Barbárok jönnek

 

Nem naplót írni! Megállni, hogy ne legyen napló.. „A lényeg ugyanis mindig megfoghatatlan marad belőlünk” – olvasom L. Cs. mondatát. A napló, állítja, szükségszerűen más képet fest magunkról, mint amilyenek vagyunk; holott a szándék akár őszinte, mármint a vallomásé – ez ám a bökkenő, „Harminchat éves koromban még mindig nem tudom, hogy zsugori vagyok-e vagy nagylelkű, mértéktartó vagy torkos” (André Gide).  Naplót tehát: nem! Lényeg, vallomás: nem! (A megfoghatatlan: itt már elhúzta a száját, mert ha misztikus alkat nem is volt, ebben azért, talán valami, hm… Ha nem is lényeges, de izgalmas…)
 
Könyvheti könyvek, az utóbbi napokban, rogyásszám, köztük egy a saját fia-borja, újra ott ül majd a Vörösmarty téren, mint kétezerben, mennyivel más súlya volt ennek akkor, mennyire más volt a nehézkedése, máshogy nyomta a feneke a fehér pilleszéket… Nem baj, nem panasz. A barbárok jönnek, végre itt vannak a közelben. Elmondom majd, hogy merre járnak éppen.

Kategória: Archívum | 2 hozzászólás

Rovancs százezer láb mélyen

Tolakodó, kehes férfihang: „Hogyan tudtál te ennyi idő alatt ilyen karriert befutni?” (Minden szótagon hangsúly. A kérdés valódi jelentése: Hogyan tudtál te ennyi idő alatt ilyen karriert befutni?) „Milyen karriert?” „Hát a Kortársnál…” „Onnan kiléptem…” „Kiléptél a Kortárstól?” „Igen.” (Nyomatékos hallgatás.) „A díjaid…” „Jobban örülnék, ha inkább dolgozni lenne annyi időm, amennyit szeretnék…” „Dolgozni, persze.” (Jelentése: dögölj meg, nagyképű állat.) „De hát épp eleget publikálsz…” ( = Túlságosan is sokat!)

Lerázza magáról a rosszízű beszélgetést, mint a diót, és végre leesik, miért szeret önmagáról egyes szám harmadik személyben írni. Neki mégis csak könnyebb elviselni mindezt, mint nekünk. A „neki” valahogy erősebb, bátrabb… több benne az indián, több benne az ösztönös ember.

Rövid ámokfutása után százezer láb mélyen ébredt, százer láb tiport rá, hogy mind mélyebbre merüljön a híg sárban, melyből Inka állam altalaja a legutóbbi jégkorszakot követően képződött meg, és ő, vagyis énünk, bizony merült is, könnyebb volt így, és talán akkor már ezt is látta jobbnak, megszakadt benne egy finom fonál, az, amelyben az ellenállás deleje száguld nyúltagyunktól ágyékcsigolyánking, először ruházata mállott le róla, cafrangokban az a felszín, melyben egymás előtt mutatkozni merünk, ing (többnyire csíkos), nadrág, zokni, cipő (az alsóneműt, túlságosan intim, itt már nem említem), aztán a társasági arca (sokatmondó okosságok visszafogott tükre), aztán bomlani kezdett rajta a hús, szabályosan megrohadt, és – hiába kérdezte – erre nem volt megoldás, gyógyszer, patikaszer, szükségképpen el kellett rohadnia, és agyával-szívével együtt elveszített mindent, amit ált. emberi lényegnek tekintünk, vonzalmait és céljait, vágyait stb… Százezer láb mélyen egyáltalában nem sokban különbözött egy törött cserépkorsótól. Valami kis csontocska volt csak, talán ez maradt belőle, ennyit kellett számba vennie… Némi csont, dirib-darab, kupacka. De egy gyémántdarab kezdett ragyogni a koponya üregében, éppen ekkor, vagy valami nagyon értékes gyöngy, és megértette, hogy ezért kellett ilyen mélyre merülnie, és épp elég, ha innen tovább ezt az egyetlen tárgyat viszi magával.

Kategória: Archívum | Címke: | Szóljon hozzá most!

Énünk

Meglepte a burkolt, fenyegető többesszám. „Énünk.” De kiknek az énje? Tehát mégis követték. (Közép-kelet-európai paranoia.) Énünk, ami sokunké. Ha belegondolt, akkor ez horrorfilm, és persze belegondolt. Bejöttek valahogy, bejöttek a házba, úgy, hogy nem vette észre, és még most sem látja őket. Nem tudja, kik, nincs is arcuk. De itt vannak, bent, és azt mondják: „mi”.

Egy ideje fél a gyűjtőnevektől.

Ilyenkor el kell utazni.

 
 

Kategória: Archívum | Címke: | Szóljon hozzá most!

Hogyan is állunk?

Akkori-mostani énünk (többesszám!), ezek a reflexiók kegyelemkenyerén tengődő emberek, ma már leginkább mazsolázni szeretnek, és kiváltképp azt, amikor édes aszúszőlő-maradék tapad az ínyükre, és azt nyelv-heggyel szükségeltetik onnan kimozdítani. Az alábbi szőlőszem-maradékot, melyet énünk  az első fóló (lásd: Előszó az olvasóhoz, in: Inka utazás, vagyis Arnold Sobriewicz gentlemen úti breviáriuma, Bp., 2000) gazdag leletanyagából bányászott ki, senki ne tekintse politikai propagandabeszélynek.

    –    Szerencsétlen ötlet! Csak annyit mondhatok, szerencsétlen! Olcsóért szereztünk volna juharantilopot, nagybátyám sógornőjének a fia a számvevő bizottság elnöke, mondom, szinte ingyen… nem olyan erős, mint a vízibivaly, de teherhordásra épp olyan jó, igaz, kicsit le vannak soványodva, de az esős évszakban megszívják magukat, mint a szivacs, öröm lesz nézni, hogy kigömbölyödnek…
    –    Hallom… khe… megvásárolta a felszerelést… khe… de azokat a juharantilopokat… khe…. hát elment az esze, fiatal barátom? Tekintse atyai jó tanácsnak…
    –    Nézd meg: fölbontják! Fölbontják a postát, de én szóltam előre: itt, ni! Ezen is látszik, gőz fölé tartják, meglágyul az enyv, aztán vissza lehet ragasztani… De engem nem csapnak be! Itt: lifeg! Megmondtam: ezekkel vigyázni kell, most persze tudják, hogy mennyi van a bankszámlánkon bérköltségre és orientációs kiadásokra, de ez még nem jelent semmit, minket nem szorítanak sarokba…
    –    … azt hiszem, ez a készülék igazán minden igényt kielégít, a mai időkben egy lépést sem lehet tenni, társ a vészhelyzetekben, ezért az árért igazán kedvezményes, és van itt egyszerűbb és olcsóbb, nekem is ilyen van, magába foglalja a biztosítás árát is…
    –    Khe… én mindenben segítek, khe… a pályázati összeg kereteiből… ha kicsit olcsóbban ki lehet hozni, ugye… örülök, hogy megértjük egymást. Maga igazán jóravaló fiatalember, jelezni fogom…
    –    Ide kellett volna a helyszámot, ide a FRIOR kódot, ez most már nem megy el, a késedelmi kamatot jóváírjuk a március havi elszámoláson…
    –    … igaz, nem a legmodernebb, de ennyi pénzért! Barátom, ennyi pénzért, csak nem gondolod! Csótányok pedig mindenhol vannak, ne felejtsd el, a trópusokon…

    –    Nézze, Gizike, a teljes leltárat szeretném összeállítani, tudni akarom, hogy milyen készletapparátussal rendelkezünk, az előreláthatóság és az áttekinthetőség végett, a lap tetejére legyen szíves fölírni:

1. sz. Rovancs: az expedíció felszerelési tárgyainak tényleges leltára

úgy, aláhúzni, a darabszámot egyelőre nem tüntetjük föl, majd később jelezzük, diktálom,

abálóüst, abszint, acélvas, aggregátor, arcborotva, áfonyadzsem, ágykabát, ágykamra, álcaháló (repülő rovarok gyűjtéséhez, zárójel bezárva), bandázs, balta, bárca (rovargyűjtési engedélyt igazoló szelvénytömb) –

ide írja oda, legyen szíves:

beszerzéséről a konzulátus térítésmentesen gondoskodik – bárd, bárdnyél (tartalék), bársonystáfli (ajándék), bivalynyereg, bivalyhám, bivalypecek, bőrbekecs, bőregér (postagalamb helyett, kalickában), bútorfény, cakkozókés, celofán, cékla (konzerv), célszalag, cigányfúró, cukorrépamelasz (takarmány), csapóvas, cserény (ágykamra helyett), csibilámpa, csigapor, csimpolya (bennszülött hangszer, ajándék), csoki (rumos, kávés, fehér, konyakmeggyes, sport, balaton, duna, marcipános, mogyorós, rizses), csőkulcs, demizson, dióháló, dirndli (ajándék), dohányaszaló, dohánypác, dohánysodró, dohányvágó, ejtőgép, éjjeliedény, ék, ekevas, eketaliga, ékkő, fakalapács, faláb, fándli, farkasgúzs, fejőszék, fogpaszta, fokos, fonnyasztó, fürdőszivacs, galvánelem, gnúperzselő, gumikád, gyökérkefe, gyapjúzokni, hajmosópor, henger, hitesbélyeg, homokóra, hósapka, hurok, húscsipesz, húsdaráló, húslé, iga, íjhúr, izzasztó, járomfő, járomszeg, jatagán, játékkártya, juhgomolya, kalendárium, kakaó, kantár, kénpor (borkén), körömcipő, kvasz, lápisz –

hogyne, természetesen kis ,,l”, nem, nem betegség – gyógyszer,

lókasza, mellpor, méhfogó, méhkeret, mézpergető, nyereg, nyeregkápa, nyeregpárna, nyeregtakaró, olvasólámpa, olvasószemüveg, ördöglakat – nem, nem a gyerekjáték, az igásállatok lábára kell, más szóval béklyó –, pacsmag, parafa sisak, pelerin, prézli, puskatok, puskavonó, puskapor, rajzgép, ráspoly, riadókürt, só, szaru, szügyhám, tintatartó, tollhegy, üveggolyó – zárójelben: (ajándék) – igen, majd kaphat egyet, legyen szíves: viharlámpa, wellington-bakancs, Winchester – nagybetűvel legyen szíves –, zárrugó, zseblámpa, zsebtelep –

    –    … a zárrugó is: minek? Kétszáztizenhét darab? Kiosztjuk a bennszülöttek között – de van ott egyáltalán zár? A dzsungelben? Hósapka? Pejot úr rokonától, gondolhattam volna, kedvezményes áron, ajándék… idejekorán meg kellett volna szabadulni a fickótól, már így is késő…
    –    … ne aggaszd fölöslegesen a tanár urat, nyeregkápával például jól állunk, nyeregtakaró is van, igaz, tevenyereg, a só pedig megbecsülhetetlen érték ezen a vidéken. Csak amit sóból kiárulunk, azon veszünk egy kisebbfajta birtokot, a földjegyet most olcsóért lehet szerezni, most a kutyának sem kell, azon gazdálkodni fogunk, a denevérek kalickáját kialmozzuk, a guanó elsőrendű szervestrágya, zabot vetünk, fölszaporítjuk a juharantilop-állományt…
    –    … ezzel a trágyát megsokszorozzuk, máris trágyanagyhatalom vagyunk, a föld zsírján gyümölcsöst telepítünk és dióültetvényt, innen az Ipolyig, a diót az Ipolyon szállítjuk Ausztriába…
    –    Igaz, a szerszámok megvannak: szügyhám, járomfő, járomszeg, ekevas, eketaliga, lókasza (a juharantilop után is be lehet fogni), kantár, bivalyhám, bivalypecek, az állomány egy részét kiáruljuk, versenylovakat veszünk, a rengetegben gnút fogunk tartani, a gnú bikmakkon megél…
    –    …gnúperzselő, húsdaráló van, a darált húst eladjuk, a vasúttársasággal lépünk szerződésre egy kiváló színvonalú utasellátó működtetésére, az Illúzióval leszámolunk, a saját fasírtunkkal látunk el minden zsemlét…
    –    …a hasznon erdőt veszünk, vadásztársaságot alapítunk, vadgazdálkodunk, hurok, csapóvas: van, a hársasban méhészkedünk majd, a méhészetet villamosítjuk, a pergetést, a kaptárkészítést, az anyanevelést mind villamos energiával működő gép végzi, ha a villanyszolgáltatás szünetel, ott az aggregátor, meghonosítjuk Inkában a dohánytermesztést…
    –    A dohányszárítót a legmodernebb tervezők között meghirdetett győztes pályamunka alapján építjük fel, nem ám fűrészelt gerendából! bárdolt gerendából, ahogyan régen volt, negyvenöt előtt, bárd, tartalék bárdnyél: van, a pontosan elkészült illeszt
ékekből mi magunk rakjuk össze az épületet, fakalapács, ráspoly, cigányfúró: van, először kicsiny, első osztályú szivarkákat gyártunk, melyekkel megalapozzuk hírnevünket és kialakítjuk termékeink imázsát a dohánypiacon, de az eladás körét fokozatosan egyre szélesítjük…
    –    Hogyne, természetesen, a kutatás, a tudományos munkásság a szemünk előtt lebeg, van itt ejtőgép és galvánelem, álcaháló és parafa kalap…
    –    … a bársonystáfli és a dirndli: nőiruha-szalont nyitunk és megalapozzuk…
    –    … megszilárdítjuk…
    –    … elterjesztjük….
    –    … fölvirágoztatjuk…
    –    … elmélyítjük…
    –    … gyarapítjuk…
 

Kategória: Archívum | Címke: | Szóljon hozzá most!

Pété meredek ívelése

Azután írni kezdett, súlyosan és setéten, megtört kedéllyel, elboruló ábrázattal, mondatai olyanok voltak, mint komor bikáé. Ezerkilencszázkilencvenkilenc telén (történt ez), mélyből törtek elő (ezek a mondatok), mint a slejm vagy az orgazmus pillanataiban az a bizonyos torokhang (hah, ritka adomány, ki volna, aki nem ért—), mert ott volt ő, az alkonyatba, sőt, estébe hanyatló teraszon, valamint a befőttesüvegben pislákoló IKEA mécses, a képernyő derengő fénye, ezzel (vele) szemben pedig maga az este, az egyre estébbe hanyatló este, mint keret, a nap kerete, de gondolatai, szöveggé szerveződő élete számára is az, keret, és tudta, hogy ez most (akkor) végre így (úgy) jó, sün szuszogott a körtefa alatt, szedte az erjedő pottyos körtét, közel a megváltás, és egyre közelebb jött.

Ő pedig folytatta, ott. A mondatot. Azt. Az egyet. Nagy e. Amelyet nem tudott meg. Szakítani. Befejezni sem, tegyük hozzá, és egyre biztosabban tudta, hogy író lesz ezért. Író, aranyhal langymeleg akváriumban, a tócsa réme. (Nautilusz, élő tengeralattjáró stb.) Író lesz, mert mások is belekapaszkodnak majd ebbe a befejezetlen mondatába, tőle várják a folytatást, azt, hogy végre, egyszer, helyettük is befejezze: pedig senki sem tudja majd világosabban, hogy benne megfogyatkozik az erő (mint ő), megfogyatkozik, nem is kevés időre; tíz kopogós évet számlálnak az évszakok, mire kiderül, ez is azért van, mert magasabbra kell rugaszkodnia, amikor erre is végre sor kerül, magasabbra, mint amikor könyve dedikál a Vörösmarty téren a könyvsátor lemeze alatt (azon keveseknek), mert magasra csak ennél is mélyebbről lehet rugaszkodni.

Kategória: Archívum | Címke: | Szóljon hozzá most!

Flikk-flakk

Neked hány elfogultságod van? Álláspontod, meggyőződésed, véleményed? Melyik politikai pártra szavazol már csak azért is? Zavar a TV reklám, nyomaszt az energiaáremelés, túl sós / sótlan a párizsi, idegesít a szomszéd, a zsidók, az inkák, a buzik, a fehérek, a cigányok, a gójok, a heteroszexuálisok? Melyik tulajdonságod zavar téged a legjobban? Melyiktől szeretnél leginkább megszabadulni?

Az expedíció ezzel a legutolsó kérdéssel kezdődik. Olyan ez, mint a szükséges felszerelés számbavétele, a rovancs. Különös alakú tárolóedények, hálók, gyűjtőkalickák, tábori konyha, méhfogó (tévedésből), felfújható gumikád. És fegyverek. Közelre és távolra hordó, golyós és sörétes, elöltöltős, ismétlő, automata, gumilövedék, könnygáz, baseball ütő, kisbalta. Tíz évvel ezelőtt, az Inkaváron bérelt gyülekezőhelyen a fegyverek számbavételéig el sem jutott – csak a légpuskákat akarta észrevenni, a gyerekeknek szánt mézesmadzagot, melyet némi eufemizmussal tudata a játék kategóriájába sorolt, és most, a szemlélet újraformálása, az értékek átértékelése során, mely olyan rohamosan kezdődött tudatában, mintha egy Niagara zúdult volna  a koponyáján keresztül, észrevette a fegyvert is a jelenségek mögött, a hatalmi játszmák eszközeit és mozgatóit, és megértette, hogy magasabb szintre jutott: már valóban az óceánt látja, az imbolygó, szürke tömeget, a távolt.

Ekkor a rossz-szagú szállodai szobában bekapcsolt a hűtőmotor, és ez, egy időre vége vetett az elmélkedésnek. Bolíviából újabb érdekes hírek érkeznek, Evo Morales elnök új alkotmánya több jogot biztosít a bennszülött indián népességnek és a kokaintermesztőknek – e két csoport közös metszete a száz százalékot közelíti, hiszen a koka cserje nevelésének inka időkig visszanyúló hagyománya van. Most tehát megoszlik a figyelem, a helyett, hogy koncentrálódna, flikk-flakk.

 

Kategória: Archívum | Címke: , , , , , , , , | Szóljon hozzá most!

„Felszínesen folyt…” / Our life flows on the surface

Megálgyunk, mondjuk máris, egy ellen-Pósalaky bácsit, nagy elődünk („toine maro”) ismert characterét idézve fel / meg. Pontatlanságon kapta magát, most, amikor leginkább pontosságra kell törekednie; pontosságra, hiszen az irányokat akarja kitűzni, önmaga számára a belső keletet, nyugatot, északot és a negyedik égtájat, melynek nem mondjuk ki a nevét, hiszen ott a barbárok és gonoszok laknak. És akkor: tessék, becsúszik egy ilyen mondat: „Életünk célkeresztjét azok a helyek vázolják fel, ahol valaha otthonosan ültünk.” Holott: nem, és erre legalább most nemet kell mondania, nem a célkeresztet vázolják (e helyek), csak a horizontot nyitják meg a célzás számára, tehát máris összekevertük az objektumot a szubjektummal, pedig mindig is ez legfőbb bajunk; az említett pontokról válik maga a cél is láthatóvá, ha hajlandóak vagyunk ugyan célnak tekinteni a megszokottba merülő látványt, a nap mint nap szemlélt kertet, szomszéd házfalat, körtefát, használaton kívüli kutat; a célkeresztet már figyelmünk élessége teszi e látvány elé, mondjuk másként is, a bemérés eszközét értő figyelmünk ragasztja a képhez. A bemérés eszközét nekünk magunknak kell megteremteni.

Hiszen mi magunk vagyunk az! Nézés nincsen néző nélkül. Mi magunk vagyunk az a bizonyos, hajszálfinom rajzolatokkal teljes célkereszt, épp ez a bökkenő. A látás rajtunk folyik keresztül, az érzékelés Gangesze, Nílusa, Donja vagy Amazonasa (és még sorolhatnánk néhány nagyobbacska folyót, gyengén látók említhetik az Ördög-árkot vagy a Paprika patakot). A látvány keresztül ömlik tekintetünkön, s hogy a hab szennyéből épp mit emelünk ki és fel figyelmünk előterébe, pisztrángot, szemetet, dinnyehéjat vagy aranyrögöcskét, az már igencsak esetlegesnek tűnhet; holott mi bánthatna jobban, mint az esetlegesség? Uralni figyelmünket, mi lehet ennél magasztosabb cél? És mi lehet annál megalázóbb, mint saját múltunkban felismerni saját vakfoltjainkat? Vájkálni az időben – bátrakra valló, kemény munka, önmagunkon végzett csontkovácsolás, lélekszabászat, pszichoanalízis. Hát zubogjon csak az a látvány, az idő, az emlék, árassza ez a titokzatos gépezet magából… Bátraké a szar, öntse!

Pontosság, pontosság, pontosság – e három kell a háborúhoz, melyet megvívni készülünk, amelyre épp tréningezzük magunkat a decimális ugróiskolával. Ki kell tűzni azokat a pontokat – ez igaz, ennyiben helytálló volt előző fejtegetésünk –, ahonnét a vissza- és környültekintés egyáltalában lehetséges; ad kettő, vizsgálat tárgyává kell tenni magát a műszert, mellyel a környültekintést elvégezhetjük! Ez az a mozzanat, melyet elmulasztani a legnagyobbak is hajlamosak; és, valljuk meg, hány alkalommal éppen e figyelmességen múlik egy-egy Waterloo vagy Catalaunum sorsa. Mi más lenne az antropológus, aki hősünk (van), a kalandokra felvértezett ember, ha nem megfigyelő; akinek objektívét objektívvel kell nap mint nap szemügyre vételeznie! Lencse lencse alatt/fölött – nem, nem a pillangósvirágúak nemesítőjének reklámszlogenje ez! Nem spórolhatjuk meg ezt a már-már abszurdnak tekinthető kalandot, gyűjtőfelszerelésünk apródonkint való szemügyre vételezését, ezzel a felismerések legnagyobb veszedelmeinek magunkat nap mint nap kitéve. Nincs veszedelmesebb kaland, mint felfedezéseket tenni saját gyűjtőládában… És mi jelenthet nagyobb csalódást, mint ha kiderül, hogy időtávcsövünk beállítása pontatlannak bizonyulván fegyverzetünk hosszú időn keresztül félrehordott, és a terítékre kiszemelt gnú homloka-szemeköze helyett – szükségszerűen és fentiekből következően! – alkalomról alkalomra tőgyét avagy alsó fertályát találtuk el!!!

Mi sem bizonyítja jobban, hogy életünk felszínesen folyt, mint hogy ilyen horderejű tévedések előfordulhattak velünk (mint arra az a világ egy távoli pontján elhelyezett szállodai kutató laboratóriumban ez időben zajló vizsgálat fényt derít), mint hogy nem disztingváltunk kellőképpen látvány és műszer, megfigyelt és megfigyelő közt… A törzsi társadalom, vagyis a szociológia dzsungelébe küldtük antropológusunkat, ahelyett, hogy saját dzsungelébe engedtük volna kutakodni, ahová pedig – valljuk meg! – eleitől fogva leginkább vágyakozott! Engedni kell pedig, hogy a hős első útja saját dzsungelébe vezessen; az idővasalásnak ez mintegy feltétele.

De hisz most döbbenek rá, hogy

 

Kategória: Archívum | Címke: , , , , , , | Szóljon hozzá most!