A hetvenes évekre kialakult valamiféle, leginkább neoavantgárdnak nevezhető költői köznyelv, nevezzük így: a szabadvers, és ez a verstípus csaknem teljesen uralni kezdte a korabeli irodalmi sajtót; vonásai felismerhetők a legkiemelkedőbb munkákban csakúgy, mint az epigonok versezeteiben. Alapos áttekintését e kötetben nem vállalom, de jó lenne, ha valaki elvégezné ezt az áttekintést. Itt egyetlen, a techné szempontjából meghatározónak tűnő vonására figyelünk, a verssort megtörő áthajlásra.
E könyv elején idéztem Papp Tibor megállapítását: „A látható nyelven alkotott műveket teljességükben nem lehet hanggal visszaadni. Jacques Roubaud-nak a hetvenes évek közepe táján volt egy írása a Change című folyóiratban, amiben az irodalom axiómáiról beszél. Egyik tételét nagyon fontosnak tartom, mégpedig azt, melyikben úgy fogalmazza meg a szabadvers lényegét, hogy annak egyetlen formai ismérve az új sorba való átlépés. Hallatlan nagy meglátás volt. Nagyon fontos axióma. Roubaud szerint tehát a szabadvers formai ismérve a láthatóra, azaz csak a láthatóra támaszkodik.” Ez az elv mintha a vizuális minimum elvének lenne tekinthető: ez alapján semmi más feltétele nem lenne a szabadversnek, mint a folyamatos mozgás (az olvasás egyvonalúságának) alkalmankénti megtörése.
Végezzünk el egy „próza-próbát”: kövessünk el erőszakot néhány ismert versszöveg testén, és olvassuk a sortörést figyelmen kívül hagyva, egybefüggő szövegként az alábbi idézeteket!
1. Versben bujdosó haramia vagy, fohászból, gondból, rádszabott sorsból hirhedett erdőt meg iszalagos bozótot teremtesz magad köré, vele fekete éjt, hol fehér inged is rebegő selyemlidérc, alkohol szélverte lángja csak, versben bujdosó haramia vagy…
2. Csak a vágóhíd melege, muskátliszaga, puha máza, csak a nap van. Üvegmögötti csöndben lemosdanak a mészároslegények, de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.
3. Határokon járok örökké, mindig csak a határokon; ami inneni, ami elérhető: végül is fájni kezd, fájni, hogy megtudjam az odaátot, s hazudom is, hogy megtudom, vár a határokon a szent hazugság, a remény…
4. Egy világvégi busz bemászik a szemhatár zárt ajtaja alá kínlódó pléhbogár berreg a lengő porban oldalra dől megáll lágy bensejét kiontja
Elég eretnek megközelítés! Az első olvasás élménye – már amennyire el tudunk vonakoztatni az ismert versek korábbi olvasás-emlékeitől – alighanem az elbizonytalanodásé: hogyan lehet ennyire terhelt egyetlen mondat? És ez nemcsak a negyedik példa esetében szembeötlő, ahol a központozás hiánya kiváltképp megnehezíti a szöveg követését, hanem a szabályosan tagolt és központozott első három példa esetében is. Vers maradt így, vagy nem maradt vers?
De vegyük észre azt is, hogy a formai egyneműsíés ellenére mindegyik szöveg más-más szólamot alkot. Az elsőben erős belső tagokat érzünk; mintha szó-zuhatag járná át a néhány soros prózát. A második objektív, erősen tagolt szöveg, világosan hangsúlyos elemekre bonja a logikai viszonyt kifejező de rendezettsége. Ebben a formában talán ez a harmadik korpusz tűnik a legkuszábbnak – ismétlései, a határokon és a fájni szó többszöri említése, valamint az inneni és az odaát logikai ellentéte a néhány soros szövegben zsúfoltságot, szinte torlódást okoz. A negyedik szöveg könnyebben tagolható, az írásjelek hiányát is könnyen pótolni tudjuk.
