Reggel megint tanultam – hiába, jó, ha az ember tömegközlekedik. Kapcsolatban marad a világgal, a (magyar? vagy pusztán helyi?) valóságtól nem szakad el, tudja, mi tejben a légy, mitől döglik a fű. Sok politikusnak ajánlani tudnám a tömegközlekedést, kellemes változást jelentene a parlamenti posta, fodrász vagy vegyesbolt atmoszférája után. Én például megtanultam a fröcsögés szó értelmét. A vonaton két “útitársnőm” az aktuális kormányt szidta, hibáztatván a rendszer bajaiért. Nem nagy eset. Mindig szidja valaki az aktuális kormányt. De a hogyan!
Sajnos, ilyenkor menthetetlennek látom az embert. Bocsánat: az Embert. Párom szerint a differenciálás képessége hiányzik. Ez igaz, hiányzik. A fröcsögő nem differenciál, nem érdekli érvei racionalitása és logikája, menthetetlenül saját érvei hálójába keveredik. (Baj például, hogy “ezek mind három-négy év alatt akarják megszedni magukat”, de ez az érv ellentmondásba kerül azzal, hogy “húsz éve ott vannak a tűz körül, még mindig nem tudták megszedni magukat”.) De e differenciálás hiánya kevés a magyarázathoz. A sima agyfelülethez a felgyülemlett indulat hevessége is szükséges ahhoz, hogy az igazi fröcsögést megtapasztaljuk. Azt, amikor a mondatok hörögve szakadnak fel a tüdőből, már a garatban telítődnek nyállal, és az artikulációt befejező ajkakat spriccelve hagyják el. “Mind be kell lőni a Dunába, elég magas a vízállás, elbírja,” stb.
A legnagyobb baj, hogy a fröcsögést még véleménynek sem lehet tekinteni. Egyszerűen komolytalan. És éppen ez riasztó, most megint valamicskével mostohábbnak látom a jövőt. Kezembe került egy régi, legendás könyv aktuális kiadása. ( Donella Meadows – Jorgen Randers – Dennis Meadows: A növekedés határai – harminc év múltán, Kossuth, Bp., 2005.) Meadows az utolsó, Eszközök a fenntarthatósághoz való átmenethez című fejezetben öt eszközt ad meg, amely alapja lehet a föld jelenlegi kényszerpályáról való eltérítésének. Ezek: jövőképalkotás, hálózatépítés, igazmondás, tanulás, szeretet. Szép sorozat. Első gondolatom az volt: persze, fel lehetne még sorolni néhány vonzó fogalmat.
Aztán rájöttem, hogy ez az ötös csoport gondos mérlegelés eredménye. Örülni kezdtem nekik. Csakhogy – most itt van ez a fröcsögő reggel. És Meadowsék munkája is nem azt bizonyítja, hogy éppen jövőképalkotásra legképtelenebb az ember? Az első figyelmeztetést 1972-ben publikálták – lett volna tehát idő váltani, mégis ide jutottunk, ahol vagyunk.
