Az egyetemen a többéves „Pepszi”-képzésünk[1], és azok az alapelvek, amelyeket minden minket tanító szakember képvisel, szöges ellentétben állnak azzal, ami a gyakorlatban, az iskolákban folyik. Én és tanárjelölt diáktársaim nem könnyű megmérettetés előtt állunk: évekig tanítják nekünk, hogyan kell szaxofonozni, majd a kezünkbe adnak egy rücskös tilinkót: lássuk, hogy fújod, és leosztályoznak. Már korábban végzett diáktársaim történeteiből is tudtam: más komoly bajok is vannak a tanítási gyakorlatokkal. Én pedig megelégeltem, hogy ez tabutéma a közbeszédben, és úgy döntöttem, hogy előállok a magam esetével.

Egy közlekedésgépészeti szakközépiskolába osztanak be, méltán híres iskola, van, ahol csak az itt végzetteket veszik fel szerelőüzemekbe! Konzulensünk, E. fiatal-középkorú tanárnő, rögtön arra kér minket: tegeződjünk. Az első szembetűnő nehézség, természetesen, hogy kizárólag fiúkkal találja szembe magát az ember – de végül ez önmagában semmiféle gondot nem okoz.

Két lánykollégával együtt kerülünk ide magyar nyelv és irodalom tanítási gyakorlatra. Külön humán tanári is van, ahol udvariasan fogadnak, így kifejezetten pozitív előérzetem kezd kialakulni, eszembe jut: azt mesélték, hogy a *** Gimnáziumban a tanári küszöbét mi nem léphetjük át, a liftre pedig ki van írva, hogy károlis diákoknak használni tilos. Nem mintha bárkinek is hiányozna a liftezés, de ez kellően megadja ott az alaphangulatot.

A legelső órám volt a legjobb, és az utolsó, a vizsgatanításom a legpocsékabb, ami, gondolom, egy érdekes „fejlődéstörténet”.

Az első órámra ugyanis egyedül küld be E.

Kilencedikeseknek tanítom nyelvtanból a hangképzést. Hihetetlen, de az egész órán semmiféle úgynevezett fegyelmi probléma nem merült fel. A diákokat is meglepetésként éri a helyzet. Ebben igyekszem megkapaszkodni, talán ennek is köszönhető, hogy végül sikerül egy dinamikus órát levezetni.

A szép tavaszi napon egyszer csak elkezd esni a hó, amit képtelen vagyok szó nélkül hagyni. Azonnal odarohan mindenki az ablakhoz. Ez filmes klisé is szokott lenni: a tipikus füstbe ment tanóra. Leülök, és végignézek rajtuk, most nagyon örülök, hogy E. nincs jelen, elhatározom, hogy megfigyelem, mi fog történni. Egyszer csak megszólal valaki: na jó, skacok, azért nem óvodában vagyunk, üljünk már vissza – és mindenki visszaül. Beszélünk sok mindenről: hogy lehet, hogy nem felhős az ég, és esik a hó, stb., és emellett tisztességesen „leadom az anyagot”.

Rengeteg hangtörvényt kell ezeknek a kilencedikeseknek megtanulni, és rendkívüli részletességgel. Egy ilyen órán fordul elő először, hogy E. a vázlatom előzetes elolvasása ellenére, szavamba vágva… kiigazít. A dolog tömör lényege, hogy van egy törvény, ami három hangra vonatkozik egyértelműen, én ezeket felírom a táblára, mire E. közbevág: tessék írni a többit is, és lediktálja azt a még öt hangot, amire már nem olyan egyértelműen vonatkozik. (Ne felejtsük el: a diákoknak ez is bemagolandó anyag, amiből dolgozatra is számíthatnak. Azután ki elfelejti, ki meg csak kidobja a puskát.)

Egyébként ezekben a fiúkban valódi érdeklődés pislákol, még olyan „száraz” tárgy irányában is, mint a nyelvtan. (A nyelvtan „szárazságát” a tananyagra értem, és semmiképp nem a tudományágra!) Előfordult, hogy susmorgós beszélgetést hallottam: érdekes, hogy van ez a szeg meg szög, lehet, hogy a szeg a „hivatalos”, mert mindig azt látom a csomagolásokon, de én mindig szögnek mondom.

Azzal próbálom enyhíteni az unalmat, hogy olyan kapcsolódó témákat hozok, mint a Guiness-rekordok könyvéből a legtöbb magánhangzót vagy legkevesebb magánhangzót használó nyelv (hihetetlen jelenségek vannak a világ nyelveiben!). Máskor olyan játékot szervezek, hogy ki tud egy eleve inspiratív képet, melyet a táblára rajzolunk, több, mondjuk csak o-ó magánhangzós szóval leírni. (Ebből lesz az, hogy „horkoló holdkóros, jó torzonborz bohó hótoló kormos-koszos hógolyót dob, soroz.”) E. a dühtől vörösödő arccal kiabálva fejti ki kritikáját: szerinte ezeknek a játékoknak az volt a célja, hogy én gőgösen fitogtassam koromból fakadó helyzeti előnyömet, tudásomat.

Haladni-haladni-haladni! Még sok a hangtörvény! Nem mehet el ezekkel az idő!

Nem is szúrtam volna be az órák elejére mindezeket, csakhogy E. folyamatosan egymásnak ellentmondó utasításokat ad, így a gyakorlat egy totálisan szétesett őrületté válik, neki pedig nem nehéz olyasmire rámutatni, az ilyen kirohanások alkalmával, aminek nem feleltem meg. A kilencedik osztálynál például korábban azt hangsúlyozta, hogy ők nyelvi előkészítősök („nulladikosok”), így aztán „nem hajt a tatár”, van idő motivációra!

A kilencedik mellett egy tizenkettedikben is tanítottam. Óriási a kontraszt, látom, hogy a kilencedikesek csillogó szemekkel még valamire várnak, hogy itt valami történhet velük. A tizenkettedikeseknek már tele a… hócipőjük, miután rég rájöttek, hogy egész idő alatt nem kaptak gyakorlatilag semmit, ami személyesen, nekik fontos, értékes, érdekes (csak a nyelvtan és irodalom órákról nyilatkozom!). A kilencedikesekkel ellentétben náluk már felbukkannak az igazi gonoszok is, akiket a tanárokkal való kibabrálás izgalma éltet.

Itt sem kisebb feladat Babits halálköltészetével kezdeni. Elhatározom, hogy kisfogalmazásokat íratok: mit tennék, ha gyógyíthatatlan daganatos betegségem lenne, és már csak rövid ideig élhetnék. Így próbálom megalapozni, hogy egyáltalán beleérezzék magukat az alapszituációba, ami oly távol áll tőlük. (És a felolvasások végén egy Asimov-idézet, amely illusztrálja Babits hozzáállását is: „Ha szólnának, hogy öt percem van még az életből, nem jönnék zavarba – gyorsabban gépelnék”.)

Óra után viszont menetrendszerűen megkapom a magamét E.-től. Nem figyeltem ugyanis a szavaimra: „ütős”, „nagyon odatette magát” – ez fiatalos nyelvhasználat, ilyen kifejezéseknek nincs helye az órán!

Akkorra belátom, hogy fejre is állhatok: kizárólag hibáim vannak – az ő kritikája tükrében. Ha viszont mindent megvalósítanék, amit nem valósítottam meg szerinte, az nem negyvenöt perc lenne, hanem három óra tanóránként!

Egy idő után konkrét stratégiát választok: eljátszom a bűnbánó báránykát, aki várja a terelgetést, mindenre bólogatok, ez a legkevésbé rossz stratégiának bizonyul a hatáskörrel való visszaéléssel szemben.

Egy irodalomórán olyan kérdésekkel álltak elő tanítványaim, amelyekből végül is valami nagyon érdekes kerekedett ki mindannyiunk számára. Akkor épp az eddigieknél is nehezebben viseltem, hogy folyamatosan hazudnom kell magamról, a szerepemről és a tananyagról is…

Megemlítem, hogy Tóth Árpádból könnyű lesz leérettségizni: talán a legegységesebb az életműve.

Diák: „És most ezért kéne szeretnünk ezt a Tóth Árpádot?”

Én: „Nem írom elő senkinek, hogy szeresse!”

„De akkor miért került bele a tananyagba?”

„Nem tudok erre semmit válaszolni magának. Mert nem én állítottam össze a tananyagot. Ha én állítottam volna össze, akkor kéne tudnom elszámolni vele, hogy ilyen és ilyen okokból tettem bele.”

(Tudom, ezzel külön elvetettem a sulykot, de nem tudtam válasz nélkül hagyni a felvetést.)

Ahogy haladunk, idővel egyre többször fordul elő, hogy E. váratlanul, az óra kellős közepén megakaszt, nemcsak egyszerűbb kiigazításokkal, hanem szakmai… „vitákkal” is.

Egyszer arról beszélek, hogy egy konkrét versben keresztrímek vannak, és ezek lassítják azt. Éles hangon veti közbe: „a Toldinál is keresztrím van, és akkor mi van? Ott is lassítja? Akkor most hogy is van ez?”. Ahogy a diákoknak, nekem is ugyanúgy meghűl a vér az ereimben. Idézzük fel: a Toldiban nem keresztrímek vannak, hovatovább ez a leghíresebb magyar párrímes mű! De engem nem ez, hanem a kiabálós óramegakasztás eljárása döbbentett le a végletekig.

Ha már megszakításokról volt szó: egy alkalommal Tóth Árpád-verset olvasok fel, de az utcán felhangzó sziréna úgy belehasít, hogy lehetetlen folytatni. Na tessék, mondom, megérkezett a „bús gyársziréna” is, aláfestésnek. E.-től tudom meg óra után, hogy ezt se kellett volna, mert megakasztottam a verset. Addig azt hittem, hogy a sziréna akasztotta meg.

A gyakorlat végén az a feladatom, hogy dolgozatot írassak Tóth Árpádból. Eleve beharangozza nekem E., hogy gyenge dolgozatok születnek majd, egy csomó egyes, nekem köszönhetően, mert nagyon keveset… diktáltam. Máshogy ugyanis nem működik ezeknél a srácoknál szerinte, mindig diktálni kell a vázlatot.

Az eredmény váratlan. Sok jó jegyet oszthatok, és sok olyasmit leírnak, ami nem is került a füzetbe, csak szó volt róla, és úgy látszik, megragadta a figyelmüket. Például amikor a Meddő órán című – tragikus témájú – verset vidám hangon is felolvastam, és megkérdeztem, hogy „elbírta-e” ez a szöveg ezt a hangot is (meglepő, hogy mennyire elbírja!). Mindezekről E. egy szót se szól, inkább hallgat a dolgozat témában a továbbiakban.

Sok alkalommal kellett végigülnöm az E. által tartott órákat, hogy figyelve tanuljak tőle. A legfontosabb tanulság számomra ezekből, hogy általában azok az órák voltak élvezetesek, amelyeken a diákok természetes érdeklődésüket kissé erőszakosan érvényesítették. Ilyenkor tulajdonképpen nem hagyták leadni az anyagot, de sok olyasmit felvetettek, hogy például miért nem oldódik meg azzal a gazdasági válság, ha kétszer annyi pénzt nyom a Nemzeti Bank, vagy hogy érdemes lenne-e a gazdasági válság kitörésekor aranyra cserélni a pénzünket (történelem, társadalomismeret órákról van szó, tehát mégsem kerültünk ezzel fényévnyi távolságba a tananyagtól).

A vizsgatanításomon háromtagú zsűrit kapok egy igazgatóhelyettessel és még egy magyartanárral. Belépek, mindenki síri csendben ül, és néz. Működésbe lép a betyárbecsület, hiszen itt osztályzatot fog valaki kapni!

Nagyon szokatlan és zavarba ejtő, egy más világ. Diákjaim tekintete azt sugározza, hogy „nyugodj már meg, haver, azért nem a kivégzéseden vagy”.

Nekem viszont így is olyan, mintha a kivégzésemen lennék. Negyven percig egy nagyjából épkézláb órát tartok, majd egy ponton teljesen leblokkolok, megköszönöm a figyelmet, elköszönök, és ezzel vége az órának.

C’est la vie: egész addig fogcsikorgatva, de tartottam magam, aztán öt perccel a célszalag előtt valahogy hirtelen egybesűrítve omlott rám mindaz, amit itt addig kaptam.

Egy héttel később megyek be, átvenni a naplót. A gyakorlatra és a vizsgára is egy-egy hármast kaptam, hálás vagyok, hiszen az öt perc miatt meg is buktathatott volna E., ahogyan nyomatékosan hangoztatja is. A szöveges értékelésbe annyi pozitívumot ír rólam, hogy jó érzékkel javítottam ki a dolgozatokat. Ez egy fél mondat, a többi elmarasztalás. (Az osztályzat tehát ellentmond a szövegnek: túl jó.)

A személyes indulatoktól függetlenül objektívnek maradni egy munkakapcsolatban bámulatra méltó erény, de úgy látszik, nem mindenkitől követelhető meg. (Tapasztalatból tudom: nem is lehetetlen!)

Kezem már megkönnyebbülve a kilincsen, de még utoljára megragadja az alkalmat, rögtönzött előadást tart arról, hogy a gyerekek korcsosulnak.

Ennek egyik fő oka szerinte az internet, a másik, mint kifejti, az, hogy atudásmennyiségnek, amit tíz éve taníthatott, jó, ha a felét taníthatja ma, köszönhetően annak, amit felülről az oktatáspolitika diktál.

Amikor arról beszélnek, hogy a mai gyerekek értéktelenebbek, mindig kinyílik a bicska a zsebemben.

Nem.

Nem azok, csak változnak, mert a világ állandóan változik (mostanság épp extragyorsan), minden generáció más, bármilyen félelmetes is ez. Én sem értem, a huszonéves a tizenévesek jó pár új attitűdjét. Hogy lehet olyan menő dolog fiúként körmöt, szemet festeni, hajat vasalni, lányként pedig… de talán most hagyjuk… Ezzel én már nem fogok tudni azonosulni a születési dátumomból következően. Ez már a következő kisgeneráció világa, tudása, értéke – gondolom. De nem bélyegzem emiatt rosszabbnak őket a saját korombelieknél, és nem akarom „megjavítani” őket.

Örülnék, ha tanárjaik zöme is szépen lassan leszokna erről az infantilis kényszercselekvésről. Ha megpróbálnák e helyett megismerni a fiatalokat (úgy látszik, nem lehet elégszer hangsúlyozni: ők vannak a fiatalokért és nem fordítva). És amennyiben ezzel kudarcot vallanak, nem a hiba áthárításán erőlködnének.

Még jobban örülnék, ha mi, akik most lépünk majd katedrára, egyáltalán nem folytatnánk az efféle hagyományokat.

Mindenki úgy baszik ki a saját bálványaival, ahogy jól esik neki. Ez is csak egyfajta birtokviszony: az én Cseh Tamásom.

 

Azt csinálok vele, amit akarok, ha tetszik, Kossuth-díjat adok neki, ha tetszik, kiültetem a narancssárga pódiumra, ha úgy akarom, kinevezem a legnagyobb keresztény-magyar indiánnak, vagy újradünnyögök néhány CSTnótát egy konyhában, részegen, csusza akkordváltásokkal, bizonytalan szövegismerettel.

Mi mindent meg akarunk magyarázni, mindennek meg akarjuk adni a kellő tiszteletet. Ha van egy szerző, akit fontosnak tartunk, és végre meghalt, iszkiri, dolgozzuk föl, írjunk róla monográfiát, adjunk ki tőle újabb meg újabb félbehagyott anyagokat, és emlékezzünk, emlékezzünk róla, csináljunk emlékházat, készítsünk riportot a még élő szem-, fül-, és orrtanúkkal, mindent tudni akarunk róla! Nincs is vonzóbb egy frissen elhunyt szerző nevénél, jobb, mint az irodalmi Nobel, csak úgy reppen a vásárló a frissen kitett árura.

Nekünk kell az ő múltja, magánélete, mindene, mindene! Avassuk szentté, magyarrá, tehénné, nagyon nagy szükségünk van példákra, mintákra, mert hát mivé lesz az ifjúság, ha nincs kit követniük? Ha mi nem mutatjuk meg a követendő példát, akkor majd azokat a rongy percembereket fogja követni a drága gyermek, akiket a tévében mutogatnak mezítlenül.

Csináljunk hát saját példákat, rögzítsük őket a saját értékeink mentén. Ha alaposan dolgoztunk, kész is egy raklapnyi gyűjtemény, titokban rögzített hanganyag, megemlékezések, feldolgozás-albumok, Sziget -1. nap. Lesz talán egy szobor is valahol, egy furcsa ember hunyorog, bronzhunyor Celldömölk főterén.

Cseh Tamás és Bereményi is derekasan dolgozott önnön mítoszuk felépítésén: nehezen találunk olyan interjút az elmúlt 10 év riportanyagából, ahol Tamás vagy Géza ne említette volna meg, hogy hát a dalok azok úgy születtek, hogy Tamás jött valami dalammal, azt játszotta újra meg újra félig öntudatlan állapotban, erre Géza transzba gyütt, és szöveget írt rá, és akkor ebből jött létre az a többszáz dal.

Lényeges hangsúlyozni, hogy mindég együtt születtek a dalok valami furcsa túlvilági fényben, nem ám csak úgy, mint más töketlen szerzőpárosnál, hogy egyik szöveget ír, másik dallamokat, aztán összedolgoznak belőle valamit. Ötven fölötti férfiemberek próbáltak valami mítikus magyarázatot adni arra, hogy miként jött létre az a néhány kitűnő dal, miközben ők csak azt csinálták, amihez kedvük volt.

A találkozások, a dalok születésének legendáriuma talán arra is keresi a magyarázatot, hogy miért nem működött olyan olajazottan ugyanez a dalszerzési módszer a nagy ’89-es reunion után[1]. A ’89 utáni dalok jellemzője, hogy szép lassan kikopnak a dalok mögül a szereplők. A Levél nővéremnek I., a Frontátvonulás vagy az Antoine és Desire dalainak sajátos energiaforrása valahol ott rejlik, hogy a dalok mögött meghúzódott egy sor visszafogott szuggeszcióval kialakított szereplő, melyeket Cseh Tamás sajátos színészi előadásmódjával jelenített meg a dalokban, a szereplők ugyan megjelennek a későbbi albumokon (Irén, Volt osztálytárs, Tóth Mariann, Emma, Az én öcsém) de a fókusz már nem olyan éles, kétdimenziós karakterekbe próbálják sűríteni a ’89 utáni közeget.

A legendárium fontos állomása a szerzőpáros első találkozása: Tamás már hazafelé tartott taxival, amikor meglátott egy csoportot ott az Úttörő Áruház előtt, és akkor csatlakozott hozzájuk, ott ismerkedett össze Gézával. A mítoszteremtésre szükségünk van, ha valódi rajongók vagyunk. Már nem is a dal, nem is a pulzálás, hanem a mögötte húzódó mítosz, és annak újramondása lesz a lényeges.

Csakhogy a sulykolt mítosz megkopik, újramondogatható életrajzi adattá lesz, jól értesült rajongók villoghatnak egymás előtt, turisztikai adalékként lehet csöpögtetni zenehallgatás közben, hogy te tudtad, hogy találkoztak? És akkor jöhet az Úttörő Áruház, meg a jól bejáratott sztori.

Kellenek nekünk ezek a történetek, és mégis megunjuk egy idő múlva, főleg a mítoszteremtést unjuk nagyon.

Az összekacsintó mindent tudás, ami legtöbb esetben a puszta szövegfelidézés, szövegek, legendák újramondása. A probléma sok esetben abból adódik, hogy hiányzik belőle az „új”, nincs benne kifelé tartó mozgás, ott pörgünk, újramondjuk, újraénekeljük, és már-már azt hisszük, hogy tudunk valamit, hogy tudjuk, amit szerintünk Cseh-Bereményi sejtett a ’70-es ’80-as években. Jó azzal összehunyorítani, aki folytatni tudja, „hogy hetek után elhagyni jó az üres szobát, egyetlen dobbantás gyerünk a városba, rohadt világ, …megszerzem akkor is, ha belepusztulok, az éjszakát”, de mitől lesz ez ténylegesen élő (művészi vagy befogadói) tapasztalat, és nem csak egymás hátának lapogatása, afféle szomorkás értelmiségi összekacsintás, rimánkodás némi alkoholtól fűtött akolmelegért?

A Cseh Tamás-emlékestek, meg az Eszembe jutottál album épp azt prezentálják, hogy milyen az, amikor jó-rossz zenészek próbálják újragondolni a CST dalokat, egyszerű kis dalok, egy jófülű gitáros-énekes secperc alatt megtanulja, visszamondja, és van is néhány újító próbálkozás[2]. Csak épp az a kockázatvállalás hiányzik belőle, hogy jön egy figura, nem énekes, nem gitáros, sokösszetevős, besorolhatan lény, és a sok összetevőből épp az a végtermék jön létre, ami reprodukálhatatlan.

Nehéz rá szavakat találni. Ha valaki megkérdi, mi a szart hallgatsz ezen, mitől jó neked ezt hallgatni, bajban vagyok, leginkább dalokat lehet ilyenkor mutatni. Hasonlít a jelenség a Kispál-szövegek önmagukba forduló értelmezésére, hogy „nem érted!?, ha nem érted, hülye vagy!, majd megérted, ha majd! Na, majd akkor!” Mint a saudade, kissé nosztalgikus merengés valami múltba, valami hangulatba.

Mégis nézem, hallgatom, megunom, elfelejtem hónapokra, félévekre, hogy aztán valahonnan újra belémakaszkodjon, bevillanjon valami belőle, nem, nem a szövege, nem is a hangja, hanem az a fura, pulzáló közeg, ami létrejön egy-egy dal előadása révén.

 

[1] Weiss János korábbra teszi a hanyatlás időpontját, és a szerzőpáros ’82-es legendás különválását a kevéssé jól sikerült Jóslattal indokolja „Bereményi elsősorban valószínűleg a Jóslat című művel volt elégedetlen”, a ’87-ben megjelent Utóirat válogatásalbumnál WJ hiányolja a „szigorú koncepciót” szerinte „a megnyilvánulás és az elhallgatás feszültsége is formalizálódik.”  Weiss János: Barátom, Cseh Tamás In: Jelenkor 2010. Szeptember 1033.o.
[2] A Cseh Tamás számokat újrajátszó zenészekhez képest Másik János kivételes helyzetben van (elsősorban azért, mert dalszerzőként, előadóként, és talán emberként, barátként is neki van/volt Cseh Tamáshoz messze a legtöbb köze). Az emlékesten általa játszott számokban (Minden álmomban és a Keresztben jégeső)  nem kellett neki idézőjelek közt téblábolni, felidézni, újramondani. Másik János eljátszotta a két dalt, rezignáltan, pontosan. Megrázó volt.