Széllelbélelt jókedvünknek ez az év megint jó kis "miegymást" hozott, tűnődést, tépelődést, gondot: még jó lesz, ha legalább hasznunkra válik (hogy tépelődünk, gondolkodunk) olyas valamin is, ami nincs a mi asztalunkon, de másén sincsen. Van ugyanis a közös és egyéni gondolkodásnak egy bizonyos határmezsgyéje, melyen – ha nem is jó szándékból, inkább kényszerből – morzgolódik és morgolódik a "független szellem". Sólyom László visszautalta az egészségbitosítás törvénytervezetét – oda, ahonnan származott, a semmibe. Remélni reméltük bár, de hinni nem hittük, hogy ez még megtörténhet: hogy egyetlen gerinc elbírja sokak terhét. Feleslegessé vált műemléktervem (lementettem a parlamenti szavazás igenjeit és nemeit, képviselőnként, a tartózkodókkal és nem szavazókkal egyetemben), és nem tervezem már , hogy a névsort belevésetem egy szürke gránitlapba, és memorandumként kertemben helyezem el. A névsor megvan, de gránitra szükség -remélem – nem lesz.
***
Krúdy Álmoskönyv reggel: nincs meg se a szántóföld, se a "garázs". (Uóbbit, kronológia folytán, nem is reméltem.) Teke címszó viszont szerepel, jelentése: idézés. Ha a tegnapi napot nézem, hivatalos súlyával, még stimmel is: az álmoskonyvvel egyszerre tesztelem álmaimat és magát az álmoskönyvet. (A salátává olvasott kötetből váratlanul kihull egy névjegykártya: Zeller Ferenc, reluxa, autóreluxa és redőnykészítő, javító kisiparos".)
***
Még egyszer az egészségbiztosításról: Kibiztosítva címmel utolsó cikkemet hozta múlt szombaton a Hírlap. Mint külsős, létszámfölöttivé és feleslegessé váltam. Nem ez az első hely, ahonnét váratlanul ér a "távozz, Tamás" szentencia. Nem kesergek e miatt, és meg sem lepődöm; az a gondolkodásmód, melyet prezentálni tudok, sehol sincs "belsős" pozícióban. Ez véleményem szerint a világot minősíti, egomán vagyok.
Azért a cikket idemásolom. Ez tehát a Kibiztosítva című hattyúdal, mely a köztársasági elnök úr tettének következtében (szerencsére) aktualitását is elveszítette. No more comment. Újévi terveimet majd a köv. jegzetben sorolom fel, zárjuk ezzel a kesernyéssel a régit:
"Egy ideje azt figyelem, változnak-e az arcok. Az utcán, a téren, a buszon, a metrón. Kiváltképp reggel, amikor még kávéíze van minden pillanatnak. Gyerekes feltevés, hogy egyetlen éjszaka alatt mások lettek az emberek, mégis, titokban ebben bízom. Talán ma nem a fásult és közönyös arcukat veszik fel, amely olyan érdes, mint a fakéreg. Aki a reggeli metrón utazik, jól ismeri ezt az arcot, láthatja nap mint nap. "Kikelnek a járókelők ezalatt – idézem saját magamat, korábbról –, mert ezeké már a megkésett idő, a csoszogás, a kapkodás, és az a sors, hogy mint egy vállfát, a sínen görgő közlekedés szekrényébe egyenként mind beakasszák…" Juj. Beszállok, látom: ma sem történt meg az átváltozás. Ma sem látok több derűvel átitatott, ragyogó tekintetet. Vajon miért? Vajon miért éppen ma nem?
Pedig reményre talán még több most az inspiráció. "Tebenned bíztunk eleitől fogva…", idézzük a zsoltárt a zsúfolt karácsony előtti időkben, amikor a napi hajsza talán még élesebb, még fokozottabb. Ilyenkor mintha minden akadály a karácsony előtt torlódna fel. A családi látogatások rendje, ez a téli napforduló környékére időzített, bonyolult logisztikai készültséget igénylő hadművelet ilyenkor kezdődik (nagy a család, a három napba nem fér bele Teca néni és Istvánék unokahúga, aki pedig épp karácsonyra jött haza Svédországból). Hát még a vásárlások! Azon lehet rágódni igazán! Mit vegyünk a gyereknek abból a nagyon kevésből; kapjon-e unokatestvérünk gyermeke távirányítós nindzsát; megkapja-e még későn küldött lapunkat a soproni rokon; nem lesz-e túlságosan kövér a ponty; szór-e majd elég csillagot a csillagszóró…
Ezek a nagy kérdések, sok tehát a gond. Az arcok még pókhálósabbak, mint máskor. Nem látom a reményt. Megjött a téli napforduló, Tamás apostol névnapja, a "mélypont ünnepélye". Tudjuk, Tamást a hagyomány "hitetlen Tamásnak" is nevezi, mert a feltámadt Jézusnak nem hitt addig, amíg kézzel nem érinthette a sebeit, hogy meggyőződjön valódiságukról. Hát az idén van elég tapasztalat, elég tanulság. Úgy érzem, a mélypontot elértük. Nincs már mitől megszabadulni, nincs mit levetni: meztelenül áll előttünk a megkínzott test. Végre színről színre látunk. Ez a látvány szétzúzza minden reményünket és csaknem minden hitünket, írja Dosztojevszkij. Hát végre megláttuk, végre itt van. Most értem meg igazán, miért a születés ünnepe előtt, és miért a téli napfordulóra tette Szent Tamás napját a keresztény hagyomány. Különös és profán egybeesés, hogy az egészségbiztosítási törvényjavaslat végszavazását december 17-re időzítette az Országgyűlés. Nekem, meggyőződéses, nemzeti érzelmű szociáldemokratának az idén ezt a fekete csomagot hozta az ünnep. Lehet majd értelmezni, később, mi is történt; látjuk majd a következményeit; de az biztos, hogy ez a tett, és kiváltképp az a mód, ahogy a kormány minden, bármely irányból érkező ellenvéleményt félresöpört, mind a szociálisan, mind a demokratikusan gondolkodókat megrendítette. Megtörtént. Most már nincs semmink, a nagy, közös ünnepi asztal üres. Innen már nincs út lefelé. Ha bajunk van, léphetünk tovább. Az ünnep megvolt, jöhet az új év, a móka, a kacagás. Ki vagyunk biztosítva, mások a pecsenyét, mi üres patronjainkat sütögethetjük."
