Azután írni kezdett, súlyosan és setéten, megtört kedéllyel, elboruló ábrázattal, mondatai olyanok voltak, mint komor bikáé. Ezerkilencszázkilencvenkilenc telén (történt ez), mélyből törtek elő (ezek a mondatok), mint a slejm vagy az orgazmus pillanataiban az a bizonyos torokhang (hah, ritka adomány, ki volna, aki nem ért—), mert ott volt ő, az alkonyatba, sőt, estébe hanyatló teraszon, valamint a befőttesüvegben pislákoló IKEA mécses, a képernyő derengő fénye, ezzel (vele) szemben pedig maga az este, az egyre estébbe hanyatló este, mint keret, a nap kerete, de gondolatai, szöveggé szerveződő élete számára is az, keret, és tudta, hogy ez most (akkor) végre így (úgy) jó, sün szuszogott a körtefa alatt, szedte az erjedő pottyos körtét, közel a megváltás, és egyre közelebb jött.
Ő pedig folytatta, ott. A mondatot. Azt. Az egyet. Nagy e. Amelyet nem tudott meg. Szakítani. Befejezni sem, tegyük hozzá, és egyre biztosabban tudta, hogy író lesz ezért. Író, aranyhal langymeleg akváriumban, a tócsa réme. (Nautilusz, élő tengeralattjáró stb.) Író lesz, mert mások is belekapaszkodnak majd ebbe a befejezetlen mondatába, tőle várják a folytatást, azt, hogy végre, egyszer, helyettük is befejezze: pedig senki sem tudja majd világosabban, hogy benne megfogyatkozik az erő (mint ő), megfogyatkozik, nem is kevés időre; tíz kopogós évet számlálnak az évszakok, mire kiderül, ez is azért van, mert magasabbra kell rugaszkodnia, amikor erre is végre sor kerül, magasabbra, mint amikor könyve dedikál a Vörösmarty téren a könyvsátor lemeze alatt (azon keveseknek), mert magasra csak ennél is mélyebbről lehet rugaszkodni.
