A poétika irodalmának központi fogalma, a mimézis (talán legpontosabb fordítása: „megjelenítés”) Arisztotelész Poétikájában nyer irodalmi polgárjogot, a kifejezés értelmezése vélhetően kisebb könyvtárakat tölt meg, hozzájárulva ahhoz a sokszázados párbeszédhez, amely arról szól, hogy mit tekintünk a költészet „lényegének”. Egy modern példa: „A lírai verset általában egyéni kreativitás által létrehozott bizonyos formának tartjuk, mely megragad, felerősít és gyakran értelmez valamely élményt” – írja a hatvanas-hetvenes évek amerikai költészetének egyik legjelentősebb kritikusa, Charles Altieri. A „megragad, felerősít, értelmez…” stb. szemlátomást az arisztotelészi mimézis-fogalom leszármazottai, s míg alkalmasnak látszanak az általában vett modern, kevésbé látszanak alkalmasnak a modern utáni költészet megközelítésére. Egy biztos, a meghatározás körül lényegi kérdések sűrűsödnek. Mit és hogyan jelenít meg a versszöveg? És hogy viszonyul ahhoz a jelrendszerhez, amit nyelvnek szoktunk nevezni, vagyis a megjelenítés eszközéhez? És ahhoz, amit megjelenít, vagyis a „Valósághoz”?
A hajdani, legendás Four horsemen hangköltészeti formáció alkotója, Steve McCaffery egy tanulmányában Clark Coolidge költeményét idézi:
erything
eral
stantly
ined
ards
cal
nize
A vers angol szavak csonkolt alakjaiból áll, a megszokott jelentés az eredeti alak felismerése és helyreállítása révén jön létre. McCaffery helyesen állapítja meg, hogy a kifejezések ilyen csonkolása, töredékké alakítása „hatékonyan függeszti fel a jelentést, annak hiányát és felmerülésének potenciális lehetőségét”. Figyelme a jelentésképződés irányába fordul, megállapítja, hogy „a referens olyan leválasztott tárgy, mely kimarad a jelölésből (signification)”. Így lényegében kereszteződnek a „külső” (vizuális jel) és a „belső” (a vonatkozó, nem vizuális, bár az olvasó képzeletében vizualizálódó) referens kategóriái az értelmezésben. Ez fontos megállapítás, előbb-utóbb meg kell szoknunk, hogy az olvasás során különbséget tegyünk a külső és belső jel között, akkor is, ha a szöveg maga erre az eltérésre nem ennyire szembeötlő módon figyelmeztet. McCaffery végkövetkeztetése azonban hiányérzetet kelt. Amennyiben „a jelentés egy alapvetően nem-jelölő mező (non-significative field) ösztönzésére adódik”, elveszítjük a nyelv és referencia azon ösztönző összeütközését, mely részben saját gondolatmenetéből, vagy akár az ugyanezen tanulmányban korábban idézett ricoeur-i meghatározásból következik: a referencia „az a mozgás, melyben a nyelv meghaladja magát”. Vagyis a színfalak mögé rejti azt a „drámát”, melyet a csonkolt versszöveg megidéz: azt, hogy a töredék, a még-nem-jel jelölő hogyan válik a szemünk előtt éppen jelentővé.
