Ismét megidéztem.
Itt ül mögöttem, nézi, amit pötyögök, elkeseríti ez a ragacsos koraősz (nem ehhez, nem hozzánk van szokva), kimegy, bóklászik a kertben, aztán letelepszik a kályha előtt.
- Mindenkinek kiadsz. Ez nem fair.
Fair? Mintha a kecskéket terelné, olyan a kiejtése.
- Visszélsz a nevemmel.
Bólint, aztán néz tovább, nincs semmi a tekintetében, pontosabban: a semmi van, mérhetetlen semmi.
Inkában is meglátogatott, (lásd Inka utazás, 77-78. oldal), ott sem volt sem visszafogottabb, sem beszédesebb, néha az a gyanúm, mondani szeretne valamit, de nem; én beszélek folyton róla. Mintha egy tekintet vándorolna, fürkészi a dolgaimat, néz rajtam keresztül. Már-már azt hiszem, ő az Inka utazás egyetlen olvasója (legalább van egy). Ez a könyvem a vándoló szempár könyve.
Link: http://www.magyarhirlap.hu/cikk.php?cikk=134812
