A következő néhány cikkben két, egymással összefüggésben nem állónak látszó alakzat, a metafora (értelemátvitel) és az ellipszis (hiány, hiányos szerkezet) megnyilvánulásait taglalom. Mi köti össze ezt a kettőt? Ez a kérdés egy ideje jobban foglalkoztat bármi másnál. A kihagyás legalább annyira fontos, mint a megjelenítés. Tegyük hozzá, hogy míg a metaforának hatalmas szakirodalma van (Ricoeur komoly tanulmánykötetet szentelt a metafora ismeretelméletének), az ellipszis, ez a furcsa hiány, folyamatosan a háttérben lappang – pedig mintha meghatározná a kísérleti költészetről való gondolkodásunkat – mint egy magát leleplezni nem kívánó nyomozó, aki minden idejét egyetlen rejtély megoldására tette fel.
A metafora problémája meglehetősen filozofikus. Felbukkan a Poétikában is, de azok a szövegek, amelyek a metafora és a filozófia nyelvének problémáját taglalják, leginkább arra az okfejésre hivatkoznak, hogy hogyan vélekedik Arisztotelész a kategóriákról. Sem hely, sem szükség nincs rá, hogy a hatalmas szakirodalmat áttekintsem; a filozófia nyelvének vizsgálata pedig végképp nem témája a tanulmányomnak. Induljunk ki az átfogó problémakör egyetlen kérdéséből: az a tapasztalati tény, mely a gondolat számára paradoxonként jelenik meg, hogy a létező változó, ezért többféleképpen fejeződik ki – minden változás alapja a mozgás, állapítja meg Arisztotelész – hogyan fejeződik ki a költői nyelvhasználatban; és vizsgáljuk meg, hogy ebben a nyelvi mozgásban a metaforának milyen helyet kell kapnia.
Arisztotelész egyfelől a nyelv ékítményei közt helyezte el a metaforát. „Az értelemátvitel (metaphora) egy más összefüggésben használatos megnevezés átvitele nemről a fajra, vagy fajról a nemre, vagy egyik fajról a másikra, vagy a viszonyazonosság (analogia) szerint.” Ez a behatárolás azonban nem tartható, és tarthatatlansága leginkább az analógián alapuló metafora esetében nyilvánvaló: a költészetben nincs nehezebb, mint kép és kép közötti viszony mivoltának meghatározása. Korábban idéztem már belőle néhány sort, most vizsgáljuk meg Nagy László Búcsúzik a lovacska című versének első két szakaszát:
Jaj, a hó
gyönyörűen kavarog a hó
Vascső-karámban hó fátyolának
bókolok
bundásan, sárszeplős arccal
bennem nyihog, tipródva nyög
ménese a halálnak
horpasztott hasam: iszony
hó itt az oltalom, hó
te, havacska jó vagy nagyon
bársony-ajkam érted jár-kel
pata-pártámon, sár tetején
vascső-karámból fehér szügyem világol
ki látja meg?
zenélő fehér sörényem
ordast meghatna, embert soha
gazdátlanul itt üt a téboly
zabolám sirathatom
nyerítek a havazó égbe
félelmesen felröhögök
orrcimpámra a szellő mit ültet?
szédítő vérillatot
csimpaszkodó piros szirmot
a halál kisangyalát
A tárgyszerű kijelenés után („gyönyörűen kavarog a hó”) következő sorokat az arcteremtés (prosopopoeia) kiváló példájaként olvashatjuk: a karám, a pata, a szügy, a zabla, a nyerítés: mind egyes szám első személyű attribútumok, egy lovacska alakját, szinte porcikáit is idézik. De milyen is ez a lovacska? A képlet korántsem egyszerű. Egyrészt: nagyon is emberi, „bókol”, sőt „felröhög”, szerepeltetése jellegzetes antropomorfizáció. De más baj is van itt, ahogy a népmese mondja. A „sárszeplős arccal / bennem nyihog, tipródva nyög/ ménese a halálnak” sorok olyan viszonyrendszert nyitnak meg, amely a világról való hétköznapi tudásunk alapján sehogyan sem értelmezhető: a ménes a lovacska belsejében tipródik, nyög, nyihog, vagyis egy megfoghatatlan analógia még megfoghatatlanabb analógiájaként – és vegyük észre, mindkét analógia, a „zenélő fehér sörény” fehérségével elenyészik a hóesésben!
Tegyük fel máris a kérdést: mit vonatkoztatunk mire? A költő megjelenített énje, az a bizonyos allegorikus, tulajdonságokkal felruházott én „lószerű”, vagy a képet hordozó lovacska visel „emberszerű” tulajdonságokat? A kérdés elvileg sem eldönthető, ha pusztán a versnyelv szabályrendszerén belül maradunk; nincs ugyanis jogunk kitüntetni csak az egyik nézőpontot. Olyan ez, mintha két inerciarendszert kereszteznénk: a száguldó vonathoz képest állok, az elsuhanó tájhoz képest alakom szinte száguld, de az, hogy álljon és száguldjon is nem elképzelhető. A metafora elevensége – higanyszerűsége, ahogy de Man fogalmazott – mintha valami hasonló képtelenségen alapulna.
Amint átlépünk az értelmező nyelvhasználat küszöbén, a metaforák elvesztik elevenségüket. Paul Ricoeur az élő metaforát megszakított utalásnak tekintheti, amely szükségszerű befejezetlensége miatt fenntartja a diskurzus folytatását. Ami megragadható, az a halott metafora. Tegyük fel, hogy elhatárolhatjuk a költői és nem költői nyelvhasználat körét (ebben a kérdésben persze szkeptikusnak kell lennünk, Ricoeur szerint éppen e kettő szétválaszthatatlansága adja az élő metafora elevenségét), és magát a költői aktivitást olyan aktiviásnak tekintjük, amelyben a változó létező kifejeződésének gondolati magja áll. Ha a költői nyelvhasználat középpontjába állítjuk világ és nyelv viszonyának a kérdést, fel kell tennünk, hogy a létező többféle kifejeződése elsősorban az alkotó folyamat szereplőire vonatkozik. Ez összhangban áll a líra klasszikus felfogásával, mely szerint az személyes megvallása valaminek – Northrop Frye szerint például a líra „kihallgatott monológ”.
A metafora az értelmező és megjelenítő beszédmód metszetében áll, elevenségét szükségszerű befejezetlensége, megragadhatatlansága váltja ki.
Másfelől viszont, ha a metaforát valóban nyelv és világ metszetében vizsgáljuk, nem feledkezhetünk meg a költői nyelv már megismert sajátosságairól: arról, hogy minden alakzata rendszert alkot, és maga is e rendszer (sajátos) szabályai szerint működik. Ha helytállónak bizonyul a feltevésünk, ebben a felfogásban lehetőségünk lesz arra, hogy a metafora alakzatában megmutassuk egyfelől a személyességet, másfelől a világra vonatkozó feltevést – és mindkettőt a metafora attribútumának tekintsük.
Írók és irodalmárok többféle megfogalmazásban vallanak erről a tudásról, és alighanem ennek analógiájára értelmezhetjük Heidegger híres megfogalmazását, hogy a műalkotás egy világot tár fel. A metafora ebben az értelemben: a legösszetettebb rendszer, melynek referenciális eleme végső soron maga a létező. „Fontos dolog az, hogy az ember a mondottak mindegyikét illően alkalmazza, mind az összetett megnevezéseket, mind az idegenszerűségeket, a legfontosabb azonban az értelemátvitelben való ügyesség. Ez az egy tudniillik, amit nem lehet mástól megtanulni, s ami a rátermettség jele, mert jó értelemátvielt alkotni annyi mint látni a hasonlóságot” – állapítja meg Arisztotelész, és ehhez a mondatához vissza kell majd térnünk. Az imént már idéztem Kosztolányit, hadd ismételjem meg egy sorát: „Rész, kis rész, beszélj az egész helyett, beszélj az egész élet, beszélj az egész világ helyett.” A kis rész, amely mindig mozgásban van, amely megragadhatatlan – nem is a rész, hanem a mozgás a metafora lényege (nem véletlen, hogy ezt a lényegi tulajdonságát Arisztotelész az átvitel szóban ragadta meg). De mégiscsak fel kell t
ennünk, hogy ez a mozgás egy szerkezet elemei közt valósul meg – és ez a gondolat ismét a metafora világszerűségéhez vezet el.
