Az “allegorikus” én

E sorozat bizonyos fejezeteinek tanulsága az is lehetne, hogy a költő őrült. És legyünk őszinték, akadtak korok, melyek szerették a költőt őrültnek tekinteni; sőt, bizonyos korokban a költők is szerették őrültnek tekinteni magukat. De az őrültségnek a harmadik fejezetben leírt „patologikus” folyamathoz semmi köze sincs – ezért a „patológia” fogalmát, orvosi vonatkozásai miatt, nem is alkalmazom a továbbiakban. A kérdés messzemenően elvi. Lényege abban áll, hogy a költői hang, amelyet korábban már emlegettünk, koherens, valóságos személy hangjának tűnik-e. Vagy….?!
De álljunk meg. Hang? Ez máris „csalás”, vagy kicsit kellemesebben fogalmazva, „átvitel”. Modellünkben eddig nemcsak „költői hang”, de még „költő” szem szerepelt. Szerepelt viszont a chora, a „vers teste”, melyet vizuális, jelölő és nem-jelölő jelek halmazának tekintettünk. Nyilvánvaló, hogy a költői hang  fenomenalizációja már aktivitás, mely előfeltevéseken alapul – például azon, hogy a költő által lejegyzett szöveg hangoztatható, és ez a hang emberi hang, vagyis valamilyen beszéd típusú jelenség lesz. (Hogy ez mennyire nem nyilvánvaló, arra a vizuális költészet hívja fel nagyon hangsúlyosan a figyelmet.) A hang fenomenalizációja tehát absztrakció – nevezzük első absztrakciós szintnek.
A második absztrakciós szint: annak feltételezése, hogy a vers teste mögött olyan aktivitás áll, amely magát személyként akarja közvetíteni a megszólított, szintén személynek feltételezett befogadó felé. Ez lenne, tudjuk, a hagyományos kommunikáció modellje; de remélem, sikerül egyre több szempontot és példát felvetnem annak bizonyítására, hogy a vers esetében ez nincs így. Persze, megeshet, hogy létezik ily módon leírható aktivitás is – de akkor ezt alighanem peremjelenségnek kell tekinteni. Nehéz megmondani például, hogy kicsoda valójában ez a feltételezett személy az alábbi vers esetében:

Marsall László: A temető temetője

A lepuskázottak, ők a fejfák
a fegyverek dögtemetőjében,
sehol senki,
holtak fogával töltve
irtják csak irtják egymást
a még eleven géppisztolyok.

A szöveg teste szándékosan emberi nélküli világot jelenít meg, az alkotó egyetlen tettről ismerhető fel: arról, hogy a vers testét létrehozta. (Saját verséhez nyilván maga is viszonyul valamiképpen, például „úgy érzi magát, mint…” – de ez ismét aktivitás, és erről az aktivitásról nincs, nem is lehet ismeretünk. A „Marsall László mint költő hogy viszonyul a temető temetőjéhez” kérdés elvileg sem megválaszolható. (Az egyik zsákutca az életrajzi háttérre való szűkítés lenne. Mondjuk, a „hetvenes évek korhangulata” volna az a „valami”, amit a vers „jelent”. Ezzel elérnénk, hogy a vers testét sikerült egy közhelyes értelemre redukálni. Másfelől a szerző is felléphet – és néha fel is lép – mint értelmező, és ez nem egy esetben olyan, mintha ő maga követne el a vers testén erőszakot. Ez viszont ismét aktivitás, és semmi okunk rá, hogy ne egynek tekintsünk az aktivitások közül, melyek a testen nyomot hagynak.)  A szöveg maga egyedül az alkotó teremtőképességről (kreativitásról) árulkodik, személyiségéről nem – ami előttünk áll tehát, az az alkotó léte mint aktivitás.

Az értelmező aktivitása: többszörös abasztrakció. A vers nyitott rendszer, melynek létrehozása elsődleges, mekülönböztetett aktivitás, de más típusú aktivitásokat is provokál, az értelmezéstől az alkalmazásig, felhasználásig, applikációkig.
 

A bejegyzés kategóriája: Archívum, Íróiskola
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!