A pokol kapuja

Mit ki nem hozott Dante, legyen áldott, a tercinából! A kezén úgy hajlik ez a merev forma, mint… (Most talán ne erőltessünk hasonlatot)… Gyönyörűen kirajzolódnak a szöveg csomópontjai; sőt, talán éppen azért, mert ülnek ezek a pontok, érezzük a tercinát elevennek.

Még az elcsépelt-unalomig ismételt felütés is mellbe vág, "Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém." Mindannak, aki az emberélet útjának felén jár, szükségképpen szívébe gázol ez a mondat. És létezhet -e olyan ép érzésű ember, aki élete zenitjén állíthat mást, mint hogy nem leli az igaz utat? Mégis, és ez itt a trouvaille, Dante útja innen az alvilágba indul, és fel kell tennünk, hogy azért mert – kitérők ide-oda – az igaz út szükségképpen az alvilágon keresztül, a bugyrok mélységei felé vezet.

A pokol kapuja fölött azóta Dante szobra áll.

Mélyre kell merülni annak, aki merítkezni akar.

Kategória: Archívum | Szóljon hozzá most!

Alakot öltő szörnyek (Új világrend, vagyis az elit-kor)

Meg sem lep, mennyi zombi nyüzsög a mozivásznon.

Sötét zugokból kerülnek elő, támadnak fel és árasztanak el mindet: mind nagyobb tömegben, világunkat (a jónak beállított pozitív hős világát) fenyegetik.

Nem nehéz párhuzamot találni ezek a mesterséges életek és a "való világ" mesterséges életei (génmanipulált és medikátumokkal stimulált) egyedei közt, akiket (magunkat) civilizációnk melléktermékeként mi magunk hívtunk életre. Már nem pusztán műanyagokról van szó, melyek minden mennyiségben elárasztanak, hanem a külső és belső természet azon szabályozásáról, melyet civilizációnk gyakorol; mégpedig azzal a céllal, hogy a kizsákmányolást – bátran használhatjuk e szép csengésű, marxista terminust – folyamatossá és zökkenőmentessé tegye.

Utalhatunk – utaljunk is ismét – Bogár László cikkére (Életünk, 2007, 12. szám): a mesterséges működés és a rákos sejt működése közt nyilvánvaló módon megleljük a párhuzamot. De most nem az új világrend kontúrjait szeretném retusálni (ehhez először mindenki olvassa el Bogár cikkét, és küldje el, nekem ezzel kapcsolatos kommnetjeit: érdekelne!), a zombik arzenáljának egyetlen aspektusát emelem most ki, és ez: a zombi megjelenítése.

Ez ugyanis a végletekig megtévesztő. Minden jelentős elbeszélés – említsük a Gűrűk urát, mely e válság-mozi csúcsteljesírtményei közt van – undorító, elpusztítandó és elpusztítható lényként jeleníti meg a zombit (nevezzük orknak vagy urukhájnak). Lezúdulnak a rohinok a hegyoldalról, és nekik annyi… Hm. Nem túlságosan egyszerű ez így, nem éppen az egyszerűség az elterelés eszköze? Hiszen ami megfogható, az legyőzhető – ezt szugerrálja a mozi teljes filmszélességben; de hogyan foghatók meg az új világrend jogszabályokban és absztrakt matematikai képletekben testet öltő fegyverzetei?

Bogár cikkének (egyik) érdeme: permanens globális (illetve planetáris) polgárháborúnak nevezi azt, ami a hivatalos terminológia szerint "csupán" "terrorizmus elleni harc". Mi lenne gépiesebb, mechanikusabb és zombiszerűbb, mint az Irakban járöröző, arctalan, sisakos katona alakja, amint szolgálati fegyverét a vak épületekre mereszti? Pedig ez is csak a látszat, felszín, és a valóságos küzdelem a láthatatlan zombik és megfoghatatlan orkok világában zajlik. És amikor rossz rémálmunkban arra riadunk, hogy a láthatatlan zombik elérik szűkebb pátriánkat, az utcát és a házat, ahol konkrétan leledzünk, és fűtetlen házainkban ránk rugják az ajtót, fel kell merüljön a láthataltan zombik ellen való hadviselés kritériumainak, vagyis a a helyes stratégia és taktika kérdése.

 

Deák Ferenc válasza – tudjuk – a maga idejében a passzív rezisztencia, és ennél vélhetően ma sem találhatni jobbat. Ellenállóvá kell válnunk, különben egyetlen kérdés marad számunkra: hogy nevlejünk zombit magunknak. (Ül majd velünk szemben az asztal mögött, láthatatlan teste hízik, arcvonásai mind torzabbak.) A taktikát mindenkinek magának kell kidolgoznia, de előttünk áll a feladat, hogy a főbb stratégiai kérdéseket megalapozzuk. Mert még az is talány, hogy mi az, aminek ellenállunk. Mit érhetünk el, és mi az, amit elérni akarunk? Milyen jövő érdekében válunk ellenállóvá? Egy biztos: e kérdésekre mielőbb szabatos válsz szükségeltetik, és e válaszoknak nagyon konkrétnak és praktikusnak kell lenni. A negyvennyolcas szabadságharc után könnyű volt néven nevezni az ellenséget; ma ez is bonyolult és szellem-próbáló feladat. És az is bitos, hogy az ellenállást, de már a valódi természetét kutató kérdést is fegyelmező és büntető hatalmával vastagon megtorolja a zászlaján liberalizációt, deregulációt és privatizációt lobogtató elit-kor.

Kilátástalannk tűnnik, hogy az elit-kor irányvonalait megváltoztassuk. Hatalmas erők garantálják a közbeszéd alanyainak, állítmányainak, tárgyainak és jelzőinek helytállóságát. De: nem ismerjük a jövőt, és ez lehet a remény záloga is! Hiszen egyre több jel mutat arra, hogy az elit közbeszéd mondatai kínossá válnak. Tudjuk, a történelmet a győztesek írják – ki tudja, mikor értékelődik fel végre a mi ellenállásunk! Mikor válnak "titkos ellenállókká" azok, aki ma a közbeszéd legodaadóbb szószólói?! Látjuk, szaporodnak a jelek, egyre több a szkeptikus hozzászólás, bátrabb a kétkedő hajlam… Lehet, hogy az ellenállás morfológiája hamarabb megfogalmazódik, mint álmainkban várnánk?

Kategória: Archívum | Címke: , , | 3 hozzászólás

Várnok rendező

Egy kis figyelemfelkeltő: nagyon jó kis elbeszélés az Életünk decemberi számában, "e sorok írójának tollából" (juj!), megint egy kis magyar abszurd, az írás végén néhány kérdőjellel lezárt, felszólító mondat.

A számban egyébként Végh Attila anti-Hamvas esszéje(!!!), és Bogár László újabb mélyfúrása (A Magyarország és a globalizáció c. alapművet egyszer már megszereztem, azután kölcsönadhattam és eltűnt, azóta könyvesboltokban hiába keresem olyankor, amikor épp van könyvvásárlásra pénzem.) Vigyázat! A legkomolyabb olvasmányokba merülve is tartsuk szem előtt Nietzsche útmutatóját: "Aki szörnyetegekkel harcol, ügyeljen, nehogy közben szörnyeteggé váljék. És ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant." (Túl jón és rosszon, 146.) Ezt a mondatot három feliratban fogom elkészíteni, hogy mindig szemem előtt legyen, egyszerű karton papíron arany tintával és fekete tussal, valamint üveglapba karcolva (ha sikerül el nem törnöm közben az üveget.)

Elég talányos vagyok ma? Remélem.

Továbbá egy beszélgetés jött még a postán, konkrétan a Könyvhét januári száma, benne Pesti Kornél szerzője, én mindenképpen elolvasnám, ha nem én beszélgettem volna. "Nem szeretném, ha Pesti Kornél kilátástalannak tűnne", mondom itt, és ebben a mondatomban – kimondatlanul bár, de: most látom csak – új célok is megfogalmazódtak. Ami a blogot illeti, hamarosan egy komolyabb beszédem vázlata következik: egy kedves, zalaegerszegi meghívásnak eleget téve gondoltam át, mit is gondolok az "alkotó életformáról" (persze, megint Pesti kapcsán) múlt év nyarán. Talán gondolatépbresztő lesz, és látom, hogy világképi témák iránt fokozott az érdeklődés (legtöbb visszajelzést az Informatika és új világrend bejegyzésre kaptam.) Zalaegerszegen kánikula volt, és azt hiszem, mindenkinek jól esik egy kis évkezdő melegség.

Kategória: Archívum | Szóljon hozzá most!

Riding in Britain

Utánanéztem a lovas közlekedés szabályozásának – a brit törvénykönyvben. Ők a lovas közlekedést a helyi "KRESZ" bevezetőjében definiálják, és így az az egyéb közlekedési formákkal azonos jogokat nyer.


Legutóbbi törvényi szabályozás: 1990 és 1992, a (tizennégy év alatti) lovasokra nézve kötelező védősisak. Lásd:  http://www.opsi.gov.uk/acts/acts1990/ukpga_19900025_en_1.htm

A brit törvénykönyv e tekintetben példaértékű és követendő.

Kategória: Archívum | Szóljon hozzá most!

A kert mint műalkotás

Még egy jegyzet az egészsbiztosítás-emlékmű tervezetéhez: ahhoz, hogy valaki (bárki) emléktáblát helyezzen el, legelőször az elhelyezés aktusát kell megfelelő módon értelmezni: vajon megadatott-e tér, idő és egyéb körülmények olyan összhangja, mely az elhelyezést a dolgok mélyszerkezetében kellően indokolttá teszi. Ehhez az elhelyezésnek aprópóul szolgáló esemény jelentősége kevés, hiszen magának az elhelyezésnek kell jelentővé – vagyis művészivé – válnia.

Ehhez azonban ma már az egész térszerkezet átgondolása szükséges, szűkebb értelemben annak a térnek az átgondolása, ahová az emlékmű kerül, tágabb értelemben pedig minden térről való elképzelésünk átgondolása. A kert, amelyben gondolkodnom kell (hiszen itt élek), egyszerű parasztkert, a hosszú, tornácos ház és pince megfelelően hagyományos elrendezésével, az erdős patakvölgyre ereszkedő lejtőn kiskert helyezkedik el. Magán viseli a hatvanas-hetvenes évek koncepciótlan hétvégi telkeinek céltalanságát (egy rosszul elhelyezett üvegház és egy rossz helyre ültett cseresznyefa határozza meg a középpontot), határait túlságosan hamar megtalálja a szomszéd házfal és drótkerítéseinek bezártságában. Pedig a kertnek magának kell jelentővé válnia ahhoz, hogy abban emléktábla legyen elhelyezhető; és minden ilyen objektum módosítani fogja majd a kert jelentését.

Az utóbbi idő munkái közt egyetlen példát ismerek, ahol a kerthez való viszony megfelelő átgondolása igazi kertművészetet hozott létre. Ian Hamilton Finlay kertje, a Little Sparta összetett műtárgyaival az alkotó tervének megfelelően a konfliktusok művészetét jeleníti meg, a viktoriánus kert igazi átalakítása és így "a megértés döbbenetét" hívja elő. Álljon itt egy kép és két honlapcím: az egyiken átgondolt szöveg és néhány jó felvétel található, a másikon pár kis színes, kedvcsinálónak.

 


 



 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ember páncéltörővel


www.ianhamiltonfinlay.com/ian_hamilton_finlay.html

homes.ukoln.ac.uk/~lispjh/gallery/little_sparta/

Finlay kertje messziről érkező inspiráció. Klasszicizmusából az, ami nem mérhető a Berzsenyi-féle kert és a parasztkert klasszicizmusával, egy vállrándítással levethető, mint egy tóga; de szemléletmódja példaértékű. Először a jelen kor alapkoveit kell kiásnunk; csak ezekre lehet felépíteni semmibe omlott templomainkat.

Kategória: Archívum | Szóljon hozzá most!

Széllelbélelt

Széllelbélelt jókedvünknek ez az év megint jó kis "miegymást" hozott, tűnődést, tépelődést, gondot: még jó lesz, ha legalább hasznunkra válik (hogy tépelődünk, gondolkodunk) olyas valamin is, ami nincs a mi asztalunkon, de másén sincsen. Van ugyanis a közös és egyéni gondolkodásnak egy bizonyos határmezsgyéje, melyen – ha nem is jó szándékból, inkább kényszerből – morzgolódik és morgolódik a "független szellem". Sólyom László visszautalta az egészségbitosítás törvénytervezetét – oda, ahonnan származott, a semmibe. Remélni reméltük bár, de hinni nem hittük, hogy ez még megtörténhet: hogy egyetlen gerinc elbírja sokak terhét. Feleslegessé vált műemléktervem (lementettem a parlamenti szavazás igenjeit és nemeit, képviselőnként, a tartózkodókkal és nem szavazókkal egyetemben), és nem tervezem már , hogy a névsort belevésetem egy szürke gránitlapba, és memorandumként kertemben helyezem el. A névsor megvan, de gránitra szükség -remélem – nem lesz.

***

Krúdy Álmoskönyv reggel: nincs meg se a szántóföld, se a "garázs". (Uóbbit, kronológia folytán, nem is reméltem.) Teke címszó viszont szerepel, jelentése: idézés. Ha a tegnapi napot nézem, hivatalos súlyával, még stimmel is: az álmoskonyvvel egyszerre tesztelem álmaimat és magát az álmoskönyvet. (A salátává olvasott kötetből váratlanul kihull egy névjegykártya: Zeller Ferenc, reluxa, autóreluxa és redőnykészítő, javító kisiparos".)

***

Még egyszer az egészségbiztosításról: Kibiztosítva címmel utolsó cikkemet hozta múlt szombaton a Hírlap. Mint külsős, létszámfölöttivé és feleslegessé váltam. Nem ez az első hely, ahonnét váratlanul ér a "távozz, Tamás" szentencia. Nem kesergek e miatt, és meg sem lepődöm; az a gondolkodásmód, melyet prezentálni tudok, sehol sincs "belsős" pozícióban. Ez véleményem szerint a világot minősíti, egomán vagyok.

Azért a cikket idemásolom. Ez tehát a Kibiztosítva című hattyúdal, mely a köztársasági elnök úr tettének következtében (szerencsére) aktualitását is elveszítette. No more comment. Újévi terveimet majd a köv. jegzetben sorolom fel, zárjuk ezzel a kesernyéssel a régit:

"Egy ideje azt figyelem, változnak-e az arcok. Az utcán, a téren, a buszon, a metrón. Kiváltképp reggel, amikor még kávéíze van minden pillanatnak. Gyerekes feltevés, hogy egyetlen éjszaka alatt mások lettek az emberek, mégis, titokban ebben bízom. Talán ma nem a fásult és közönyös arcukat veszik fel, amely olyan érdes, mint a fakéreg. Aki a reggeli metrón utazik, jól ismeri ezt az arcot, láthatja nap mint nap. "Kikelnek a járókelők ezalatt – idézem saját magamat, korábbról –, mert ezeké már a megkésett idő, a csoszogás, a kapkodás, és az a sors, hogy mint egy vállfát, a sínen görgő közlekedés szekrényébe egyenként mind beakasszák…" Juj. Beszállok, látom: ma sem történt meg az átváltozás. Ma sem látok több derűvel átitatott, ragyogó tekintetet. Vajon miért? Vajon miért éppen ma nem?

Pedig reményre talán még több most az inspiráció. "Tebenned bíztunk eleitől fogva…", idézzük a zsoltárt a zsúfolt karácsony előtti időkben, amikor a napi hajsza talán még élesebb, még fokozottabb. Ilyenkor mintha minden akadály a karácsony előtt torlódna fel. A családi látogatások rendje, ez a téli napforduló környékére időzített, bonyolult logisztikai készültséget igénylő hadművelet ilyenkor kezdődik (nagy a család, a három napba nem fér bele Teca néni és Istvánék unokahúga, aki pedig épp karácsonyra jött haza Svédországból). Hát még a vásárlások! Azon lehet rágódni igazán! Mit vegyünk a gyereknek abból a nagyon kevésből; kapjon-e unokatestvérünk gyermeke távirányítós nindzsát; megkapja-e még későn küldött lapunkat a soproni rokon; nem lesz-e túlságosan kövér a ponty; szór-e majd elég csillagot a csillagszóró…

Ezek a nagy kérdések, sok tehát a gond. Az arcok még pókhálósabbak, mint máskor. Nem látom a reményt. Megjött a téli napforduló, Tamás apostol névnapja, a "mélypont ünnepélye". Tudjuk, Tamást a hagyomány "hitetlen Tamásnak" is nevezi, mert a feltámadt Jézusnak nem hitt addig, amíg kézzel nem érinthette a sebeit, hogy meggyőződjön valódiságukról. Hát az idén van elég tapasztalat, elég tanulság. Úgy érzem, a mélypontot elértük. Nincs már mitől megszabadulni, nincs mit levetni: meztelenül áll előttünk a megkínzott test. Végre színről színre látunk. Ez a látvány szétzúzza minden reményünket és csaknem minden hitünket, írja Dosztojevszkij. Hát végre megláttuk, végre itt van. Most értem meg igazán, miért a születés ünnepe előtt, és miért a téli napfordulóra tette Szent Tamás napját a keresztény hagyomány. Különös és profán egybeesés, hogy az egészségbiztosítási törvényjavaslat végszavazását december 17-re időzítette az Országgyűlés. Nekem, meggyőződéses, nemzeti érzelmű szociáldemokratának az idén ezt a fekete csomagot hozta az ünnep. Lehet majd értelmezni, később, mi is történt; látjuk majd a következményeit; de az biztos, hogy ez a tett, és kiváltképp az a mód, ahogy a kormány minden, bármely irányból érkező ellenvéleményt félresöpört, mind a szociálisan, mind a demokratikusan gondolkodókat megrendítette. Megtörtént. Most már nincs semmink, a nagy, közös ünnepi asztal üres. Innen már nincs út lefelé. Ha bajunk van, léphetünk tovább. Az ünnep megvolt, jöhet az új év, a móka, a kacagás. Ki vagyunk biztosítva, mások a pecsenyét, mi üres patronjainkat sütögethetjük."

Kategória: Archívum | 1 hozzászólás

Vízszintes idő

Öklelődző kosokról akartam írni,

hogy övbe tűzött mordállyal a fák közt,

egyre feljebb a meredek oldalon,

összesúg a fenyők palotája,

még ők sem láttak ennyire férfit.

De kiszisszent a versből a levegő,

leeresztett, mint a régi tömlő,

nemes italokat, keleti nedűt,

óbort vagy illatos olajat

benne nem tartani jobb lesz.

Tegnap vízszintes eső esett

és mára sem várható más,

hideg, végtelen hosszú cseppek

nyúlnak el fémesen, vízszintesen,

elszórt acélhuzalok tereinken.

Hálónak nem foglya a hangya,

se tetű, se apró földi féreg.

Ez jó. Csalóka örömhír

a reggeli cukor, tej,

és a zaccos kávé mellé.

Ezek vízszintes vázlatok,

el nem takarnak semmit, nem is

domborodnak ki a papírról,

belesímulnak látóteredbe,

mint a szentségen esett gyalázat.

Lapulni kell, amikor emelkedni

nincs hová, se magasra, se félközépre,

akár utcafalnál, akár a tömegközlekedésben,

jöhet ellenőr, valaki végre ránk szól,

és beigazolódik a rettegésünk.

Kategória: Archívum | Címke: | Szóljon hozzá most!