Bejegyzések kategória bejegyzései

Charles Bukowski: 40000

Ma a lovin
Apák Napja volt,
mindenki szórta a pénzt,
mindenki ész nélkül fogadott,
akinek teli pénztárcára volt
és mindegyik fogdásban volt
meglepetés.
A férfiak többsége
úgy tűnt 30 és 55 közötti,
elhízva,
közülük sokan
rövidnadrágban sétáltak,
eljárt fölöttük az idő
életük ellaposodott…
Sőt, a fenébe is,
ők azok,
akiket kb nem is érdemes megírni!
Akkor miért csinálom ezt?
Ezek nem érdemelnek mást.
mint egy halálos ágyat.
Ezen a kis sétákon
mindenütt bálnák.
Csak ilyeneket látok,
mint ők,
a piszoárokban,
az ételbárokban.
Sikeres túlélők.
a legkorlátozottabbakból
rég kihalt a jóérzés,
de amikor meglátod
sok ilyen közülük
mint az, ott
és az amott.
Szuszogás, fingás,
pofázás.
Mind valami égzengésre vár,
ami soha nem következik be.
Várja a tippet,
a fehér paripát,
a megdicsőülést.
Várja a kedvesét,
valami némbert
valahonnan.
Vár a WIN-re,
vár a okosságokra.
Az álom lassacskán
elnyeli őket,
’hisz nem csinálnak semmit.
Letaposott szandálban
rágicsálják hot dogjaikat.
Kutya-stílus!
Miközben zabálják a húst,
csak panaszkodnak.
Mind örök vesztes,
egyre a zsokékat hibáztatja,
Újabb és újabb zöld ital
sör.
A parkoló
meg bedugult
a sok lejárt parkolójegyű autótól.
A zsokék felállnak,
egy újabb futam indul.
A férfiak nekilódulnak
a fogadóiroda felé,
tülekednek az ablakok előtt,
megbabonázva.
apák és egyedülállók egyaránt.
Hétfő következik,
nekik
ez az utolsó
nagy dobásuk.
A lovak most is
pompásak.
Megdöbbentő, hogy
milyen gyönyörűek,
itt, a lovin,
egyazon időben,
ugyanazon a helyen.
Életük ragyogónak látszik
a korlátokon keresztül;
Olykor csodák történnek,
amikben felsejlik a pokol.
Úgy döntök,
hogy maradok
még egy
versenyre.

 

Márkus László fordítása

 

*Az eredeti vers az amerikai Transit magazinban jelent meg, 1994-ben.

A telefonom vízköves

 

Az asztalon hagyott oreóban megtalálom a fognyomát. Megértem, hogy siet reggel, de azért ne legyünk igénytelenek. Fel kell hívnom, mert ez így nem állapot. Mi ez a kupleráj a konyhában, miért nekem kell mindig elmosogatnom utána. Utálom, hogy cukorral issza a kávét, mert rászárad a pohárra, nem tudom levakarni, és mindig a körmöm alá megy.

A keksznek a krémje megolvadt, és nem jön le az asztalról. Nem használnak a tisztítószerek. Nem tudom, hogy mi ennek az oka, de azt látom, hogy egy macska negédes álmot alszik ebben a fehér sávban, ezért sem tudom leszedni az asztalról, mert mindig máshova fordul. Még csak most veszem észre, hagyom szegényt, majd a drága feleségem lekönyörgi az asztalról, én nem vagyok rá alkalmas. A telefonom vízköves bővebben…

minőségi éhezés; fiókgomb; ötvenkét kiló

 

minőségi éhezés

kordul az olajozatlan városkapu,
metrószáj tátog, rezzen,
bádogfejek sorakoznak letapasztott előkében
éhezünk, hiába etetjük egymást,
sajtcetlikre hámozott kenyérhaj lobog.

savanykás élőlények erjednek a gangon,
az élménykomposztnak lába kél,
űrben pislogó villanykörte zamata altat,
humusszal szórt táptalaján járok a kanyargó tanösvénynek,
most látom, tarsolyomból falatoznak

jancsik, juliskák
zabál a kiéhezett gyermek,
én szedtem fel előle a gyöngyízű morzsát.

 

fiókgomb

minden fiók kihúzva áll,
a különös íz függőlegesen árad,
hideg acél fogaskerekei zakatolnak,
és húzódzkodom feljebb egyre feljebb,
pattanó izmok rostjai könyörögnek,
a bolyhos ingujjból épphogy kilátszanak,
küzd a test,
és ha nem mar eléggé saját izzadságom
személyre szavatolt savója,
nem ül ki fehér felsőm körkörösen
sárguló szegletébe, talán meg se látom,
talán tovább haladok és könnyedén,
mintha csak útban volna, tolom helyére
a kifáradásba csikordult fiókgombot.

 

ötvenkét kiló

két bőröndben elfér,
pecsételt bilétája nyomasztja a tájat,
hideg légkör, melegebb áramlat
gurítja a törött poggyászkereket,
hegecses hájat növeszt, ha sír,
évekig tart, míg belehelyezkedik
a súlytalan illúzió karika-állapotába,
békacombok átmérője izzítja
a dicsfény elektrolízisét,
bölcsője mellett röntgenképű bába
fonnyadt faágakat szorít,
zsebében enyveskezű kártya,
testszövetű skarlát kiabálás,
szőke tincs, kincsecske jött ma világra,
elemlámpába zárt vákuum világítja
halványkék erezetét.

 

(Illusztráció: Joseph Bellacera: Green World)

A VENDÉG; ITTHON

 

A VENDÉG

Itt vagy. De mintha máris emlék.
Véletlen mozdulat a tájban.
Tükre itt élő otthonosságnak.
Füvek hajlása súgja lépted.

Köd száll a múló avaron.
Dér fagy fehéren fekete ágra.
Kísérlet csak megérkezésed.
A varjak a szántásra visszaszállnak.

Esküvőre jöttél. Aki vagy: kéretlen vendég.
Mindennek tanúja. Pozsgás kísértet.
Papírforgós, krepp-zászlós varázslat.

Céllövölde papundekli nyulán krétapont.
Nyálzó szájakon nevetség.
Roppanó hurkapálcán pengő bádogállat.

ITTHON

Itt a hely,
ahol lakom.
Van falam,
a falon van
ablakom.
Hajlik felé
bogos kezekké
fagyott téli ág.

Mint a tej
nejlon
abroszon,
csorog a hajnal
az álom széléig
vakon.
Üvegen roppan
jégvirág.

Odakint
szakad a hó.
A hóban
ócska fillér
gurul-szalad.
Nő a fény, az éjfaló:
temeti szépvolt
országomat.

 

(Illusztráció: Fábián István: A félőlény; Tükörbörtön; Nem akarom hallani!)

 

Hallgatni kell

Ez a pillanat a gondolkodásra jó, beszédre nem.

Különös érzésekkel vettem tudomásul Törőcsik Mari halálát. A zseniális színésznő már évek óta betegeskedett, sőt pár hónappal ezelőtt az egyik sajtótermékben még a halálának híre is fölröppent. Olyan régóta játszott nagyobbnál nagyobb filmekben csodálatosnál csodálatosabb szerepeket, hogy az ember úgy hihette, már legalább száz éve él. (És lehetett volna éppenséggel száz éves is, mint egyik barátja, Pilinszky János, aki a XX. század második fele magyar kultúrájának hasonlóképpen kihagyhatatlan nagysága volt.) Száz éves nem volt, csak 85, de ez is olyan életkor, hogy az embert sohasem érheti egészen váratlanul a halálhír. Tehát valahogy számítottam, felkészültem rá; voltaképpen föl se kavart. “Csinált” azonban valami mást: elmerengésre késztetett.

Ki volt ez az ember?

Emlékeim között turkálva eszembe jut egy volt osztálytársam egykori véleménye az egyik legnagyszerűbbnek tartott magyar filmről. “Nem szeretem ezt a filmet, mert nem bírom a Törőcsik Marit.” Fura mód éppen ez az emlék és idézet erősíti meg bennem és fokozza föl azt a benyomást, hogy Törőcsik Mari hatalmas egyéniség volt. Hiszen hogyan másképp lenne lehetséges, hogy egy színész egy nagynak tartott filmre ennyire rányomja a bélyegét, ennyire egynek tartsák vele?

És hát volt pár ilyen film.

Magam hármat emelnék ki, három kedvencemet. A legnagyobb kedvenc a Szerelem. Ott persze Darvas Iván és Darvas Lili játéka egyenrangú módon járul hozzá a film döbbenetes erejéhez; de nyilvánvaló, hogy Törőcsik Mari nélkül az egész nagyon nem lenne ugyanaz.

A másik kedvencem jó tíz évvel későbbi, a Szerencsés Dániel. Törőcsik Mari itt mellékszereplő. ’56-ban százezrek menekülnek az országból a nyugati határ felé. Köztük van egy pesti polgárcsalád, orvos férj és felesége. Törőcsik Mari a feleség szerepét játssza, és minden szavával, gesztusával érzékeltetni képes az osztálykülönbségeket, illetve az ezekhez való (nem mindig rokonszenves) viszonyulását.

A harmadik nagy film még későbbi, a Szamárköhögés. Megint csak ’56-ban vagyunk. Törőcsik Mari ezúttal a “kommunista” nagymama egy baloldali családban, amelyet megoszt, fölkavar és megrendít a forradalom. Mellékszereplő, de a filmre gondolva azonnal eszembe jut a neve, sőt szinte csak az ő neve jut eszembe.

Rendben, ez a három film immár bizonyosan az életem része lett (föl is vettem őket a 40. születésnapomra készített negyvenes listámra); de Törőcsik Mari bennem médiaszereplőként is élt, nyilatkozatai, interjúi is maradandó nyomokat hagytak bennem.

Valahogy úgy tudnám ezt megfogalmazni, hogy modoros volt. És máris eszembe jut erről egy különös igazság: minden nagy ember modoros. A modorosságot le szokás becsülni, nem értve meg, mennyi mindent meg kell tanulnia egy embernek, hogy modora legyen. Aki semmilyen, annak modora sincs. (Kosztolányi is említi ezt híres-hírhedt Ady-esszéjében; a nagy íróktól mindig várjuk már a megszokott fordulataikat, éppen ez teszi olyan élvezetessé írásaikat.) Hogy pontosan milyen volt Törőcsik Mari modora, azt nem tudnám kielemezni vagy megfogalmazni; de azt tudom, hogy mindig, amikor megszólalt, felismerhető, sőt összetéveszthetetlen volt.

Nem vagyok olyan alapos ismerője sem a színház-, sem a filmművészetnek, hogy “rendes” nekrológot írhassak most. Mégis szerettem volna írni, mert a benyomásaim nagyon erősek, és nem hagyhatom szó nélkül, hogy a magyar színművészetnek egy ekkora óriása eltávozott a világból.

És azért is, mert a nekrológok és emlékezések között akadt egy mondat, amely megállította az ütőmet. Bodrogi Gyula, akinél jobban valószínűleg senki sem ismerte Törőcsik Marit, nyilatkozta:

Ez a pillanat a gondolkodásra jó, beszédre nem.

Megdöbbentett, mennyire igaz és mély ez a mondat.

Beszélni sok mindent lehet. De aki igazán mélyen megrendült, annak nem szavai vannak, hanem emlékei, érzései és benyomásai. Amiket ha egyszer majd képes lesz összerendezni, talán még majd beszélni is tud róluk. De aki a gyász pillanatában is már kész mondatokat tud megformálni, annak vélhetően nem hatolt lelke mélyébe az esemény.

Magam is azt mondom tehát, emlékezzünk, nézzük meg újra a régi filmeket, és merengjünk el róla, miért volt olyan szerencsénk, hogy láthattuk ezt a nagy művészt. Ő maga pedig nyugodjék békében.

(https://mondataink.blog.hu/2021/04/17/hallgatni_kell?)

kép: Jelenet a Szerelem című filmből.

Öntestkép 4. A csípőm, a derekam

 

– Egész jó alakod lenne… csak a csípőd kicsit széles. – mondja Zoli a termálfürdő pihenőszékéből, miközben akkurátusan végigméri fürdőruhás testem. Zoli a hibátlanság megnyugtató tudatával pihen a székben, az én tökéletlen testem pillantása és szavai nyomán megfeszül, csípőm hirtelen nem tudja, hogy szégyenlősen összehúzza-e magát, vagy dacosan, büszkén még szélesebbre nyúljon. Az biztos, ha a csípőcsontom mozogni tudna, arccsonton vágná ezt a szemtelen férfit. Egy flegma mosollyal próbálok úgy tenni, mintha megjegyzése lepattanna rólam, de valójában áthatol külső rétegeimen és fájó pontot ér, a széles csípőmet. Öntestkép 4. A csípőm, a derekam bővebben…