Hogy el ne felejtsem, ez most egy linkajánló: mindenkinek ajánlom Vajda Mihály régi Bibó-cikkét.
Bár van egy alaptétele, aminek nem örülök: “Bibó annak ellenére, hogy pontosan látta vagy inkább csak érzékelte a modernitás válságjelenségeit, mélységesen meg volt győződve róla, hogy az erkölcsi rend nemcsak szükséges feltétele egy élhető világnak, hanem jelen is van a világban, s nincsen olyan erő, amely ezt a rendet tartósan alámoshatja” – írja Vajda. Ez szerintem nem a szűklátókörűség jele; hanem inkább – egyszerűen és szimplán – szép. (Nyilván a naivitás is lehet elegáns és banális…) Bibó “látókörűségét” elemzéseinek összetettsége jelzi; és épp ezért attól függetlenül van Bibó, hogy éppen melyik politikai kurzus kapja katuálilsan fel vagy ejti le. A legnagyobb baj az, hogy hozzá kell tennem: sajnos van. Mert nem igazán lehet normális az a nemzet – és nem is az -, amely egy minden ízében, jelképesen és konkrétan múlt századi gondolkodó eszméivel csinál aktuálpolitikát.
Ott van mindjárt az a tény – és ezt Vajda is kiemeli – , hogy ami ma van, az a tömegtársadalom; és Bibó (és az e tekintetben vele hasonlóan gondolkodó Némeht László) nem akart lemondani az elit, pontosabban az elitté emelt tömeg fogalmáról. Na, mi lett ebből: nézzünk csak körül. Teljesen igaza van Vajdának – és már ezért érdemes elolvasni hosszú cikkét: nem Bibó megállapításaira, hanem módszerére van szükségünk, amelyet ő Derridára hivatkozva “dekonstruktív elemzésnek” nevez; “önmagukban helyes alapelvek bizonyos helyzetekben ellentmondhatnak egymásnak, s ilyenkor nem az a megoldás, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat választjuk, hanem hogy megpróbálunk az ellentmondó alapelvek közül egyikhez sem ragaszkodva közvetítést találni közöttük.”
Miért aktuális ez az alapelv? Lehet, hogy meglepő, de éppen Károlyi Mihály szobra kapcsán jutottam ma idáig. Közismert, hogy Károlyi Kossuth téri szobra vitatott, és aktuális politikai vélemények tüzében áll. A vélemények a három “t” jegyében, ellentmondó álláspontok alapján különböző tetteket sugallnak. Most lehetnénk toleránsank, és akár egyet is érthetnénk azzal, hogy egy nemzet politikai érettségét jelzi a különböző típusú, stílusú és eszmevilágú vélemények bennfoglalása; és bár ez az alapelv is igaz, mégis naiv. A nagyobb gond az, hogy azok a huszadik századi politikus portrék, amelyek egyáltalán felmerülnek – kezdve Tiszán, Károlyin és Horthyn keresztül egészen Teleki Pálig – mindenképpen ellentmondásosak, és lényegük alapján alkalmatlanok példaképként való beállításra. Nyilvánvaló, hogy ebben a kérdésben elő kell venni Bibó módszertanát, ha véleményt akarunk formálni magunknak. Szívem szerint bevezetném ezt a fogalmat: értékharc. Mert nem Bibó etikai naivitását látom ma, hanem értékek iránt való elkötelezettségét. Mert értékek nincsenek akkor, ha nem száll mellettük síkra senki. (Jó lenne szembe nézni a ténnyel: a dolgok nem csak úgy vannak, hanem valami okból lesznek. És akkor mindjárt máshogy beszélhetnénk az összeesküvéselméletekről…)
És hogy e szaggatott gondolatmenetben, mely érték és tömeg körül zajlik, még egy gondolat-gombolyagot gurítsak, idézem a szintén nagyon távoli és mindig közel kerülő Adyt is: “Ím, tábor vagyok gőgben, egyedül.“ Tehát: tömegember?
