Idézzük fel az előző bekezdésben állított tételt: a versolvasás váratlan elmozdulások sorozata, folytonos értelem-átrendeződés. Vegyük például Illyés Gyula Marok című versét:
Minden gyökér
végül
ököl.
Amíg egy íze él,
nem enged jogaiból,
küzd markosan a fa.
A szél
szitkaira
ott válaszol.
A szöveg – látszólag – rendkívül egyszerű, szinte meztelen. Bár címe kissé talányos: mintha az a bizonyos gyökérdarab a mi markunkba kerülne, alaposan szemügyre vennénk, és a rajta látható gumót, vastagodást, göcsöt tekintenénk „ökölnek”. De akkor miért beszélünk „minden” gyökérről? A gyökerek többsége hosszúkás, vékony, elágazó…. A problémát a második sor emeli általánosabb szintre. Valóban, a fa a gyökereivel kapaszkodik, markolja a talajt. A marok szó itt a igazolást nyer a vers „belső logikája” szerint (erre a logikára gyakran fogunk még hivatkozni): emberi gesztus, nagyon is emberi gesztus jelenik meg a szövegben, újabb megszemélyesítés, antropomorfizáció. A fa a talajba markol…. Az efféle képeket tekintjük általában „költőinek”… A harmadik, rövid sor pedig még egy fordulatot rejt. Valóban: amikor megmarkolunk valamit, a kezünket ökölbe zárjuk. Fogásunk „befelé” marok; kifelé, a külvilág felé ugyanakkor az öklünket mutatjuk. A rövid tőmondatokban felidézett gesztus tehát látványosan kétarcúnak bizonyul, hétköznapi tapasztalatot tudatosít, mégis, azt szokatlan általánosságba emeli – a növényi és emberi világ között jelenik meg ez az absztrakció, az antropomorfizáció révén, saját, emberi gesztusunkra mint valami természeti törvényszerűségre csodálkozhatunk rá.
Nem vizsgáljuk meg most a szöveg minden ízét, de annyit máris megállapíthatunk, hogy originalitását nem kis részben az értelem-elmozdulások más szövegtípusok esetében nem, vagy nem ennyire meghatározó módon tapasztalt sűrűsödése okozza.
