, nem heroikus, nem is kegyetlen, és körülbelül annyira fájdalmas, mintha véletlenül összetörtük volna a kedvenc teáscsészénket. De Havasi Attila kétségessé teszi azt az érzésünket, hogy itt pusztán lét és semmi elmosódott határvonalai fölötti súlytalan lebegésről van szó. Nem hagy megbizonyosodni az ellenkezőjéről, de kétségessé teszi. Manócska folyton úgy jár, mint Sziszüphosz: képtelen végére jutni feladatának, azaz saját halálának.

Gergely Ágnestől megtudhatjuk (Nagyvilág 1998/2), hogy a nagy nonszensz hagyományokkal rendelkező angol költészetben megkülönböztetnek negatív és pozitív nonszenszet. Az utóbbi kategóriába sorolható műveknek határozott üzenetük van egyrészt azáltal, hogy adott abszurdumra egy logikus világ épül föl (Lewis Caroll, Alice Csodaországban), másrészt a logikátlanság ellenére láthatatlanul jelenlévő érzelmek által. Manócska és Cicó „puha”, játéknak álcázott halálának anti-heroizmusában, ha akarjuk, a huszadik század megannyi hősiességétől megfosztott halálesete visszhangzik.

Ugyanide tartozik a könnyűnek találtatott emberi mibenlétet tematizáló Szétnéz könnyedén cím alá sorolt négy provokatív, klasszikus strófa. Csak az elsőt, az Alcaicum light-ot idézem: „Könnyű vagyok, mint szélben a lenge fing, / könnyű, miként egy elsietett pofon, / könnyű, akár egy vízihulla, / mint kutyák hugyozása, könnyű.” A vízihulla mellbevágó hasonlata nem hagy kétséget afelől, hogy az alkaioszi strófa antik hagyományát követve, amit nálunk Berzsenyi honosított meg, a vers mégiscsak magasztos gondolati tartalmakkal játszik merészen groteszk játékot. „Nem válik el a szellemtől a szellet” – áll a kötet borítóján a tömör magyarázat. A lét e csodás könnyűsége folytán, amikor az ember (akiről valaha az a hír járta, hogy ő „teremtés koronája”) nem haladja túl saját biofizikai mechanizmusait, sőt az animális létrétegek mechanizmusait sem, tulajdonképpen elégedett lehet, hogy legalábbis gázzá (!) „nemesülhet”. Hogy mennyire nem mellékes és nem új Havasi ötlete, arra maga a Huszita Biblia figyelmeztet, amelynek fordítói a Szentlelket Szent Szelletnek is fordították. Akkor ez eretnekségnek számított, ma azt mondom rá, könnyen és tét nélkül, hogy: micsoda súlyos irónia! Hiszen ezért nem kell a hegyekbe menekülnöm az inkvizíció elől. S hogy nem kell, azt bánom, mert így az én létem is túl „könnyű”.

Nem véletlen az utalás a bibliai kontextusra, hiszen a kötetet ugyanúgy átszövik a bibliai utalások, mint a rendszerelméleti és informatikai szókincs, sőt, az ironikus és szándékoltan bárgyúnak beállított „örök, végső kegyelemben” vigasztalást kereső manói attitűdöt egy hálózati struktúraként értelmezett transzcendens világmodell körvonalai ellenpontozzák: „az ember a világ szoftverje, Isten írta, / szentsége kultuszát így látván biztosítva.” Természetesen itt sem lehetünk biztosak benne, hogy ez a világértelmezés a szerző részéről csak afféle ironikus utalás a testtelen információra mint transzcendencia- vagy lélek-pótlékra, vagy komolyan veendő és interiorizálható léttapasztalat. A „lét mint sokféleség” hipotézisével semmilyen szilárd állásfoglalás nem is lenne összeegyeztethető, hiszen a létről szóló „hermeneutikák” sokfélesége éppen az egyetlen, a valódi létet teszi számunkra hozzáférhetetlenné.

De a lét csodás sokféleségében a szoftveridentitás, a géplélek és a hálózati isten ideája mellett könnyen elfér a birkaszellem is, a naiv és gyermeteg hanyatlás a Gondviselés árnyéka felé: „Az úr az én pásztorom, szün / nagy nyájába tartozom, szün / dús mezőkre elvezet / birka lenni élvezet, bee –„ (Juh alanyi éneke). De ez a gondolat is, ha úgy tetszik, az emberiség történelmi bűneihez vezet a Himnuszban: „Az ember bűzlik szüntelen / a vértől, mint a hentes. / Csak az én Uram bűntelen, / minden mocsoktól mentes.” Micsoda tétek egy szinte gyerekversben a komikum álarca mögé bújva. De mi is voltaképpen itt a komikum forrása? Csak akkor érthető meg, ha tényleg világtörténeti tétekben gondolkodunk. Hiszen ha minden egyes ember, aki élt és élni fog, nem több, mint egy hentes, hogyan lehet egyáltalán arra gondolni, hogy Isten viszont bűntelen lehet. Az már történetfilozófiai vagy teológiai kérdés, hogy Isten, aki „eltűri”, hogy mindannyian hentes-létet éljünk, maradhat-e közben bűntelen, s egyáltalán fenntarthatja-e létét Istenként. Az ember bűnösségéből következik-e Isten bűnössége? Vagy a bűnök milyen szörnyűsége után terjednek ki a bűnök Istenre is? Mi hát a bűn? Isten bűnössége nem az „emberi univerzálé” hiányából fakad korunkban? Elég magas labda egy nyolc soros verstől.

Az hiszem, nem lehet válaszolni ezekre a kérdésekre, Havasi Attila sem kísérli meg a válaszadást. De ebből is látható, hogy nehéz dolog felszínes költészetről beszélni ott, ahol éppen a legsúlyosabb történelmi, gondolati tapasztalataink nyomulnak a felszín felé a legóvatlanabbul leírt mondat hatására is. (Más kérdés, hogy e tapasztalatok feldolgozatlansága viszont hathat bénítóan a költészetre.) Havasi lírájában a legmeglepőbb, hogy részben fiktív, részben Lear Edward figuráira emlékeztető groteszk, esetlen szereplői tulajdonképpen mindannyian valóságos, sőt, történelmi személyek. A kötet elején feltűnő „nagy Holccal”, aki titokzatos küldetésre készül, később beszédet mond, parancsot ad, majd nem kevésbé titokzatos seregével együtt, amelynek tagjai mind egy szálig hősies halált halnak, a kötet végén puskalövés végez. A történet nagyon is ismert Thermopylaitól Muhiig, és tovább. A gátlásos Imre herceg, a császár hajóit meglékelő bátor Búvár Kund, hercegek, gyermekkirályok, apostolok, eltévedt lovasok, őskajánok, győztesek és vesztesek, megannyi groteszké szelidült magyar Don Quijote, és mind így hívják őket: a Nagy Holc. A múlt ugyanolyan álombeli terület, mint a fikció, s e nevettető figurákkal a valóságban – sajnos – én nem találkozhatok. De a Nagy Holc itt van ebben a könyvben, s megint csak, ha akarom, vethetek rájuk egy pillantást. Azért: ha akarom, mert Havasi Attila csak lehetőséget ad erre, de nem tudhatom, hogy mindez csak idétlen játék, létkérdés, vagy esetleg valami harmadik, számomra ismeretlen fenomén.

Írhatnék még Havasi kitalált lényeinek anatómiájáról, a mély-ről, ahol oktopuszok és bálnák szórakoztatják a magamban megőrzött gyermeket, Kovácsik Attiláról, akitől megtanulhatjuk, hogy miként mutatkozik be egy igazi férfi, aki tisztában van az illemszabályokkal, no meg a kis Mozartról, az „ifjú fenoménről”, aki egy „pompás nokedlit nyomott a tálba” éteri tehetségének fénylő bizonyítékát nyújtva át ezáltal, de félek, már az sem igaz, amit leírtam. És tudom, hogy semmi újhoz nem jutottam el, csak amit Kosztolányitól Huizingáig sokan elmondtak már: a játék maga is bölcselet. Ha akarom, halálra röhögöm magam rajta, ha akarom görög tragédia kentaurral, szatírral és más keveréklényekkel. Olvassák el ezt a könyvet egyszer így, másodszor úgy. „És aztán megint előlről.”

(Havasi Attila, Manócska meghal vagy a lét csodás sokfélesége, Pécs, Alexandra, 2005.)

Bejegyzések

„Caystrusi hatvan hattyú / híg ürüléke a könyved”

Hozzászólás most!
Borító
Hecatelegium

(Csehy Zoltán: Hecatelegium, Pozsony, Kalligram, 2006)

Ezt lihegi az újabban Csehy Zoltánba alá szállt Pacificus Maximus lelke Strabohoz, a dilettáns történetíróhoz. Strabo lelke pedig, a többi életre lehelt antik és humanista fűzfapoéta társaságában e kritika ellenére tulajdonképpen jól érezheti magát, hiszen a nyelv lélekvándorlása által újra otthona lehet az irodalom nagy bordélyháza. Annak is örülhet, hogy a szerző fűzfapoéta-pózából mégicsak nagy latinokon, Martialison, Catulluson, sőt Janus Pannoniuson csiszolódott nyelv szólal meg – magyarul.

 

De mi is ez a póz, a fűzfapoéta póza, melynek nyelve talán mindig népszerűbb, de legalábbis szórakoztatóbb volt, mint a kanonikus homéroszi/hősi beszédmód? Csehy (nem csak költői) szövegeit olvasva az is eszünkbe juthat, hogy a hősi költészet már eredetileg egy obszcén phallocentrizmus eufemizált változata: ugyanaz a nyelv. Hogy ilyen tényleg létezik, az jól látható a magyar „szókimondó” és „eufemizáló” fordítói paradigmák ma is folyó küzdelméből, s abból, hogy adott szöveg kánonbeli helyét vagy azon kívüliségét a fordítói adaptáció dönti el (l. Janus Pannonius).  Ám a nyelv hősi és obszcén regiszterének kategorikus különválasztása egy 15. századi humanista tollán talán nem is tűnt lehetségesnek, csak később, amikor a regösök „csácsogását” egyáltalán nyelvnek, később a nemzet nyelvének kezdték tekinteni. A kultúrába való „bevezetés” akkoribban a latin grammatikával kezdődött, egy már akkor is mindenki számára idegen nyelv megtanulásával, s a latin nyelv birtoklása egyúttal a civilizáció birtoklását is jelentette. Az esztétikum maga a nyelv volt, a nyelv maga a forma, a forma pedig civilizáció és hatalom, akár tartalom nélkül is. S ezzel máris a modern líra születésének elméleteinél tartunk, ahol a „legmagasabb rendű tartalom a forma”.

De hogyan sikerülhet Csehynek magyarul latin költészetet művelnie ma, pontosabban „1429 és 2005 között”? Ez az időintervallum többé-kevésbé a magyar irodalom létének időszaka, kezdőpontján a latinul író, de magyar Janus Pannoniussal, végpontján a magyarul író, de latin Csehy Zoltánnal. A szerző fiktív önéletrajza, amit ebben a száz elégiában megfogalmaz, egyben a magyar irodalom életrajza is. Ám ezalatt nem sok minden történik, legalábbis ami az irodalmat illeti, mindössze újra elkezdődik egy régi nyelv. Mégis, a lehetőség, hogy ez megtörténhet és hogy meg is történik, jellemzően posztmodern ötlet. Nem másról van szó, mint egy bődületes és perverz karneválról (Ámor diadalmenetéről), ahol minden és mindenki szerepet cserél: az első elégiában a szerző kéretlenül megörökli Pacificus Maxiumus lelkét, aki a következő versben Janus Pannoniusként a törökverő Mátyásnak ajánlja művét, majd ebből a szerepéből is kilépve a szultánnak szintén ajánlást ír, jelezve költészete politikai inkorrektségét. A két uralkodó harci erényeinek dicséretét követően a könyv címét magyarázva tisztázza számunkra, hogy itt egy másfajta csatáról lesz szó, olyanról, melyben „száz fallosz meredez, száz várat vesz be utána”. A sor folytatódik később a szokásos allegorizálással: a szeretkezés harc, a muzsák örömlányok, a Parnasszus bordélyház stb. És még nem beszéltünk a nemi szerepek cseréjéről, továbbá az istenek szerepváltásáról, aminek következményeképp a vers igazi istene itt nem Apollo, hanem Priapus. A vers maga is sokkal inkább gyönyörködteti a testet, mint a szellemet: „Merthogy a vers csakis akkor jó, ha gyönyörre tüzelhet”, míg a költő jutalma, melyet Priapustól könyvével kiérdemel, nem a költői halhatatlanság, hanem annak elkerülése, hogy valaha is „lőcskonyulása” legyen. A humanisták csillogó latinjára ráírt mai magyar voltaképpen két nyelv időbeli szerepcseréjének eredménye, Pacificus Maximus megszólal a 21. században magyarul, Csehy Zoltán a 15. században latinul, de az biztos: magyarul így soha nem írnánk.

A nagy kérdés ezek után az, hogy van-e értelme ma egy tipográfiailag is igen esztétikus verseskönyvet kiadni, amelyben csupa disztichonnal találkozunk, s amely a klasszikus mitológiai utalásháló ismerete nélkül aligha lehet igazán élvezhető. Csehy Zoltán maga is föltette magának ezt a kérdést, s a Válasz Petrus Demensnek (Demény Péter?), korunk jeltelen kritikusának című elégiájában megkísérli megfogalmazni ezzel kapcsolatos mondandóját. A egyik érv a „monoton ritmus” védelmében a versforma tekintélyére vonatkozik, jelezve, hogy „Thyestes asztaláról” egyetlen falat elég a jóllakáshoz. Csakhogy ez legfeljebb egy 15. századi humanistát győzne meg, akinek alig volna más választása, mint elfogadni e tételt, nem pedig a mai olvasót vagy kritikust. A másik érv szubjektívebb, s ezért meggyőzőbb: „Nékem a disztichon húsom-vérem, be ne szennyezd! / Ritmusa gyászzene és orgia: vér meg arany.” Csehy itt nyíltan a „Vér és arany” költőjét parafrazeálva – mint egy spanyol conquistador – a kéjtől habzó szájú humanisták új- és vadvilágának földjére lép, a latin nyelv terra incognita-jára, amely nemzetek halála és születése ellenében egy rég volt Európa filológus-hőseinek eszményeit idézi fel, a toll, az írástudás – már-már önkényes – hatalmát a történelem kiszámíthatatlan, „vérzivataros” hömpölygése fölött.    

Múltról beszélni nekünk, akik egyre kevesebbet tudunk és tanulunk Rómáról, mégiscsak annak bevallásával lehet, hogy a precíz filológiai rekonstrukció mellett, jelenünket épp ez a folyamatos elfelejtés és nemtudás határozza meg, ahol „Minden földi dolog közelítő végzete foglya”. Ez a bravúrosan megszerkesztett Róma-vers már túl van a szerepcserék végső soron sematikus játékán. Kit érdekel, hogy Pacificus Maximus vagy Csehy Zoltán írja, hogy Róma halmain már csak néhány vézna kecske legelész, ha ezt olvasva tudjuk, Róma a mi számunkra is elveszett, csak a történelmi emlékezet álomködbe vont bástyája, Romisten felségterülete. Ezt a verset nekünk írták, nem a filológusoknak, s itt valóban sajnálkozhat a szerző, hogy könyve elhagyja őt és a „világba fut”. De előbb még egy morbid szerepcserével Pacificus Maximus megírja saját sírfeliratát és a végső szavakat egyik ellenségének, egy nálánál is fűzfapoétább fűzfapoétának, az „isteni, égi Miser”-nek a szájába adja, aki ezzel a sírfelirattal szerezhet magának halhatatlanságot. Eméssze csak el Rómát a „mindenevő idő”, a fontos, hogy a fűzfapoéták éljenek és újraéledjenek a priapusi „örök szerelem” szolgálatára. Ez Maximus fiktív életrajza, irodalommal és férfitársaival folytatott bűnös viszonyainak története.

Csehy könyvének egyik legizgalmasabb vonulata Janus Pannonius verseinek újraköltése, de költőnk nem csak intertextuálisan lép kapcsolatba a nagy előddel, hanem szövegélményeit erotikus élménnyé konvertálja. „Itt volt végre a drága fiú, forr tőle a vérem! / Itt volt, itt ragyogott teste s a szelleme is.” – írja, amikor dolgozószobájában (amely egyben háloszobája is), a zsenge ifjú meglátogatja és fölolvassa „suta verseit”. A szellemidézés, a vágy és az ihlet összhangzattana a lantot pengető fiú erotikus látomásában, majd a buja szellemi élmény számtalan újrafelidézése az „éjszaka leple” alatt – ez Csehy Zoltán költői dolgozószobájának és filológus-könyvtárának hangulata, ahol testi jellegű érintkezést keres régi latin nyelvű szövegekkel.

Bejegyzések

Hérakleitosz Érdligeten

Hozzászólás most!
Kemény István köteteit olvasni azért jelent különleges élményt, mert – ahogyan a századelő magyar költőinél: Ady, Koszolányi, Babits stb. – a költői beszéd önreferenciális működésén túl egy nyelvi megformálástól látszólag független, de legalábbis nemcsak ennek függvényében levonható eszmei tanulsággal is szembesülhetünk. Sőt, a nyelvi gazdagság, a nyelv „önműködése” mint önálló esztétikum kevésbé jellemzője ennek a költészetnek. A közhelyek kereséséből, a nyelv lefelé csiszolásából, a feltűnő és divatos poétikai alakzatok kerüléséből és az élőbeszédszerűségből arra következtethetünk, hogy Kemény nyelvi-poétikai törekvései az előbbiekkel éppen ellentétesek. S bár ez az „egyszerűség” szintén értelmezhető egyfajta nyelvi szerepként, nyelv és világkép referenciális viszonya mégis olyan gazdag utaláshálót képez, amely tágabbra nyithatja nemcsak a Kemény-szövegek, hanem a költészet mint élő, vagyis hatni tudó és akaróbeszéd interpretációs lehetőségeit is. Ilyen kötetkompozíció a Magvetőnél megjelent Élőbeszéd.
A kötet első két verse nincs ciklusba sorolva, a második (Kétszerkettő) a kötet mottója is egyben: „Kétszer kettő, az négy. / Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.” Ez annyira banális, hogy szinte mindenre igaz. Itt van például maga a versírás: pont annyit és annyiszor írjunk le egy versben, kötetben, amennyit kell. (A mottó átszerkesztett, alul- és felülírt változatai a kötetben legalább négyszer térnek vissza.) Érinti továbbá a kötet azon törekvését, hogy az emlékezés és a felejtés történelmi/filozófiai téttel bíró problémakörét („mert úgy felejtünk, mintha / fizetnének érte…”) egy lírai múlt- és jelenértelmezésben írja, szerkessze meg/át. Így a mottó emlékeztetés az emlékezés felelősségére is. A Kétszerkettő legegyértelműbben talán mégis a kötet címére utal: az írott és a mondott élő-beszéd hatalmi/politikai implikációira. Persze nem csupán a Foucault-i hatalom-beszédről van szó, hanem arról a mindennapi tapasztalatról is, hogy létünk az írott vagy olvasott élőbeszéd rögzített vagy rögzítetlen szövevényén keresztül válik megragadhatóvá.
A kötet első darabja (Kesztyű) másképpen fontos. A negyedfeles jambusokban megírt anakreóni vers az első azok közül, amelyekben valaki, a beszélő … a költő … de mégis inkább: valaki ­– így általánosabb, történelmibb, rejtélyesebb – meg akar állítani valamit, talán az időt. Azt hiszem, ez a vers titokzatos és egy kicsit gyermeteg. Az első szerkezeti egység harmincegy sor és egyetlen kérdés az egész. Mi lenne, ha valamelyik éjszaka a zebrán észrevennél egyetlen kesztyűt? A második szerkezeti egység tizenöt sor és szintén egyetlen mondat. Na, ez a tulajdonos nélküli tárgy, ez az el is veszített, meg is talált tárgy, ez a … kesztyű – én volnék. Az ötlet (én egy kesztyű vagyok) gyerekesen bizarr, s ha csak ezt nézzük, még egy gyerekvers lehetőségét is magában rejti: a kesztyű elmondja, milyen érzés kesztyűnek lenni. De valami egészen más történik, mert ez a valaki a második részben nem azt mondja, hogy én vagyok a kesztyű, hanem csak olyan, vagyok mint egy kesztyű, pontosabban, én mintegy kesztyű vagyok. A saját lét mintha nem lenne teljesen sajáttá tehető: én is olyan vagyok, mint bármelyik tárgy, amely nem én vagyok. Hiszen ahogy a Sartre-i megfogalmazás világossá teszi, egy tárgy „valósága, hogy itt van, s hogy az nem én vagyok.”
Milyen terület ez? Vajon milyen éjszaka és milyen város? A kesztyű éjszakája – erős a gyanúm, hogy ez a helyes szó – az otthontalanság éjszakája. A város pedig minden bizonnyal főváros, origó, vagy valami olyan hely, ahol könnyen lehetünk otthontalanok – mert ehhez is kellenek bizonyos feltételek. Vagy, hogy ismét egzisztencialista megközelítéssel éljünk, a létezők sorozatának az én tetszésemtől független értelme szükségeltetik, amiből aztán megszületik az otthontalanság, mint olyan. Kemény is ezt mondja: „de mégse lehet mindent / a véletlenre fogni.”
Az első vers precízen körülhatárolja tehát a kötet filozófiai kiindulópontját: vagy minden véletlen, vagy minden független a tetszésemtől. S ez a pont (vagy Origó) tágul ki a Föl és alá az érdligeti állomáson ciklusban a beszélő jelenének a későbbiek függvényében történelmi léptékűvé váló leltárává. Tematikailag kétféle költeményt olvashatunk itt: önértelmezést és korértelmezést. E kettő fonódik össze a ciklus utolsó, nagy, címadó versében. Az önértelmezés legjellemzőbb darabja, a Pénz, egy megkésett ember sorstragédiáját „meséli” el a megkésett önmagával való találkozását a királyfi és a sárkány találkozásának mitologikus keretébe ágyazva. A későn született királyfi sárkány helyett csak egy „borzasztó férget” talál a kincsen heverve, így nem történik semmilyen hősi küzdelem a kincs megszerzése érdekében. A vers utolsó sorai a királyfiban végbement meghasonlásra utalnak, hiszen végül rádöbben, hogy mégiscsak „egy kincs van a világon” és egy sárkány, ezt az egy-et pedig nem lehet mással kiváltani. A királyfi önfelmentése, nevezetesen, hogy ő valóban az a királyfi volt „karddal / és lovon” sikertelen, mert a mitológia értelmezhetetlen csak királyfival, sárkány nélkül. Ezért végződhet így a vers: „Azt hiszem, feladom.” A cím is erre az átértékelődésre utal meglehetősen ironikusan. A szövegben kincsről olvasunk, a cím mégis ez: Pénz. A „kincs” népmesei kontextusa révén szemantikailag sokkal gazdagabb világot asszociál, felidézi, magával hozza a másik két jutalmat, amit a királyfi a sárkány legyőzésével megszerezhet, a királylány kezét és a királyságot. A királyság helyett mondhatnám azt is, hogy a „kincs”-be az országot, még pontosabban, a hazát is belehalljuk. A királyfi megkésettsége valami olyasmi, mint a kéz nélküli kesztyűre kivetített én „elidegenedettsége”, egzisztencialista üresjárat.
Az egyik legerősebb korértelmező vers, a Család, nulla óra, egy félelmetes és groteszk látomás a társadalom alapegységéről, a családról: „és az utolsó alomnyi kölyök / már buta lett, kicsi és gyönge. / Meg kellett tartani őket, / mert sem elajándékozni, / sem vízbe fojtani nem ment.” Az utolsó sorok a „kisebbik”, vagyis utolsó utódról, akinek a kezében „még mindig ott a kocka”, azt a pillanatot örökítik meg, amikor a kocka, a család sorsának történelmi kockája pár másodpercen belülel lesz vetve. Ez a visszavont mozdulat, még éppen nem eldöntöttség, a szükségszerű következmény pillanatnyi visszatartása és kérdés nyitva hagyása teszi rendkívül feszültté a vers lezárását.
Az Indulás a koordináta-rendszerből szintén létélmény-vers, ha van ilyen. Fontos darab: az origó, a középpont elvesztéséről szól, de visszautal a Pénz-ben előhívott mitológiára is, amikor a középpontot egyszer „király”-ként azonosítja. A középpont elvesztése tehát olyan mozzanat, amelynek történelmi tétje van, s az „Egy Pont” olyan jelkép, amit legkönnyebben Egy Istenként tudnék értelmezni. Persze egy pont, mondjuk az arkhimédészi vagy a „mozdulatlan mozgató” több is, kevesebb is, mint Isten. De olyasmi.
A ciklus utolsó versét Bodor Béla a Literán olvasható kritikájában egyenesen „természeti jelenség”-nek nevezi, és a Nyugat első nemzedékének nagy verseivel tartja egyenragúnak. A vers tulajdonképpen időutazás, a beszélő egy félreeső vonatállomás szebb napokat látott múltja és jelene között sétál „föl és alá”, eközben monológszerűen elmélkedik magáról az emlékezésről, múltról, a dolgok színeváltozásáról. A költemény motívumrendszerében fontos helyet kap a vonat, amely József Attila óta nálunk hasonló jelkép, mint Hérakleitosz folyója, ahogyan Borges értelmezi: az idő metaforájaként. „Nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba”, vagy köznyelviesen: na az a vonat is elment már. Kemény István verse az idő múlásáról, erről a „pontatlan érzés”-ről rögzít valamit – visszavonhatatlanul.
A költemény minden szavára rá lehet kérdezni, de rögtön jön legalább egy válasz, mert minden a helyén van.
Miért „román” a cigarettás doboz a gazban? Mert idegen, nem itthoni.
Miért „pontatlan” az érzés a szívben? Mert a szív már nem középpont (l. egy bekezdéssel följebb).
Miért van ezen az állomáson ilyen „lepattant” hangulat? Mert periféria, másképpen agglomeráció. Nézzük meg a térképen.
És harminc éve miért voltak itt „piros-fehér padok”? És Kolozsváron ma piros-sárgák? Én nem tudom, csak kérdezem.
De tudom, eszembe jutott. Hérakleitosz az oka, meg az a vonat, mely „elvisz innen…zengő érc fölött, személyvagonban”.
*
A kötet további részében már nyíltabban vetődik föl az idő és a történelem problémája. Az Élőbeszéd egy képzelt beszélgetés a Halállal az utolsó náciról, arról, hogy mi a történelem valódi mozgatórugója, „mi a különbség / gyilkos és áldozat között, / hát nem együtt érnek valamit?”. Hasonlít ez a királyfi és a sárkány történetéhez, ott sem értelmezhető egyik szereplő a másik nélkül, csak ez itt nem mitológia, hanem történelem, a maga „ötvenmillió halott”-jával. Hérakleitosz úgy gondolta hogy a világ működésének nagy rejtélye az ellentétes erők, tűz és víz, föld és levegő, élet és halál küzdelmében fogható meg. Egy másik klasszikus, Bartók Béla disszonanciákon alapuló kompozícióiról ugyanez juthat eszünkbe. A történelem ilyen felfogását Kemény dialógusában a Halál fejti ki: „Úgy érzem, mintha ez az egy szem / Káin meg ez az egy birka Ábel / tenné a dolgát vég nélkül, értelmetlenül.” Vagyis történelmünk igazi ősei nem Ádám és Éva, hanem a testvérgyilkos Káin, a halál igazi formája pedig nem az elmúlás, hanem a megöletés. A jelen körülményei között tehát a királyfi hősiessége készpénzre válthatatlan mese, valamiképpen mindannyian gyávák vagyunk, s ennek a történelem az oka, ahogyan Kemény minden szereplője is mindeddig nyíltan a gyávaság pózából beszélt.
Pilinszky úgy gondolta, hogy 1944-ben a történelem kereke megállt, nem forog tovább, sőt, pontosan meg is határozta a kerék leállásának „történelmietlen” pillanatát: a koncentrációs táborból a németek már elmentek, a szövetségesek még nem érkeztek meg, a túlélők pedig megmaradt batyuikon üldögélnek, várják a végítéletet. E pillanatban a túlélők számára eldönthetetlen, hogy ezen vagy már a túlvilágon vannak. Ő úgy gondolta, hogy ez az a pillanat, amely örökké tart, vagyis maga az öröklét, hiszen mindenki meghalt, aki valaha is élt, illetve élni fog a Földön – csakhogy mégis vannak túlélők. Az Élőbeszéd ciklus ezt a filozófiát, a Halál történetfilozófiáját meséli el, melynek főszereplői Mefisztó és egy faustiatlan Fausttal.
De Kemény nem áll meg a történelem e mélyen felkavaró momentumánál, a Halál filozófiájánál, hanem megírja az Egy hét az öreg Káinnal ciklust, amely hét kiválóan megírt versben békét akar kötni a nagy gyilkossal, és tovább akar lépni a történelem eme „egyetemes botrányán”. Olyan, mintha egy tényfeltáró stáb érkezne meg az ősvilágba: „Káin úr, ne féljen tőlünk. / Az életéért jöttünk ki önhöz, / de nem elvenni, csak följegyezni. / Beszélgetnénk, és ha hozzájárul, / be-bekapcsolnánk a kamerát – ”. A „följegyezni” itt az ellentétes pólust, a felejtést is jelenti. Az egyik korábbi versben a Halál utalást tesz arra, hogy megírná Káin és Ábel, azaz a magának a Halálnak a világtörténetét, csakhogy nincs tehetsége hozzá. Pár sorral följebb a Halál azon ironizál, hogy az emberek ma már jóformán azt sem tudják, hogy melyik a gyilkos, Káin vagy Ábel. Az ez után következő vers pedig egy szójátékkal végződik, nevezetesen: a halál fél a haláltól. Ha tehát a Halál megírná saját maga világtörténetét, ezzel halhatatlanná válhatna, vagyis meghalna. Amikor a költő vagy a történetíró ír, megfeledkezik a halálról. Ugyanakkor ami már megírható, az el is felejthető – halott tudás, akárcsak egy a titkos jelleg védőburkából kiesett, elhomályosult értelmű rituális szöveg. Ám a történetíró vagy a költő, miközben saját haláláról elfeledkezve papírra veti mondatait, bizonyos értelemben saját haláláról regél. Márpedig a halál soha nem halhat meg.
Azt hiszem, voltaképpen Kemény István azért írta meg az Élőbeszéd ciklust, hogy elfelejthesse benne a halál világtörténetét, amit maga a Halál akart megírni. S erre azért volt szüksége, hogy megírhassa az Egy hét az öreg Káinnal ciklust, a felejtés és a megbocsájtás világtörténetét. Ezekben a költeményekben Káin már nem a történelem testvérgyilkos ősapja, inkább csak „…nagybácsi, és csakis / nagybácsi, alig-alig apa”, akinek nagy groteszk fejében akár egy család is ellakhat. Mi pedig nem Káinnak vagyunk kései utódai, hanem a szelíd Ábelnek, Káin csak a nagybátyánk. A felejtésnek ezt az új világtörténetét azonban úgy tehetjük érvényessé, ha előbb megszerezzük a történelemről azt a tudást, amiből majd az idő elfelejtet velünk egy s mást. Azt a történelmet, amit Kemény István is megtanult. És amit elfelejtett.
És vissza kell térnünk a nulláért, az origóért, az Egy Pontért, ahogy a kötet utolsó előtti verse (Semmieset) üzeni játékosan, mintha újra gyerekek lennénk. Természetesen recept nélkül üzeni, s nem tudható, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen visszatérés. Hacsak Hérakleitoszra gondolunk: nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, mert a folyóban mindig más víz folyik, és mindig más az időpont is.
Azért talán maradhatunk – felcserélhetetlenek.
Kemény István, Élőbeszéd, Budapest, Magvető, 2006.
Bejegyzések

még nincs cím

Hozzászólás most!
Most +tudjátok, milyen a xelem. Nem szívesen nyúlok hozzá, mert a bal kezem tele van lát6atlan, finom tüskékkel vagy szálkákkal, a jobb pedig ragacsos valami élelmixtől, de előx mégis be kell kapcsolni a gépet. Aztán ráklikkelünk a játék ikonjára: Xelem. Átesünk a külsőre és a lelki tulajdonságokra, értelmi képességekre, tempóra, habitusra és nehézségi fokra vonatkozó opciók beállításán, sóhajtunk, és rám1ünk a start gombra. Start.
Mivel öregek, tapasztaltak, elvetemültek és hősi lelkűek vagyunk, és mindenből a legmagasabb fokozatot állítottuk be, és a teljes összeomlás olyan hamar bekövetkezett, hogy semmi örömünk nem volt az egészben, gyorsan restartolunk, de nem állítunk át semmit, hanem minden marad úgy, mert nem alkuszunk, basszus, és baromi jó a zenéje is, szép a grafika, szóval . olyan nehézségi fokon, mint az előbb, nem azért, mert az embert az idegesíti, hogy béna volt, vagy az, hogy a játék túl nehéz, hanem mert úgy érzi, hogy rá lehet jönni, ki lehet tapasztalni, csak kicsit óvatosabban kell, és figyelni kell a tanácsadó modulra is néha, nem csak belerohanni mindenbe, mint az előbb, de így is gyors a +semmisítő vereség. És ha lassú, az a leggy5relmesebb. Akkor mi a helyzet a P billentyűvel? Ez a Pause, így lehet csalni az idővel, el tudsz intézni pár dolgot, amíg a másik fél ideje áll. Majdnem azt mondtam, hogy ellenfél. Igen ám, de ha 1el többféle idő van, az messzemenő következményekkel jár, pl. gondolkodsz 1 kicsit, mielőtt valamit csinálsz, de annál rosszabb, ráadásul gyorsabban örexel, mint ő, a játékban amúgy is eléggé átmosódnak az időkiterjedések, de akkor is használni kell néha azt a gombot, majd ha már nagyon tudunk, akkor nem.
Minden katasztrofális vereség után más hajszínnel próbálkozunk (nehézségi fok marad,) a testmagasság pedig aszerint változik, hogy éppen mekkora az önbizalmunk, és mindig kinevet a szoftver a végén, mint a többi rendes háborús játékban, te pedig höröx 1et, és kinyiffansz. Vér is van. Van külön nevetés mindenféle hajszínhez, az átmenetekhez és a festettekhez is, az összes kombinációhoz külön, pl. eredetileg szőke, őszre festett, vagy eredetileg vörös, mégis vörösre festett, minden, és aszerint is, hogy a hajadottságok hogyan kombinálódnak a testmagassággal, beszédtempóval, vakbélgyulladásra való hajlammal, vallásossággal, kvalifikáltsággal, kéjsóvársággal vagy frigid tendenciákkal és nemcsak az ilyesmikből keveredik ki az a kellemesen gurgulázó vagy fejhangon rikoltozó kacaj, mert az is számít, hogy milyen volt a meccs. Ha sokáig tartott, és jobban mexorongattad, akkor mindig kicsit erősebb és gonoszabb, ha hamar kinyírt, akkor halk és +bocsátó, ha olyan fölényes volt, hogy szinte észre sem vett, akkor néha nem is nevet. Lehet tudni, hogy elvileg olyan is van, hogy sír a végén, elvileg akkor is lehet ilyen, ha győz. Igen, és /sze, hogy nem csak férfiak nők ellen, hanem fordítva is, tehát ha nő ül a gép elé, akkor férfiröhögés van a végén, és játsz6 férfi férfi ellen, és nő nő ellen, és a Xelem II-ben, a továbbfejlesztett változatban úgy is, hogy… de ezt már nem mondom, mert durva. Az is lehet, hogy +büntetnének.
Szóval, van a nagy stratégiai térkép, ennek van 1 külön tere és ideje, de vannak külön kisebb terek és idők is, oda bele kell néha menni, és ha ott elvégezted, amit el kell végezni, akkor . ugyanabba a térbe és időbe jutsz vissza, oda a nagy stratégiai térképre, és ott közben nem múlott az idő. Most nézzünk 1 ilyet! 1 ilyen kicsit. Nem véletlen, hogy máig a hadászati-harcászati paradigma nyelvezete uralja a párkapcsolati gondolkodást.
Ahogy Clausewitz, a romantikus stratéga írja híres művében*: “Ha a front balszárnyán támadni akarsz, tereld az ellenség figyelmét a jobbszárnyra intenzív erődítési munkálatokkal, így nem azt fogja gondolni az ellenség, hogy a balszárnyon támadsz, hanem hogy a jobbszárnyon védekezel, tehát arra számít, hogy te a jobbszárnyon számítasz az ő támadására, ezért nem a jobbszárnyon fog támadni, hanem a balszárnyon, ami neked . rossz mert ott te akartál támadni, és így összeütköztök, ami rossz. tehát az egész erődítési tactica mégiscsak hülyeség, de mi van, ha az ellenség eleve kitalálja, hogy te csak falból kezdtél erődítési munkálatokba a jobbszárnyon, vagy észre sem veszi. Akkor mégiscsak jó. Csakhogy!!! ami nekünk balszárny, az az ellenségnek jobbszárny (ugye, mivel 1mással szemben állunk, sajnos, sajna-bajna), tehát, ha mi a jobbszárnyon erődítünk figyelemelterelésből és +tévesztésből, akkor az ellenség tényleg ott fog támadni, . azért, hogy csapatai ne ütközzenek erős védművekbe, és ne szenvedjenek súlyos veszteségeket, de a szárnyak felcserélése miatt éppen így szenvednek súlyos veszteségeket, mert belerohannak a gondosan előkészített sáncaidba, mialatt te a balszárnyon +semmisítő csapást mérsz az ő jobbszárnyára, amit ő balszárnynak hitt xinted, és így véletlenül minden . jó. Ez az egész a szembenállás miatt van. Tehát, összegzésül: Ha a hadviselő ellenséges hadvezér jót akar magának, el kell kerülnie a szembenállást, és haderejét a miénkkel 1oldalon kell felállítania.” Eddig az idézet.
Igen ám, de a Nagy Clausewitz itt igencsak elgaloppírozta magát, mert észre sem vette, hogy már az ellenségnek ad tacticai útmutatást, ezért legjobb, ha magunkat tekintjük ellenségnek, hogy nekünk jó l1en, tehát csapatainkat a sajátjaink mellé sorakoztatjuk, hogy elkerüljük a szárnyak felcseréléséből adódó félreértéseket. Hasznos tanács Xelemhez. Ellenanyag.
*Carl Von Clausewits: Vom Kriege; Rowohlt 1963; IV. rész XIX. fejezet, 311. Horváth Viktor fordítása