Költészet és valóság

Közzétéve 2009. november 15. vasárnap | Szerző: padre

A poétika irodalmának központi fogalma, a mimézis (talán legpontosabb fordítása: „megjelenítés”) Arisztotelész Poétikájában nyer irodalmi polgárjogot, a kifejezés értelmezése vélhetően kisebb könyvtárakat tölt meg, hozzájárulva ahhoz a sokszázados párbeszédhez, amely arról szól, hogy mit tekintünk a költészet „lényegének”. Egy modern példa: „A lírai verset általában egyéni kreativitás által létrehozott bizonyos formának tartjuk, mely megragad, felerősít és gyakran értelmez valamely élményt” – írja a hatvanas-hetvenes évek amerikai költészetének egyik legjelentősebb kritikusa, Charles Altieri. A „megragad, felerősít, értelmez…” stb. szemlátomást az arisztotelészi mimézis-fogalom leszármazottai, s míg alkalmasnak látszanak az általában vett modern, kevésbé látszanak alkalmasnak a modern utáni költészet megközelítésére. Egy biztos, a meghatározás körül lényegi kérdések sűrűsödnek. Mit és hogyan jelenít meg a versszöveg? És hogy viszonyul ahhoz a jelrendszerhez, amit nyelvnek szoktunk nevezni, vagyis a megjelenítés eszközéhez? És ahhoz, amit megjelenít, vagyis a „Valósághoz”?

A hajdani, legendás Four horsemen hangköltészeti formáció alkotója, Steve McCaffery egy tanulmányában Clark Coolidge költeményét idézi:

 

erything

eral

stantly

ined

ards

cal

nize

 

A vers angol szavak csonkolt alakjaiból áll, a megszokott jelentés az eredeti alak felismerése és helyreállítása révén jön létre. McCaffery helyesen állapítja meg, hogy a kifejezések ilyen csonkolása, töredékké alakítása „hatékonyan függeszti fel a jelentést, annak hiányát és felmerülésének potenciális lehetőségét”. Figyelme a jelentésképződés irányába fordul, megállapítja, hogy „a referens olyan leválasztott tárgy, mely kimarad a jelölésből (signification)”. Így lényegében kereszteződnek a „külső” (vizuális jel) és a „belső” (a vonatkozó, nem vizuális, bár az olvasó képzeletében vizualizálódó) referens kategóriái az értelmezésben. Ez fontos megállapítás, előbb-utóbb meg kell szoknunk, hogy az olvasás során különbséget tegyünk a külső és belső jel között, akkor is, ha a szöveg maga erre az eltérésre nem ennyire szembeötlő módon figyelmeztet. McCaffery végkövetkeztetése azonban hiányérzetet kelt. Amennyiben „a jelentés egy alapvetően nem-jelölő mező (non-significative field) ösztönzésére adódik”, elveszítjük a nyelv és referencia azon ösztönző összeütközését, mely részben saját gondolatmenetéből, vagy akár az ugyanezen tanulmányban korábban idézett ricoeur-i meghatározásból következik: a referencia „az a mozgás, melyben a nyelv meghaladja magát”. Vagyis a színfalak mögé rejti azt a „drámát”, melyet a csonkolt versszöveg megidéz: azt, hogy a töredék, a még-nem-jel jelölő hogyan válik a szemünk előtt éppen jelentővé.

 

Kategória: Archívum, Íróiskola | Címke: , , , , , | Szóljon hozzá most!

X. e-learning fórum

Közzétéve 2009. november 13. péntek | Szerző: padre

A szokásos technológiai erőpróbák (Ilias, Neptun, ETR, Moodle) mellett itt-ott végre szó esik a módszertanról és a tartalomról is, már alig vártuk, hogy így legyen. Papp Gyula (Debreceni Kölcsey F. Református Tanítóképző Főiskola) kiemeli, hogy szemléletváltásra és oktatási stratégiára van szükség – valóban:-)

Részletes ismertetés helyett egyetlen epizód és néhány kommentár. Dr. Forgó Sándor (Eszterházy Károly Főiskola) előadása / tanulmánya az "Új Médiáról". Tétele az, hogy kb. 2003 körül létrejött egyfajta "we media", amelyet már nem az egy-egy irányú információátadás, hanem másfajta modell jellemez. "Az internetnek köszönhetően kialakult a ‘sok a sokhoz’ (N.M-es) architektúrájú kommunikáció, melynek során mindkét kommunikációs szerepben sokan vesznek részt, megteremtvéne ezzel azt, hogy ne csupán a ‘kapuőrök’ döntsék el, mi a hír, illetve hogy mi kapjon nyilvánosságot."

A bekezdés leglényegesebb eleme a "kapuőrök" fogalma – de azért túlságosan optimisták, túlságosan naívak se legyünk. A hírek létrehozása és manipulálása a hatalmi technológiák központi kérdése, és egy újabb csatorna felbukkanása – egyáltalán, a csatorna lehetősége – még korántsem teremt egyenlő esélyeket. Gondolom, van titkos olvasóim közt is olyan, aki blogot vezet – az pontosan tudja, mennyi idő, energia, munka egy valamire való oldal vezetése. Mi biztosítja ezt a hatalmi energiát az Új Média esetében? Igaz, bízhatunk valamennyire a média most már többféle jogosultsággal rendelkező szereplőinek lelkesedésében – hiszen az Új Média valóban nem kétoldalú, nemcsak hírközlők és hírolvasók, hanem véleményközösségek, kommentelők, bloggerek lehetnek bizonyos mértékben a hangadói – de abban aligha (bízhatunk), hogy a szerepek ténylegesen egyenlősíthetők vagy felcserélhetők.

Program a demokratikus médiáért – vajon mért nem merül fel valami hasonló kezdeményezés?

Kategória: Archívum | Címke: , , , | Szóljon hozzá most!

Automatizmus vagy mesterség?

Közzétéve 2009. november 8. vasárnap | Szerző: padre


Hogy jön létre a vers? Van-e jogunk a versről mint kész termékről beszélni? A kortárs irodalomkritika hajlamos bálványozni a mesterség, a techné szempontját. Sőt, mintha elvárná, hogy a költők is így közelítsenek műveikhez. Alkossanak tudatosan, a mesterség szabályainak ismeretében (melyeket persze a kritika fektetett előzetesen le). Legyenek hitelesek és egyéniek vagy éppen ellenkezőleg ironikusak, reflektáltak – a kritika aktuális elvárásrendszerének megfelelően –, alkalmazzanak vendégszövegeket stb. Egyes költőket kimondottan tudatos költőnek, poéta doctusnak titulál az irodalomtörténet. (Babits például poeta doctus, Vajda viszont, akinek költészete „híd” Arany és Ady között, poeta viadoctus…) E tudatosság visszfénye néha olyan ars poétikus, különleges művekben is tükröződik, mint Orbán Ottónak A mesterségről (1984), illetve A költészet hatalma – Versek a mindenségről és a mesterségről (1994) című kötetei, melyeknek jóformán tárgya a költői techné.

Pedig a megalkotottság kérdésével is csínján kell bánnunk. „Minden költő alkalmaz ’mesterséget’ (artifice) – hívja fel a figyelmet az amerikai Charles Bernstein egy fontos ellentmondásra. – Bár ez néha már többé-kevésbé tolakodó, mégis a mesterség a poétika alapja. Mint egyfajta szélsőség, egy mű mesterséges volta leplezhető (habár, mint Flaubert esetében, paradox módon ez éppen a mesterség tökélyét jelzi); másfelől a mesterség akár a mű summája, lényege is lehet (…). A ’mesterség’ kifejezéssel egyébként a versnek azt a kezelhetetlenségét kívánom jelölni, mellyel ellenáll annak, hogy mint eszközök és tárgyi tartalmak összege szívódjon fel. Bernstein meghatározása paradoxont rejt. Figyeljünk csak: a „mesterség” a vers „kezelhetetlensége”, szinkronban azzal, amit fentebb a „kötöttségek rendszeréről” állítottam. A vers kezelhetetlen, mert kötött, pontosabban a szabályokkal együttműködve kezelhető. Ezzel Bernstein mintha a „mesterség” szó köznapi jelentéskörét annak ellentettjével együtt aktiválná. Az „artifice” itt nyilván nem azonos a „technével” a platóni értelemben, ahogy az mondjuk a Phaidroszban felmerül – ott ugyanis a techné a kezelhető, a tanulható; vagyis az eszközszerűen hazsnálható technika. A mesterség ilyen felfogása Platón (és Arisztotelész) óta a legkülönfélébb formában jelenik meg az irodalomértelmezésben. Bernstein felfogásában a mesterség (artifice) inkább egyfajta provokációt vagy inspirációt jelent, másként fogalmazva: olyan játszma, amely tartalmazza a játékszabályok gyűjteményét és a játszmában való részvétel vágyát is, és amelyben – mint minden játszmában – a lefolyás menete többesélyes. A mesterség tehát lényegében egy provokáció felismerése, a játékba való bekapcsolódás.

Hogy példát is hozzak. A magyar vers szimultán jellegének kidolgozását (azt, hogy a vers egyszerre lehet tagolható időmérték és ütem szerint is) általában Csokonai leleményének tartják: ha nem is ő ismerte fel ezt a vonást, mindenesetre ő alkalmazta ezt következetesen saját munkáiban. Csokonai tehát: mester, és azok, akiket nagy költőnek tekintünk, általában nagy mesterek is. A mesterség ebben az értelemben a költő, még inkább a versírás provokációja.

A mesterség: nem más, mint sajátos automatizmus, a versírás provokációja.

 

Kategória: Archívum, Íróiskola | Címke: , , , | Szóljon hozzá most!

Marok

Közzétéve 2009. november 5. csütörtök | Szerző: padre

Idézzük fel az előző bekezdésben állított tételt: a versolvasás váratlan elmozdulások sorozata, folytonos értelem-átrendeződés.  Vegyük például Illyés Gyula Marok című versét:

 

Minden gyökér

végül

ököl.

Amíg egy íze él,

nem enged jogaiból,

küzd markosan a fa.

 

A szél

szitkaira

ott válaszol.

 

A szöveg – látszólag – rendkívül egyszerű, szinte meztelen. Bár címe kissé talányos: mintha az a bizonyos gyökérdarab a mi markunkba kerülne, alaposan szemügyre vennénk, és a rajta látható gumót, vastagodást, göcsöt tekintenénk „ökölnek”. De akkor miért beszélünk „minden” gyökérről? A gyökerek többsége hosszúkás, vékony, elágazó…. A problémát a második sor emeli általánosabb szintre. Valóban, a fa a gyökereivel kapaszkodik, markolja a talajt. A marok szó itt a igazolást nyer a vers „belső logikája” szerint (erre a logikára gyakran fogunk még hivatkozni): emberi gesztus, nagyon is emberi gesztus jelenik meg a szövegben, újabb megszemélyesítés, antropomorfizáció. A fa a talajba markol…. Az efféle képeket tekintjük általában „költőinek”… A harmadik, rövid sor pedig még egy fordulatot rejt. Valóban: amikor megmarkolunk valamit, a kezünket ökölbe zárjuk. Fogásunk „befelé” marok; kifelé, a külvilág felé ugyanakkor az öklünket mutatjuk. A rövid tőmondatokban felidézett gesztus tehát látványosan kétarcúnak bizonyul, hétköznapi tapasztalatot tudatosít, mégis, azt szokatlan általánosságba emeli – a növényi és emberi világ között jelenik meg ez az absztrakció, az antropomorfizáció révén, saját, emberi gesztusunkra mint valami természeti törvényszerűségre csodálkozhatunk rá.

Nem vizsgáljuk meg most a szöveg minden ízét, de annyit máris megállapíthatunk, hogy originalitását nem kis részben az értelem-elmozdulások más szövegtípusok esetében nem, vagy nem ennyire meghatározó módon tapasztalt sűrűsödése okozza.

 

 

Kategória: Archívum, Íróiskola | Címke: , , , , , , | Szóljon hozzá most!

Könyvajánló helyett – egy kötetről

Közzétéve 2009. november 4. szerda | Szerző: padre

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:”";
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Prágai Tamás

 

 

A bűvös vadász

Papp Tibor: 25×25 bűvös négyzetek (Magyar Műhely, Budapest, 2007)

 

 

 

 

A vizuális irodalom, a vizuális költészet szándékosan veti fel a „hogyan olvassuk” kérdését; Papp Tibor többször, sokszor (például a logo-mandalákban, a TÉR/VERS/KÉPEK-ben) megtöri a lineáris olvasás megszokását; most új kötete, a 25×25 bűvös négyzetek ismét és újfent ezt teszi. A bűvös négyzet mozgástere öt vízszintes és öt függőleges, nem is sor, inkább keresztrejtvény, de azért mégis sor: előre-hátra, oda-vissza, fel-le olvasható.

 

A bűvös négyzet ismertebb nevén betűnégyzet, sokkalta inkább és gyakrabban nyelv- illetve betűjáték, mint költemény, példái az ókortól fogva ismeretesek. Ókeresztény, latin betűnégyzet: "SATOR / AREPO / TENET / OPERA / ROTAS". Ezt Weöres Sándor a Tizenkettedik szinfóniában a következő módon "magyarítja": sátor / a répa / téved / opera / flótás" – állapítja meg Vadai István a Tiszatáj különszámában, 1999. szeptemberében. De van más, hazai példa is, mégpedig Papp Tibor kötetének mottójaként is megidiézve: Arany. Kevéssé ismert tény, de a Toldi szerzője is fabrikált bűvös négyzetet: „TAKAR / ADOMA / KONOK / AMODA / RAKAT” – hangzik ez. (Nem az összegyűjtött versek kötetben szerepel, jelezvén, hogy sem a szerző, sem az utókor nem tekintette műalkotásnak, hanem, úgy tudom, a jegyzetek közt.) De: mindössze egy darab. Nem is olyan könnyű ugyanis bűvös négyzetet előállítani. A betűnégyzet szabályait betartva az öt betűs palindrom (oda- vissza olvasható sor) minden irányba olvasva "értelmes", vagyis szótári jelentéssel bíró szót ad. (Papp Tibor ebben egyetlen licenciát enged meg: bizonyos sorokban lehet szóhatár is, vagyis egy-egy sor esetenként állhat két, ritkán három szóból.) „ÉLETE / LETÉT / ETETE / TÉTEL / ETELÉ”. Papp Tibor egyes számmal jelzett betűnégyzetének szavai monoton hangzásúak (csupa „e” és „é”), de a fonetika egyhangúságát megtöri a jelentés polifóniája: nem azonos nyelvi regisztert idéznek. Az „letét” és a „tétel” köznyelvi, ragozatlan főnév, az „élete” is egyike a talán leggyakrabban említett főneveknek, de itt ragos alakban mutatkozik meg; az „ETELÉben” ritka férfinév ragos alakjára ismerünk, a középpontban álló „ETETE” pedig erősan avitt igealak. A sorban következő második: „RÁZÓS / ÁRADÓ / ZAJAZ / ÓDARÁ / SÓZÁR” – szokatlan, a nyelvet is párbajra hívó betűsor. Mit is jelent az, hogy a „sózár”? Kétségtelenül meredek szóösszetétel, jelentésalkotásra invitál, mint, Weöres egysoros versei, melyek szintén a nyelv megfoghatatlan belső kohéziójára mutatnak.

 

A szellemesség és játék – mint látjuk – korántsem idegen Papp Tibor kötetétől, sőt, a „hogyan olvassuk” kérdésre adandó válasz talán éppen a játék szót emelheti ki. A palindrom vagy (régiesebb elnevezéssel) palindróma eredetileg is a szójátékoknak, azon belül is az anagrammáknak egy fajtája. A kifejezés kétféle értelemben használatos, (szűkebb, eredeti értelemben) olyan szó tvagy szókapcsolatot jelent, amely visszafelé olvasva is ugyanaz, (tágabb értelemben) pedig olyat, amely visszafelé olvasva is értelmes szót ad, bár ez nem azonos az eredetivel; erre kiváló példa Babitsé: Római fővezér – rézevő fia, Mór. Ismertebb palindrómok: ( „Nipszon anómémata mé mónan opszin”, „Vétkeimet is mosd le, ne csak az arcomat” – bizánci keresztelőkápolna felirata); néma mén; kerek erek; komor romok; Dávid sógorom morog, ósdi vád; réti pipitér; rút, dagadt úr; erős a sas őre; szárad a darázs; indul a görög aludni; Géza, kék az ég; a sári pap írása; csak a mama makacs; Évák eledele kávé; te mező, neveled eleven őzemet; keresik a tavat a kis erek; aki takarít rám, az a mártír, a Katika; Két régi levél a gyártól: a tejet a lótrágyalével ígérték!; sőt: hosszú palindrom szerelmes levelet szerzett Brayer Gyula sakknagymester az 1800-as évek elején. Ezt, kuriózum gyanánt, teljes terjedelmében idézem: „Nádasi K. Ottó Kis-Adán, májusi szerdán e levelem írám. A mottó: Szivedig ime visz irás, kellemest író! Szinlelő sziv rám kacsintál! De messzi visz szemed… Az álmok (ó csaló szirének ezek, ó csodaadók) elé les. Irok ime messze távol. Barnám! Lám e szivindulat Öné. S im e sziv, e vér ezeket ereszti ki: Szivem! Ime leveled előttem, eszemet letevő! Kicsike! Szava remegne ott? – Öleli karom át, Édesem! Lereszket évasziv rám. Szivem imád s áldozni kér réveden – régi gyerekistenem. Les im. Előtte visz szived is. Ég. Érte reszketek, szeret rég és ide visz. Szivet – tőlem is elmenet – siker egy igérne, de vérré kinzod (lásd ám: ime visz már, visz a vétek!) szerelmesedét. Ámor (aki lelőtt ó engem, e ravasz, e kicsi!) Követeltem eszemet tőled! E levelem ime viszi… Kit szeretek ezer éve, viszem is én őt, aludni viszem. Álmán rablóvá tesz szeme. Mikor is e lélekodaado csók ezeken éri, szól: A csókom láza de messzi visz!… Szemed látni csak már!… Visz ölelni!… Szoríts!… Emellek Sári szivemig. Ide visz Ottó. Ma már ím e levelen ádresz is uj ám: Nádasi K. Ottó Kis-Adán.”

 

A játékhoz játékos elme kell. De mi a játék? “A játék a jelenlét megtörése/megszakadása — válaszolja nagy komolyan A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diszkurzusában (című, tekintélyt parancsoló) című tanulmányában Derrida (az írás magyarul a  folyóirat 1994/1–2. számában érhető el). – Valamely elem jelenléte mindig jelentő és helyettesítő referencia, mely a differenciák rendszerébe és a láncolat mozgásába íródik bele. A játék mindig a jelenlét és a távollét játéka, de ha radikális módon akarjuk elgondolni, akkor a jelenlét és a távollét alternatívája előtt kell elgondolni; a létet a játék lehetősége felől kell jelenlétként vagy távollétként elgondolni és nem fordítva.” A vizualitás és a játék az a két fogalomkör, amelyek felől megközelíthetjük Papp Tibor négyzeteit. Van valami szép, letisztult összhangja A bűvös négyzetek lapjainak, és ez a letisztultság követi a könyv belső szerkezetét. A négyzetek nagy, piros betűvel szedettek,  de ez a figyelmet a párhuzamos oldalakon álló, sorokba tördelt szövegekről nem terelheti el. Míg a bűvös négyzeteket nyelvjátéknak, leleménynek tekintheti, igazán nagy feladat elé e szövegek állítják a kötetet  versolvasóként kézbe vevő olvasót. E szövegekbe á
gyazva ugyanis a betűnégyzet szavai jelenjenek meg, de a szöveg nem magyarázza vagy indokolja ezeket a szavakat, hanem más, újabb kontextusba helyezi el. E mondatok újabb nyelvi tornák, szándékosan átívelnek idegen regiszterek közt, a betűnégyzetekből ide emelt vendégszavak menedékei.

 

A modern nyelvtudomány „Ferdinand de Saussure” jölölővel jelzett szekularizált apostola – aki meg nem írt, mások által lejegyzett előadásai révén lett sikeres, a híres Bevezetést tanítványai órai jegyzetek alapján állították össze, később, Saussure halála után, saját kezével lejegyzett tanulmányai kéziratban, asztalfiókban maradtak – éles különbséget tesz nyelv (egy nyelv „állapota”) és beszéd (egy bizonyos individuum által használt nyelv), vagyis langue és parole közt. (Megjegyzem: Saussure figyelmét éppen az anagramma és egyéb betűjátékok kötötték le.) A nyelvtudomány vizsgálati terepe és edzőpályája e felosztás értelmében a nyelv; a beszéd – kénytelen, kelletlen – kívül esik látókörén, hiszen szabálytalan, esetleges és véletlenszerű; egyáltalán: méltatlan egy komoly és megalapozott törvényszerűségeket vizsgáló tudományág – tehát egy bizonyos axiómarendszerrel bíró tudományosság – figyelmére…

 

Hangzatos volna kijelenteni: a beszéddel foglalkozó tudomány ezzel szemben a poétika. Mint minden hangzatos kijelentés, ez is provokatív és hibás, mivel túlságosan általános; de ez nem azt jelenti, hogy egyszer s mind   semmitmondó. Ha nem igaz is ugyan e meghatározás a „beszédre" általában, igaz lehet "egyfajta beszédre". „Rázós, áradó zaj. Az. Óda rá! Sózár” – hangzik Papp Tibor N2-es számú versének első sora. Nyelv? Beszéd? Vers? Költemény? A Bűvös négyzetek kötet anyaga ­ nevezzűk így, hogy „anyag” – valószínűleg nem illeszthető egyik rekeszbe se úgy, hogy ne lógna, liffene, buggyana, türemkedne, hízna, nyújtózna ki valamelyest, bánatára a rekeszelőnek. De a felosztás kísértésének nem ellenállni még nem szükségszerű gyarlóság…  Annál kevésbé, mert egy elgondolkodtató felosztásra a szerző is kínál példát. A “háromféle nyelv” tézisét több helyen kifejti Papp Tibor (lásd pl. a Dinamikus költészet című tanulmányt az Életünk folyóirat 2006/2-ik számában), e szerint az orális (azaz csak beszélt, a csak hangra alapozott) nyelvnek nincs írott változata, az üzenet átadása bizonyos jelentéssel bíró hangok, hangegyüttesek elhangzásával történik, művészi kiteljesedése a hangvers. Az írott-beszélt nyelv az, amit általában nyelvnek és beszédnek nevezünk: grammatikája a grammatika, szókészlete a szókészlet. Ez a klasszikus költészet közege. A látható nyelvre Zolnai Béla hívta fel a figyelmet 1926-ban A látható nyelv című, a Minerva folyóiratban megjelent tanulmányában. Itt „az írott-beszélt nyelv grammatikájától való távolság” határozza meg a főbb csoportokat. Ha a bűvös négyzetek nyelvének létmódját kutatjuk, azt valószínűleg a látható nyelv tartományban lelhetjük fel. Azt a tranzakciót pedig, ahogy a négyzetek ötbetűs kifejezései helyet kapnak a kötet szövegeiben, nevezzük el artisztikus beszédnek. Önkényes meghatározás, de tartsuk fenn olvasási szabályzat gyanánt: az artisztikus beszéd egy adott nyelv eszközkészletének lehető leghelytállóbb felhasználási módját keresi; szükségképpen magán hordja a kudarc bélyegét, hiszen beszéd nem lehet helytálló (időhöz, beszédhelyzethez, kontextushoz kötött); de nem hordja magán a beletörődését; szükségképpen orgazmikus, kielégül az alkotásban, mely benne testesül meg, de egyúttal újabb kielégületlenségeket ismer fel. Az artisztikus beszéd lényegét tekintve azonos szerkezetű a vággyal; mozgat, de törvényszerűségei titokban maradnak, mint a szentivánéji álmok szerelmi bájitalának összetétele.

 

A bűvös négyzetek palindrómjai az artisztikus beszédben emelkednek poétikai rangra; mégpedig oly módon, hogy – mintha az alkotás centrumába látnánk – mindvégig, reflexív és helyenként erőszakosan kizökkentő módon, árulkodnak az alkotó erőfeszítésről, mely őket létrehozta, nem engedik feledtetni, hogy a „nyelven dolgozunk” és a "nyelvben mozgunk", akár idegen, egymástól regiszterek közt mozgunk. Ez a Bűvös négyzetek szövegeinek "generálási szabályából" adódó következmény. „Á papa, jeges homlokodon a nagy postabélyeg / tegnap zsír volt, talán olaj, ma vaj és / szél fújta betűsorok. Lelkizést romboló úthengerek. / Az ébredő ezüst legyen velünk, / ne a pap árnya, nyomorúsága, / és szemünk előtt legyenek borkorcsolyák” – így a kilences számú szöveg. (A betűnégyzet szavai: „JAVAM / APAPÁ / VASÁR / APÁPA / MÁRAD” – ezeket a kötet is vastag szedésben közli. Mivel a négyzet nem függőleges-vízszintes, halnem átlótengely mentén szimmetrikus, az APÁPA, a JAVAM is olvasódik). Nos, a szövegalkotás módján érződik egyfajta – akár kassáki – szövegalkotó technika, mely a hasonlítás eszköze helyett előtérbe állítja a mellérendelését. Avantgárd szövegben ez korántsem váratlan gesztus, ahogy egyébként a nyelvjáték sem az; és az abszurd, a groteszk is megfér egy-egy sorban. „Rakós az a hó, az óhaza ez rakás hóvirág. / A kajakban Lóthnéból egy sókar” – csak hogy a sóból képzett tárgyak/testrészek képzetkörében maradjunk. (N. 11.) De e mondat társaságában egy feltűnően és klasszikusan veretes, üvegbe karcolható megállapítás olvasható: „Reggelizünk egy képzelt virradatban.”

 

Sorolhatnám még a gesztusokat és formajátékokat: még a N. 14-es szöveg sorkezdő akrosztichonjára és a N. 21-es oda-vissza (sorkezdő-sorzáró) akrosztichonjára utalok. De e játékossággal szemben megjelenik egy másik irány. A bűvös négyzetek szövegei mintha a klasszikus avantgárd mondatalkotását egy olyan horizonton értelmeznék át, melynek tájolási pontjait a modernség esztétikája határozza meg, s volna e könyv ily módon kettős provokáció, ama „kettévált modernség” mostohája és felkiáltójele. Ez a benyomásom  leginkább akkor éledezett, amikor a könyv végén található, már-már önálló életet élő tartalomjegyzéket olvastam és tekintettem át. (Ez a  virtuóz tartalomjegyzék tartalmazza a négyzetek kicsinyített képét és a szövegek első sorát.) E sorok ugyanis – általában, többnyire, leginkább – mintha éppen és szándékosan klasszikusabb műhelyben kalapáltattak volna. „Festett csokorként úszik a vízen…”, majd a már említett „Rázós, áradó zaj…” után: „Vidd a tüzet a kádig”; „Csak veled, csak néked, csak rajtad, csak érted”; „Ráró a lónév” „A költészet árnyékában pojáca a bicskát élező”… Meglepően, már-már gyanakvásra méltó módon "jól formált" mondatok
, belesimulnak abba a konvencionálisabb, hivatalos lírai hagyományba, melyet nálunk mind a mai napig érezhetően a Nyugat poétikája határoz meg. A kötet tehát ebben a metszetben is olvasható: a tartalomjegyzék felől, mely e kettős horizontnak keretet ad.  Ez persze hipotézis, avagy benyomás, melynek akár alátámasztása, akár cáfolata alaposabb elemzést igényelne. Álljon itt felvetés-illusztrációként a N. 13. számú szöveg: "Aki nedves falevélként érinti arcodat, / aki hangod színét fényesíti anyaggal, / aki rabként rabol rokonszenvet a tekintetedből, / árnyékod játékát is megőrzi az. // Mitől zár el? Az életemtől, / aminek az ára te leszel. / Bármilyen furfangos a radar, / Eta rá ne nézz. / A nagy ő mindenkit leráz: / csontfalat, ellenfelet, / éretlen legendákat, / kidobja a szárított kenyeret / és szemem sötét vizéből a fénymalacokat."

 

A artisztikus beszéd a nyelvre alapoz, abban merítkezik meg, de egy kényszerű döntés révén – egyszerre csak egy eszközt használhat az alternatívák közül, döntésének súlyát ez adja – kiemelkedik abból. A nyelv szinkron, a beszéd diakron. A nyelv alkalmazhatósága és felkészültsége, ambivalenciája és sokértelműsége mind jelentkezik a beszédben; és a nyelv is részesül a beszéd problémáiból – hogy egyebet ne, csak a valósághoz való viszony, vagyis a referencia kérdését említsem. Mégis, azon a ponton, ahol a beszéd kiemelkedik a nyelvből – vagyis e döntéshelyzet legsarkalatosabb pontján – tetten érhető az artisztikus beszéd születésének pillanata is; mert ez nem más, mint a beszédhez adagolt öntudatra-ébredés, vagyis saját mibenlétre-ébredésre való csipetnyi reflexió. Papp Tibor szövegeit olvasva több ponton e döntéshelyzet mélyére, az örvény belsejébe nyílik belátás. „Amikor esőt kíván a szád, / puha tulipán tekint az éhezőre, / amikor meglepnek hosszúröptű sirály-tekintetek, / lobogsz, lebegsz. /Mókád önvédelem, történelem, / jelenidő a négyzeten” – e sorokkal zárja a szövegtestet.

 

De: nem rekeszti be. Nem olvasható, hanem böngészhető; és egyben továbbgondolásra is sarkall. Nem lehetséges ugyanis, hogy ahol huszonöt bűvös négyzet akad, ne legyen egy huszonhatodik. Több napja keresem, de még nem sikerült megtalálnom. Segítség!

 

 

 

Kategória: Archívum | 1 hozzászólás

A befogadás szabadságok rendszere

Közzétéve 2009. november 2. hétfő | Szerző: padre

Versértésünket viszont sajátosan felszabadított olvasásmód jellemzi. A többnyire inkább lineárisan olvasódó és értelmeződő egyéb szövegformákkal szemben a versszöveg elbizonytalanít – befogadása párhuzamos (előre- és hátra irányuló) és egyidejű. Párhuzamos, és ez nem csak azt jelenti, hogy bizonyos szövegtípusnak, például Papp Tibor Logo-mandaláinak vagy Marsall László A vasárnap útjai és útvesztői című versének nincs is egyértelmű olvasási sorrendje: a szöveg a sor linearitását sem ajánlja fel. Marsall szövege például olyan folyamatábra, amelynek minden eleme egy-egy szövegtöredék. Az olvasó dönti el, hogyan tovább, melyik szövegegység után melyik legyen a következő, az elágazásokhoz érve megélheti a folytatás szabadságának élményét. A szerző matematikus hátterét is figyelembe véve fontos tényezőnek kell tekintenünk a versszöveg – az olvasó döntései nyomán megvalósuló – változatainak kiemelkedően nagy számú voltát.

Papp Tibor: Logo mandala


 

A döntéshelyzet: késleltetett egyidejűség. Vegyük észre, hogy ezt a befogadó oldalán mutatkozó egyidejűséget – kiváltképp, de nem kizárólagosan vizuális szövegek esetében – alapelvnek kell tekintenünk. Bonyolult és összetett megoldások okozzák, betű-, hang-, szó- és mondatalakzatok, melyek a legváratlanabb jelcsoportok közt teremtenek megvilágító erejű összefüggést. Már Kosztolányi felfigyelt arra, hogy a rímek milyen váratlan tartalminak látszó kapcsolatokat villantanak fel; és az sem véletlen, hogy a hetvenes éveket követően ugyancsak feltámadt az irodalomtudomány érdeklődése a retorika iránt. „E korszak semmitől sem ódzkodik – írja Hodaszevics Párizsban című szonettjében Baka István – Rút katlanából ránk borult a szenny. / Tedd le a tollad! Torkig ér a menny.”3 A zárlat vallásfilozófia tartalma valóban váratlan fordulat… Erre nem számítottunk! Mondhatni, figyelmünk ide-oda oszcillál a jelölölőnek tekintett elemek között. A költői szöveg – Riffaterre szerint – a félrevezetések sorozatával éri el, hogy olvasója (olvasás közben) az „igazi originalitás jelenében” érezze magát.

És mit jelent az „igazi originalitás”?

Válaszoljunk Riffaterre kérdésére, a magunk módján. Előlegezzünk meg egy tételt: a vers apró, váratlan elmozdulások sorozata. Az olvasás linearitását felszámolják a váratlan események, a váratlan jelölőkapcsolatok. Úgy is mondhatnám, hogy a vers befogadása egyszerre előre és visszaható. Más szöveg olvasása során az olvasó jelcsoportról jelcsoportra, a hagyományos olvasás szabályait követve, hagyományos módon vonalszerűen halad. A vers sajátossága viszont, hogy minden újabb információegység átrendezi a korábban olvasottak jelentését. Ezt nevezem az olvasás visszaható jellegének.

Ezt a jelenség persze a narratív szövegre, például egy elbeszélésre vagy regényre is jellemző. Annak a jelentősége például, hogy Rogozsin szobájában az ajtó fölött Holbein Sírba tett Krisztus című képének másolata található (egy földön heverő holttest), akkor válik világossá, amikor a főszereplő Miskin herceg epilepsziás rohamában holttestként terül el a földön Dosztojevszkij Félkegyelműjében. A versszövegnek szinte „mindene” a folyamatos értelem-átrendeződés – nevezzük ezt az olvasás során aktiválódó jelenséget „hálózatos értelmezésnek” -, ebben áll igazi „originalitása”. A befogadó szabadságának elvi lehetőségét a versszöveg egyidejűsége, visszaható jellege és a jelcsoportok közt kialakuló hálózatos értelemmozgások teremtik meg.

 

 

Kategória: Archívum | Címke: , , , , | Szóljon hozzá most!

Flaubert

Közzétéve 2009. november 2. hétfő | Szerző: padre

Gustave Flaubert Két barát (Az első Érzelmek iskolája) című munkája tipikus első regény: amolyan "írói mindent bele", sok elvarratlan szál, szerelem, emberismeret, filozófia:-)

Érdekes, ahogy arról ír, hogy lesz valaki író. Ezt nem másolom ide, hosszú. Viszont egy igazi romantikus mondat:"Minden férfi igazi, szívbéli szerelemmel kezdi életét. Jules is csak olyan volt, mint a többiek." Az ilyen "minden férfi" típusú mondat eleve gyanús; de az talán pontosabb volna, hogy van "szerelmes típus" és "racionális típus"??? Nehéz eldönteni, hogy is volna ez jó. Másfelől viszont nem mindegy most már, hogy hogyan kezdi? Sokkal érdekesebb, hogyan fejezi be:-)

Szóval, egy kicsit naiv könyv, viszont Flaubert szépen megidézi a kamaszkort (a könyvet húszéves korában írta), és arra, hogy az ember magát akár a könnyvel szemben pozicionálni kényszerüljön, arra pont jó. Akinek pedig viharos kamaszkora volt, az aztán pozicionálhat…  "Kiadóm", a Napkút adta ki.

Kategória: Archívum, Íróiskola | Szóljon hozzá most!