Bejegyzések kategória bejegyzései

A pillangók nyelvén szólva

Az átlag magyar olvasó nem, vagy csak viszonylag ritkán találkozik spanyol, portugál irodalommal, ennél is ritkábban specifikusan galíciaival. Bánki Éva a kötet kísérőtanulmányában a galegokról mit sem tudó olvasót a magyar kultúrával érzékletes párhuzamokat vonva vezeti be a középkorban született, javarészt Artur-mondakört feldolgozó, majd a XIX. században újra felvirágzó irodalmi hagyományba.  A magyar kulturális identitást oly nagyban meghatározó személyek példáin keresztül– mint Zrínyi, Arany és Petőfi – a galego kultúra és történelem a szemléletes hasonlóságok révén könnyebben hozzáférhetővé válik a magyar olvasóközönség számára is. Az „idegenség” érzését így leküzdve, izgalmas olvasmányélmény elébe néz, aki arra szánta el magát, hogy megismerkedjen A pillangók nyelvével.

A Manuel Rivas novellájának címét viselő antológia huszonhárom rövidprózát tartalmaz, tizenhárom galego szerző tollából. Kiemelni közülük egyet is nehéz feladat lenne, de nem is érdemes; egyenletesen kellemes olvasmány. A kezdő szöveg, Castelao Üvegszeme magasra téve a mércét (személyes kedvencem a kötetből) ablakot nyit a latin irodalom kapcsán oly sokat emlegetett mágikus realizmusra. A színvonal később sem hagy alább: a borzongni vágyó, a groteszkre éhes, de a szellemes humort kedvelő olvasó sem marad kielégítetlenül. A nyitó tanulmányban elővezetett fő témakör – a Merlint és Arturt övező mondavilág –korántsem fedi le a galego prózairodalom teljes tematikus horizontját: a klasszikus irodalmi toposzokkal dolgozó, hispániaikulturális közegbe pozícionált szövegek a XX. századi modernség minden frissességét és dinamizmusát magukon hordozzák.

A kötet retrospektív narrációs technikával dolgozó szövegei helyenként a mesemondás aktusát idézik meg. A szövegbeli elbeszélők gyakran „gazdájukról”, „urukról” mesélnek, az alattvaló, a szolga beszélői pozíciójából.A galego lét azonban nem csak a társadalmi hierarchia szempontjából tematizálódik, hanem a nyelviség kérdésére is komoly hangsúly helyeződik. A „g” betű ejtésének elkülönböződése a spanyol és a galego nyelvben szimbolikus értelemmel ruházódik fel: „Az már inkább zavart ezzel a társasággal kapcsolatban, hogy nem voltak hajlandók megszólalni galegóul, noha tudták, hogy a csontvázak nem képesek helyesen beszélni spanyolul – ezen nincs mit csodálkozni: gége nélkül nem lehet erős »h« hangot ejteni.” ill. „Apám szörnyű kínzásról mesélt: mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a há hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak gé helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt.”(A magyar irodalom területén ugyanezt a jelenséget – a nyelv szimbólummá válását – ábrázolja Illyés Gyula a Puszták népe záró jelenetében: „Nem áff, hanem eff.”) A galegók szempontjából kikerülhetetlen a kisebbségi lét kérdése, ám ez az antológiában szereplő novellák egyikében sem tematizálódik expliciten. Tragikus dimenziók nélkül, csak mint körülmény, mint index  ábrázolódik a szociális közeg, az alá-fölérendeltségi viszonyrendszer. Nem a kisebbségi lét az, ami meghatározza a szövegeket. Nem extrovertált, neurotikus hangon szólalnak meg ezek a szerzők, itt nyoma sincs az elnyomottak fojtott agressziójának. Kedves történetek ezek. A romantika világából eredeztethető csodálatos színezetű, mesebeli elemek, az állatszereplők, a tanulsággal záródó történetek mind-mind szerves részeit képezik a kötetben szereplő novelláknak, de van itt még táncoló csontváz, kommunista forradalmár, gyermekgyilkos szerelmesek, csodás mosolyú hercegnő, elátkozott sajt…

A novellák gördülékeny nyelve magáért beszél, mely a fiatal fordítógárda munkáját is dicséri. Azonban ha mégis kedvünk támadna keresgélni azt a bizonyos csomót a kákán, azt talán ott találhatnánk meg, ahol a szöveg véget ér. Vagyis ahol nem folytatódik tovább. A szavak teremtő ereje olyannyira erős, hogy maradnánk még egy kicsit abban a másik, fiktív világban – ehelyett –, de a szöveg kérlelhetetlenül véget ér, hiába vágynánk éppen ott kezdeni el az olvasást.

A pillangók nyelveszerencsés címválasztás, ugyanis ebben az antológiában valóban röpke, könnyed és színes szövegeket találunk, melyek felderítik kedélyünket.A könyv végére érve jóleső megelégedéssel dőlhetünk hátra, mondván: szép volt.

 

A pillangók nyelve, XX. századi galego próza, szerk. Pál Dániel Levente, ford. Bata Péter, Gergely Veronika, Jablontzay Katinka, Kovács Lenke, Szelényi Zsolt, Budapest, Prae.hu Kft., 2010.

A mór tükre

A mór, akiről beszélek, szurtos volt, akár egy mór, amilyennek az Isten elülteti a mákvirágját a világ veteményesébe.

     Színes fezt hordott a fején, az orrában és a fülében pedig ezüstkarikákat; a képe komoly volt, termete igen apró, hosszú harisnyába bújtatott lába ferde, éppúgy, mint a természete: a fösvénység rögtön előbújt belőle, akárhányszor csak szerződést kötött az ebadta. 

Hosszú lére eresztette a mondanivalóját, s a dolgokat olyan körmönfontan adta elő, mintha valami súlyos titkot bízna az emberre. Még a neve is erre utalt, lévén, hogy a mi szerecsenünket „Alsir”-nak hívták, ami mifelénk annyit tesz: titok.

    Mágneseket és iránytűket árult, pletykalapokat az ismertebb emberek képeivel, ezen kívül mindenféle és fajta esszenciát, no meg történelemkönyveket, melyeket folyton magával cipelt a legkedveltebb históriákkal együtt, mint amilyen a Bertalan, Berci és Kakamatyi, a Brabanti Genovefa, A szép Galiana szerelmei vagy Az Ördög szellentésének története möszjő Gin Tabarie-től.

    Ezúttal azonban nem kereskedőként jött Mirandába, a Porta szokásos ajánlólevelével, hanem abból a célból, hogy megfejtse a jelenést, melyet minden szombaton látott a tükörben, amit magával hozott, és, hogy tudakozódjon a sivatagi herceg esete felől, aki konokul kitartott amellett, hogy megmérgez egy hasonszőrűt, mégpedig úgy, hogy orra alá dug egy barackot.

    Megmérgezni ugyan nem mérgezte meg, de attól kezdve igencsak elgyengült Rufás sejk, és minden éjjel azt álmodta, hogy kardéllel vájják ki a szemét, amiért is üvöltve riadt fel. De már úgy megszállta a rettegés, hogy majd szörnyet halt a félelemtől, ami kegyetlen zsarnokká tette: megparancsolta, hogy mindenkinek vágják le a kobakját, aki ferde szemmel néz rá. Egyszer aztán megvizsgálta őt, méghozzá alaposan, egy angol orvos az egyiptomi zsidó közösségből, aki ezüstkalapáccsal meghallgatta, vajon visszhangzik-e a homloka, eret vágott rajta, faggyúborogatást tett a halántékára, még szerecsendióval is bedörzsölte, és jótékony hatású hashajtó köménymagot, továbbá hideg fürdőt írt elő a szemérmesebb testrészekre, sőt, lehetőleg még Parkins teát is, ami mindig megnyugtatja Angliában a vénkisasszonyokat, hogy áhítatosan vehessenek részt a Protestáns Inkvizíció szertartásain.

    Mindezzel azonban ennek a Gallows nevű doktornak nem sikerült elűznie a rémálmot, és Rufás úr kezdte eszét veszteni, holott igencsak megérte volna meggyógyítani őt, mivel az összes arab királyságban ő volt az egyetlen, aki tudta, hogyan kell repülni a varázsszőnyegen, és mikor kell kiherélni a harcitevéket. Eme titkos tudományokat szokás szerint legkisebb fiára hagyja majd halála óráján, ám ha fejében az őrület a tetőpontra hág, biztos, hogy kimegy belőle az efféle tudás, már ami a repülést és a kasztrálást illeti.

   Mindez azonban csak kevesek fülébe jutott el, hiszen, ahogy mondom, Alsir szeretett titokzatos mázt vonni történetei köré, ami nem kevés fáradsággal járt – de ő nagyon önzetlen volt, kivéve, ha pénzről esett szó.

   A tükör, melyet magával hozott, egy olasz remek volt, ezüsttel bevont, lekerekített keretbe foglalva, kutyaformájú fogantyúval. A tükör egy inga végén lógott, mintha az órásmester, aki csinálta, egy percmutató tükröt akart volna készíteni, hogy benne követhesse a múló órák menetét. De mit is mondhatnék…!

   Alsir a tükröt a tilsiti vásáron vette egy algériai zsidótól, aki bódéjában borsmentát, bájitalokat és szerencsepatkókat árult, én pedig Alsirtól és Elimas mágustól még azt is megtudtam, hogy a vásártkét mérföldre Lyontól és négy mérföldre Monterrosotól tartják. Óriási rét, telis-tele bódékkal; kilenc nemzet fiának van joga kirakni itt a rakományt. A kereskedők és a piaci árusok mellett itt van a brandenburgi őrgróf írnoka is, akinek szintén van sátra; egyedül ő adhat el ebben a vásárban lovagoláshoz, illetve öszvéreléshez használatos patkókat, mivel a Teuton Sereg sekrestyéseinek csupán szamaragolásra van engedélyük. Mondom, messze földön híres vásár ez, ahol az égvilágon mindent adnak-vesznek, még azt is, ami nincs.

   Megvette a tükröt Alsir, és el is adta a dániai Helsingőrben egy grófkisasszonynak, aki az ottani várban él, s akit Ofélia úrnőnek hívnak. Mivel zuhogott az eső, mindenki egyetértett abban, hogy menedéket adnak a mórnak a várban, melynek hatalmas falait a viharos tenger verdeste, udvarát pedig a tengeri szelektől egy temploméhoz hasonlatos kupola védte.

– Gondtalanul leheveredtem – mesélte Alsir gazdámnak, Merlínnek – hogy úgy mondjam, fülem-farkam elengedtem, hiszen fáradtan érkeztem a tilsiti vásárról. Boldogan elszenderültem, és azt álmodtam, hogy Ofélia úrnővel játszadozom, ahogyan a tizenötéves, fehér nyakú grófnőcskékkel szokott az ember… Álmomból hirtelen nagy sikoltozásra ébredtem. A grófnő főkomornája jött értem, hogy asszonya elé vezessen; jóllehet, csak amúgy félig felöltözve jött, még a hajsütővasak is benne maradtak néhány szál maradék hajában, de kezében, mellyel a hálóingét fogta össze, azért a kontyhálót is ott szorongatta. Hiába, Helsingőrben nagy úr az etikett.

Bekísértek a grófkisasszony szobájához, aki egyszerre sírt, nyögött, nevetett és ordított. Hamlet király orvosa éppen ánizzsal ízesített hársfateát itatott vele, hogy észhez térjen. Mindenki nekem támadt, és azzal vádolt, hogy elátkozott tükröt adtam el a kisasszonynak, melyben lefekvéskor, midőn a haját fésülte, megjelentek a négy sors szellemei, egy körtefából kipattanó ördög, egy ló, amely a várfalból a tengerbe ugrik, végül maga a grófkisasszony is, aki belefulladt az alant hömpölygő folyóba, meg egy jégmadár, aki keblének édes halmai között lel nyugalmat. Én nem tudtam a tükör boszorkányságáról, és hiába könyörögtem, hogy higgyenek nekem; visszavették a pénzt, és megparancsolták, hogy másnap reggel menjek kihallgatásra Dánia királyához, ehhez a Hamlet úrhoz, akiről már szóltam.

   Le sem hunytam a szememet, az éjszaka hátralévő részében bámultam magam a tükörben, míg az arcom előtt, mint valami felhő, színes ruhába öltözött emberek sokasága hömpölygött, meg a fehér paripa, ahogyan a tengerbe veti magát…a vízbefúlt Ofélia úrnő, akinek a vízparti fűz lehajló ága belekapaszkodott kék ruhájába, és ide-oda forgatta maga körül drága testét… most épp a feje volt az, mely megtörte a hullámok útját. A grófkisasszony nagy, kedves zöld szeme tágra meredten bámult a semmibe.

   Ez volt a látomásom, amikor egyszer csak éjfelet vert a toronyóra a bástyán, mire minden elmázolódott a tükörben, és én egyedül maradtam, fekete arcom ragyogott csupán a gyertya fényében. Azonnal tudtam, hogy a tükör jelenései csak szombat éjjel mutatkoznak meg, és hogy a félhomályban, éjfélkor látott rengeteg jóslat közül néhány dolog valóra válik.

   Elhallgatott Alsir, mintha gondolataira fájdalmas árnyék hullt volna, gazdám pedig, köpenyének selyembélésével lornyonját tisztogatva, nagyon komolyan így szólt:

– Ez a tükör, melyet magadnál hordasz, Alsir, számomra éppoly ismerős, mint a ház, amelyben lakom, mivel készítésében minden erőmmel és tehetségemmel részt vettem, Velence megbízásából, melynek kormánya a legtitokzatosabb kormány a földön, melyet valaha is egy nép magáénak mondhatott – azzal múlatja az időt, hogy a jövendőt próbálja felfedni.

De jajj, az történt, hogy megpiszkáltam a tükör foncsorát, és az az átkozott tükör attól fogva elkezdte összekutyulni a jövőt az általa kieszelt dolgokkal. Még embereket is kitalált az engedetlen tükre, Velence urai például mint az őrültek kerestek egy gyilkost, aki csupán a tükör képzeletében élt. Halottak, fűszerrakományok és török gályák után kutattak, melyek szintén a tükör fantáziájának szüleményei voltak, nem is beszélve az elrejtett kincsekről, és gyógyvízzel teli serlegekről.

   Én, Alsir barátom, most megveszem tőled ezt a tükröt, ugyanannyiért, amennyiért te Tilsitben vásároltad, sőt egy kicsit többet is adok érte, felszámítva a kamatokat, és ezer szilánkra töröm, anélkül, hogy megvárnánk a holnapot. Ugyanis szombat lesz, és megnézhetnénk a tükörben a vízbefúlt Ofélia úrnőt, akit Dánia folyója a tenger felé sodor. Ez a jelenés talán az egyik valódi jóslat ama kevés igazság közül, melyeket egykor a tükröm elmesélt.

   Gazdám felegyenesedett, a nagy asztalhoz lépett, és fiókjából egy arannyal teli zsákot vett elő, majd leszámolt tizenegy és fél aranyat, csengve-bongva belepotyogtatva Alsir tölcsért formáló tenyerébe, aki azért még egyszer átszámolta, mielőtt mind elrejtette volna a pénzt a belső zsebébe.

– Természetesen, amit uraságod parancsol, – mondta – azelőtt én fejet hajtok. Valamit ebből a tükörből Hamlet úr is megértett, amikor elmentem hozzá kihallgatásra. A herceg úr szokása szerint a trónon ült, melyen egy faragott kígyó tekergett, s egy koponyát simogatott. Azt kívánta, hogy telepedjem a lábai elé, és azon a csodálatos, zengő hangján beszélni kezdett hozzám. Szerinte az a tükör nem lehet valódi orákulum, ezért nem kell mindent Szentírásnak venni, amit mutat. „Nem akarom ezt a tükröt az én Dániámban látni: inkább kell tűrni a jelen gonoszt, mint ismeretlenek felé sietni! Hisz az álom, mely megszületik bennünk, maga is puszta árnyék. Ami pedig a szépséges Ofélia úrnőt illeti, nem lehet, hogy ez a tükör csupán partmenti rózsaszálhoz akarta őt hasonlítani, ami, mint minden virág, nyáron lehull a habok közé, s lágyan lebeg a hullámok hátán? Vidd el a tükrödet az én országomból, Alsir, és ha egyszer füledbe jut, hogy igaz volt, amit láttál a foncsorban, akkor jobban teszed, ha hozzávágod az első kőhöz, ami az utadba akad.” Ezeket mondta, végül felemelkedett a trónszékről, majd bal karjára vetve fekete palástja lebernyegét, a koponyát pedig az ablakba helyezve, barátságosan és bánatosan búcsút vett tőlem Hamlet király.

   Merlín úr pozdorjává törte a tükröt a nagy mozsárban, ezer kis szilánkját összekeverte sóval és kasztíliai fokhagymával, én pedig megfőztem a kristályszemeket a sütőben, ahogyan kívánta.

E dolgok végeztével, hogy Rufás sejket is meggyógyítsa, gazdám különleges főzetet készített, meg néhány hashajtó pirulát, majd nyomatékosan azt kérte Alsirtól, hogy küldjön híreket a kasztráló hercegről.

   A mór megajándékozott engem Az Ördög szellentésének történetével, hálából, amiért olyan jól tartottam a szamarat, melyen utazott, hogy még ki is szedtem szegény pára orrából egy bolhát.

– Nem akartam elárulni Alsirnak – mondta gazdám, miután a mór eltávozott – hogy azóta be is teljesült az Ofélia úrnő haláláról szóló jóslat; csalánból és kakukkfűből font koszorút a folyó partján, s füzérét a víz fölé hajló fűz ágára függesztené, mikor a gonosz ág letört s ő maga a síró folyamba zuhant alá. Én mondom neked, Felipém, nincs király a földön, akinek több oka lenne a bánatra, mint ennek a Hamlet királynak Dániában!

Keszthelyi Nóra fordítása

Hamvas reggel

„Vannak reggeli gondolatok…”
H.B.

1.

Tudod, amit el akarok mondani, az elég személyes. Nem is tudom hol kezdjem. Tegnap történt velem. A nappal keltem. Kimentem a tornácra és egy tavaszi fuvallat elkapott. Nem volt nagyon meleg, de ahhoz éppen elég, hogy a tavasz közelségét éreztesse. Leültem, és akkor történt. Talán először éreztem, hogy itt vagyok. Hogy is mondjam? Azt éreztem, hogy egy vagyok. Nemcsak a természettel, hanem a világgal is. Nem érdekelt semmi. Főként az, hogy néznek-e. Csak voltam. Gondtalanul és üdén. A szépségtől ittasodva. És eszembe  jutott, ott a reggeli napfényben. A padon ülve. Hamvas Béla. Nem is az ember, hanem a mű. Amiről annyit beszélt, s amit úgy hiszek sikerült megalkotnia. És eszembe jutott az is, hogy mennyien félreértik. Mennyien küzdenek érte; s akarják őt népszerűsíteni, úgymond a „helyére” tenni. Rendszert építeni abból, aki nem akart rendszert. Mesterré tenni azt, akinek a legnagyobb öröm a tanítványság volt. Valahogy nincs ez rendjén. Élete igazságát ki kell mondani. Mint ahogy ő tette Kisfaludyval. Helyre kell hozni. Hogy ne legyen helye. Hogy megnyugodjon végre; mert amit keresett, az megvan. Élete igazsága.

Ez a téma elég személyes, mert sokáig én is mesteremnek tekintettem. Nem lehetett abbahagyni. Minden szava méz volt fájó lelkemnek. Méz a megtört létemre. Nyugalom a változásban. Intim kapcsolat. De most már értem. Tudom, hogy amit ő tett, az a nevezetes névtelenség. A mű. És valahol mindig ezt próbálta elmondani. Reménytelenségbe szőve mondatait.

Talán beszéljünk egy kicsit az indulatról, ami korunkban körül veszi. Vagy jelentéktelennek mondják, vagy mindenáron kimagasló helyet akarnak neki a nemzeti panteonban.  Hogy jelentéktelennek tekintsük, túl nagy jelentősége van. Ahhoz pedig, hogy a nemzeti díszcsarnokba helyezzük túl jelentéktelen. Csakis azt lehet hangoztatni, hogy nem irodalmat alkotott, hanem művet. A mű pedig nagyobb. Kisebb a homokeszemnél, de nagyobb a világegyetemnél. Talán mondhatjuk, hogy az első olyan magyar író, aki élettervet tett le elénk. Élettervet, ami az üdv megvalósításáról szól. Lehet ordibálni, de attól ez így van. Túl erős a műve, hogy bármit is hozzá lehetne vágni. Majdnem kristályként áll előttünk.

A panoptikum pedig túl nagy hely neki. Ott csak hullák gyűlnek. Igen a halottak háza. Aki egyszer bekerül a nemzeti csarnokba, annak vége. Túl sok ideológia és túl sok érdek kezd el tapadni hozzá. Még a végén nem lesz más, csak név és eszköz valaminek, vagy valakinek az érvényesüléséhez. Mondjuk csak ki még egyszer. Aki kánon, az halott. Soha többé. Ezeknek a műveknek olyan tekintetben már nincsen értelme. Akit védeni és ápolni kell, abban nincsen élet. Aki erős, az a gyomon keresztül is áttör. Mint a bakonyi fa. Emlékszel? Amelyik a sorsba nevet, mert olyan kemény volt a növekedése, hogy újat neki nem hozhat. Amit egy férfi mutatott neki, aki magára ismert a fában. Nem kell gondozás. Akit gondoznak, azt mindig hatásra rendezik be. Értsd meg, nincs kánon. Minden nagy mű kánonon kívül áll. Nem azért, mert oda tették, hanem beilleszthetetlensége miatt. A kánon nem a művekről szól, hanem a nevekről. A hírről és a dicsőségről. Egy nagy mű nem akar dicső lenni. Nem akar hatni. Nem akar szép lenni. Csak egyszerű. Ezért olyan nagyszerűek és bonyolultak és sokoldalúak. Mint a nap. Tiszta és világos, átlátszó és ragyogó. Nem akar mást csak mutatni. Láttatni és teremteni. Életterv. Üdv. Varázslat. A kánon kiesik ebből a körből. Ahogy az irodalomtudomány is. Nem terv, csak tervszurrogátum. Erőszak és hullaszag.

2.

Soha nem a lényegről volt és van szó. Mindig csak mellébeszélés. Soha egy értelmes szó. Csak mellébeszélés. Nem terv. Csak kánon. A kivezető utat meg kell találni. Hogy honnan? Abból, ami van. És ehhez terv kell. Bocsánat, nem kell, de szükséges. Az ember az alapállásról letért. Nem azért, mert jó vagy rossz, amit csinál. Erről szó sincs. A kettő között lényegében különbség ma nincs. Egyszerre éljük mind a kettőt. Mert az alapállásról letértünk. Letértünk arról az útról, ahol a kimondott szó és a tett egy. Ahol nem csak beszélünk valamiről, hanem valóra is váltjuk. Ez az alapállás. Csak így lehetünk újra teremtők. Csak így: mikrotheoszok.

De nem is erről akartam neked beszélni. Csak tisztázni szerettem volna. Kisebb, mint a homokszem és nagyobb, mint a világegyetem. Ez a mű. És nem Hamvas Béla. A megvalósuláshoz nem kell dicsfény és hír és siker. Csak névtelenség. Ezért él, és van jó helyen. Nem kell tanítani, és nem kell neki hely a hullaházban. Túlságosan élő hozzá. Gyenge és élettel teli, mint a kis rügy. Ami védtelen, de erejéből mégis fát teremt. És még egyszer, nem az a lényeg, hogy ki, hanem hogy mit.

A hagyományt tolmácsolta. Mondhatod, hogy ez divat volt a 20. század elején. Sőt azt is, hogy a kor. A kommunizmus. Jó terep. Kilátástalanság. De mégis erő, harc és küzdelem. Alkalmazkodás, de nem meghunyászkodás. Derűs mosoly. Mert a nap a szeméttelepre is tisztán és ragyogóan és nevetve süt. És ott, egy virág különösen szép. Mert a piszok soha nem számít. Csakis a gyengédség. A gyengeség.

Szóval a hagyomány. Mint mondják: a mi korunk nem megfelelő arra, hogy valami újat alkossunk, csak magyarázunk. Ez a hermeneutika. Kommentálni kell az elfeledett, inkább, elhomályosult dolgokat. Semmi új, csak a régi. Ezért is nyúlt az Evangéliumhoz. Az élettel telibbhez. Nem az archaikus hagyományhoz, hanem a jelen levőhöz. Nem hiszem, hogy gondolkodói kudarc, az ókori hagyomány felé emelt kereszténység. Nem kudarc. Egyszerűen felhívás. Arra, hogy a szeretet több. Önmagunk feláldozása mindenek felett. Ezért olyan fontos számára Nietzsche. Aki azok közé tartozott, kik életüket áldozták fel művük teljesítése érdekében. Hexakümion. Mindent megmagyaráz benne. A görögség felé emelkedést. A szeretet isten megjelenését. A sors elavulását. Lényegében ekkor értettem meg, hogy Jézus a kereszténység Akhilleusza. Kiteljesíti sorsát. Kinyílik. De nem áll meg a sorsnál. Egyszerűen kilép belőle. Felé kerekedik. Mert „a sors annyi, mint a szeretet körén kívül élni.” Sajnos a sorsot görögöktől átvettük, és nem tudunk szabadulni tőle. Mindenkit ráncigálnak a démonjai. És örülünk, ha sikeresek vagyunk, ha élősködhetünk azon, amit az asztrál karmánk verklizik. Még magunkból is hasznot húzunk. Kimerítjük a tehetségünket, mint ahogy a bányákat, magasabb szinten a földet. Mohóság és kapzsiság. Ezzel szemben a szeretet más. Most mondhatod: szeretetből nem lehet jól lakni. És hogy a tehetség az kell. Igen. Igazad van. Mert kell kenyér és ruha és ház és az élethez szükséges dolgok. De ezek csak kellékek. Szükségek. Egy idő után minél több mindened van, annál jobban érzed, hogy ez kevés. Csak mit tesznek az emberek? Újabb tárgyakkal nyugtatják magukat. A lelkiismeretüket. Pillanatnyi vidámság örök öröm helyett. Bolondok!

A szeretet. Életed örömét ebben találhatod meg. Lényegében soha nem sugallt mást, mint hogy légy több. Építsd föl magadat. Ez Isten városa. A kereszténység. Emberré válni. És embernek maradni. Az archaikus közösség megszűnt, ezért már visszahozhatatlan. Ahogy az archaikus ember is. Egyetlen lehetséges út maradt: a kereszténység. A szeretet köre, amikor úgy vagyunk személyiségek, hogy nem vagyunk személyiségek. Vagyis: beteljesítjük a sorsunkat, és ott a csúcsponton kinyílunk. Ahol a szeretet és a sorstalanság kezdődik. Mert a sorstalanság nem rossz. Mert akinek nincsen sorsa, az onnantól kezdve szabad. Teljesen kényszeren és verklin kívül van. Nevethet, akár a bolond. És nehogy azt hidd, hogy ettől sivárabb lesz léte. Dehogy. Sokkal intenzívebb.

Gondolj csak bele! Nem szebb valami, ha teljes egészében látod? Ha teljes fényében tárul fel? Viszont ez csak akkor lehetséges, ha kívül vagy. Ha eldobsz mindent, amid van, pont akkor, amikor a legjobban izzik. Ez pedig a csúcspont tüzét még jobban hevíti. Mert a lemondás áldozat. Az áldozat tüze. A melankolikus tűz gyönyöre. Elég Chopinre gondolni. Az ő zenéje is olyan; különösen a Nocturne-jei. Minden benne van, ami fáj és sötét és gyötrő. De mégis nevet. Olyan, mintha a halál pillanatából az életre még egy utolsót visszakacagna. Mert mámoros lesz az átlátott élet felizzásától. Ezért érdemes a határon lenni. Csakis a határon. Az éberségben. Sem itt, sem ott. De mindent látva. Ó! Mennyei állapot.

3.

Nehogy azt hidd, hogy ez a kitérő felesleges volt. Most már érted, hogy mi a mű, és mi a kánon lényege. Hamvas műve beleilleszkedik a hagyományba, de úgy, mint a Biblia vagy az Upanisadok. A hagyomány hagyománytalanságába. Egyébként hagyomány csak akkor van, ha úgy élünk. Másképp: ha leírod, az nem hagyomány, hanem szöveg. A lényeg nem a mű rangja. Akkor minden összetörne. Hanem: a kint lét bensősége. Semmi érdekesség. Csak megmutatni. Nem tanítani. Ennyi az egész.

Az alkímiát az életben értelmezte. A kiművelésében. Ahol az átalakulás nagyon kemény és veszélyes feladat. Mégis az egyetlen élhető. Átvilágította magát és várt. Várt a szeretetre. A fényre. Hangoztatom újra, hogy itt nem az a lényeg, hogy ki, hanem miként. És hogy miért? Az aranyért. Mert az alkímiának mindig a misztérium oldalát látta. Ahol az arany az alapállás. A status absolutus. És ez az arany bennünk van. De túl sok maszkot hordunk és túl sok a szemét. És a legfájóbb, hogy a szerepben magunkat hagyjuk cserben. Elveszítjük a könnyedséget és a szellősséget és az egyszerűséget. És mit kapunk helyette? A harmincháromezer bőr súlyát. Ami alatt, valós énünk dohszagú és penészes és élettelen lesz.

Tehát az alkímia. A finomítás művészete. Tudod a gondviselés számon kérte a háború után. Mindent el kellett égetnie, ami addig volt. Azt hiszem ekkor a maszk lehullott. Ott állt üresen és semmin. Innentől kezdve vette fel a várakozás állását. Ez volt a hatodik stádium. De mint ahogy a Karneválban írja: a fixáció a legnehezebb folyamat. A várakozás. Ami nem unalom. Hanem: „Ül és vár. Még imádkozni is elfelejt, mint a rózsa, csak hevében lángvörössé lesz és önkívületében illatozik.” És a műve is pont ilyen. Olvasod és illatozik. Mert a várakozásból született.
Azt nem tudom, hogy sikerült e elérni a hetedik fokozatot, de hogy küzdött érte, az biztos. És az is, hogy az utolsó fokozat próbájaként, a művet is elvetette. Ez lehetett neki a legnehezebb. A személyes művet, vagyis az Ars Magnát. Ez volt az utolsó, amiért küzdött. De soha nem tudhatjuk meg, hogy sikerült e neki az életét feláldozni. Nem. Mert akkor nem lenne áldozat.

Nem akart többet csak élettervet adni. És megmutatni a tetten keresztül, hogy amit mond, az már cselekvés. És erre ott jöttem rá a tornácon ülve. Egyszerű volt. Kicsiny és fényes. És illatozott. Most már megtaláltam. Nem a lényét, hanem a lényegét. Bennem él. Végig az utamon.

S mire ezt átgondoltam, a nap már delelő közelében járt. Egyre erősebb lett. Mintha felüdültem volna. Nem történt igazából semmi. A nagy gondolatok túl könnyűek, hogy megüljék az embert. Talán úgy mondanám, hogy vidámabb voltam, mint előző nap. Egy kicsit előrébb jutottam a harcomban. Mert ez az, amiről beszélni akartam. Csak látnod kellett, hogy mi mentett meg. Mostanában nagy sötétség uralkodott bennem. Lelkileg eléggé megviselődtem. Értelmetlennek láttam mindent. Úgy éreztem, hogy az élet túl szigorú hozzám, és lázadoztam ellene, mert nem engedett arra menni, amerre szerettem volna. De megértettem. Magamat. Most már tudom, hogy ez így jó. Nem lázadni. Csak menni és hagyni, hogy a dolgok maguktól értelmeződjenek. És tudom, hogy magamnak kell építeni a sorsomat. Az üdvömet. Félelem nélkül. Mert bármi jön, mindig hinni kell abban, amit látunk. Nem félni, hanem megtanulni úgy élni, mintha egyedül lennénk. Mintha ez itt tényleg az otthonunk lenne. Kezdetként ezért lementem a kertbe, és a cseresznyefának dőlve néztem a természetet. Csak hogy éljek. Egy kicsit magasabb hőfokon. A tétlenség örömében.

Kell-e nekik irodalom?

„A töredék legyen akár egy kis műalkotás:
elhatárolódva a környező világtól,
önmagában teljes, mint egy sündisznó.”

(Friedrich Schlegel)


“Mindenekelőtt utakra és mezőkre kivetett dolog,
túl minden nyelviségen, még ha időnként vissza idézi is
(emlékezi) magát a nyelvbe, mikor összetömörödik,
maga köré gömbölyödve, visszavonultságában
nagyobb veszélynek téve ki magát, mint bármikor:
azt hiszi védekezik, pedig valójában vesztébe igyekszik.”

(Jacques Derrida)

Csütörtök este hat óra a Hadikban. Jó lesz.  Ez volt az az információmennyiség, amivel útnak indultam. Természetesen rákerestem a neten is, de a témáról még ennél is kevesebbet árult el a Hadik honlapja. A beszélgetés résztvevőinek nevét közölte: Szekeres Dóra (a Litera küldötte), Vincze Ferenc (a Kortárs képviseletében), Csepregi János (a FISZ színeiben) és a beszélgetés vezetője Zsolnai György (a Szépirodalmi Figyelő szerkesztője). Miért fontos ez? Valójában a téma miatt, hisz a lapbemutatónál, amit hirdettek, sokkal izgalmasabb kérdéssel vártak minket: Merre halad az irodalom?  Mi az irodalom jelene, milyen helyzettel kell nekünk szembenézni?

Az est számomra egy szürreális élménnyel kezdődött: természetesen rossz ajtón nyitottam be, így egy kedves pincérnek kellett átkísérnie a kávézóba. Már a megérkezés, az egyik teremből egy eldugott kisajtón egy másik világba lépek pillanata maga volt az irodalom.

Egy kis várakozás, (rohanó ember vagyok, szeretem, ha hagynak időt megérkezni), így, mivel még szerencsére lehet dohányozni, alkalmam volt teljes tüdővel átélni a kávéházi életérzést, és kezdődött a beszélgetés. Pápay György rövid bevezetőjében az est témáját, annak szerteágazósága miatt egy sündisznóhoz hasonlította. Higgyük el neki, és induljunk el ezen az ösvényen: olyan témával készültek, amihez hozzáérni fájdalmas, megragadni lehetetlen, és minden arra szolgál, hogy ne jussunk el a lényegéig.

Zsolnai György Árkok, bokrok című írásával kezdődött: vita lett belőle. Nem csupán a Szépirodalmi Figyelő hasábjain találkozhattunk Thimár Attila, Kozák Ignác Tibor és Pápay György gondolataival, január 20-án a Hadik Kávéházban nyilvános beszélgetés keretén belül élőben is hallhattuk a vita szerzőit.  A kortárs irodalom megosztottsága, az irodalom helyzete olyan folyam, ami nem zárult le egy este: a második alkalommal a szervezők olyan beszélgetőpartnereket hívtak meg, akik még nem szóltak hozzá az említett vitához.

A hallgatóság száma jól tükrözte a később megfogalmazott tényt: az irodalom néhány ezer embert érdekel az országban. Ne örüljünk, nem voltunk néhány ezren a Hadikban. Amikor az estek szervezői sok vagy kevés nézőről beszélnek, akkor az irodalmi életben ezek teljesen más számokat jelentenek, mint az egyébként tömeghez szokott mindennapjainkban. Maradtak most is székek üresen, a közönség pedig láthatóan ismerősökből állt. Így van ez minden olyan területen, amit csupán egy szűk kör tart fenn; hogy probléma-e vagy sem, ez már maga a téma volt.

A disputa kezdetén sajnos a három beszélgetőpartner olyannyira más oldalról közelítette meg a kérdést, hogy a későbbiekben néhány érdekes állítás visszhang nélkül maradt. Így a vitát indító első megszólaló Vincze Ferenc generációs különbségeket felvető véleménye isreakció nélkül maradt. Problematizálódott a kiinduló kérdésben (Miért nem mennek jól a dolgok?) rejlő kijelentés is. Ennek a miértjéről a hangsúly az állítás relevanciájára került. Szekeres Dóra a szervezett estek és a megjelenő kötetek számát hangsúlyozva kérdőjelezte meg azt, hogy „nem jól mennek”. Érdekes volt figyelni, hogy ki mit tart jónak az irodalom számára: az a jó, ha zajlik az élet, vagy Csepregi János véleményére adunk, aki az értő olvasókat hiányolta, miközben az állami szerepvállalás fontossága mellett állt ki. Vincze Ferenc tankönyvszerkesztői és oktatói tapasztalata nem csupán az értő olvasó hiányára mutattak rá, hanem az olvasó hiányára is, valamint a kanonikus szemlélet lezáró jellegére. Amíg a meghívottak közül ketten is égető problémának tartották ezt, a társaság hölgy tagja csupán a nem olvasók „saját bajának”, hivatkozva arra a tényre, hogy a kortárs szépirodalomnak („a finom könyveknek”) mindig is szűk volt az olvasótábora.  Az elitista szemlélet később újra felmerült: bizonyos eszközök (reklám, blog, internet) a közvéleményben egyértelműen a bulvárosítással kapcsolódnak össze, és bár ez Szerekes Dóra szerint változóban van, sőt generációs különbségek is megfigyelhetők, jelenleg még aktuális probléma. Szívesen hallgattam volna meg véleményeket arról is, hogy a hogyan juttassuk el a nagyközönséghez? vagy a „hogyan olvastassunk kortárs irodalmat velük?” kérdések közül, ki melyiket venné előre a prioritások listáján. Leegyszerűsítve: plakát vagy iskola?

Innen szinte magától értetődően kanyarodtunk az irodalom nyelvformáló szerepe felé – sajnos itt a mai világ feletti szörnyülködés a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapott. Vállalva, hogy véleményem nem általános, sőt teljes mértékben igazolhatatlan szubjektivitáson alapul, de mindig gyanút kelt bennem a változás láttán igénytelenedést kiáltók hada. Tényleg mindössze annyi volna az értelmiség és az olvasóközönség szerepe, hogy romlást kiáltva jajgasson? Gondolatébresztőbb volt Vincze Ferenc azon felvetése, hogy lehet, mindazokat, amik elvárásként működnek, csupán egy meghatározott narratíva mondatja velünk. „Az irodalmat kihívások érik, és azt neki meg kell válaszolni” – a beszélgetők ilyen és hasonló mondatai voltak azok, amik az est motorjaként működtek.

Az utolsó gondolatkör a financiális problémát boncolgatta: itt rajzolódott ki a legerősebben, hogy a három meghívott eltérő háttérorgánumaiból fakadó tapasztalata hogyan tesz izgalmassá egy beszélgetést. A korrektség jegyében meg kell jegyeznem, hogy ami siránkozás volt a nyelvkérdésnél, az szerencsére itt teljes mértékben kimaradt. Csepregi János arra világított rá, hogy az állam mennyiben több egy kasszánál avagy egy cégnél, de szó esett arról is, milyen előnyöket élveznek az online és milyet a papíralapú folyóiratok.

Eltelt az egy óra, a beszélgetők elbúcsúztak tőlünk. Természetesen nem jutottak a végére a témának, de senki nem hitegetett minket azzal, hogy eljutnak. Gyakori ilyen esteken az a kínos pillanat, amikor a bevonódni nem kívánó közönséget be akarják vonni a beszélgetésbe. Itt nem akarták, amit kivételesen sajnáltam. Nem is sorolom, mi érdekelt volna még és bővebben, meghagyom annak ezt az estét, ami volt: sündisznónak.

Sajátalkoholizmus

“Az alkoholizmusom ugyanúgy rendszerként működik bennem, mint az önkontrollom: semmivel sem szabadabb struktúra, mint a vaskalapos, magamra erőltetett önfegyelem, csak éppen sokkal nehezebb tetten érnem, mert megtévesztően hasonlít a szabadság gyermeki állapotára.”

 

Nem írok szakszöveget, nem törekszem szakszerű szövegre, az alkohol társadalmi, kulturális vagy orvosi vetületeivel szintén nem fogok itt foglakozni, mégis fontosnak tartom, hogy a függőségről gondolkodjam, életbevágóan fontos megtudnom, mi a saját viszonyom a függőségeimhez (és ez az „életbevágóan fontos” már lehet a következő függőségem – függök attól, hogy megtudjam, mitől is függök.)

Nem gondolom, hogy a függőségeimmel leszámolhatok pusztán azáltal, hogy nyelvileg reflektálok rájuk (sőt), de mivel mást nem nagyon tudok, elindulok ezen az úton, nézem a függőségeimet, a függéseimet, és talán rálátok mások függőségeire, függéseire.

Jó egy évvel ezelőtt írni kezdtem egy alkoholnaplót. Feljegyeztem benne heteken át, mikor, miből, mennyit ittam, persze pár hét múlva elmaradtam vele, mint ahogy minden magamra erőltetett tudatos struktúrát elhagyok, elhanyagolok.  Azt hiszem, hanyagság- és rendetlenségfüggő is vagyok. Felelőtlenségfüggő:)

Az alkoholnaplóból mégis érdekes volt kiolvasni, hogy négy héten át összesen két olyan nap volt, amikor nem ittam semmit, és összesen 32400 forintot költöttem piára (semmi puccos hely, csak amolyan munka utáni beücsörgés, hétvégi hosszabb kimaradások, vasárnapi ebéd). Úgy, hogy olyan isten igazából be se basztam. És akkor még nem számoltam bele azt a nagyvonalúságot, ahogy melegszengát, gyrost veszek az éjszakaira várva, mert hát le kell csillapítani valamiképp sörtől ingerelt gyomromat. Ha szűken számolok, akkor is elment 40 000 egy hónapban úgy, hogy csupán társasági életet éltem, családot látogattam, beszélgetésbe mélyedtem, céges buliba mentem, tárgyaltam és pihegtem, meccset néztem, ünnepeltem, szomorkodtam, elfeledtem, újfent örvendeztem. És az alkohol végig ott áramlott ereimben kisebb-nagyobb sűrűségben.

Nincs ebben semmi önvád, azzal amúgy sem mennék túl sokra, azt viszont érdemes megvizsgálni, miként működik ez a rendszer. Ugye nem tudok magamra erőltetni semmilyen tudatos struktúrát (mert hát olyan faszán független vagyok), de közben az alkohol struktúráját gond nélkül veszem magamra, észrevétlenül, de mégsem mondhatnám, hogy minden tudatosság nélkül.

Tudatosan tanulom meg a helyeket, módszereket, tudatosítom az alkoholról való gondolkodásmódomat, az alkohol retorikáját. Bármikor el tudom magyarázni, hogy miért és miként iszom, mindenre van racionális magyarázatom: „Úgy kezdődik a nap: megisznak egy deci pálinkát (…) Mondom: egy deci pálinkát már reggel, miért? – Olyan savam volt, már meg kellett innom egy deci pálinkát.  (…) Utána megisznak négy liter bort. Hát miért? – Hát semmi savam nem volt.” (Bődöcs Tibor http://www.youtube.com/watch?v=jFadwAyL4_I&feature=related)

Amikor először foglalkoztatni kezdett, hogy milyen viszonyban vagyok én az alkohollal, az ügyben végeztem egy nem túl reprezentatív felmérést: beszélgetni kezdtem kezdő, amatőr, haladó és profi alkoholfogyasztókkal arról, hogy ők miként látják saját viszonyukat az alkoholhoz, meg én is elmondogattam a saját helyzetemet,  a beszélgetésekből azt a nem túl megdöbbentő következtetést sikerült levonni, hogy könnyű a másik függőségét/alkoholizmusát megítélni, nem olyan könnyű empatikusnak lennem vele (főleg, ha a függősége megnehezíti az életemet), piszok nehéz róla alaposan gondolkodni, a saját alkoholizmusra viszont nem találunk szavakat.

Mert miért, miről beszéljek? Hogyan beszéljek? Meg egyáltalában: minek!? Ja, mint az anonim alkoholisták: „Zsolti vagyok, függő, két és fél hónapja nem iszom.” Na ne. Pofázás helyett hozzál még egy kört. Férfi vagy, igyál, baszadék. Ne nyígj. Nem vagy te alkoholista! Te!

Iszunk, már hogyne innánk! S hogy nincs ezzel semmi baj, hisz tudjuk a mértéket, megismertük már a határainkat, nincs hát mitől félnünk. Sőt, kissé megvetően nevetünk össze, ha valaki már túl a huszonötön kicsapja magát, orbitálisan összehányja a mosdót, vállalhatatlanul viselkedik, akkor azt mondjuk egymás közt, hiába, nem bírja az alkoholt, nem ismeri a határait, a mértéket stb. stb. Az ivók egymás közti viszonya is egy nagyon fontos rendszer. Röhögve alkoholistázzuk le egymást és magunkat, jó összeröhögni a másikkal. A patetikus másnap, a fogadalmak. Mert jó röhögni azon, hogy hát azért ez túlzás volt, nem? Közösségi érzet, akivel már egyszer úgy istenesen bebasztam, azzal kialakul valami közös, ahogy újrameséljük másnap, egymásnak meséljük, holott mindannyian ott voltunk, az épp tisztább elme kiegészít, betold, hozzátesz. Hozzád tesz. Ez egy nagyon fontos közösségi alapélmény.

saját alkoholizmus

Hol lehet tetten érni a saját alkoholizmusomat? Ha mondjuk volna egy képzeletbeli 100-as skála, ahol a zérus jelenti a totális alkoholtól való függetlenséget, a száz meg az alkohol általi halált, akkor nagyjából úgy néz ki a dolog, hogy az alkoholfogyasztást jócskán űző egyén ivó barátai azt mondják, olyan 32-nél jársz, és röhögve vállon veregetik, az aggódó anya, vagy vádló asszony azt mondja, te már 70 felé jársz, alkoholista vagy, bele fogsz dögleni, eliszod a pénzed stb.stb.  A derék Én pedig nem gondol semmit, röhög az ivókkal, megnyugtatja az aggódókat, hogy hát nincs nagy baj, és közben már elhagyta az ötvenes határt, kúszik egyre följebb a skálán anélkül, hogy ténylegesen reflektálna a saját alkoholizmusára.

Van egy nagyon fontos blog, ami épp ezzel a problémával kezdett foglalkozni bő egy évvel ezelőtt: http://latensiszakos.blog.hu/. A bevezető szövegben egy gyakorló ivó gondolkozni kezd a saját alkoholhoz való viszonyáról, megpróbálja tetten érni, hogy most épp hol áll azon a bizonyos skálán: „arról, hogy bár nem látszik rajtam, aggódom (aggódunk), hogy esetleg egy idő után mellékessé válik a bor érzékszervekre gyakorolt különféle hatásainak élvezete, és előtüremkedik az alkohol jótékony zsongító hatására irányuló öncélú vágy. És lassan nem tudom (tudjuk) kezelni a helyzetet. Vagy már esetleg késő is. Tudniillik az alkoholizmus igen alattomos, sőt, geci dolog. (…) Ez itt nem elvonó, és nem is dráma. Ha van olyan opció, valami olyasmit szeretnék, hogy a jó borok élvezetét ne kelljen nélkülöznöm, de az alkohol ne határozza meg a mindennapjaimat, és főleg ne tegyen tönkre. E témakörben tett erőfeszítéseimről és tapasztalataimról kívánok itt értekezni. Feltehetően hiába, de szívesen venném a hasonló cipőben járó kollégák észrevételeit.”

És úgy látszik mégis működőképes dolog az anonimitás: az első bejegyzésre néhány nap alatt több mint kétszáz komment érkezett. Néhány szösszenet:

„Szerintem majdnem-alkoholista vagy. Nagyon vékony határ választja el a “minőségi borfogyasztó vagyok napi fél üveggel”-t a “kannásbor is megadja ezt a kellemesen-érzéketlen fílinget”-től.”

„Ha meleg van, nagyon jol esik egy (két, tobb) uveg vilàgos sor. Ha hideg van, szeretem a vorosbort. Ha esik, szivesen iszok whiskyt és ha fuj a szél nem vetem meg az ouzot sem. Nálunk minden nap van valamilyen idojàràs. ;)”

„akkortól vagy alkesz, amikor már nem tudsz úgy élni, hogy a problémáid megoldásánál elsőként ne az alkohol jusson eszedbe!”

„Meg tudsz inni két pohár bort úgy, hogy a többit otthagyod a hűtőben? Ott tudsz hagyni kicsit kapatosan egy kocsmát, ha tudod, hogy ott folytatódik a buli, de neked másnap dolgod van korán? Az alkeszek ezeket általában nem tudják. A részegen vezetés még egy jó mérce.”

„Az alkoholizmus határa egyénenként váltakozik, de mindenkinél ott és akkor, amikor elkezd aggódni, vajon alkoholista-e. Magyarán, ha a kérdés így megfogalmazódik, akkor éppen a határsávban mozogsz 🙂 Innentől két út van: 1. az vagyok vagy már könnyen lehetek, ezért elgondolkodom. 2. Nem vagyok az, hülyeség aggódni, nekem nincs gondom az alkohollal, csak a környezetem hülye.”

„Orvosilag alkesz vagy, szociológiailag nem… Ezt onnan tudom, hogy rám is ugyanez érvényes, és ezt a diagnózist állította fel egy ismerősöm (bár nem orvos).Orvosi szemszögből akkor alkoholista valaki, ha napi 1 deciliter alkoholt elfogyaszt (lehet, h nem 1 deci, és rosszul emlékszem, de vmi 1 vagy 2, szal kis mennyiséget fogyaszt, a hangsúly a napi szinten van). Szociológiailag meg csak az az alkoholista, akinek az élete az alkohol körül forog, azzal kel, hogy inni akar, egész nap vissza-visszatérő gondolata az alkoholizálás. Ilyen értelemben én orvosi értelemben alkesz vagyok, mert naponta megiszom az esti film/tanulás/olvasás/egyebek mellett, közben egy pohár bort, vagy fröccsöt.”

A saját alkoholizmusról gondolkodni nem tűnik egyszerű műveletnek, a kommentekből is kiolvasható például az alkoholizmus definíciójának problematikája: a megnevezés nehézsége. Jobban félünk az elnevezés bélyegétől, mint attól a jelenségtől, amit takar. (meg hát, mint fent is láttuk, nem is tudjuk, pontosan mit is takar).

A szenvedélybeteg emberre a legegyszerűbb azt mondani, nincs neki önkontrollja, nincs akaratereje, gyönge ember (sajnálkozó tónusban) vagy szar szemét szaralak (ítélkező tónus, összeszorított fogak közt kipréselve). Holott a helyzet nem ilyen egyszerű: a legtöbb függő hihetetlenül erős önkontrollal, akaraterővel rendelkezik, és épp ez a probléma: a túlzottan erős akaratot, kontrollt valamiképpen át kell törni, ahhoz, hogy a kis lúzer Énem látszólag érvényesülni tudjon, meg kell tudnom szüntetni az egóm által kialakított kontrollt. „A szenvedélybeteg minden vágya és törekvése, hogy érzelmeit, feszültségeit (stresszét), életének problémáit saját kezébe kaparintsa, uralkodjék felettük, és befolyásolja azokat. (…) Nyugodtan állíthatjuk: a szenvedélybeteg központi problémája az az igénye, hogy az érzelmeit és életének a gyeplőjét szorosan kezébe akarja markolni.” (Helmut Harsch: Alkoholizmus 87.o.)

Vagy ahogy Koncz Orsolya fogalmaz a drog és az önkontroll viszonyáról: „Egy másik ok a drogozásra, hogy a nagyon erős önkontrollomat, amivel a mai napig küzdök, akkor a droggal próbáltam kicselezni. (…) Az ivás, a másnaposság, a drogozás a kontroll ellen is való, hogy elérjek egy eszméletvesztéses állapotot.”
Szocializációnk jelentős része gátrendszerek kialakításából áll: ahhoz, hogy társadalmilag elfogadható, szalonképes lények legyünk, meg kell akadályoznunk magunkat, hogy úgy viselkedjünk, ahogy épp a kedvünk, érzelmeink diktálnák: megtanulunk viselkedni, és azt látjuk, hogy azok épülnek be leginkább a társadalmi struktúrákba, akik a lehető legkevesebbet mutatnak ki saját érzelmeikből, vágyaikból, akik képesek szétválasztani szakmai és magánéletüket stb. stb. tehát mi is próbálunk egyre intenzívebb védelmi rendszereket kialakítani, nehogy kiszűrődjön a valódi érzelem, a valódi vágy, mert akkor támadhatóvá válunk, sérülékennyé.
Biztonságra vágyunk, minden oldalról igyekszünk magunkat bebiztosítani, csak a nagy fene védelmi zóna kialakítása során azon kapjuk magunkat, hogy önmagunktól is sikeresen megszabadultunk.

Mire derék felnőttek leszünk, kész a védelmi- és gátrendszer, minden levédve. A szerencsétlen Én a vágyaival meg az érzelmeivel ott kuporog ennek a magunk által épített gátrendszernek a közepén, a bázist erős figyelőrendszerrel láttuk el, és az Én már azt se tudja, merre moccanjon, mert a megfigyelőrendszer rögtön jelez, és a komplikációkat elkerülendő inkább továbbgubbaszt ott a bázis közepén.

De a felnőtt, aki lettem, a kontroll nagymestere, azt is tudja hát, hogyan lehet ezt a gátrendszert kijátszani: az alkohol elaltatja a megfigyelőrendszer éberségét, kiiktatja a katonai bázist, és az Én végre ugrabugrálhat kedvére, beszélhet érzelmeiről, megvalósíthatja azt, amire szíve mélyén vágyódik, csak hát az a becsapás benne, hogy ilyenkor csak úgy tesz, mintha nem lenne ott a megfigyelőbázis: csak eljátszik azzal, hogy milyen lenne szabadon.

Az alkoholizmusom ugyanúgy rendszerként működik bennem, mint az önkontrollom: semmivel sem szabadabb struktúra, mint a vaskalapos, magamra erőltetett önfegyelem, csak éppen sokkal nehezebb tetten érnem, mert megtévesztően hasonlít a szabadság gyermeki állapotára.  Nem gondolnám, hogy az efféle rendszerbe vetettséget meg lehetne szűntetni. De el lehet mozdítani abba az irányba, hogy önmagunk elzárt világának feltárásával, a saját kontrollrendszerünk feltérképezésével, újra megismerésével megbizonyosodhassunk arról, hogy a rendszeren kívül is életképesek vagyunk, sőt, ott vagyunk csak igazán életképesek, kivételek vagyunk, „kivételesek”.

Elcseszett kivételek 🙂