Bejegyzések kategória bejegyzései

Bakelit; Szombat

 

Bakelit

Léleklemezem barázdáiból
kikarcolod a ritmust,
ahogy egy körbeért ölelésből
sietve kiharcolod magad
és akaratom minden ellenére
félrelököd a karom,
cinikus félmosollyal
cserbenhagyásként gázolsz a képembe,
miközben minden hajszálad
tökéletes ütemben villog
az ősz végi napsütésben.
Két sör között a ligetben, így táncolunk.
Vagy veszekszünk, már nem emlékszem.

 

Szombat

A test már fáradt, az agy még
dolgozik, ahogy elnézem a felettem
suhanó fapados kondenzcsíkját.
Talán ezen ülsz? Vagy egy másikon?
Vagy sosem mentél messzebbre a Szondi utcánál?
Végülis ma délután láttalak a Deákon.

Szemedbe sütött a nap, ahogy
elmentünk egymás mellett
szó nélkül persze, nem tudtam
mit mondanék a srácnak, aki veled volt
köszönésképpen. Mondjuk, hogy szia.
De csak egy buta mosolyra futotta.

Aztán ott volt még az a szőke is
vele még korábban, valahol Budán
ahogy beleszívott a cigijébe,
már emlékeztem, miért nem lett abból semmi.
Igyekeztem kikerülni az öltönyben
kávézó turistákat, te is érezted, hogy ennyi.

Végül, akivel én is kávéztam volna
– előttem sétált, inkább csak ballagott –
lehagytam, hiába próbáltam még lassabban menni.
Néha hátranéztem, de elnyelte a Jácint lépcső.
Belenéztem én is a napba, volt hogy fájt
dehát Buda, tudod, a tízezer, a felső.

Vissza Pestre, át kell menni egy hídon,
válasszuk ki melyiken! Mi van közel?
Mindegy, legyen a Margit, úgy hívják nagymamát
meg keresztanyut is, meg még kurva sok embert.
Szeretem őket, mármint a hidakat.
Átölelik ezt a várost, ahogy én sosem merem.

Majd elnyelt engem is egy lépcső az Astorián,
ott ülsz valahol és fecsegsz a barátnőiddel
közben nekem írsz, én válaszolok,
valójában így telt el az egész nap.
Kirakatok, szép ruhák, cigaretta, macskakő
és én elképzelem, amikor majd együtt sétálunk.

 

(Illuasztráció: Mary Edna Fraser: Boston II (MA), 2007)

Hoffmann Diótörője (versben)

 

1.

A jégbe dermedt éjszakákon,
ha odakint a fagy kemény,
s mikor igen nagy úr a tél,
kedves gyerekek, azt kívánom,
legyen a szobátok meleg,
és legfőképp: örüljetek,
mert eljön még a szép karácsony,
van még remény,
csak ámuljatok a csodákon,
és hallgassátok meg mesém.

Gondoljatok egy nagy, sötét szobára,
ahol kis gyertyaláng remeg,
és vörösen dereng a kályha,
s halkan beszélget két gyerek.
Az ajándékra és a fényre vár
egy fiú és egy kisleány.

2.

Ez a két testvér kicsoda?
Ha akarjátok hallani,
megmondom: a fiú Frici,
s a kislány neve Marika.
Te milyen ajándékokat szeretnél?
kérdezi bátyját a leány.
Tornyos várat, de még jobb volna ennél
egy csapat szép, derék huszár.

Marika babáin gondolkodik:
melyik örülne új ruhának,
melyik szeretne tarka sálat?
De sok minden kellene itt!

………………… És Keresztapa eljön-e?
Nincs ilyen keresztapja senki másnak;
amit ő ad, az mind varázslat;
egy szeme volt, más baj nem volt vele,
és még talán, hogy  – már bocsánat –
néha kicsit rángott az a szeme.

3.

Ám ekkor hallottak valami halk zenét;
emelkedett, elragadóan áradt,
és lágyan járta végig a szobákat,
távoli volt és csodaszép.
Fehér fény futott át a falakon,
nagy, áttetsző szárnyak lebegtek,
s akkor egy pillanatra csend lett;
figyelt a két gyerek nagyon.
Megszólalt egy kicsiny harang,
ezüst hangon: giling-galang;
a kétszárnyú ajtó szélesre nyílt,
s nagyobb öröme nem lehet gyereknek,
mint látni ennyi pompát, ennyi színt;
előbb ámultak, majd nevettek,
és aztán ámultak megint.

4.

Az óriás fenyő középen állt,
rajta megannyi aranyalma,
ezüst kígyók bujkáltak ágai között,
csillagok szórtak százezer sugárt,
s a tűlevelek mélyzöld rejtekén
szikrák törték át a smaragd ködöt,
és ott sok-sok rejtelmes csodalény:
manó bújt meg, angyalka röpködött.
vasorrú bábák seprűnyélen;
ezt mind elhiszitek, remélem!

És hogy mennyi ajándék volt alatta!
Képeskönyvek és szép babaruhák;
Marika éppen ilyesmit kívánt,
és ahogy azt Frici akarta:
megpillantotta a csapat huszárt.

5.

A fánál találkozott a család,
így kívántak szép, boldog ünnepet,
megölelte Apát, Anyát a két gyerek,
üdvözölték Keresztapát,
majd megcsodálták bűvös ajándékait:
a sokablakos, kicsiny palotát,
konyhájában finom ebéd főtt,
a királyt, aki épp hurkát eszik,
szépséges és gondos királynőt;
járkált még ott sok uraság,
s az ajtón kilépett játék Keresztapa.
– Mondd csak, te vagy az ott?
kérdezte Frici – Igen, én vagyok. 
– De hát ez jár, pedig csak egy baba!
– Ott benn egy rejtett óramű mozog,
az élteti, csak ennyi az oka –
mondta a félszemű Keresztapa.

6.

De volt még valami abban a várban,

nem is bent, mert most jött onnan elő:

egy kis bábu indult útjára bátran,

szemében merészség volt és erő,

csizma volt rajta és egyenruha,

s azonnal megszerette Marika.

Miféle bábu volt? Diótörő!

 

Frici a szájába diót rakott,
egy kar volt rejtve hátul, a kabátban,
meghúzta, s a dió reccsent nagyot,
Diótörő feltörte a fogával.
De Marika valamit észrevett:
– Keresztapa, mintha rád hasonlítana!
– Még mit nem – szólt erre az –, nézzenek oda!
de én már indulok, ég veletek,
ezt a bábut vedd gondjaidba, Marika,
már késő este lett, megyek haza.

 

7.

Marika gyengéden karjába fogta,
és indult, hogy a polcára tegye,
lám csak, milyen szomorkás a szeme,
gondolta, s mégis mintha mosolyogna.
Késő van – mondták a szülők –,
indulás, gyerekek, mert vár az ágy,
feküdjetek le mielőbb,
jó éjszakát, jó éjszakát!

Kint hullt a hó, és csend borult a házra,
mélyen, békésen aludt a család,
hanem nyugtalan volt Marika álma!
s ekkor kezdődtek a szörnyű csodák.
Gyerekek, kapaszkodjatok,
mert ami most jön, rettentő dolog.

 

(Az illusztrációt Vincze Luca Fanni készítette.)

 

 

 

Sir Thomas Wyatt: A vadászhoz

 

(Whoso list to hunt)

Annak, kit hív a hajsza, itt e vad,
én, fájdalom, többé nem űzhetem.
Kimerített a hiú küzdelem,
hajtóként jövök, a legtávolabb.
Fáradt agyam, bár reményt úgyse kap,
egyre festi szép szarvasát, hiszen
elhagyni sem tudom, csak kergetem,
mint ki hálóval szél után szalad.
Ki űzi őt, tudja meg, nincs esély,
életét hasztalan fecsérli el;
gyémántba vésték szép nyaka köré:
Ez Cézáré, Noli me tangere,
ne érints, ha szelídnek is hiszel,
túl vad vagyok a karjaid közé.

Szabó Eszter fordítása

A hetedik

Vasárnap éjszaka egy árny jelent meg a lakás ablakában. A szobában sötét volt, ám látszódott, ahogyan a fehér függöny mögül előbújik egy fekete alak – Dániel volt a neve. Az utcát nézte, és az utcáról hét másik nézett vissza. Vajon valóban őt nézték? Valószínűleg nem. Valószínűleg ott sem voltak, és Dániel álmatlan állapotában csak látni vélte őket. Mégis, számára valós volt mind a hét – különösen a hetedik.

Már legalább tíz perc eltelt, ám Dániel még mindig álmatlan volt, és az alakok még mindig csak figyelték. Úgy érezte, mintha ismerné őket valahonnan. Pontosabban: mintha az a hét ismerné őt. Neveket adott nekik sorra, hogy ne érezze magát olyan kényelmetlenül. Primitius, Secundus, Tertius, Quartus, Quintus, Sextus – mondogatta magában, ahogy az árnyakra mutatott. A hetediknél megállt, és halkabban mondta: Septimus. Nem tudta, mi is az, ami megállította, de valamiért Septimustól kirázta őt a hideg. Dániel egy időre elgondolkozott az életén, és meg is feledkezett a hét démonról az ablaka alatt. Mindenki jó embernek ismerte őt: szerették a nők, és tisztelték a férfiak. Csak a gyerekek féltek tőle, amíg meg nem szokták a közelségét. Micsoda jóhiszeműség! – gondolta Dániel – A keblükre ölelik az ördögöt is ezek a kisvárosi népek, ha elég szépen tud beszélni.

Bizony, igaza volt. Jó pár éve élt már a Nagy Teherrel. A múlt bűnei keselyűként keringtek a feje felett. Tetemmé tették Dánielt az elkövetett szörnyűségek, mert ahol minden nap egy vezeklés, ott eleven a pokol. Tudta, mit tesz, és tudta, hogy nem helyes. Csak ne lett volna olyan édes a tett.

Ismét lenézett az utcára, és nem látta többé a hét alakot. Nagyot dobbant a szíve. Mély levegőket vett, és hátrafordult az ágya felé. Ijedtségében elkiáltotta magát. Ott álltak félkörben mind a heten a szoba közepén. Septimus a kezét nyújtotta, és Dániel fejében visszhangzott a parancs: Gyere velünk, Octavius!

 

Illusztráció: Yue Minjun – Free and Leisure-10

Ki vagy?; Oltalom; Hiány

 

Ki vagy?

Kívülről a köveket kell csiszolni.

 

Oltalom

Hullámaimon, Odüsszeuszom, forrva, tajtékozva szeretlek,
körül így nem ölellek, hogy védjelek, partra vetlek,
téged zokog meddő morajom.

 

Hiány

Hegyek haján nem babrál tekintetem,
nem hajlik vállamra csorgó körteág,
dús szőlőjű kerttel nem keríttetem,
szavakból tapasztok tündérpalotát.
Szobám öt fala alatt a semmibe
illanok, alkotom valóságomat,
koncertterem helyett két fülem, ide
képzeletem kolibridallamot ad.
Rabságom aranypróba, kétélű kard,
csak addig kín, míg fölé nem kerülök,
de ha mennyei szürethez bakot tart,
utamon tovább manduladerű lök.

Téged is így képzellek ide, de fáj.
Hiányod merülő nemlétembe váj.
………………..vagy:
Hiányod elrengő gyémántalmafám.
eggyé lódulunk az idő hajlatán.
………………..vagy:
Hiányod lelkembe oldódik némán,
gyötrelmem helyett leszel legszebb témám.
………………..vagy:
Most te jössz, olvasó. Amit elméd szült,
benkototh@gmail.com-ra küldd!

 

(Illusztráció: Lorie Marsh: Frozen Leaves in Ice Bubbles)

Edward Lear: A két Agglegény 

Egy házban élt két Agglegény, kik nem maradtak veszteg:
egyik fogott egy Egeret, a másik meg egy Kekszet.
És akkor így szólt az, amelyik Egeret fogott:
“Ez épp kapóra jön, mert itthon minden elfogyott.
Nincs más, csak egy kis citromunk meg egy kanálka mézünk,
és vacsorázni mit fogunk? Hisz nincs már semmi pénzünk.
És félő, hogy ha vacsorára semmit sem eszünk,
hajunk és szempillánk kihull, és soványak leszünk.”

A másik erre így felelt (aki Kekszet fogott):
“A Töltött Egérnél bizony nincs fájinabb dolog!
A Töltelékbe Hagyma kell, no meg Pemetefű –
csak hát ezekhez hozzájutni nem o’an egyszerű.”

És akkor a két Agglegény a városba eredt,
és kértek kölcsön Hagymát, no meg Pemetefüvet.
Hagymát, azt kaptak, Pemetét viszont sehol se leltek,
pedig bejártak minden Boltot, Piacot és Kertet.

De jött egy ember: “Látják ottan azt a nagy hegyet?
A tetejére meredek Szörpentin-út vezet,
és odafönn egy bölcs Öreg, egy Remete lakoz,
ki egész nap egy tudományos nagy Könyvet lapoz.
Azt mondom: fogjon Remetét, kinek nincs Pemetéje,
és igen apró cikkekre meg cakkokra metélje.
S ha megvan, nincs is hátra más, csupáncsak őt elég
a Hagymával jól elkeverni, s kész a Töltelék!”

És akkor a két Agglegény, tovább nem késlekedve,
a meredek Szörpentin-úton fölmászott a hegyre.
És odafönn a hegytetőn volt egy sziklás üreg,
s ott elmélyülten olvasott ama Tudós Öreg.
Ráordítottak: “Félre Könyv! Na rajta, Bölcsek Bölcse!
Az időt itt ne, inkább otthon Egerünket töltse!”

A Bölcs Remete nem felelt egy árva szót sem erre,
s a nagy Könyvvel jól rásózott a két nagy kopasz fejre.
És hegyen-völgyön, városon, Szörpentin-úton át
csak gurult a két Agglegény, hazáig meg sem állt.
De akkorára élelem már otthon nem maradt:
az Egér fölfalta a Kekszet, aztán elszaladt.

Így aztán meghitt kis lakuk elhagyták csendesen,
és attól fogva nem hallott felőlük senki sem.

Havasi Attila fordítása