Aznapra vadászjegyet vett, hogy lő aznap egy bornyat. Bikabornyat, ha lehet, másodévest, aprócska szarvkezdeménnyel: mert valahogy az a különös perverziója lett, hogy az apró, alig fejlett szarvat szerette, kiváltképpen pedig nem a maga fején. De meg az se jó, ha senki sincsen, aki tehetne (a fejre szarvat); úgyhogy erre, elsőre, nem is látszik jó megoldás. Hacsak azt nem, hogy van ugyan, aki tehetne, de mégsem tesz(!). Mert ez már akkor: nem akármi, hanem virtus; akkor már aztán mégsem rá célozgat, akinek vadászjegye van.
Már akkoriban vadászjegyet kilóra lehetett venni. Olyan volt a vadászjegy, mint a följegy: csak felmutatta a vadászjegyet a vadász, a szarvasnak, aztán már tüzelhetett, ahogyan akart.
A földjeggyel másképpen volt ez. A földjegy az, hogy ezt leginkább lösztalajból készítik Inkában. Épp ezért a földjegy nagyon porlik, megtölti az embernek a zsebét, akinek a földjegye van, egészen áthatja a zöld, vízhatlan vadászruhát a földjegy, belülről, mert a ruha a belülről jövő támadásra meg nincsen is fölkészülve. Épp ezért olyan kiszolgáltatott a kulaccsal szemben, a vadászruha. Ha a kulacs szivárog, netán csöpög, hát még, ha csörgedez, akkor vadászruhazseb nem marad szárazon. És ha még földjegyet is tettünk mellé! Abból lesz aztán a jó, gyúrható sár! Mindebből kifolyik, hogy akinek földjegye van, az megismerszik messziről, hiszen nincsen kulacs a zsebében. Azt pedig ki ne ismerné föl, már jó messziről, ha szeme van, hogy valakinek van kulacsa, vagy pedig nincsen. Őszintén szólva, alig van szánalmasabb, mint a kulacstalan-lapos zseb…. Nem is ember az, akinek a zsebe ilyen, mármint Inkában. A kulacstalan embernek nincsen végzete, nincsen akarata; szinte mintha gerince nem volna. Ahogyan mondani szokás: Tatu barata ta Sors, ne malo Ami Bami. (Ejtsd: Tátü barátátá szurzs nem’lo ámibámi.) Ezért tartanak mostanában annyira a földjegytől. Mert ha elő akarja venni, azt a port, netán azt a sarat, hát akkor is mihez kezdjen vele? Szórja szét? Még ha utánadobják valakinek, akkor se! Hát igazán kár volna már akkor azt a jó vadászruhát úgy összekoszolni! Hát még, amit otthon kap azután az, akinek földjegye volt!
Ezért aztán Inkában inkább vadásznak, de még inkább ingáznak. Az ingázás az, hogy nem földjegyet vesz, aki ingázni akar, de nem is vadászjegyet, hanem ingajegyet. Az ingajeggyel felül az ingajáratra, és aztán megy föl-le, ide-oda, át meg vissza, keresztül-kasul Inkában. Leginkább túristák csinálják, ezek a monoton állatok, akik elrontják a nyelvet.
