A jelenet fenti értelmezésével egy, az irodalmi szöveghez való sajátos viszonyt vázoltam, és ezzel lényegében kiléptem az olvasás mint magyarázat és értelmezés struktúrából. A költemény ebben az értelemben úgy is meghatározható, mint egy olyan metafora, amely saját létrejöttére – az eredeti megnevezés gesztusára – utal, de ez az utalás elkopott. Ha a műalkotás – mint esztétikai jelölő – „elnyűtt metaforaként” jelenik meg előttünk, nem jelentést hordoz, hanem – mint láttuk – utalást és jelentőséget. Köznyelven szólva, nem a „mit mond a költő”, de nem is a „mit mond a szöveg” kérdéséhez tértünk vissza, hanem – és ez a mozzanat a döntő – az eredeti megnevezés jelentősége és az ehhez való viszony kérdése merül fel.
Az eredeti megnevezés a jelenet előállásának eseményével állítható párhuzamba (és fordítva); iménti példánk esetében az „állj, ki vagy” torz és aberráns kifejezésére, „herdójára” a válasz a Christina nevére írt Második ének teljes szövege. A névadást követő korrekciós ítélet során a szöveg mint írás a (nyelvi) önkényesség káoszába lép (ezért mint írás a halál permanens allegóriája marad, tárgya az időbeliséggel nem jellemezhető olvasásnak); ugyanakkor jelenetté válik. A jelenettől elválaszthatatlan az az élmény, hogy valaminek éppen nevet adunk, mert még nem volt neve; ugyanúgy, ahogy a prosopopoeia arcot ad valaminek, aminek nem volt arca. A jelenet ezen előállás, vagyis az eredeti eseményre való utalás révén bír a közösség számára jelentőséggel.
Ami „csak van” (és nem „valamiként van”, vagyis „valami végre van”), az a természetes érzékelés számára megfoghatatlan. A megnevezés és a fogalomalkotás ítélete előtt a természetes érzékelés számára nem létezik sajátlagosan emberi világ. Azzal, hogy valamit megnevezünk, és végrehajtjuk a fogalomalkotás gesztusát, kettős, mégpedig rituális cselekedetet hajtunk végre. A (rousseau-i értelemben véve) természetes érzékelés számára káosznak mutatkozó világot elrendezzük, vagyis emberivé teremtjük; ugyanakkor az állatok rendjéből kiemeljük, vagyis megteremtjük az embert. „Az állatoknak nincsen történelmük – írja de Man –, mivel képtelenek végrehajtani a fogalomalkotás sajátosan nyelvi aktusát.” A jelenet előállása során tehát egy szándék mutatkozik meg, mely egyszerre a megnevezéstől a fogalmakig tartó figurális folyamat elbeszélésének és a történelem – vagyis egy emberivé rendezett világ – létrehozásának szándéka. Ez a kettő – mint Ricoeur ezt az elbeszélés szerkezetében kimutatja – feltételezi egymást. Az, ami az olvasásban szövegek egymásmellettiségének tűnik (hiszen az írás az olvasás allegóriáinak burjánzását indítja el), a jelenet jelentőségének felismerése révén történelmi irányultságot kap. Másfelől viszont nem kevesebbet állítok, mint hogy a történelem maga is a jelenetként megmutatkozó szöveg jelentőségének felismerése révén kap irányt. Hogy ez a feltételezés helytálló lehessen, a „jelentőség” fogalmát ki kell emelni a hatástörténetből, mert különben nyilvánvaló tautológiához jutnánk.
Ennek a kiemelésnek a lehetőségét az teremti meg, hogy az ember számára a történelem valódi megnyilvánulása drámai (tragikus) élmény. Nietzsche ennek a felismerésnek első pillanatát látja A tragédia születésében – figyelmét egy tekintet köti le, Dionüszoszé, amelyben a hős az emberi fogalmak (és ily módon a világ) értelmetlenségét észleli. De az „eredet” felismerése még nem a „történelem” felismerése; a történelem felismeréséhez szükség van arra, hogy az eredeti pillanat utalásként álljon elő. Nem véletlen, hogy Nietzsche tanulmányának címe nem A tragédia, hanem annak születése. Ebből az irányból érkezik Walter Benjamin kritikája: azzal a váddal illeti Nietzschét, hogy a tragédiát az esztétikum területére sodorta. Benjamint igazából nem a tragikum, hanem a mindenkori jelen (mondjuk: a hétköznapok) és a tragikum viszonya foglalkoztatja – vagyis maga a történelem. Épp ezért Benjamin nem a mitikusnak tekintett tragédia, hanem az önmaga tárgyát a történelemből merítő szomorújáték, illetve a történelem romjait képekben rögzítő allegória fogalmát vizsgálja tüzetesen. A tragédia szereplője sem Nietzschével, hanem Franz Rosenzweiggel lép Benjamin számára a tragédia színpadára. „A tragikus hős kiskorúságát – írja Benjamin -, ami a görög tragédia főszereplőjét minden későbbi típustól elválasztja, Franz Rosenzweig ‘metaetikus emberének’ analízise tette a tragédia elméletének alapkövévé. ‘Mert ez az önmaga ismertetőjegye, ez nagyságának bélyege, mint ahogy gyengeségének jele is: hallgat. A tragikus hős csupán egyetlen nyelvet ismer, mely tökéletesen illik hozzá: éppen a hallgatást. A tragikum éppen azért teremtette meg magának a dráma műformáját, hogy ábrázolhassa a hallgatást…’ Miközben a hős hallgat, lebontja a hidakat, melyek összekötik Istennel és a világgal, és felemelkedik önvalójának fagyos magányába annak a személyiségnek tájairól, mely elhatárolja és egyéníti másokkal szemben akkor, amikor beszél. Az önmaga semmiről sem tud magán kívül: nem más, mint a magányosság. Ez a magányossága, ez az önmagában való dacos megmerevedése miként fejthetné ki tevékenységét másképp, mint így, hogy hallgat?”
Rosenzweig „metaetikus emberének analízise” a „Selbst” (önmaga) és a „Persönlichkeit” (személyiség) fogalmának szétválasztásán alapul: a tragédia eseménye a Selbst megszületésének eseménye – ez az a pillanat, amelyben a hős felismeri, hogy az emberi faj történetébe ágyazott saját sorsát kell választania, mert ha nem, akkor lemond a leglényegesebb választás lehetőségéről. Ez a tragikusnak az a mozzanata, amelyet a jelenet nézője eseményként ismer fel, és jelentőségként ismer el. A Selbst egyedi és összehasonlíthatatlan – nincs közös nyelv a tragikus hős és a hallgatók között. A jelenet szereplője – a tragikus hős – nem tud beszélni arról, hogy kivel találkozott, ám a megnevezés vágya nem hagyja nyugodni a jelenet szereplőjét. A tragikus élménnyel szorosan együtt jár ez a frusztráció: a kimondás, az eredeti megnevezés vágyát nem valamiféle beteljesülés, hanem a fogalomalkotás figurális korrekciója követi. Ez a szerelmi vágy esetében is tapasztalható frusztrációt okoz, a megnevezés hasonló módon lehetetlen, mint a kedves megszerzése. „Így a frusztráció tüzeli a költészetet, de beteljesíteni nem tudja” – állapítja meg Philip Sidney költészete kapcsán Marion Campbell.
Benjaminnak a Goethes Wahlverwandtschaften III. részében megjelenő tragikum-elemzése ugyanazzal a fogalommal jellemzi a tragédiát, ami – belülről –, mintegy a Selbst tulajdonságaként jelent meg Rosenzweignél: „a tragikus átvitel ugyanis tulajdonképp üres, és ez a legkötetlenebb” – írja le a talányos kommentárt Benjamin Oidiposzhoz. Erre az ürességre, az átvitel ürességére figyeltünk föl a Christina nevére írt Balassi-versben: a „herdó” kiáltás mint valami tagolatlan dübörgés görög végig az ébredő vidék (és a visszhangzó erdő) üres csendjében.
De az erdő sosem marad üres. Mint eltévedt erdei emberek, egymás után kiáltozók népesítik be, olyanok, akik nem találják az utat az idő rengetegén keresztül, és az ébredő vidék pirkadatába az alkonyi hazatérés otthonos
ságát: a történelemmé rendezett időt vetítik. Ők azok, akikben tudássá válik az, hogy a haza vezető ösvény elveszett, és azt is tudják, hogyan kell megteremteni. Kezeik közt történelemmé válik a tragédia, jelentőssé az erdő üressége. Ők azok, akik keresztülhatolnak az erdő burjánzásán, és keresztülvágják magukat a szövődményeken, melyek az ösvényeket belepték. Ők azok, akik felismerik az irányokat. Balassi verskompozíciójának utolsó éneke, a „Hatuan egyedik Egj katona Ének In laudé Confinior Az chak bu banat Notaiara: Vitézek mi lehet ez szeles föld felett” töredék egy burjánzás allegóriájának allegóriája. Középső sora (a tizennegyedik, mely a kódexből ily módon hiányzik), de amely hagyományosan az elemzés centrumában áll, egy paradoxonra mutat rá: „Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak…” A tragikus szóhasználatban a „vitézi” a „hősi”, vagyis a heroikus szinonimája. A hős heroizmusa a formaadásban áll; a szereplő a vers szövegét kiemeli egy történelem nélkül való világ rendezetlenségéből, jelenetként megalapítja, és a történelem arcára – kardjával és tollával – mint egyre mélyülő ráncokat, példaként vési fel. A mozdulat heroikus és tragikus, mert ez a felvésés, mint éppen a lejegyzés véletlenszerű töredékessége mutatja, lényegében nem sikerülhet. A lejegyzés és a lejegyzés kudarca egyszerre jeleníti meg a kísérlet hősiességét, éppen e kudarc pillanatában; akkor, amikor kiderül alapvető lehetetlensége. A közismerten keretes vagy „pilléres” szerkezetű szöveg első, megszólító versszakát (melyben madarak, illat és harmat illékony metaforái jelennek meg) és a középső versszak sebes röppenésű sólymait az utolsó versszakban – az „ifjú vitézek” újfent való megszólítása után – a rögzítettség, a gyökerezés képe váltja fel: “Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel áldjon Isten mezőkbe!” – áll előttünk az utolsó versszak utolsó sora. Az arc, amely megjelent, az emberi arcot formázó prosopopoeia szándéka a termő növényi világba merül, egy növényi metafora áldozatává válik.
